A folyosók rengetegében Andrew néma maradt. Lars már csukott szemmel is odatalált volna az arénához, de ezúttal az első saroknál rögtön az ellenkező irányba terelték. A másik őr irányította Larsot, hogy mikor merre forduljon, mikor vigyázzon a fejére vagy nézzen a lába elé, mert lépcső következik. A cellákból kíváncsi, vagy épp rettegő szemek figyelték őket. Aztán eltűntek a cellák, és egy végtelennek tűnő, teljesen zárt folyosón haladtak végig. Csak a lépteik koppanása ütött zajt.

Lars sem szólalt meg. Andrew is csak akkor először, amikor végre elérték a nehéz vasajtót, és a másik őr elköszönt tőlük, de akkor is csak neki intett búcsút.

Egy hatalmas garázsba jutottak. Lars nem látta be tökéletesen a teret, mert rengeteg, már ismert katonai furgon és egyéb, kisebb és nagyobb jármű sorakozott bent, de így is érzékelte a tér méreteit. Valahol feldübörgött egy motor, és végigvisszhangzott a garázs hangárszerűen magasba nyúló kupolája alatt.

Andrew úgy nézett körül, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tiszta a terep.

– Erre. Igyekezz! – szólalt most meg, és megfogta Lars karját. A hangja fojtottan jutott ki a sisakja alól.

– Mit akarsz tőlem? – bukott ki a kérdés Lars száján, pedig nem akarta feltenni.

Andrew előre fordult, csak a szeme járt jobbra-balra, mintha attól tartana, hogy a többi őr odajön hozzá. Pedig az itt járkáló egyenruhások mással voltak elfoglalva. Egy páros egy Larshoz hasonlóan rabruhás-nyakpántos, idős férfit vezetett egy kocsihoz – ismerősnek tűnt az arénából –, egy másik csapat pedig a szigonnyal húzott befelé egy őrjöngő alakot.

– Át kell vinnünk téged a krematóriumba.

– A... hová? – torpant meg Lars, de Andrew még mindig mozgásban volt, úgyhogy egy lépésritmus-váltással tovább vezette, és megállította a következő jármű hátsó ajtaja mögött. Ez egy kisebb rabszállító volt, megerősített hátsó résszel.

– Jól hallottad. Fordulj meg! – Andrew a zsebében turkálva keresett valamit.

Lars fel se fogta a parancsot.

– Miféle krematóriumba akarsz vinni? – követelte a választ.

– Fogd be, és fordulj már meg!

Andrew hangja nem parancsolóan, hanem könyörgően szólt. Végre megtalálta, amit keresett, és kihúzta a kezét a zsebéből. Egy apró, fogószerű tárgy villant meg az ujjai között, de mielőtt Lars szemügyre vehette volna, vissza is rejtette. Egy másik őr állt meg mellettük.

– Azt mondtad, megvársz az eligazítóban! – feddte meg Andrew-t. Fél fejjel alacsonyabb volt nála, de amennyire a sisak látni engedte az arcát, a korelőnyt Lars bőségesen neki szavazta meg. – Veszélyes egyedül mászkálni ezekkel a szemetekkel.

– Már megbocsáss – húzta ki magát Lars. A nyakörv rajta volt, de időtlen idők óta nem próbálta már ki, hogy még mindig elég korlátozást jelent-e. Lehet, hogy most már tudta volna használni az erejét a bénító fájdalom ellenére? Akárhogy is legyen, tartva tőle, hogy Andrew is a hatása alá kerül, inkább nem próbálta meg.

Andrew viszont csalódottan eresztett le, és egy pillanattal később visszatért az arcára a kifejezéstelen maszk.

– Csak pár szót akartam váltani vele – mondta.

– Ez szabályellenes.

– Ahhoz képest elég sokszor előfordul – vágott vissza Andrew.

Az idegen férfi bosszúsan motyogott valamit az orra alatt az emberhiány okozta vészhelyzetekről, miközben kinyitotta a furgon hátsó ajtaját. A jármű belülről is rabszállítóra emlékeztetett: ülés helyett egy kényelmetlen deszka volt bent, kétoldalt és hátul rácsos ablakok, a vezetőfülkét pedig egy még sűrűbb rácsokkal fedett nyílás fedte. Mindent acélszálas plexiüveg borított: az az anyag, amely az arénát is védte.

A férfi betessékelte Larsot. Andrew elfordult, és bosszúsan fintorogva elindult a vezetőülés felé. Lars a hátrakötött kezének köszönhetően ügyetlenül mászott be a kocsiba, és mély levegőt vett, amint rázárták az ajtót.

El tudta képzelni, hogy mi ez a krematórium, de nem akarta elképzelni. Bárhová is vitték, bármennyi utazás állt is előtte, abban biztos volt, hogy nem akar megérkezni a célhoz.

Amint kigördültek a garázsból, és a lenyugvó nap bevilágította a fülkét, Larsot lenyűgözte a látvány. Túl hosszú ideje nem látta már a napot. Nem is emlékezett rá. A vöröses ragyogás sziklavilágot világított meg, hatalmas tűfokokat, égbe nyúló hegycsúcsokat és nyaktörő kanyonokat: egy olyan világot, ahol az előző életében szíve szerint hetekig tartó motoros kirándulásra indult volna. Az ablak mögött elterülő, végtelen térben aprónak és jelentéktelennek érezte magát, az égbolt narancsszínben lángoló felhői mintha bármely pillanatban lezuhanhattak volna.

Biztosan Andrew vezetett, mert olyan biztonságosan hajtott, hogy Lars még a hajtűkanyarokban sem esett le az ülésről. Megpróbált kilesni minden oldalra, hogy kitalálja, hová mennek, de közel és távol nem látott egyetlen építményt sem. Csak azt érzékelte, hogy lassan ereszkednek lefelé egy szerpentinen. Nem volt más forgalom, az út, amin robogtak, teljesen kihaltnak tűnt.

Lars megrázta magát. Nem ért rá a tájban gyönyörködni. A hangszigetelés elég jól működött, mert – ő legalábbis – csak hangfoszlányokat hallott odakintről, de két sarokban is ott álltak a vezetőfülkébe közvetítő kamerák, úgyhogy nem bízott benne, hogy titokban maradhat az ügyködése. Ugyanakkor viszont nem volt vesztenivalója.

Becsukta a szemét, felkészült a fájdalomra, és a bilincsre koncentrálva előhívta az erejét.

A fájdalom azonnal és elsöprő erővel érkezett. Lars már alig tudta felidézni, hogy mennyire szörnyű a tarkójába előreugró tű, ami közvetlenül az idegpályákba fúródik. Egyetlen másodperc után feladta a próbálkozást, de miután a tű visszahúzódott, a helye még mindig kegyetlenül fájt, a bilincs pedig érintetlenül feszült a csuklójára.

Összekaparta magát a padlóról, és háttal nekidőlt a pad szélének.

– 537-es, ne próbálkozzon semmivel! – figyelmeztette az idegen hang egy aprócska hangszórón keresztül. Egy kicsit idegesnek tűnt.

Lars nem válaszolt, csak vetett egy lesújtó pillantást a kamerára.

Az autó mostanra maga mögött hagyta a szerpentin brutális kanyarjait, és békésebb lankákon haladt tovább. Az ablakokra fekete árnyékot vetettek a hegycsúcsok. De annak ellenére, hogy az út már nem indokolt irányváltásokat, Andrew mintha elvesztette volna a vezetéshez való érzékét. A kocsi egyre többször rándult meg Lars alatt.

Kiabálás és káromkodás foszlányai morogtak fel a vezetőfülke irányából, és Larsban felébredt a kíváncsiság. Maga alá húzott lábbal, folyamatosan az egyensúlyát keresve feltápászkodott, és kilesett az ablakon.

Motorosok húztak el mellettük. Nem lehettek sokan, hárman vagy négyen legfeljebb, mindannyian fekete bőrruhában és az arcukat eltakaró sisakban, de az egyik motort mintha látta volna már valahol. A keskeny úton követték őket, Lars a hátsó ablakon keresztül látott rájuk. Andrew gyorsított, de mintha rögtön meg is bánta volna, amikor kisvártatva egy Yamaha vágott be melléjük, és a nyergében ülő, kecses alak egy maréknyi szöget szórt az úttestre.

Andrew félrerántotta a kormányt, de nem tudta elkerülni őket. Lars a bokájában és a térdében érezte a durrdefektet, és a kocsi enyhén bal oldalra dőlt, és seperc alatt lefordult az útról, neki a mellettük lévő, meredek falnak. Az ütközés durva csikorgásban folytatódott, amíg a tehetetlenség tovább sodorta a járművet, de Lars már az első pillanatban a kabin első részének ütközött, és csak annyiban volt szerencséje, hogy nem arccal, hanem vállal fogta fel az ütést. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy minden rendben: a dübörgő-csikorgó hangok között nem hallott reccsenést, vagy ha hallott is, lehet, hogy máshonnan jött, de aztán megérkezett a vállába egy ismerős, távoli-tompa szúrás, és tudta, hogy hamarosan sokkal rosszabb lesz. Valami a vállában nagyon rosszul viselte a balesetet.

Nemcsak őt érintette kellemetlenül az ütközés, de a kabint is, amiben utazott. A falak szétnyíltak az illesztések mentén, és a külvilág hangjai betörtek Larshoz a réseken keresztül.

A kocsi végre megállt, és két motor pördült be a vezetőfülke mellé. Lars egy keskeny résen keresztül látott rájuk. Az egyik, a narancssárga Yamaha sofőrje leszállt a nyeregből, és Lars most már az idegen ruha és a sötétített üveges sisak ellenére is felismerte. A másik alak, a Honda nyergében egy kicsit óvatosabb távolságban állt meg.

Katie odalépett a kocsihoz, és megpróbálta feltépni az ajtaját. Az azonban ellenállt, úgyhogy a Honda sofőrje csakhamar csatlakozott a lányhoz, és együttes erővel rántották fel az ajtót.

– Vigyázz innen! – lökte el a fiút Katie, és előhúzta a pillangókését, valószínűleg arra az esetre, ha ellenállásba ütközne. Egy menő csuklómozdulattal kinyitotta, majd vállmagasságba emelte a pengét, de mielőtt még lesújthatott volna vele, elsült egy pisztoly, és a lány kezéből kirepült a fegyver.

Katie keze egy szempillantás alatt meggyógyult. A katona, aki Lars számára is idegen volt, a jelek szerint sérülés nélkül megúszta az ütközést, a túlbiztosított ruhájában semmi baja nem esett, és most kiugrott az ülésről, hátrébb lökve Katie-t. De hiába lőtt újra és újra, a lány nem esett el. A katona artikulálatlan hangon üvöltött valamit a főnixekről, és ráemelte a fegyverét a másik alakra, de ebben a pillanatban ismét felbődült egy motor – Lars számára simogatóan kellemes hangon –, padlógázzal vágott bele a képbe, és elsodorta az alakot.

Lars közelebb húzódott a réshez, hogy jobban lásson. A katona a földön maradt, a karja kicsavarodott és az oldalán is összezúzódtak a bordái, de a motoros is elesett. Valószínűleg ő nem sérült meg, mert mire Lars kiszúrta, épp azon ügyködött, hogy felállítsa a BMW-t.

Valaki megpróbálta kinyitni a hátsó ajtót, de nem járt sikerrel.

– Hozzátok már a kulcsot! – a hang olyan kísértetiesen ismerősnek tűnt, hogy Lars fel sem akarta fogni. Még a fájdalomról is megfeledkezett. Hiába takarta sisak és bőrruha a megmentőit, és sűrű szövet a rendszámtáblákat, a motorokat felismerte. A barátai voltak itt. És a húga.

– Azonnal. Kösz! – intett Katie a BMW-snek, aztán, mintha nem lőttek volna ki rá legalább egy tárat, ismét a vezetőfülke felé indult, de félúton megállt. – Andrew? Mi a faszt keresel itt?

– Ti mit kerestek itt? – kérdezett vissza Andrew. Lars a vezetőfülkére nyíló kis ablakon keresztül vette szemügyre a bátyja alakját. Andrew sisakja berepedt, és a belsejét vér szennyezte, de a bátyja épp leszedte magáról a használhatatlanná vált búrát, majd a kézfejével megtörölte a homlokát. A vér mennyiségéből ítélve nem tűnt súlyosnak a sérülése, főleg, ha Lars számításba vette, hogy a fejsebek mennyire véreznek. – Elintéztem volna.

– Hogy pont te? – meredt rá Katie, és hátrébb lépett, hogy Andrew ki tudjon evickélni a fülkéből.

– Tőlem kaptátok a fülest! Azt mondtam, szedjétek fel, te ostoba liba!

– Ismételd meg! – húzta le egyébként is szétroncsolt kesztyűjét Katie. A bőre szikrákat szórt.

– Hátrébb az agarakkal – közölte higgadtan Andrew, és védőruhába bújtatott karjával úgy söpörte félre Katie-t, mintha csak egy bosszantó légy lenne. A lány szikrái elhaltak az anyagon.

– Jó, hogy itt vagy, Andrew, de adjátok már ide a kulcsot! – kiáltott rájuk Natalie, aki a hangokból ítélve az ajtót feszegette.

Katie nem acsarkodott tovább. A többiek is levették a sisakokat – Lars felismerte Timet, aki az imént elgázolta a katonát, és Dominicot, aki az ajtót segített kinyitni Katie-nek. Kiszállt belőle az erő, és rádőlt a sérült vállára – de rögvest fel is szisszent, és inkább megtartotta magát ülő helyzetben.

Andrew körül viszont most forrt fel a levegő, a feje pulykavörösre váltott.

– Mi a jó fenét keresel te itt?! – dörrent rá Natalie-ra. – Meg akarod öletni magad?

– Ki akarom szabadítani a bátyámat – válaszolt a lány.

– És van fogalmad róla, hogy milyen veszélyes? – folytatta Andrew, és döngő léptekkel közeledett a kocsi hátulja felé.

– Tisztában vagyok vele – állította Natalie.

Lars sokért nem adta volna, ha láthatja az arcát, de ebben a kérdésben határozottan Andrew-val értett egyet.

– Nem vagy tisztában vele! Fogalmad sincs, és egész biztos, hogy ezért kitekerem a nyakad, ha véletlenül túléled. Meg ezekét az idiótákét is, akik magukkal hoztak.

– Hé, nem mi rángattuk bele! – szállt vele vitába Katie. – Ő rángatott bele minket.

Andrew azonban nem foglalkozott idegen tényezőkkel.

– Azt mondtam, hogy intézd el, hogy felszedjék ezt a szerencsétlent, nem azt, hogy nekiálljatok parádézni a katonai úton! És úgy emlékszem, figyelmeztettelek, hogy maradj ki belőle!

– Már tíz mérföld óta vártuk, hogy történjen valami, de te csak mentél előre. Egyébként pedig eszedbe se jutott, hogy ha nekem küldöd a titokzatos, feladó nélküli üzenetet, akkor nem fogok a fenekemen maradni? – kérdezett rá élesen Natalie.

– El kellett volna vágnom a benzincsövet, amíg még volt rá alkalom – morogta Andrew.

– Kár a gőzért, azt se tudod, hogy melyik az – válaszolt a lány, és a hangján is hallatszott, hogy szélesen vigyorog.

Andrew erre már nem válaszolt, helyette végre kinyitotta az ajtó egyik szárnyát – a másikhoz legalább egy lángvágó kellett volna –, és még mozdulat közben is gyilkos pillantást lövellt a húgára. Amint felbukkant az ajtó keretében, az arcán fanyar mosollyal mérte végig Larsot.

– Szarul nézel ki – állapította meg.

A fiú még mindig a megdőlt padlón ült. A bal karja egyáltalán nem mozdult, és ha a jobbat megpróbálta megmozdítani, akkor a bal vállába elviselhetetlen fájdalom nyilallt. De most ő is önkéntelenül mosolyodott el.

– Cseszd meg, azt hittem, jobban vezetsz! – üdvözölte szívélyesen a bátyját.

Andrew biztosan vissza akart vágni valamit, már nyitotta is a száját, de Natalie úgy söpörte félre, hogy meg kellett támaszkodnia a kocsi oldalában. A lány berobbant a fülkébe, és mit sem törődve a fiú sérüléseivel, magához szorította. Valahogy úgy, mint a csillagzápor éjszakáján.

– Lars! Végre! Istenem, de hiányoztál... Annyira reméltem, hogy újra látlak!

Lars tudatában háttérbe szorult a kínzó fájdalom: tudta, hogy el fog múlni. Sokkal jobban zavarta, hogy nem tudja viszonozni az ölelést, pedig ő is magához akarta szorítani a húgát.

– Én is reméltem – mondta halkan, és Natalie válla fölött a többiekre pillantott. – Nagyon hiányoztatok. Mindannyian.

Tim a fejét csóválta, de ő is mosolygott. Katie, aki időközben visszaszerezte a pillangókését, vigyorogva figyelte a családi jelenetet. Dominic két ujjal, nevetve tisztelgett neki.

Lars önkéntelenül megpróbálta viszonozni a gesztust, de sem a bilincs, sem a fájdalom nem engedte. Felnyögött, mire Natalie azonnal hátrébb húzódott.

– Megsérültél? – kérdezte a húga elhűlve, és értetlenül nézett rá, majd Katie-re, mintha a lánytól várna magyarázatot.

– A hülye akciótoknak köszönhetően – bólintott Andrew.

– De nem azért zártak be, mert nem sérülhetsz meg...?

– Lars béta. Egyáltalán nem sérthetetlen – világosította fel Katie.

– Mindjárt meggyógyul – ígérte ördögi arccal Andrew. – Natalie, engedj oda!

Larsnak kedve támadt ellenkezni, mégsem tette. Azzal biztatta magát, hogy sokkal rosszabb nem lehet az eddigieknél. Natalie a padra húzódott, de nem távolodott el a testvéreitől. Andrew pedig, amint szabad utat kapott, először a bilincstől szabadította meg Larsot.

– Te csinálod, vagy én? – kérdezte.

Lars megtornáztatta elgémberedett kezét.

– Hagyd csak! – közölte nagyvonalúan, és megérintette a nyakpántot. Azonnal megtalálta a gombot, pedig eddig egyszer sem használta. De annyiszor ölték már meg, hogy egy pillanatra sem félt attól, hogy mi következik. Megnyomta a gombot, érezte a torkát átvágó pengét, még hallotta Natalie sikkantását, aztán lángoló sötétségbe borult a világ.

Mire másodpercekkel később felébredt, a válla tökéletesen meggyógyult, és Katie épp Andrew-val vitatkozott. Csak Natalie figyelte tágra nyílt szemmel, és amint Lars viszonozta a pillantását, elmosolyodott.

– Igazán szólhattál volna, hogy te leszel a sofőrje – közölte éppen Katie. – Majdnem kinyírtunk téged is.

– Ami azt illeti, nem csak majdnem – dörzsölte meg a homlokát Andrew.

Lars a bátyjára meredt. A bátyjára, akinek a hangján az utasítások szóltak az arénában. Aki még mindig az Oomen's Logistics címerével díszített egyenruhát viselte.

– Baszd meg – nyögte Lars. – Hogy nem buktál le?

– Nem vagyok akkora barom, mint te.

– Meg sem vizsgáltak? – tápászkodott fel Lars, és végre kilépett a rabszállítóból.

– A bétákat szinte lehetetlen kiszűrni – legyintett Andrew, és ismerős mozdulattal kotorászott a zsebében. – Két lehetőség van: vagy teletömik őket droggal, és figyelik a hatást, vagy kinyírják, és megnézik, hogy visszajön-e. A vérvétel máig sem mutatott semmi eredményt.

– És a mobilok? – kérdezett rá Lars.

Dominic elnevette magát.

– Ne viccelj, már nincsenek mobilok. Már vagy négy hónapja bedöglött az összes vezeték nélküli hálózat.

– Négy... hónapja? – pislogott értetlenül Lars.

Fogalma sem volt róla. Teljesen elvesztette az időérzékét, és értelmetlenné váltak a napok. Volt, amikor még a nappalokat és éjszakákat sem tudta megkülönböztetni egymástól. Az utóbbi három hetet tudta csak számon tartani. Egyfelől sokkal hosszabbnak tűnt az előtte lévő időszak – akár éveknek –, másfelől abban sem volt biztos, hogy a borzalmas emlékeket nem egyetlen hét alatt gyűjtötte össze.

– Annyi. Négy hónapot és három napot töltöttél a laborban – erősítette meg Andrew, és a garázsban már látott, fogószerű eszköz ismét megvillant a kezében. – Fordulj meg!

Lars ezúttal nem kérdezett semmit. Hátat fordított a bátyjának, és hagyta, hogy leszedje róla a gyűlölt nyakörvet. Andrew behajította a roncsba a szerkezetet.

– Nincs már sok időnk, mielőtt valaki kiszúrja, hogy nem érkeztünk meg, úgyhogy szedjétek össze magatokat! Egyébként azt a tagot megnézte már valaki közelebbről? – intett a kocsi mellett leterített katonára.

Mint kiderült, eddig senkinek nem akaródzott foglalkozni vele. Ehhez még Katie-nek sem volt gyomra.

– Ha megöltem, nem akarom tudni – morogta Tim.

Lars vett egy nagy levegőt.

– Majd én – ígérte, és elindult arrafelé, ahol a férfit sejtette. Senki nem követte erre a pár méterre, és Larsot megszédítette a tudat, hogy szabadon járhat az alkony utolsó fényében.

A férfi még mindig kifacsart karral, arccal lefelé, mozdulatlanul feküdt az aszfalton, de Lars már akkor érezte, hogy életben van, amikor még hozzá se ért. Elájult, és az oldalán keletkezett horpadásból ítélve nem lehetett sok hátra neki. De valahogy a normális emberek nem adták olyan könnyen magukat, mint a főnixek. Lars leguggolt mellé.

– Még életben van. Nektek kell eldönteni – pillantott fel a többiekre –, hogy csak szöktetésért körözzenek titeket, vagy gyilkosságért is.

Egy pillanatig csend honolt, a barátai összenéztek. Végül, amint néma beszéddel megszületett a döntés, Dominic mondta ki.

– Elég lesz a szöktetés. Nem vagyunk gyilkosok.

Lars vett egy mély levegőt, és nem cáfolta meg a fiú szavait. Ha nem lenne képes gyógyításra is használni az erejét, akkor valószínűleg perceken belül gyilkosokká váltak volna.

– Akkor szálljatok motorra, mert amint meggyógyítom, nagyon virgonc lesz! – intette őket.

Megvárta, hogy mindenki megtalálja a saját járművét. Andrew, aki világéletében irtózott a kétkerekűektől, most Dominic mögé kapaszkodott fel – valószínűleg a polgármester fiát ítélte a legmegbízhatóbbnak, egyébként tévesen. Natalie egy vadonatúj, éjfekete Kawasakival odahajtott Lars mellé.

– Most én viszlek téged. Már megvan a jogsim.

A fiú mosolyogva bólintott, és a motor csomagtartójába rejtette a katona fegyverét. Aztán ismét lehajolt, és hagyta, hogy az ujjaiból a sérült férfi testébe áradjon a gyógyító erő. Az akadálytalanul hatolt át a védőruhán.

A férfi üvöltve tért magához, de még másodpercekig nem volt tudatánál. Abban a pillanatban, ahogy elállt a szikraáradat, Lars kilőtte magát mellőle, és felpattant a húga mögé. Fogalma sem volt róla, hogy Natalie elég bátor-e már egy ilyen utazáshoz, de megbízott benne. Átölelte a lány derekát, és megtámasztotta a lábát.

Natalie gázt adott.

_______________________

Hogy tetszett a fejezet?

Oszd meg velem!

Ha támogatnád a munkámat, az alábbi helyen megteheted:

https://www.buymeacoffee.com/rileyeraines