6. fejezet - 537-es


Féltek tőle. Bezárták egy katonai furgon hátsó terébe, súlyos vasbilincsekkel egy ágyhoz rögzítették, fojtogatóan szorult a torkára a nyakörv és vér szivárgott a sebeiből, de még így sem mertek a közelébe jönni. Pedig Lars akkor sem akart bántani senkit, ha lehetősége lett volna rá. Csak aludni akart, lehunyni a szemét és eltűnni a semmiben.

Sérült lapockájára újabb és újabb kalapácsütést mért az út minden zökkenője. A mellkasa szúrt, pedig emlékei szerint sokkal lentebb érte a szigony. Nem látta, hogy merre viszik, nem látott semmit, de a szerpentin kanyarjai így is szédítőnek tűntek, a légnyomásváltozástól bedugult a füle, és egy ponton a visszhangzó zörejekből egy viadukt képe rajzolódott ki lelki szemei előtt.

Senki nem nézett rá, és ő sem látott senkit, amíg kényelmetlenül erős fékezéssel végül meg nem álltak. Arcokat azonban itt sem ismert fel. Fémbe burkolózott alakok emelték ki a kocsiból az ágyával együtt, aztán szűkszavú utasításokat követve indultak el vele a vizsgálóba. Az út rövid volt, de rázott, és Lars behunyta a szemét, mert túl élesen villogtak előtte az alacsony plafonra függesztett fénycsövek. Szédült, talán az utazástól, talán a fájdalomtól, talán a vérveszteségtől, talán mindentől egyszerre. Egy szűkös helyiségben álltak meg vele és hagyták magára, épp csak annyi időre, amíg felfoghatta, hogy hová került.

A szoba egy műtőteremre emlékeztetett – Lars eddig csak tévében látott hasonlót. Reflektorok irányultak rá, gépek zümmögtek halkan, és egy fémajtós szekrény zárta magába az orvosi eszközöket. A bútorzaton felül egyhangú, fehér falak szorongtak körülötte, vele szemben egy méretes tükör felülete ragyogott, és mellette egy ajtó, amelyet csak második ránézésre vett észre. Minden sarkot kamerák és fegyvercsövek foglaltak el. De Lars még mindig szoros pántok fogságában feküdt, és a bilincsek már akkor a bőrébe vájtak, ha csak megfeszítette az izmait.

Az ajtó minden előjel nélkül feltárult, és beengedett egy alacsony, deres hajú férfit és egy fiatalnak tűnő nőt, akinek a nyakát és vállát borító kötést még a köpenye sem tudta teljesen elrejteni. Ők voltak az elsők, akik fémegyenruha nélkül merészkedtek a közelébe. A férfi kedélyes hangon folytatta a megkezdett beszélgetését a kollégájával.

– ... nem úgy volt, hogy kiveszel egy hét szabadságot? Még otthon kéne lenned.

– Nincs elég emberünk, Stuart – vetett rá egy lesújtó pillantást a nő, és beljebb lépve a vizsgálóba, behúzta az ajtót kettejük után.

– Tudom-tudom – bólogatott a Stuartnak nevezett férfi, aztán fintorogva nézett az ágy felé. – Ma már a harmadik. Azt mondanám, elég is lesz. Remélem, komplikáció nélkül zárunk.

A nő egyetértően bólintott, aztán felnyitott egy apró betűkkel jelölt, fekete mappát. Mielőtt belenézett volna, egy futó pillanatra szemügyre vette Lars arcát. Egészen világos, zöld szeme volt, de nem sugallt sem félelmet, sem rosszindulatot. Egyszerű, orvosi érdeklődés villant benne, majd a figyelme visszatért a mappára.

– Az 537-es egyed beszámítható. Az elfogása során ellenállást tanúsított és menekülni próbált. Senkinek nem okozott maradandó sérülést, pedig volt egy kitörése. A beszámoló szerint gyógyító ereje van. Béta-kategóriájú. A neve Lars Christopher Oomen.

– Az az Oomen? – kérdezett rá meglepetten a férfi.

– Nagyon úgy fest.

– Akasztják a hóhért, na, tessék! – jegyezte meg vidám hangon a férfi. Larsnak felfordult tőle a gyomra.

– Mit jelent, hogy béta-...? – próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe. Alig szólt a hangja.

Se a doktornő, se a férfi – aki a köpenyéből ítélve maga is orvos volt – nem válaszolt neki. Lars a nő tekintetét kereste, hasztalanul. A másik oldalon hirtelen szúrást érzett a karjában, de nem látta, hogy mit művelnek vele. Ijedtében megrántotta a bilincseit, és szinte magától indult be ugyanaz az erő, amit még mindig nem értett. Csakhogy egyetlen szikra elég volt, és a tarkójába olyan fájdalom lövellt, ami az egész testét megbénította. Egy pillanatig tartott csupán, de az a pillanat elég volt ahhoz, hogy ne felejtse el.

A doktornő végre hozzá fordult.

– Jobb, ha meg sem próbálod! – mondta. Az imént valószínűleg hátrált egy lépést, de most ismét közelebb jött. – Ez csak egy vérvétel lesz...

– ... a maradék vénák egyikéből – tette hozzá Stuart, de mintha most is remekül szórakozott volna. – Ennek annyi.

A doktornő elhúzta a száját, és Lars is érezte a lüktető fájdalmat a könyökhajlatában. A férfi előkészített egy újabb tűt, a végére erősítette a fiolát, és megkerülte az ágyat.

Lars becsukta a szemét, és hagyta, hogy újra megszúrják. Nem tehetett mást. A tű a jobb karjába fúródott. Miközben a vére a fiolába csorgott, a doktornő már-már kedves hangon tette fel a következő kérdését.

– Hol talált el téged a törmelék?

Lars nem volt benne biztos, hogy jó ötlet válaszolni. Hanyatt fekve, kiszáradt torokkal nem is érezte magát elég erősnek hozzá.

– Áruld csak el, hogy ne erővel kelljen kiszednünk belőled! – mondta a férfi, de olyan hangsúllyal, mint aki az ellenkezőjében reménykedik.

– Miért fontos ez? – Lars hallotta, ahogyan a maradék vére a fülében dobol.

– Ki kell vennünk azt, ami maradt belőle. A „mag" csak bajt okoz – bizonygatta a doktornő. – Ettől származnak a megmagyarázhatatlan eredetű fájdalmak. Idővel egyre rosszabb lesz, úgyhogy jobb, ha túl is esünk rajta.

– Nem fáj sehol. – Lars körmei megcsikordultak az ágy lapján. – Miért akarják kivenni? Mi lesz, ha kiveszik?

A pánik egyre gyorsabban pörgő örvénybe rántotta. Ezzel akarják hatástalanítani? Meg fogják ölni, és többé nem jön vissza? Így fékezik meg őket, a főnixeket, hogy kiveszik a „magot"?

A doktornő nyugtatóan emelte fel a kezét.

– Neked lesz jobb. Nem fog többé fájni a helye, de ettől még sajnos nem leszel ismét normális.

Larsnak beletelt egy pillanatba, amíg felfogta a kapott választ. Fogalma sem volt, hogy hihet-e a doktornőnek. Már a nyelve hegyén volt, hogy ha ilyen ára van, nem is akar többé normális lenni, de végül egy másik problémát tett szóvá.

– Mondom, hogy nem fáj.

– Majd fog! – húzta mosolyra a száját Stuart, és Lars ágya fölé emelt egy póklábakon álló, henger alakú szerkezetet. – Ha nem árulod el, hát nem. Claire, vegyük jegyzőkönyvbe, hogy az egyed nem együttműködő. Mehet a menet?

A doktornő csalódott arccal lépett hátrébb, és egy lassú bólintással engedélyt adott a művelet megkezdésére. Larsnak már nem volt ideje rá, hogy meggondolja magát: a férfi leeresztette a szerkezetet, úgy, hogy alig húsz centivel a fiú teste felett állt meg, majd beindította.

Az a szilánkdarab, ami eltalálta Larsot tizenegy nappal ezelőtt, eddig csendben volt. Csak percekkel korábban kezdett szúrni a mellkasában, de ha csak ennyi kellemetlenséget okoz, a fiú el tudta volna viselni. Most azonban úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. A gyomra felett egy iszonyatos erejű mágnes dolgozott, és a törmelék azonnal kínzó fájdalommal válaszolt. A szegycsontját feszítette, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban kitörhet a börtönéből.

Lars a saját üvöltésétől nem hallotta, hogy mit mondanak körülötte, lezárt szemhéján csak táncoló csillagokat látott, és a fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott. Megpróbált küzdeni ellene, de a tarkójába fúródó tű lebénította. Egy penge kíméletlenül szúrt a bordái közé, és szabadította ki a fájdalom legfőbb forrását. Egy fémes csattanás zendült fel, de Lars úgy érezte, hogy alig kap levegőt. Köhögés tört rá, a tüdeje megtelt vérrel, és már üvölteni is képtelen volt, pedig még mindig nem szabadult a fájdalomtól.

– Vigyázz onnan! – mondta a férfi, valószínűleg a kolléganőjének, de a nő nem hallgatott rá. Lars csak késve fogta fel, hogy a nő hozzá beszél, és hallotta a hangját, de alig értette a szavait.

– ... csak pár másodpercig fog tartani. Nincs mitől félned.

A nő egészen fölé hajolt, és csillogó kesztyűbe bújtatott kézzel érintette meg a fiú nyakpántját. A hatás azonnali volt és kivédhetetlen. A pántból egy újabb acélpenge ugrott ki, és zárult rá Lars torkára. Felismerte az érzést – elvégre alig néhány órával korábban saját kezűleg vágta el a nyakát –, és a tudata azonnal átzuhant a határvonalon. A fájdalom most gyógyulást jelentett, lángoló, mindent kitöltő kín volt, de Lars már nem félt tőle. A számtalan sebe nyomtalanul bezárult. Hogyan tarthat néhány másodperc ilyen sokáig?

Mire a fájdalom emlékké fakult, és Lars nagy levegőt véve kinyitotta a szemét, a tagjai erővel teltek meg, és az ereiben energia szikrázott. Kitisztult a feje. Mintha egy hosszúra nyúlt rémálomból ébredt volna – csakhogy nem rémálom volt. A kezét és a lábát még mindig vasbilincsek szorították az ágyhoz, és a műtőszoba jottányit sem változott. A mellkasában tényleg megszűnt a szúrás, nyom nélkül, mintha ott sem lett volna. A felette lévő mágneshez még mindig hozzátapadt egy éles, hüvelykujjnyi, a vér alatt ezüstösen csillogó szilánkdarab.

Amint képes volt levenni róla a szemét, a Stuart nevezetű férfi vonta magára a figyelmét. Az orvos éppen a kését törölgette, és közben a fejét rázva beszélt a kolléganőjéhez.

– Claire, hagyd a fenébe! Majd a biztonságiak elintézik.

A doktornő, ahogy eddig, most sem hallgatott rá.

– Semmi szükség a biztonságiakra, Lars nem fog bántani senkit.

Ahogy a pillantása a férfi viszolygó arcára tévedt, Lars ebben nem volt olyan biztos, de hülye lett volna vitatkozni a doktornő állításával. A mágnes, ha nem is teljes erővel, de még mindig működött felette, és a belőle érkező sugárzás élettel töltötte meg a tagjait. Az eltelt másfél hétben nem tapasztalt ilyesmit, valószínűleg egyszer sem került komolyabb sugárzás közelébe, vagy csak nem ismerte fel az érzést. Most viszont eszébe sem jutott elzárni a csatornáit. Úgy kortyolta az éltető energiát, mint a sivatagban tévelygő turista az oázis vizét. Úgyhogy, amikor a férfi végül lekapcsolta a szerkezetet, csalódottan mordult fel, és vetett rá egy vágyódó pillantást, amíg a mágnes visszakerült a helyére.

– Várj! Én nem vállalom a kockázatot – szólalt meg Stuart, a kollégájára pillantva. Claire keze megállt a levegőben, pedig Lars úgy sejtette, hogy a bilincsek felé indult el előzőleg. A nő megvárta, hogy Stuart elhagyja a helyiséget, és a fejét csóválva nézett utána. Csak utána fordult Larshoz.

– Nincs mitől tartanod – mondta újra, nyugtató hangon. Lars bizalmatlanul nézett rá. Azok után, amiket az előző percekben, vagy akár órákban átélt, nehezen hitt bárkinek is. A nő arcán viszont barátságos mosoly játszott, ahogy tovább beszélt. – Segíteni akarunk neked.

– Segíteni? Tényleg? – visszhangozta gúnyosan Lars. – Higgyem is el azok után, hogy megkínoztak?

A nő, mintha alá akarná támasztani az állítását, kioldotta a bilincseket az ágyon. Lars azonnal felült, de nem támadt rá. Ha most őrjöngeni kezd, akkor lehet, hogy megöli ezt a nőt, de az is lehet, hogy még azelőtt hatástalanítják. Inkább felhúzta és átölelte a térdét. Meglepő módon a ruhái még mindig rajta voltak. Már ami maradt belőlük a motorbaleset után. Fázósan húzta magára a dzseki szárnyait.

– Nem tudunk érzéstelenítést használni. Immunisak vagytok minden hatóanyagra, amit ismerünk – mondta a nő egy bocsánatkérő fintor kíséretében. – Tudom, hogy fájdalmasak a vizsgálatok, de éppen ezért igyekszünk, hogy ne tartsanak sokáig.

– Mégis úgy kezelnek, mint egy vadállatot – jegyezte meg Lars, de a szeme már nem a doktornőn függött, hanem új szögből próbálta felmérni a menekülési lehetőségeket. Az ajtó tűnt az egyedüli esélynek.

– Ezek csak óvintézkedések.

Lars felmordult, és a kezével megérintette a nyakára rögzített pántot. Most, ülő helyzetben kevésbé volt kényelmetlen vagy fojtogató, de még mindig érezte a szúrást a tarkóján. A tű folyamatosan karcolta a bőrét.

– Ez a szar nem elég?

– Ne piszkáld, ha nem muszáj! – intette a nő, és óvatosan megfogta Lars kezét. Most már nem viselt kesztyűt. Odavezette Lars ujját egy gombhoz: a fiú ki tudta tapintani a behorpadó felületet. – Ha bármikor újraindításra van szükséged, itt kell megnyomnod. De erre magadtól is rájönnél. És nem, ez nem mindig elég. Örülök neki, hogy nálad igen.

Lars elraktározta magában az értékes információt. Tehát megengedik neki, hogy öngyilkos legyen, amikor csak akar, sőt, meg is könnyítik a dolgát. Milyen kedves.

Mély levegőt vett, és leeresztette a kezét. Gyűlölte ezt a helyet: ki akart menekülni innen, hazamenni, és újra normális életet élni. Kétsége sem volt afelől, hogy vissza tudna olvadni a társadalomba, és hogy nem bántana senkit. Eddig sem bántott. Csak megvédte magát. Annak a két baromnak, akik az iskolában akarták megverni, semmi bántódásuk sem esett. És azok a katonák, akik még otthon próbálták meg letartóztatni, szintén megúszták. Ártalmatlan volt.

– Akkor most haza is mehetek? – kérdezte kísérletképpen. Tudni akarta, hogy meddig mehet el, és hogy a nő mennyire bízik meg benne.

A doktornő egy pillanatnyi habozás után megrázta a fejét.

– Ha egyszerűen csak halhatatlan lennél, akkor nem lenne akadálya. De olyan erő került a birtokodba, amit sem te, sem senki nem ért pontosan. Nem tudunk róla jóformán semmit. Sem azt, hogy mire képes, sem azt, hogy meddig fog tartani, sem pedig azt, hogy hogyan védekezhetünk ellene. Az acélötvözetek csak az esetek bizonyos százalékában hatásosak, jobbat pedig nem ismerünk.

– Úgy gondolja, hogy ellenem is védekeznie kell? Gyógyító erőm van – emlékezett vissza Lars az aktából felolvasott szavakra, és egyúttal emlékeztette a doktornőt is.

– Biztos vagy benne, hogy ennyiben ki is merül? – kérdezett vissza a nő.

Lars nyelt egyet. Ha jobban belegondolt, biztos volt benne, hogy nem csak ennyi. Felmerült benne, hogy az az idióta Simmers hogyan rántotta el a kezét, amikor megpróbálta megütni. És aztán az, ahogy Katie érintése szikrákat vetett a bőrén. Annak is biztosan nagyobb jelentősége volt, épp csak nem jutott eszükbe komolyabban megvizsgálni.

– Talán nem – fogalmazott óvatosan.

– Azért vagy itt, Lars, hogy segíthessünk rajtad, és hogy te is segíts nekünk megtalálni a válaszokat. Mindent, amit teszünk, a tudomány érdekében tesszük.

Lars gyanakvóan nézett rá. A nő láthatóan szent küldetésének tekintette ezeket a kutatásokat, de Lars, aki egy űrrakétákkal kísérletező vállalat egyik örököseként nőtt fel, tudta, hogy mekkora szörnyűségekre képesek az emberek a tudomány érdekében.

Igaza lett. A doktornővel, akit halvány emlékei szerint Claire-nek hívtak, nem is találkozott a továbbiakban, de a Stuart nevezetű férfihez sokkal többször volt szerencséje. Először csak bezárták egy cellába – a helyiség a fegyházak börtönére emlékeztette, vagy még annál is rosszabbra, a jó tíz centi vastag plexiajtajával, amin át éjjel-nappal ráláttak a széles folyosón strázsáló őrök, de a többi, tömör falon át ő nem látott rá senkire. Olyan tökéletes némaság vette körül, hogy még abban sem lehetett biztos, hogy lakottak a körülötte lévő cellák. Csak a szellőző zümmögött csendesen. Az ágyán egy vékony szivacs feküdt, és már az első reggelen, amikor Lars elgémberedett tagokkal ébredt, átfutott a fején a gondolat, hogy kipróbálja azt az „újraindítást." Végül persze nem tette meg.

Napjában háromszor kapott enni valami ízetlen masszát, a csapból ivóvíz folyt, a WC-t viszont még egy átkozott függöny sem takarta. Őróla mindent tudtak, de ő semmit sem tudott a világról, fogalma sem lehetett róla, hogy mi történik odakint, mert semmiféle elektromos szerkezetet nem voltak hajlandóak biztosítani neki. A napja nagy részét a semmibe bámulva töltötte, és azon gondolkodott, hogy vajon Katie-t elfogták-e már, és hogy Natalie, vagy az anyja hiányolja-e. Néha eszébe jutott Andrew is: a bátyja talán figyelemmel kísérte a sorsát. Vagy talán már el is feledkezett róla, és beletemetkezett a munkába.

Talán már senkinek sem hiányzik. Talán el is felejtették, és a normális emberek élik tovább az életüket, míg ő, aki szerencsétlenül járt, ebben az átkozott cellában kénytelen végtelen éveket leélni. És még mindig azok az órák voltak az elviselhetőbbek, amikor a cellában volt: néha kivitték onnan, hogy további kísérleteket hajtsanak rajta végre. Volt olyan, amikor nem okoztak neki fájdalmat – sőt, a röntgengéppel kifejezetten jól szórakozott, mert aszerint sikerültek a felvételek, hogy ő éppen magába szívta-e a sugárzást, vagy sem. Akkor feltöltődve, szinte vidáman tért vissza, és még az egyik őr újságját is elkunyerálta. Máskor viszont a kísérletek fájdalmasak és rémisztőek voltak, az orvosok szó szerint darabokra szedték, és Lars biztos volt benne, hogy ha a csillagzápor miatt nem is, de a „kezelésbe" biztosan bele fog őrülni.

Az időérzéke valahol az első hét környékén szökött meg, úgyhogy mostanra már ötlete sem volt, hogy mióta raboskodik itt. A vizsgálatokhoz sem igazodhatott, hiszen volt, hogy napokig békén hagyták, máskor szinte vissza se értek vele a cellájába, máris hívatták a következőhöz. Még a nappalok és éjszakák váltakozását is csak az őrségváltások jelezték. De Larsot már nem érdekelte az idő, már túlságosan egyhangúvá vált minden, és összerándult a gyomra a félelemtől, ha valaki elhaladt az ajtaja előtt.

Az erejét képtelen volt használni. Ha meg is próbálta, akár a cellában, akár a műtőasztalon, a nyakörv azonnal lebénította. Végül már nem is kísérletezett vele. Végül már a legnagyobb kínok között is megtanulta visszafogni.

Most az ágyán feküdt, és meredten bámulta az üres plafont. A fény az ajtón át szökött be hozzá, hidegen és egyhangúan. Három újságot gyűjtött be: a papírok egy kupacban hevertek a földön, és az utolsót Lars már el sem olvasta.

Arra várt, hogy az iszonyatos emlékek végre magára hagyják, hátha álomba merülhet, és hátha az otthonáról álmodik majd. Erővel próbált meg a húgára gondolni, elképzelni, hogy Natalie iskolába jár és lázasan készül a vizsgákra. Vagy, ahogy leteszi a jogosítványt, és csak azért, hogy bosszantsa a szüleit, ő is motort kér a tizenhatodik születésnapjára. Elvégre addig már nem volt sok hátra. Vagy éppenséggel már meg is történt. Vajon hogy sikerült a születésnapi zsúr? Bár ott lehetett volna!

De egy árnyék vetült rá, és ez azonnal feledtette vele a keserédes gondolatokat. A gyomra görcsbe rándult, és úgy ült fel az ágyon, mintha áramot vezettek volna bele.

Két őr állt meg a cellája előtt. Ugyanazok, akik minden alkalommal kísérgették, épp csak az egyenruha változott rajtuk az idő elteltével. A sisakrostélyos lovagok napja már leáldozott, a katonák mostanra olyan védőöltözéket kaptak, amiben akadálytalanul és nyikorgás nélkül tudtak mozogni, és a sisakjuk is teljesen átlátszóvá vált, épp csak a fényben csillogott ezüstösen.

– 537-es, felkelni! – szólt oda neki az egyikük.

Lars nem tiltakozott. Egyszer megtette, akkor nem volt hajlandó együttműködni az őrökkel, és nem hagyta magát a műtőbe kísérni, de annak az lett a vége, hogy az egész celláját megtöltötték valami nehéz és büdös gázzal, ami kiszorította az oxigént, és őt a már ismert szigonnyal húzták ki onnan, amikor fuldokolni kezdett.

Ezúttal hagyta, hogy a kezét bilincsbe verjék, és úgy kísérjék végig a folyosón, mint a bűnözőket szokás. Még egy lépéssel sem tiltakozott. Leszegett fejjel ment előre, amerre vezették, és már nem vette szemügyre a folyosóról nyíló többi cella lakóját.

A két őr jókedvűen vitatkozott valami fogadásról, és egymást túllicitálva becsülték meg az esélyeit egy olyan küzdelemnek, amiről Larsnak fogalma sem volt. A fiú a saját számát is kihallotta a szavaikból, de nem figyelt oda. Igyekezett sehová sem figyelni. Csak a lépéseit számolta. Százharmincöt. Százharminchat. Százharminchét.

Messzebbre vitték, mint az épületen belül eddig bármikor. Egy köríves folyosóra vezették, és ott az egyik jelöletlen ajtón tessékelték be.

– Viselkedj jól a zsilipben!

– Most megmutathatod, mit tudsz! Aztán ne okozz csalódást! – búcsúzott a két őr.

Aztán rázárták az ajtót.

Lars még fel sem ocsúdott. Úgy gondolta, hogy már mindenre felkészült. A legrosszabbakra is, arra, hogy ismét boncmesterek kezébe adják, arra, hogy a következő órákban újra és újra megölik, és minden alkalommal lassabban és nehezebben fog életre kelni, de végül mindig életre kel, akkor is, ha már jobb lenne meghalni. Készen állt rá, hogy tűrjön. De be kellett látnia, hogy arra nem állt készen, amit most vártak tőle.

Hogyan mutathatná meg, hogy mire képes, ha egyszer a nyakörv minden alkalommal megbénította, ha használni próbálta az erejét? Még ő sem tudta, hogy mit is tud pontosan.

Ez a cella sokkal kisebb volt, mint amiben aludt, és sokkal zsúfoltabb is annál. A falai, a háta mögöttit kivéve, áttetszőek voltak, és Lars látta, ahogy egy, még Natalie-nál is fiatalabb lányt löknek be a mellette lévő helyiségbe. A lány zokogva tiltakozott – de Lars csak a mozdulatait látta, a hangját nem hallotta.

Egy automatika megfogta a végtagjait, és szkennerfény késztette mozdulatlanságra. Aztán mintegy a semmiből előrenyúlt egy kar, és egy halk kattanással megszabadította az átkozott nyakörvtől.

Lars torka ki tudja, milyen hosszú idő óta most először szabadult fel, és a végtagjait tartó karok is hátrahúzódtak. Mélyre kortyolta a levegőt, és a bőrén érezte a sugárzást. Most pillanatok alatt teleszívhatta magát vele. De miközben feltöltődött, szemügyre vette a biztonsági üveg mögötti teret is.

A hely egy méretes cirkuszi porondot juttatott eszébe: kerek volt, rácsokkal, üveggel és mindenfélével túlbiztosított, épp csak fűrészpor helyett vérfoltos beton alkotta a padlót. Körben a sajátjához hasonló zsilipeket látott, ezeket vaskos oszlopok választották el egymástól. A tér közepén egy lépcsőfoknyi emelvény állt, alig lehetett elég egy embernek. Lars kezdte érteni, hogy milyen fogadásokra céloztak az őt idekísérő őrök.

De arról fogalma sem volt, hogy mit várnak tőle. Hogy mit várnak tőlük? A mellette lévő rekeszben a lány is megszabadult a nyakörvtől, és értetlenül pillantott körbe. És rajtuk kívül is még tízen, idősek és fiatalok, férfiak és nők, a legtöbben értetlenül, mások viszont eltökélten, mintha pontosan tudnák, hogy mi következik. Lars őszintén remélte, hogy felvilágosítják, mielőtt kinyílnak az ajtók.

A kimondatlan kérdésére a válasz a legváratlanabb formában érkezett, hangszórókon keresztül, de egy rettenetesen ismerős hangon.

Andrew-én.

– Üdvözlöm önöket az Arénában! Azok kedvéért, akik most először vannak itt, összefoglalom a szabályokat. Aki elfoglalja, és legalább egy percen keresztül képes megtartani a dobogót, az a továbbiakban mentesül a vizsgálatok alól, és luxuskörülményeket biztosítunk neki. A többieket az eddig is megszokott kísérleteknek vetjük alá. Nincsenek további szabályok: mindenki azt a fegyvert használja, amije van. Mindazokra viszont, akik nem vesznek részt a küzdelemben, a jövőben kiemelt figyelmet fordítunk.

Lars ujjai úgy zárultak össze, mintha köztük érezné a bátyja nyakát.

Ez is csak egy kísérlet volt. Mindent tudni akartak róluk, de eddig mindent megtettek azért, hogy lebénítsák őket, hogy képtelenek legyenek használni azt az erőt, amit kaptak, mert rettegtek tőle. Most jött hát el a bemutató ideje, most megvizsgálhatták őket. Lars szeme még egyszer körbefutott az arénán, és kiszúrta a védőüveg mögött lévő kamerákat, amelyekből minden vezeték egyfelé futott.

Ha másnak nem is, de a wifi-korszaknak leáldozott – ez a gondolat gúnyos mosolyt csalt az arcára.

De aztán, mire nemcsak ő, hanem mindenki felfogta a helyzetet, felemelkedett az előtte lévő üveg, és megnyílt a harctér.

Lars előrelépett, de megállt a peremen, mert ötlete sem volt, hogy hogyan kezdje a harcot. Egy középkorú, enyhén kopaszodó férfi sprintben rohant a középen lévő dobogóhoz, és ő érte el először, de megtartani már nem tudta. Egy tagbaszakadt, fiatal srác ezüstös szikrákkal lökte le onnan, és a férfi üvöltve esett az oldalára. Láthatatlan pengék szabdalták fel a bőrét, de a sebek csak egy pillanatra nyíltak meg, majd újra bezárultak. A fiatal srác épphogy fellépett a dobogóra, de szinte azonnal fekete, égési sebekkel az arcán, vakon és üvöltve menekült le onnan.

Innen is, onnan is villanások szikráztak fel, némelyek szörnyűségeket okoztak, mások csak félrelökték a többieket, miközben tucatnyi felnőtt ember őrülten harcolt a dobogóért. A villanások teljesen betöltötték a teret, és amikor túl közel értek, Lars ösztönösen megpróbálta megvédeni a kislányt, aki a húgára emlékeztette. Felfogta a becsapódó szikrákat – mintha pokoli tűz nyaldosta volna végig az ereit, de ez is csak egy fájdalom volt a sok közül –, és a testével védte meg a lányt.

Ő azonban nem Natalie volt.

– Hagyj békén! – lökte el magától Larsot.

A fiú a hátára zuhant, és felkiáltott. A fájdalom nem múlt el nyomtalanul, valódi volt, Lars a földet éréskor érezte meg igazán a hátán nyílt sebeket. Két gondolat futott át a fején szinte egyszerre: az egyik, hogy most jól jött volna az a nyakörv, mert sokakkal ellentétben az ő sebei nem regenerálódtak azonnal, a másik, hogy igazán leszokhatna arról, hogy mindenkit meg akar védeni.

A legfőbb csata a dobogó körül forgott, és most már ez a lány is részt vett benne. Értékes másodpercekre még el is foglalta a kijelölt helyet, és szétszórt tüskékkel próbálta megtartani, de csakhamar letaszították onnan.

Lars talpra küzdötte magát. A sérülés legalább a mozgásban nem akadályozta. Előrelendült, bele a közepébe.

A számítása bejött. Egy pillanat alatt belekerült a tüskéket szóró lány hatósugarába, a következő pillanatban leállt a szíve, és egy másodperccel később ismét talpon volt: ezúttal épen és ereje teljében. Már nem jutott eszébe, hogy nem bánthat senkit, már nem félt használni az erejét. Ugyanaz az adrenalin öntötte el, ami a versenypályán vált a legjobb barátjává. Nyerni akart, bármi áron: nem azért, hogy békén hagyják, vagy hogy megkapja a beígért luxuskörülményeket, hiszen azokat a mézes-mázos szavakat egy pillanatra sem hitte el. Hanem azért, hogy megmutassa Andrew-nak, hogy képes rá.

Az erő először, mint egy rosszul bekötött villanykörte, alig pislákolt fel körülötte, de hiába vonták be tetőtől talpig a szikrák, ezúttal nem érkezett rá válaszként a bénító fájdalom. Lars felbátorodott, és szétszórta az erőt, a közelben harcolókra célozva.

Maga sem tudta, mire képes, ha nem gyógyítani, hanem pusztítani, ha ölni akar, úgyhogy a hatás nemcsak a többieket, de őt is megdöbbentette. Az ereje végigsöpört az egész arénán, áthatolt mindenen és mindenkin, a közelben állókat úgy döntötte le, mint a kuglibábukat, a távolabbi alakok pedig megbotlottak és térdre zuhantak.

Egy pillanatig halottak hevertek körülötte, és Lars értetlenül nézett szét, de mire felfogta a képet, addigra senki nem volt halott. Egy szívdobbanásnyi idővel később kapcsolt, és megindult a dobogó felé. Senkit nem ölt meg, legalábbis nem végleg, könyvelte el magában. Hiszen mindannyian főnixek voltak. Volt, aki azonnal talpra ugrott, mások értetlenül hátráltak el tőle, és Lars fellépett a dobogóra.

A kamerákból futó vezetékek mind egy irányba tartottak: egy szoba felé, amely legalább három rétegben védett volt, de Lars biztos volt benne, hogy ott van mögötte Andrew is. Ha csak egy pillantást vethetett volna a bátyja arcára, az már talán elég lett volna, hogy megnyugodjon, de az üvegek torzításán keresztül nem ismerte fel.

Amint egy férfi felállt, hogy letaszítsa őt a trónjáról, Lars azonnal és könyörtelenül lőtte ki újra a halált hozó szikrákat. Ismét csend lett.

Egy perc. Egy percig kellett tartania a helyét. A tudata mélyén számolta a másodperceket. Tizenkettőig jutott, amikor ismét használnia kellett az erejét, és átfutott rajta a gondolat, hogy vajon elég lesz-e a végéig.

Huszonhétig, amikor a lány, akit megpróbált megvédeni az elején, felkelt, és hátrálni kezdett.

Harminckettőig, amikor egy mögötte lévő nő pusztán a testi erejét használva megpróbálta lelökni a helyéről. Őt még sikerült hatástalanítania, de csak azért, mert közel volt: most már képtelen lett volna elérni az egy méternél távolabbi célpontokat. Az ereje vészesen fogyott, a kapott sugárzás máris lemerülőben volt. De már túl volt a felén, csak egy egészen kicsit kellett kitartania.

A negyvenhez ért, amikor egy magát halottnak tettető, ötvenesforma férfiból durva pengékké alakult villanás lövellt elő, és Lars már képtelen volt kivédeni. A térdében érezte a robbanásszerű fájdalmat, és a bal lába egyszerűen eltűnt alóla. Egyensúlyát vesztve esett a padlóra. A szemét fájdalomkönnyek homályosították el, és felnyögött, de túl sok minden fájt az utóbbi időben ahhoz, hogy most hangot adjon az újabb szenvedésnek.

– Meg ne öljétek! Ez csak egy béta – dörögte a férfi, aki most ráérősen feltápászkodott, és a dobogóra lépett, és onnan nézett le Larsra. – Eleve nem volt semmi esélyed, kölyök. Maradj nyugton a seggeden!

Azzal arrébb rúgta Larsot. A fiú kínlódva kereste a lehetőséget, hogy hogyan tudna ismét meghalni, és tudta, hogy perceken belül el fog vérezni, de azt is, hogy addigra már késő lesz.

Úgy tűnt, mindenki elvesztette a harci kedvét. A férfi kihívóan meredt rájuk, és egy pillantást sem vetett a távoli szobára. Újraindult, majd le is telt az egy perc, és a férfi végül a magasba tartott kézzel, győzelemittasan ereszkedett le a dobogóval együtt valahová a mélybe, ahol a béke és a kényelem várta.

Lars pedig ott maradt a padlón, amíg végül elég vért nem vesztett ahhoz, hogy megszabaduljon a sérüléstől, és utána csalódottan kullogott vissza a zsiliphez a többiekkel együtt.

Az első megmérettetése óta Lars az aréna rendszeres vendégévé vált. A legtöbb béta-kategóriájú főnixet nem látta viszont – őket csak egyszer-egyszer tették próbára, sokkal inkább az alfákra koncentráltak, azokra, akiknek rögtön bezárultak a sebei. A Larshoz hasonlók általában még a dobogó közelébe sem kerültek, ő viszont minden alkalommal sikerrel járt, legalább néhány másodpercre. Még ha el is határozta, hogy legközelebb nem mozdul ki a zsilipből, ha gondolatban ragaszkodott hozzá, hogy nem vesz részt ebben az újabb, embertelen kísérletben, végül a versenyszellem diadalmaskodott az önuralma felett. Minduntalan megpróbálta, akkor is, ha nem volt valódi esélye, ha utána súlyos sebektől kínozva várta ki a végét. Továbbra sem vonzotta a luxus – amiről hitte is, meg nem is, hogy létezik egyáltalán –, de nyerni akart. Meg akarta mutatni Andrew-nak, hogy képes rá.

Nem csak a tudósok kísérleteztek rajtuk: ő is kísérletezett a saját erejével. Tudni akarta, hogy mire képes. Az ereje nemcsak gyógyításra volt jó, de ha akarta, azonnal megölte a körülötte állókat. Máskor csak félresöpörte őket, megint máskor súlyos sebeket nyitott rajtuk. Kedvére hangolhatta, hogy mit is okozzon – ellentétben a többiekkel, akik általában csak egyféle fegyverrel rendelkeztek –, de a zsilipben kapott energia egyszer sem tartott ki a küzdelem végéig. Megpróbálta beosztani, de ha nem volt eléggé elsöprő erejű az első támadása, akkor szinte végre sem tudta hajtani a másodikat. A legrosszabb pedig az volt, hogy sok versenyző már ismerte a gyenge pontját: lebénítani, és nem megölni. Igazuk lehetett. Egy hozzá hasonló bétának esélye sem volt.

De legalább a napok mintázatba rendeződtek. Újra képes volt számon tartani őket, és tudta, hogy minden harmadik napon, este hat körül hívják ki a cellájából. Addigra már várta, hogy feltöltődhessen a zsilipben, és, ha épp őszinte akart lenni magához, azt is, hogy megküzdhessen a többiekkel az arénában – még akkor is, ha mindig ugyanúgy végződött. Azokban a percekben legalább volt valami célja, és nem az üres cella vette körül. A semmittevés tervezéssé alakult. Stratégiákon törte a fejét, újabb módszereken, és azon, hogy vajon hol vannak a határai a képességeinek – ha léteznek egyáltalán.

A soron következő megmérettetés ugyanúgy kezdődött, mint az összes többi. Az őrök óraműpontossággal érkeztek, kivezették Larsot a cellájából, és mindenféle baromságról beszéltek – fogadásokról és esélyekről –, mialatt az arénához kísérték. Aztán figyelmeztették, hogy maradjon mozdulatlan a zsilipben, és magára hagyták.

Lars pedig nagy levegőt vett, és hagyta, hogy a sugárzás elárassza a tagjait, de a szemét nyitva tartotta. Rálátott a többiekre, a biztonsági üveg torzította ugyan az alakjukat, de nagyjából fel tudta mérni őket. Az egyik férfi minden alkalommal itt volt, amikor Lars is, bár mindig az aréna túlsó végében helyezték el, úgyhogy egyszer sem ütköztek még meg. Egy nő is ismerősnek tűnt, aki az előző alkalommal csak másodpercek híján vesztette el a küzdelmet. A többiek idegenek voltak. Fiatalok és idősebbek, eltökéltek és ijedtek. Lars megpróbálta magában megjósolni az esélyeket, amíg Andrew elmondta a már megszokott utasításokat. Maga is megpróbált fogadást kötni – és mostanra már eszébe sem jutott, hogy magára is fogadjon.

Amint megnyílt előtte az ajtó, kilépett a zsilipből. Tudta, hogy nem maradhat ki a teljes küzdelemből, de esze ágában sem volt idejekorán beleugrani. Alig távolodott el a faltól, amíg a többiek teljes erejükkel csaptak össze, és az alakok villámgyorsan váltották egymást a dobogón.

– Nem egymás ellen kellene küzdenünk! – kiáltotta el magát valaki, egy fiú, aki nem lehetett sokkal idősebb Larsnál. Ő is kimaradt a harcból, épp csak az aréna túlsó részén. – Ezt nem mi akartuk! Őket kell legyőznünk! – intett arrafelé, amerre a kamerák vezetékei futottak.

Larsot hidegzuhanyként érték a szavai. Mióta rendszeresen az arénában harcolt, el is felejtette, hogy még mindig úgy tekintenek rá, mint egy kísérleti patkányra. Ugyanabba a szűk kis cellába zárták, ugyanúgy moslékkal etették. Nem az orvosok kínozták, hanem a hozzá hasonló főnixek, és már-már elhitették vele, hogy ők az ellenség. Pedig az ellenség arca nem változott. Ha nem lett volna kötelező, soha nem bántották volna egymást: Lars őszintén hitt ebben.

Ki kellett szabadulniuk innen. És együtt talán tényleg ki is szabadulhattak innen. Most nem volt rajtuk a nyakörv, nem fogta vissza őket semmi, csak a falak. Az arénabeli küzdelmekre mindig a legerősebbeket válogatták össze – vajon mennyit ér az erejük, ha nem egymás ellen fordítják?

Egy pillanat alatt megrészegítette az új elhatározás.

– Ha összefogunk, áttörhetjük a falakat! – csatlakozott ő is a szószólóhoz, és a sérülést kockáztatva közelebb lépett a küzdelemhez. Elkapta egy nő karját, aki egy pillanatra értetlenül meredt rá, majd zihálva bólintott. – Nem kell bevennünk a hazugságukat! Kijuthatunk innen!

Andrew nem szólt semmit.

– Álljatok le! – kérte egy lány is, akinek alig fedte valami a felsőtestét: a szürke rabruha cafatjait vörös vér szennyezte.

Lars arrafelé nézett, ahol Andrew-t sejtette. Az aréna fala a megfigyelőszobával szemben lehetett a legsérülékenyebb. A zsilipek sora megtört, és jó négy méteren keresztül csak rácsok és a biztonsági üvegek védték tőlük a külvilágot.

A küzdelem, ami az eltelt perc alatt tombolt a dobogó körül, lassan csitulni látszott. A főnixek egymás után hagyták abba az erejük pazarlását. Sebek forrtak össze nyomtalanul. Egy őszülő hajú béta megkapta a kegyelemdöfést, de alig pár másodperccel később talpon volt.

– Mindent látnak – vetette ellen egy férfi, aki fél lábbal a dobogón állt.

– De semmit nem akadályozhatnak meg – mosolyodott el végül Lars, és végre elengedte a nő karját.

Beférkőzött a tudatába egy új, veszélyes gondolat.

Szabad lehet.

A fiú, aki először emelt szót, most ismét felemelte a hangját.

– Erősebbek vagyunk nálunk. Együtt kijuthatunk innen.

– Félnek tőlünk – visszhangozta a kislány is.

– Elsöpörjük őket.

– Szabadok leszünk.

– Kitörünk innen!

A kiáltások egyre több torokból hangzottak fel. A tizenkét főnix, akiknek egymás ellen kellett volna küzdeniük, most mintha tökéletesen értették volna egymást: az erejüket egy emberként a fal felé fordították, a megfigyelőszobával szemben. Az első fémrácsról szilánkok pattantak le.

– Semmi értelme – szólalt meg végre Andrew szelíden. – Figyelmeztettük önöket. Ha nem követik a szabályokat, annak nagyon súlyos következményei lesznek.

Lars gyűlölködő pillantást vetett rá az egyik kamerán keresztül, és ő is bevetette a saját erejét. Most különösen örült neki, hogy egyetlen szilánkot sem pazarolt el korábban.

– Le fognak omlani a falak – ígérte, és ezúttal beleadta minden erejét.

Lehetetlen lett volna meghatározni, hogy melyik szikra kitől származik. Az acélrácsot valamelyik főnix ereje teljesen lebontotta, de a mögötte lévő üveggel már nem boldogultak azonnal. Egyes szikrák lepattantak róla, mások elhaltak, megint mások áthatoltak rajta.

De egy perc után, felcsillant a remény. Az üveg megremegett, repedés futott rajta végig...

– Én szóltam – mondta Andrew, és egy kattanás hallatszott, majd a plafon felől gáz hatolt be. Lars felismerte, és talán nem ő volt az egyetlen. Ugyanezt a gázt használták a cellában is. Bűzös volt és fojtó, és a plafonról lezuhanva egyre vastagodó réteget alkotott a padlón. A főnixek kétségbeesetten próbálták szélesíteni a repedést, hogy átférjenek rajta, hogy legalább a következő falat elérjék. Egy férfi kiesett, ahogy kimerültségében összecsuklott alatta a lába. Lars is megszédült, a vére a fülében dobolt, de még nem adhatta fel.

A földön fekvő férfi fulladozni kezdett, próbált kiemelkedni a súlyos gázfelhőből, de az gyorsabban emelkedett, mint ő. Már derékmagasságban járt. Ahogy egymás után kimerültek, újabb főnixek estek el.

– A küzdelemnek vége. Menjenek vissza a zsiliphez! – utasította őket Andrew. Most már legalább egy kicsit idegesnek tűnt a hangja, és ez Larsot sötét elégedettséggel töltötte el.

A bátyja utasítása süket fülekre lelt. A legbelső fal csörömpölve lezuhant, és a gáz is eloszlott egy egészen kicsit. Négyen maradtak, de volt még idejük.

– Előre! – üvöltötte el magát Lars.

Aki a földre került, nem kelt fel. Az alfáknak is szükségük volt oxigénre, de a tömény és súlyos felhő nem hagyta őket lélegezni. A bűz egy rothadó dögkút szagára emlékeztetett, és egyre gyűlt, egyre gyorsabban áramlott be, és hiába oszlott el nagyobb területen, alig pár másodpercet nyertek vele. Lars köhögött. Köhögött, és már alig maradt benne néhány szikra. De még ellőtte őket, még hinni akarta, hogy kijuthat innen, még nem akart elesni.

Szabad akart lenni. Kétségbeesetten, az utolsó erejével is. Ha puszta ököllel kell kiütnie az utolsó falat, akkor is. Újra a napfényben akart járni, újra ember akart lenni.

Végül azonban az ő lábából is kiszállt az erő. Levegőért kapkodott, de nem volt levegő körülötte. A tüdeje légszomjtól lángolt, a teste görcsben fetrengett, és Larsnak már fogalma sem volt róla, hogy mi történik. A szabadság fénye még akkor is ott pislákolt a szeme előtt, amikor a szíve egy utolsó, dörgő dobbanással feladta a küzdelmet.

Rémálmai helyszínén, a műtőasztalon tért magához. Felismerte a szobát, hiszen mindig ide hozták, vagy mindig egy ugyanilyenbe, és felismerte a Stuart nevezetű doktor gyűlölt alakját.

Mire számított? Andrew megmondta, hogy ez lesz a vége.

Egyetlen tagja sem mozdult, olyan szorosan bilincselték le, hogy még a kezét is képtelen volt ökölbe szorítani. A nyakára szorosan feszült rá a pánt, a tüskék a bőre alá fúródtak, milliméterekre az idegpályáktól. Ha csak megmozdítja a nyakát, felnyársalhatja rájuk a gerincét. Ha egyetlen szikra megszökik a bőre alól, a tüskék előreugranak. Tehetetlen volt.

– Mit... – próbálta kérdezni, de a hangja alig szólt.

A férfi meghallotta. Két asszisztense volt mellette, két sárga köpenyes, ellenszenves arcú férfi.

– Magadhoz tértél? Remek. Kezdjük is el. – Egy tollszerű eszköz megvillant a kezében. – A kilencvenhármas számú kísérlet, a nyolcas műtőben. Az alany az 537-es számú egyed – mondta, majd az egyik asszisztenséhez fordult, elhúzva a száját. – Van még valami, amit nem számoztak meg?

– Nevezd csak Oomennek – vigyorodott el az egyik asszisztens, mintha valami belső poént hangoztatna. Lars találkozott már vele. Hentes volt, a legrosszabb fajtából. Egy fényes lapú flexet emelt fel úgy, hogy Lars is jól lássa.

– Kérem...

A toll végigfutott a mellkasán.

– Ide jöhet a vágás. Te maradj csak nyugton, ne nehezítsd meg a dolgodat! Persze úgyse fogsz ugrálni, arról gondoskodtunk – gúnyolódott Stuart. – Ez egy kicsit fájni fog, de kiabálhatsz nyugodtan.

Lars akkor sem tudott volna ellenkezni, ha nincs lekötözve. A félelem megbénította. A forgó penge a bőrébe mart, és mélyre hatolt, egész a bordáiig, és őrületes fájdalom kíséretében vágta el őket. A fiú üvöltött, és ha nem üvöltött, akkor fulladozott a fájdalomtól.

– A szívedet eltesszük későbbre – ígérte neki Stuart.

Nem volt menekvés. Fel sem fogta, hogy mi következik, hogy mit jelent a csontok ropogása, az asszisztensek hanyag munkájának következtében a tüdejét elöntő vér, csak azt tudta, hogy a fájdalom elviselhetetlen, és hogy soha nem akar véget érni. Akkor sem, amikor kiemelték a szívét, és utána sem, amikor folytatták, amikor felnyitották a hasát, kivették a szerveit, és addig tartották életben, amíg csak lehetett. Üvöltött, amíg volt hangja, de aztán csak nyöszörgött, könyörgött is talán, hogy hagyják abba, de minden szava gunyoros válaszokra talált. Minden ébredés egyre lassabb volt, és minden alkalommal úgy érezte: a halhatatlanság a leggyűlöletesebb átok, ami érhette, mert csak végtelen szenvedést hozott neki.

Pedig ő csak szabad akart lenni.

Egy teljes hétig békén hagyták. Nem vitték újra a műtőbe, és nem szólították újra az arénába sem. A legutóbbi „kísérlet" rosszabb volt minden előzőnél, és Larsot még mindig rémálmok, és a nyakörv kegyetlen döfése ébresztette, ahányszor egy kicsit is sikerült álomba merülnie.

Nem szóltak hozzá, csak az ételét cserélték, és Lars a harmadik napon már megette az adagját – mit megette, kiéhezve vetette rá magát, és még utána is éhes maradt.

Lassan lerázta magáról az emléket, az ébren töltött perceit már nem töltötte ki teljesen, és már képes volt végiggondolni, hogy mit csináltak rosszul az arénában, és hogy hogyan csinálhatnák jól: hogyan szabadulhatnának ki innen. Légből kapott vágyak voltak csak a tervei, de legalább volt valami, ami kitöltötte a gondolatait a félelmen kívül.

Semmit nem valósított meg belőle. Egy hét múlva ismét visszatért az arénába. Nem látott ismerőst. A falat kijavították, a földön pedig meztelen vezetékek futottak szerteszét – újabb biztonsági intézkedés –, és a küzdőteret hajszálvékony csatornákból árasztotta el a víz, őket pedig egyre a dobogó felé terelte. Nem volt más választásuk, mint küzdeni. Többé nem volt lehetőségük összefogni, és meg sem közelíthették a falakat.

Lars győzni próbált – győzni akart. Megtanulta a leckét, és nem beszélt többé az ellenfeleivel. Egy pillantást sem vetett a megfigyelőszoba árnyékára. Minden alkalommal felállt a dobogóra. Minden alkalommal letarolta a többieket, pusztítóvá vált, aki még az alfákat is képes megölni, legalább egy rövid időre. Még őket is ki tudta ütni a küzdőtérről, az elárasztott területre lökte őket, ahonnan már képtelenek voltak felállni.

Épp csak mindig volt valaki, aki erősebb, gyorsabb, jobb volt nála, és Lars minden alkalommal a földön végezte. Karnyújtásnyira volt csak tőle a kényelem és a béke, mégsem érinthette meg.

Aztán minden alkalommal visszakísérték, és ő fáradtan tette egyik lába elé a másikat.

Azok a napok, amikor nem kellett harcolnia, eseménytelenül teltek. Lars a cellájában feküdt, és a plafont bámulta. Újabb stratégiákon töprengett, miközben a régieket idézte fel. De nem jutott eszébe semmi új, és miután az agya végigpörgette az összes lehetséges tervet, visszamerült az emlékekbe, és teljesen elvesztette az időérzékét. Az álom és az ébrenlét határán lebegett, és még a folyosón döngő lépteknek sem tulajdonított jelentőséget.

– 537-es, felkelni! – hangzott fel az ajtó felől. Lars felkelt: már úgy hallgatott az új nevére, mintha gyerekkorától viselte volna.

De amint meglátta, hogy ki áll az ajtó mögött, döbbent mozdulatlanságba dermedt. A két őrruhás alak közül az egyiket már megszokta, de a másik sehogy sem illett ide.

– Gyerünk! Állj fel! – sürgette Andrew.

Amint Lars végre lassú, tapogatózó mozdulatokkal talpra állt, a bátyja saját kezűleg nyitotta ki az ajtót. Az arca ugyanannak az érzelemmentes maszknak tűnt, mint mindig, ha fegyelmezte magát, de most mintha a pillantása valami fontosat akart volna üzenni.

És Lars, még ha nem is értette pontosan az üzenetet, elakadt lélegzettel meredt rá.


_______________________


Hogy tetszett a fejezet? Oszd meg velem! <3


Ha támogatni szeretnél, hívj meg egy kávéra:

https://www.buymeacoffee.com/rileyeraines

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top