Mire Andrew hazafuvarozta őket, Natalie rosszkedvű beszámolója a végére ért. A lány elpanaszolta, hogy miféle támadások érték – a folyosón kétszer is kigáncsolták, az egyik tankönyvét kávéval áztatták el, és az ő padját is megrongálták. Lars bólogatott és hümmögött, és csak félszavakban értett egyet a lány morgásával, de az esze a fura, kék szikrákon járt, és azon, ahogy Simmers visszarántotta a kezét, és istenverte szörnyetegnek nevezte.

Mi lesz, ha hisznek neki és Hudsonnak? Megkapja a beutalóját a kórházba? És ott hogyan akarják kikezelni belőle ezeket a szikrákat?

– Használhatom a mobilodat? – fordult hirtelen Andrew-hoz, épp akkor, amikor behajtottak a villa kapuján. A bátyja megrázta a fejét.

– Nem. Egyrészt, mert le vagy tiltva a mobilról, másrészt, mert még mindig nem találta meg a hálózatot ez a szemétre való vacak.

– Szuper, kösz – morogta ironikusan Lars, és hátradőlt az anyósülésen. Kritikus szemmel látta a villát, és azon belül is a szobája ablakát. Valahogy így érezhették magukat az aranykalitkába zárt kismadarak, jutott eszébe. Gyönyörű luxusbörtön volt ez, de minden kényelme ellenére börtön volt.

Amint begurultak végre a garázsba, Lars vetett egy vágyódó pillantást a Kawasakira. A motor most ponyva alatt pihent, türelmesen várva az egy hónapos büntetés leteltét, de onnan is szinte könyörgött Larsnak, hogy üljön rá és futtassa meg. Legalább egy kicsit. Lars számolta vissza a napokat.

Andrew viszont ellentmondást nem tűrően beterelte őket a házba. Natalie és Lars rögtön a lépcső felé indultak, hogy visszavonuljanak a szobájukba, de a szobalány integetése megállította őket.

– Jöjjenek, kérem! – szólította meg őket. – Mr. Edgar Oomen van vonalban, és önökkel is beszélni szeretne.

A személyzet tagjai már tizenhárom éves koruk óta nem tegezték őket. Lars váltott egy pillantást a húgával, és sietősen indult meg a nappali felé.

Az anyjuk ott ült a nagy teljesítményű családi számítógép előtt, mályvaszínű kiskosztümjéből ítélve már a vacsorához öltözött az itthoni protokollnak megfelelően. A gép most bezzeg nem volt lekorlátozva. Lars ezredszer is elátkozta az anyja programozói diplomáját, amiért a saját fiókjából legfeljebb a gimi honlapját, a hírportálokat és a Wikipediát érte el, ha laptop híján használatba vette a gépet a házi feladataihoz.

A képernyőn az apjuk szerepelt, deréktól felfelé, mögötte a saját irodája falával, amit egy méretes csillagtérkép díszített. Az arca elég fáradtnak tűnt, de most, ahogy meglátta a gyerekeit, mosoly terült el rajta.

– Már vissza is mentél dolgozni, apa? – kérdezte Natalie. A hangjában a megkönnyebbülés keveredett a csalódottsággal.

– Sajnálom, hogy nem látogathattalak meg titeket előbb – bólintott az apjuk, és közelebb intette őket, majd kelletlenül tette hozzá: – Nem az én döntésem volt.

Az anyjuk egy kicsit félrehúzódott a székkel, de a kamera látóterében maradt. Üdvözlésképpen rámosolygott a gyerekeire.

Lars leült mellé, és a többiek is helyet foglaltak. Az apja vajon tudna válaszolni a kérdéseire?

Nem merte feltenni őket.

– Kiderült, hogy mi okozta a csillagzáport? – kérdezett rá Andrew.

– Csillagzápor... – ízlelgette a szót az apjuk, és az irodája sarka felé nézett, egy olyan pontra, amit ők nem láthattak. – Találó kifejezés. Még mindig tart a nyomozás, úgyhogy egyelőre csak annyit tudni, hogy a rakétánk nem magától robbant fel, hanem összeütközött valamivel. De a közvélemény már követeli a magyarázatot, úgyhogy az első részleteket úgyis nyilvánosságra fogják hozni hamarosan.

– Tényleg az oroszok voltak? – tudakolta Natalie.

– Fogalmunk sincs – rázta meg a fejét az apjuk. – Nagyon kérlek titeket, ne terjesszétek ezeket a pletykákat! Így is van épp elég bajunk.

Larsnak az apja szavai eszébe juttatták azt az éjszakát. Akkor az egyik rendőr használta ugyanezt a kifejezést, és őt futni hagyta, pedig talán jobban járt volna két-három nap őrizettel, vagy egy masszívabb pénzbírsággal, mint az anyja ítéletével.

Az apjuk megköszörülte a torkát, és látszott rajta, hogy gondosan megválogatja a szavait.

– Nem is erről akartam veletek beszélni. Biztos láttátok már a híreket a... robbanás váratlan hatásairól.

– A főnixekre gondolsz? – csúszott ki a kérdés Lars száján.

– Hát te meg hol hallottad ezt? – kérdezett rá szigorúan az anyjuk. – Nem volt benne a tévében.

– Az iskolában – nézett rá reményei szerint ártatlanul Lars.

– Hadd emlékeztesselek, fiatalember, hogy el vagy tiltva mindenféle...

– Rájuk – sóhajtott fel az apjuk, elvágva a kialakuló vitát, és egy pillanatra becsukta a szemét. – Nem akarunk pánikot kelteni, úgyhogy a neten terjedő videókra már kiadták a hivatalos cáfolatot, és az is nagy segítség, hogy tényleg rengeteg közöttük a manipulált felvétel. De vannak valódiak is. Nem tudjuk, meddig leszünk képesek eltitkolni.

Mindannyian értőn bólintottak. Andrew persze hozzáférhetett bármihez a hálózatok visszaállása óta, hiszen ő nem volt letiltva a netről. Az anyjuk is szabadon böngészhetett. Natalie pedig a jelek szerint ugyanazzal töltötte az ebédszünetét, mint Lars: behozta az online térben szerzett lemaradását.

Lars nyelt egyet, és magán érezte a húga pillantását.

– De ha egyszer elég egy kezelés... – próbálkozott.

– Nem létezik megfelelő kezelés – hessegette el az apja. – Megpróbáljuk rávenni őket, hogy önként jelentkezzenek, mielőtt még ráébrednének a valódi erejükre. Biztosan ki fognak csúszni páran a hálónkból, de ha a többség a kezünkben van, akkor a maradékkal elbánunk valahogy.

– Fogalmatok sincs még, hogy hogyan – vonta le a következtetést az anyjuk egy mély sóhaj kíséretében. – Istenem, Edgar... ez szörnyű!

– Tudom, Naomi – bólintott az apjuk. – Senki nem hitte volna, hogy így elszabadulhatnak a dolgok. Most az a legfontosabb, hogy legyetek óvatosak! – fordult ismét a gyerekei felé. – Ha olyasvalakivel találkoztok, aki akár csak egy kicsit is gyanús lehet, azonnal jelentsétek, és minél hamarabb meneküljetek el a közeléből!

– Hű, ez elég rémisztően hangzik – fonta karba a kezét Natalie. De, becsületére legyen szólva, egy centit sem távolodott a bátyjától.

– Tudom. Veszélyes hely lesz a világ, amíg végképp el nem takarítjuk a romokat.

– Hogy lehet felismerni őket? – kérdezett rá Lars.

– A kitörésekről, leginkább. A legtöbben halhatatlanokká váltak, egyesek látható sebességgel gyógyulnak. Másokra egyszerűen nem hatnak semmiféle gyógyszerek vagy drogok. Elszívják a sugárzást – sorolta az apjuk. – Rengeteg még a bizonytalanság, és folyamatosan vizsgáljuk a problémát.

– Szóval ezzel foglalkozik most az Oomen's Logistics? – terelte el a témát Andrew, pedig Lars szívesen hallgatta volna még. Hátha magára ismer.

– Mindig is szállítóvállalat voltunk – jelent meg egy kis mosoly az apjuk arcán. – Rendkívül kiterjedt a kapcsolatrendszerünk. Jelenleg azzal foglalkozunk, hogy további vizsgálatra a laborba szállítsuk ezeket a főnixekként emlegetett szörnyetegeket. Ha valahol, akkor ott megtalálják majd, hogy hogyan lehet megfékezni őket.

Lars érezte, hogy álarcként fagy az arcára a nyájas mosoly. Nem meggyógyítani. Nem megmenteni. Megfékezni.

Áldotta az eszét, amiért senkinek nem említette azt a szikrát, és rettegett tőle, hogy a tüneteket hamarosan Simmers és Hudson is azonosítja majd rajta.

– Szerencsére sok olyan esetünk van, akikben nem okozott változást a találat – folytatta pár másodpercnyi csend után az apjuk. – Őket hamarosan gyógyultként engedhetjük el.

– Azokról beszélsz, akiket csak súroltak a törmelékek? – fordította félre a fejét Natalie, és valószínűleg Tim esetére gondolt. Lars előtt is felrémlett a barátja felhasított karja.

– Pontosan – mutatott rá az apjuk. – Nagyon kérlek, ne beszéljetek erről senkinek! Az információkat csak megfelelő ellenőrzéssel hozhatjuk nyilvánosságra.

– Majd ha megtízszereződik az áldozatok száma? – vonta fel a fél szemöldökét az anyjuk, és Lars ebben a pillanatban pontosan tudta, hogy kitől örökölte az iróniára és a fekete szarkazmusra való hajlamát.

– Nem fog ilyesmi előfordulni! – mordult fel az apjuk, majd a legidősebb fiához fordult. – Andrew, pár nap múlva érted megyek. Szükségünk lesz a segítségedre.

– Rendben. Készen állok – bólintott Andrew, de a hangja ismét érzelemmentes maradt, és ha mást nem is, Lars ebből már tudta, hogy titkol valamit. Talán nagyon nem így akart részt venni a cég életében.

Az apjuk elbúcsúzott tőlük, azzal, hogy még rengeteg teendője van. Mielőtt kikapcsolta volna a kameráját, Lars egy pillanatra látni vélt egy terrorelhárítási egyenruhába bújtatott kart. Az anyjuk felállt.

– Öltözzetek át vacsorához! Erről a továbbiakban egy szó se essék! Nem tartozik a személyzetre – intette őket, és a testvérek egy emberként álltak fel, és indultak a szobájuk felé.

A tilalmak ellenére a vacsora után egy kicsit lazult az anyjuk ébersége. Valószínűleg ő is, ugyanúgy, mint Lars, még mindig az apjukkal lefolytatott beszélgetésen töprengett, és hamar visszavonult. Csak Lars idegei feszültek pattanásig, és félő volt, hogy bármely pillanatban kirobbannak belőle ugyanazok a szikrák, amik az iskolai folyosón, ha nem beszéli ki magából az összekavarodott gondolatait. Ezt pedig nem merte volna megkockáztatni a házban – még ha csak Natalie-val hozzák is szóba, elég lett volna egy apró poloska a lámpabúrában, és minden titkának annyi.

Persze, normális esetben nem feltételezett volna poloskát maga körül, hiszen az otthona biztonságában volt, de az anyja túl sok titkosszolgálati eszközt ismert ahhoz, hogy Lars ne merjen kockáztatni.

Már alkonyodott, mire kilopózott a házból. A Kawasakit be tudta volna indítani kulcs nélkül is, de ezúttal lemondott a motorról. Nem megszökni akart, hanem feltűnés nélkül kirándulni egy kicsit és aztán visszatérni, úgyhogy a garázson túlhaladva az istállónál állt meg.

Lady Elizabeth Queens – röviden csak Lady –, egy deres kanca felnyihogott, amint meglátta a kedvenc gazdáját. Lars mindenképpen őt választotta volna, és örült, hogy a lónak sincs ellenvetése. Békésen tűrte, hogy a fiú felszerszámozza, és egészen lekenyerezve érezte magát az almával, amit Lars a konyhából lopott ki neki. Utána pedig a lovasának néma utasítására ráérősen lépdelt a futtatón, majd a zegzugos ösvényeken átvágott a kerítésig, ahol Lars egy rég bejáratott résen szöktette ki az állatot, és persze önmagát.

Katie nem lakott messze. Motorral ott lett volna öt perc alatt. Lóháton, a kerülőnek is köszönhetően viszont már teljesen rásötétedett, mire elérte a lány lakhelyét – amit, Katie-t ismerve, lehetetlen lett volna eltéveszteni. A ház egész évben halloweeni díszletbe öltözött. Bár jóval kisebb volt a mesés Oomen-villánál, mégis több tornyot számolt nála. Sötétkék falai az éjszakában feketének tűntek, boltíves ablakai évszázadokkal repítették vissza a látogatót. A házat hegyes, kovácsoltvas kerítés védte, amit egy gitár alakú kapu zárt szorosan. Se portára, se kapuőrre nem pazaroltak pénzt, de nem is volt rá szükség. Lars belátott a teraszig, és a teraszon ücsörgő, ősz hajú férfi is kilátott rá. A fiúnak nem volt érkezése megnyomni a csengőt.

– Kat! – harsant fel a férfi torkából, szivarfüsttel kísérten. – Itt a herceged fehér lovon!

– Mi van, fater? – dörrent vissza Katie, és az emeleten felnyílt egy ablak. Aztán előbukkant a lány köntösbe bújtatott alakja, és ő is felismerte Larsot. – Ó! Hát te meg hogy kerülsz ide? És hol hagytad a többi lóerőt?

Lars elnevette magát, miközben leszállt a lóról.

– Kicsit el vagyok tiltva a kerekektől – vallotta be. Katie nevetve intett neki, aztán eltűnt az ablakból.

Lady seperc alatt megkóstolta az út menti sövényt, és finomnak találta.

– Gyere csak be, fiacskám! – intett az öreg, és békésen üldögélve várta meg, amíg Lars egyik kezével a kantárszárat rángatva, a másikkal ügyetlenül nyújtózva belökte a kaput. Még csak be se zárták.

A hanyag utasításoknak megfelelően egy körtefa törzséhez parkolta le Ladyt.

– Meg fogja enni a termést – próbálta figyelmeztetni a tulajt, de az csak ellegyezte az orra elől a füstöt.

– Úgyis kukacos az egész fa. Egészségére!

Lars mosolyogva nézett körül a kertben. A saját, rendezett birtokuk után felüdülést jelentett az itt eluralkodott káosz: az összevissza növő gyümölcsfák és a bokáig érő, gazos fű. Lady sem tudta, hogy a mennyország mely szegletébe harapjon bele először.

Lars megsimogatta a lovat, aztán elindult a ház felé, de még a teraszt se érte el, mire Katie előbukkant az ajtón. A köntöst időközben egy vakító sárga pólóra és egy szaggatott farmerre cserélte.

– Ne gyere be! Oltári nagy kupi van – figyelmeztette Larsot, és légies léptekkel szaladt le a terasz lépcsőjén.

– Miért ne jöhetne be? – vitatkozott Katie apja. – Egy sárkánytojás se kelt ki, nincs veszély.

– ... hidd el, nem akarod látni – rázta meg a fejét a lány. – Faterék a hétvégén bulit rendeztek, és még nem sikerült eltakarítani a romokat, de szerintem nem is igyekeznek. Mit keresel itt?

– Beszélnem kell veled – mondta komolyan Lars, bár a lelki szemei előtt azért felrémlett, hogy micsoda buli lehetett az. Katie szülei fiatal korukban egy közismert, de meglehetősen rossz hírű rockbanda tagjai voltak. Máig is akadtak rajongóik, de most már nem kellett tartaniuk a váratlan rohamoktól. Lars fél szemmel a terasz felé sandított, ahol Katie apja, aki a kora alapján akár a nagyapja is lehetett volna, jókedvűen gyűrte a szivarja maradékát a hamuzóba. – Négyszemközt.

Katie követte a pillantását, de mielőtt válaszolhatott volna, az öreg szólalt meg.

– Csak akkor, ha gyémántgyűrűt hoztál neki.

– Mi...?

– Fater, ne szórakozz már! Lars nem úgy a barátom – vágta csípőre a kezét Katie.

– Hiszi a piszi – hunyorgott az apja. – Én is voltam fiatal, tudom, mit terveztek, úgyhogy nem mentek sehová.

Lars gondterhelten felsóhajtott. Az, amit Katie-nek mondani akart, nem tartozott senki másra.

– Tényleg csak beszélni szeretnék a lányával – bizonygatta, nem törődve vele, hogy ezzel esetleg még gyanúsabbnak tűnhet.

– Kimegyünk a hátsó kertbe – döntött Katie, megragadva Lars alkarját.

Lars furcsa bizsergést érzett ott, ahol Katie keze a bőréhez ért, és meglepetten pillantott le. Nem fájdalmas volt, inkább simogató, és Katie sem rántotta el a kezét. De azok a kék kis szikrák megjelentek, és úgy pattogtak, mint a konfettivel töltött léggömbök golyózápor idején.

– Hűha – állapította meg, lehalkítva a hangját. – Na, erről akartam beszélni veled.

Katie levette róla a kezét, és oldalazott egy lépést.

– Hoppá. Ez én voltam, vagy te? – kérdezte, és felemelte a kezét. Most már teljesen normálisnak tűnt.

Lars megrázta a fejét. Fogalma sem volt róla, de amint megszűnt az érintkezés, az ő karja sem ragyogott tovább.

– Na, tessék! A híres Oomen fia is főnix! – dörmögte az öreg.

– Tudja? – kérdezte a lánytól Lars.

– Tudja hát – bólintott Katie. – Anya is. Úgyhogy mindegy, beszélhetsz előttük.

Lars beletörődően bólintott. Végül a hátsó kert helyett a teraszon ültek le. A szülők is magukra hagyták őket, megnyugodva abban, hogy itt azért szem előtt lesznek, és kisvártatva a tegnapról maradt brownie is odakerült az asztalra. Katie eltolta maga elől a sütit, Lars pedig csak udvariasságból vett egy szeletet, mert még alig egy óra telt el vacsora óta és ott, hogy véletlenül se szólaljon meg, teljesen teleette magát. Most viszont, ahogy beleharapott az édességbe, meglepődve tapasztalta, hogy az sokkal jobb annál, mint amit otthon szokott enni.

– Ez nagyon finom! – állapította meg elismerően, Katie anyjára nézve. A nő feketére festett, fésületlen haja alatt kicsit homályos tekintettel mosolygott. Lars gyanút fogott. – Van benne valami extra...?

– Hasis – csapott a homlokára Katie. – Anya! Hogy jutott eszedbe megkínálni vele?

– Ennyi nem fog megártani neki – kuncogott magában a nő.

Lars felköhögött, és gyorsan letette a maradékot, de aztán eszébe jutottak az apja szavai.

– Legalább tesztelhetjük apa elméletét. Szerinte egyáltalán nem hatnak ránk a drogok – morogta az orra alatt, bár nem szerette volna azzal tesztelni, hogy az éjjel hazafelé tartva vajon leszédül-e a lóról, vagy sem.

– Az apád kiderítette, hogy mi történik? – csapott le a témára Katie.

Lars összeszedte a gondolatait, és beszámolt az apja hívásáról, különös tekintettel a felsorolt tünetekre.

– Akkor ezért nincs itthon wifi! – vonta le a következtetést csillogó szemmel Katie. – Én meg már azt hittem, hogy elromlott a modem. Apa ki is hívta a szerelőt. De hallod, ez rohadt menő!

– Nem, Katie, ez egyáltalán nem „menő". Be akarnak gyűjteni és hatástalanítani minket – világított rá Lars. – Úgyhogy nem beszélhetsz róla senkinek, és a szüleid sem. Ha kiderül, akkor nekünk annyi.

– Jó-jó – legyezte el Katie az aggodalmakat, mintha meg se hallotta volna Lars figyelmeztetését. – És tényleg halhatatlanok vagyunk? Kipróbáljuk?

– Megőrültél?! – emelte fel a hangját a fiú. – Apa úgy fogalmazott, hogy a „legtöbben" halhatatlanok. Nem szeretném tudni, hogy közéjük tartozom-e, vagy sem.

– Jó, akkor ezt eltesszük későbbre. És te gyorsabban gyógyulsz, mint eddig?

– Ezt sem szeretném kipróbálni – szögezte le Lars.

– Én sokkal gyorsabban – folytatta Katie, és előhúzott a zsebéből egy akkora pillangókést, mint az alkarja. – Nézd!

Mielőtt Lars megállíthatta volna, megvágta vele a kezét. Épp csak annyira, hogy keskeny vércsík szabaduljon fel a tenyeréből. Mire az első csepp vér leért az asztal lapjára, a seb is bezárult.

– Hűha – vonta fel a szemöldökét Lars. Megfogta Katie kezét, és közelebbről is megvizsgálta. Ismét kipattantak közöttük a szikrák, és a lány elnevette magát.

– Te jössz!

– Jó – egyezett bele Lars, de hiányzott a hangjából a lelkesedés.

Katie nem kímélte. A pillangókés hegyével szúrt bele a tenyerébe, Lars érzése szerint a csontig. A fiú felszisszent és elrántotta a kezét, ezzel is rontva a saját helyzetén.

A vérpatak megáradt, és az asztal lapjára folyt. Egy percig némán, türelmesen vártak. Katie közben letörölte a pengét, majd komótosan összehajtotta a pillangókést, és visszarejtette a zsebébe.

Nem történt semmi más. A seb szúrni kezdett Lars tenyerében, és nem mutatott hajlandóságot rá, hogy csak úgy eltűnjön.

– Nem vagyunk egyformák – állapította meg kissé csalódottan a fiú.

– A pletykák szerint van, aki csak akkor gyógyul meg, ha meghal – tájékoztatta szenvtelenül Katie.

– Ezt még túlélem! Nem kell segítség – emelte fel védekezően a kezét Lars, gyilkos hátsó gondolatokat feltételezve.

Katie felkacagott.

– Nem nyírlak ki, ígérem – esküdött szentül. – Inkább hozok kötést a kezedre.

Azzal felállt, és eltűnt a házban.

Lars pedig arra gondolt, hogy talán jobb lett volna fordított helyzetben: ha Timet találja telibe az a törmelék, és Katie-t csak súrolja. Tim sokkal kevésbé volt hajlamos az őrültségekre, mint a lány.

Egy ilyen kihágás után Lars meg sem lepődött rajta, hogy az anyja még egy hónap szobafogságra ítélte. Ladyvel szerencsésen hazaért, bár egy kissé hiányolta a lóról a reflektort. Nem merte megkockáztatni a rejtekösvényeket a sötétben, a főkapun viszont azonnal lebukott. Továbbra sem használhatta a mobilját – bár azon nem is remélt volna hálózatot –, és az anyja még az ajtókat is beprogramozta, hogy ne engedjék ki a házból este hét óra után. Lars csak iskolába mehetett, és oda se ment nagy örömmel.

Egy darabig még bírta az állandó szurkálódásokat. A padjára készített posztmodern műalkotásokat és a szekrényét díszítő cetliket, amiket már le se szedett róla. Az állandó felügyeletet a tanárok részéről és az elsziszegett beszólásokat a társaitól. A hajába ragadó, undorító, nyálas papírgalacsinokat. A Simmerséktől indult pletykát, ami egyre elhatalmasodott az iskolában, és amit az igazgató egyértelmű közleményben cáfolt, mert a két hülyének pozitív lett a drogtesztje. Ettől viszont még volt, aki hitte, és volt, aki nem, hogy Lars teljesen normális, és egyre több gyanakvás kísérte. De legalább többé már senki nem próbálta meg szemtől szemben megtámadni, és még a zsúfolt folyosókon is kitértek előle.

Az iskolából rengeteg diákot utaltak be a kórházba. Sokakat páncélozott mentőkocsi vitt el. A legtöbben már másnap visszatértek, de Lars így is fel tudta fedezni az üres padokat.

A közösségi médiát elárasztották a főnixekről szóló videók. Őket vádolták, amiért nem működtek a vezeték nélküli hálózatok, de vádolták őket azzal is, hogy uralmi pozíciókra törnek, hogy válogatás nélkül gyilkolnak. Újságírók, szakértők és szemtanúk nyilatkoztak róluk, és lassan, de biztosan kialakult a pánik.

Aztán csütörtökön a hivatalos sajtó feladta az egyre kilátástalanabb küzdelmet, és ahelyett, hogy továbbra is hangsúlyozták volna a felvételek hamisságát, ők maguk mutatták be a legpusztítóbb kitöréseket és a legvadabb visszatéréseket. Odáig merészkedtek, hogy a lakosság segítségét kérték a körözött személyek felkutatásában.

De amint a híradó a főnixek jelentette veszélyt kezdte harsogni, a Twitteren felhangosodott az ellentábor. Az érintettek rokonai kegyetlen vizsgálatokról és brutális bánásmódról számoltak be, és nem volt ez másképp azokkal sem, akiket csak súroltak a szikrák, és végre kiengedték őket.

Ráadásul már most vagy tízen kicsúsztak Edgar Oomen hálójából. Lars bele sem mert gondolni, hogy valójában hányan lehetnek. Szenvtelenül figyelte az iskola folyosóján elhelyezett tévét, amiben a néma adás a körözött személyeket listázta. Nem látott közöttük ismerőst, szerencsére Katie-t sem.

Vajon mikor kerül képernyőre a saját arca?

Addig is muszáj volt biológiára járnia, úgyhogy fél füllel hallgatta végig az előadást. A tanárnő nem volt hajlandó eltérni az anyagtól – ami a genetika alapjait taglalta éppen –, és egyetlen kérdést sem engedélyezett a főnixekkel kapcsolatban. Pedig lett volna rá igény bőven, és sokan váratlan időpontokban próbálkoztak be egy-egy érdekfeszítő témával: úgy, mint a főnixek halhatatlanságának kérdése, vagy a gyors gyógyulásuké.

Lars még mindig nem tudta rendesen ökölbe szorítani a kezét, és még a jegyzeteléssel is akadtak gondjai, úgyhogy biztosra vette, hogy normális tempóban gyógyul. Sőt, gyanította, hogy lassabban, mint szeretne.

Hétfő óta egyetlen szikrát sem tapasztalt, de volt elég ideje töprengeni a problémán. Először nyilvánvalóan a vészhelyzet hozta ki belőle, utána pedig a Katie-vel, egy másik főnixszel való érintkezés. Ez viszont felvetette a következő kérdést. Ha nem is támadnak rá a továbbiakban, akkor elég lesz egy ártatlan kézfogás egy hozzá hasonlóval ahhoz, hogy lebukjon? És ha megtörténik, vajon mit fognak művelni vele? Vajon mekkora ereje van, és egyáltalán, mire jó? Hogyan próbálják megfékezni a hozzá hasonlókat? És miért kellene megfékezni őt egyáltalán, ha egyszer a légynek sem ártana?

A gondolataiból az óra végét jelző csengő riasztotta fel, és a tanárnő, aki fenyegető árnyékot vetett az asztalára. A fiú gyomra görcsbe rándult, ahogy felnézett a nő arcába, és rájött, hogy valahol az első tíz perc környékén abbahagyta a jegyzetelést.

A nőnek azonban más mondanivalója volt, úgyhogy csak egy sokatmondó fintorral jutalmazta az üres oldalt.

– Az igazgató úr látni kívánja – jelentette be. – Elkísérem.

– Igenis – bólintott kelletlenül Lars, és el sem tudta képzelni, hogy ezúttal mit művelt. A táskájába söpörte a cuccait, és némán követte a tanárnőt az igazgatói felé.

Az udvaron ismét ott állt az a mentő, de az ágyat most kitolták a szabad ég alá, és Lars biztosra vette, hogy egyetlen normális rohamkocsin sincsenek súlyos vasbilincsek. Rossz sejtés kúszott fel a torkán. A feszültség annyira eluralkodott rajta, hogy tartott tőle, szikrák formájában fog kipattanni reszkető ujjaiból.

A folyosó megnyílt előtte és a tanárnő előtt. Sokan összesúgtak, főnixeket és szörnyetegeket emlegetve, mások lesütötték a szemüket. Natalie arca kitűnt a tömegből: a lány aggódó pillantása is arról biztosította, hogy Lars minden óvatossága ellenére is gyanúsítottá vált. Szerette volna megnyugtatni a húgát, szerette volna azt mondani, hogy erről szó sincs, de nem lettek volna őszinték a szavai. Így csak bátorítóan rámosolygott, amint elhaladt mellette, és remélte, hogy a mosolyán nem sejlik át a minden lépéssel növekvő félelem.

Mélyeket lélegzett. Csak a diákok voltak a folyosókon, és bár épp elég fenyegetés áradt belőlük, nem biztosította őt egyetlen fegyveres sem. Még a mentőruhás idegenek sem léptek be az épületbe. Ha tényleg gyanúsítanák, akkor nem próbálnák meg udvariasan az igazgatóhoz kísérni, nem igaz?

Szinte fellélegzett, amikor a tanárnő végre bekopogott a jelzett irodába, és beterelte őt. Az igazgató egy intéssel hellyel kínálta, és ugyanazzal az intéssel elbocsátotta a kíséretét. Lars óvatosan ereszkedett le a vendégszék szélére, miközben az igazgató kedves mosolyt erőltetett az arcára. Makulátlan öltönyében, a gimnáziumi oklevelek sorával a háta mögött úgy festett, mintha épp egy fontos tévéinterjúra készülne.

– Fiacskám, biztos tisztában vagy vele, hogy miért kérettelek ide.

– Nem csináltam semmit – vágta rá ösztönösen Lars, bár már szinte levegőt venni sem mert.

A férfi arcán egy pillanatra valódivá vált a mosoly, aztán az asztalon fekvő, hatalmas kijelzős telefonjára pillantott. Valamit láthatott rajta, ami megnyugtatta, mert mikor felpillantott, eltűnt az árnyéknyi aggodalom a szeméből.

– Valóban. De az iskolában elterjedt egy szóbeszéd veled kapcsolatban, és nem tehetek úgy a továbbiakban, mintha nem hallanám.

Lars torkán jeges rémület kúszott fel, és mindent megtett érte, hogy az arca nyugodt maradjon.

– Az csak egy rosszindulatú pletyka! – emelte védekezésre a kezét. Ma reggel már nem kötözte újra, úgyhogy megvastagodott rajta a var. – Azért utálnak, mert végül is az apám kísérlete miatt történt ez az egész. Miatta jelentek meg a főnixek, és miatta volt romokban a város. Nem csoda, hogy minden baromságot kitalálnak.

Az igazgató az asztalra könyökölt, és sátrat formáló ujjaira támasztotta az állát. Lars arra gondolt, hogy rendes körülmények között talán a szóhasználatát is nehezményezné, de eszébe sem jutott kijavítani magát. A férfi a szemüvege mögül hosszasan, fürkészőn nézett rá.

– Mr. Simmers szerint egyértelműen főnix vagy.

– „Mr." Simmers a haverjával együtt meg akart verni – vágott vissza Lars, olyan tiszteletlenül ejtve a misztert, ahogy csak tehette. – Miközben egyik se látott a fűtől. Ha engem kérdez, igazgató úr, „Mr." Simmers nem tekinthető elfogulatlan tanúnak.

Az igazgató szája sarka megrándult.

– Tudom, de a kérdéseket fel kell tennem neked. Az ominózus éjszakán téged nem talált el egyetlen lehulló szikra sem? – kérdezte még mindig komolyan.

– Nem – bólintott nagyon határozottan Lars.

– Ezek szerint nincs semmi különleges erőd? Nem vagy érintett? – kérdezgette tovább az igazgató. Talán hazugságon próbálja kapni? Lars bármit megadott volna érte, ha sikerül magára öltenie Andrew fapofáját.

– Nem vagyok szörnyeteg – állította, és ezúttal igaznak is érezte a szavait. Bármi is történt, az nem tette őt szörnyeteggé. Nem bántott senkit, és továbbra sem állt szándékában.

– Azért vagy itt, hogy erre bizonyosságot szerezzünk – biccentett egy aprót az igazgató, és ismét a telefonjára pillantott.

– Hogyan? – kérdezte Lars. Lelki szemei előtt lejátszódott, hogy a mentősöknek álcázott fegyveresek bejönnek érte, és odabilincselik ahhoz az ágyhoz. Hogy kórházba szállítják, ahol fájdalmas vizsgálatokkal fognak bizonyítékot szerezni arról, hogy hazudik. Hogy már nem normális ember. Hogy ő is egy a szörnyek közül.

De az igazgató nem hívta be az udvaron várakozó orvosokat, csak a fiú felé lökte a telefonját.

– Megvizsgálhatnának a kórházban is, de nem szeretnélek efféle kellemetlenségnek kitenni. Szeretném, ha inkább telefonálnál egyet.

Lars szeme összeszűkült, és bizalmatlanul végigmérte a készüléket. Azóta, hogy lehullott a csillagzápor, nem vett mobilt a kezébe. Most is óvakodott megérinteni.

– Már van hálózat? – préselte ki magából a kérdést, hogy húzza az időt. Hátha sikerül kitalálnia valamit.

Dominic telefonján épp akkor kapcsolt le a térerő, amikor ő közel hajolt hozzá, úgyhogy ez nem lehetett véletlen. Otthon rengeteget vacakolt a wifi. Katie-éknél egyáltalán nem is volt. Ez volt a legártatlanabb vizsgálat, amivel az igazgató bizonyíthatta a fiú bűnösségét, de ha lebukik, akkor most utoljára voltak kíméletesek vele. Ami a pletykák szerint ezek után következett, azt Lars nem kívánta volna még a Simmers-féle barmoknak sem.

– Általában van, semmi bajuk a mobiltornyoknak – nézett rá várakozón az igazgató. – Biztosan tudod, hogy miért kérem.

Lars visszafojtotta a lélegzetét, és aprót biccentett.

– Kit hívjak fel?

Ott volt a térerő jele. Két csík: nem tökéletes, de hát a Port Maddockot övező hegyek miatt soha nem is volt errefelé tökéletes a térerő.

– Akit csak szeretnél.

Lars elfintorodott. Szeretett volna újra beszélni Katie-vel, de nyilvánvaló okok miatt ezt egyébként sem tehette volna meg az igazgató füle hallatára. Tárcsázhatta volna a húgát, de Natalie is bármikor elszólhatta magát, ha éppen biztonságosnak ítéli a vonalat. És szívesen tárcsázta volna Timet, de neki még a számát sem tudta fejből – miért is tudta volna?

Valójában senkivel sem szeretett volna beszélni erről a telefonról, de végre a kezébe vette a készüléket, és feltárcsázta az első számot, ami a telefonkönyvben szerepelt. Az egyik helyettes tanáré volt.

Legnagyobb meglepetésére a mobil kicsöngött. Az igazgató intett, hogy Lars hangosítsa ki. Megtette, de nem eresztette ki a kezéből a telefont. Furcsa, idegen hűvösség bizsergette a bőrét, mintha minden levegőt elszívtak volna körülötte. Még mindig alig mert lélegezni. Meg-megrezzent a hang, és egyáltalán nem volt tökéletes a vonal, és Lars az igazgató szemébe nézve is rettegett a pillanattól, amikor megszakad.

– Miben segíthetek? – szólt bele a harmadik csörgés után a nő.

Lars úgy tartotta a kezében a telefont, mintha tüzes vasat markolna. Bármelyik pillanat jelenthette az önuralmának végét.

Már értette, hogy mi az a furcsa érzés. Elszívta a sugárzást a környezetéből, igen. De ugyanúgy, ahogy a lélegzetét visszatartotta, vissza tudta tartani ezt is. Egy darabig.

– Áh, Sydney! – mosolyodott el az igazgató, és végre intett Larsnak, hogy leteheti a készüléket. Lars koppanás nélkül helyezte az asztalra, miközben az igazgató tovább beszélt. – Szeretném megbeszélni veled a következő hónapot...

Lars az asztal lapja alá rejtette ökölbe szorított kezét. Ha most elmegy a térerő, az vajon még bizonyítéknak számít?

Csak akkor mert fellélegezni, amikor az igazgató végre befejezte a hívást, és ismét rápillantott.

– Köszönöm – bólintott. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. De biztos te is belátod, hogy a jelen körülmények között szükséges volt. Nem kockáztathatjuk, hogy a főnixek bajt okozzanak az iskolában.

– Ez csak természetes – erőltetett mosolyt az arcára Lars. – Végeztünk? A bátyám itt fog hagyni, ha nem érek ki időben a parkolóba.

– Végeztünk – bólintott az igazgató.

Lars felállt, és erővel fogta vissza magát, hogy ne futva hagyja el az irodát. Odakint, az előtérben már ketten várakoztak. Két olyan diák, akikkel szemben valószínűleg ugyanez a vád merült fel.

Ő viszont most, hogy bebizonyította az ártatlanságát, a fellegekben érezte magát. Észre sem vette, hogy az a furcsa, fojtogató érzés megszűnt körülötte.

Mivel már csak percei voltak hátra az Andrew-val megbeszélt találkozóig, futólépésbe ugrott.