Az Oomen's Logistics kísérlete majdnem mindent tönkretett. A lehulló szikrák – amelyek a latetranium-meghajtású rakétából származtak – betörték az ablakokat, kilyuggatták a tetőket, feltörték az aszfaltot és leszaggatták a nagyfeszültségű vezetékeket. Még a műholdakat is letérítették a pályájukról, úgyhogy azok vagy kiszöktek a világűrbe, vagy lezuhantak. A legmélyebb kráterek is csak tíz centisek lettek, és a fémek sértetlenek maradtak, de a világnak egy teljes hét kellett, hogy kiheverje az első sokkot.

Csak a földi sugárzású rádiók és a föld alatti távközlési vezetékek működtek, úgyhogy az első hírek lassan érkeztek meg. Port Maddockban és a környező városokban, San Franciscót is beleértve, elsöprő erejű volt a pusztítás, de az egész világon csapódtak be törmelékek, Oroszországtól Tűzföldig.

Amint újra adást sugároztak a tévék, megjelentek a képek is. Rengeteg profi és még több amatőr felvétel készült a világ minden táján, de egyik sem festett annyira szörnyen, mint a Port Maddockról szóló híradások. A média harmincezer halálos áldozatról számolt be világszerte – olyan emberek elvesztéséről, akikre épületek omlottak rá, vagy kocsiban ülve balesetet szenvedtek. Pár ezer közvetlen sérült is volt, akiket Timhez hasonlóan a végtagjukon talált el egy-egy szikra, de a következő képek ennél sokkal érdekesebbnek tűntek.

Lars megfeszülve figyelt reggeli pirítósa felett, és a mellette ülő Natalie-ra sandított. Csak ők voltak a konyhában. Az egyetlen szobalány, aki kitartott a család mellett az apjuk letartóztatása után, már teendőinek milliárdjaira hivatkozva eltűnt valahol a villában, az anyjuk pedig épp Andrew-val beszélgetett a nappaliban.

A bejátszott felvétel a csillagzáporként emlegetett jelenséget mutatta – Lars nem csodálkozott rajta, hogy rengetegen videóztak –, de aztán hamarosan egy középkorú, kosztümös hölgyre váltott, akit a mellkasa közepén talált el a lehulló szikra, valahol San Francisco külvárosában. Kiáltozás és dudálás harsogta túl a süvítést, aztán váltott a kép. A nő kinyitotta a szemét, és levegőért kapkodva tért magához. A műsorvezető elmondása szerint közel tíz percig volt halott, és a tiltakozása ellenére azonnal kórházba szállították, de ott, mivel nem szorult kezelésre, egy rövid vizsgálat után el is bocsátották.

– A jelenségnek számos mellékhatása van: megmagyarázhatatlan eredetű fájdalmak, látomások, kontrollálatlan, agresszív viselkedés – szólalt meg most egy borostás, olcsó öltönyt viselő szakértő. – A tünetek egyeseknél azonnal jelentkeztek, másoknál pár nappal később, és tudunk olyan esetről, akinél még mindig nem. Ezek a problémák azonban egy egyszerű kezeléssel megszüntethetőek vagy megelőzhetőek. Ezúton szeretnénk megkérni mindenkit, aki hasonló helyzetbe került, hogy jelentkezzen a legközelebbi kórházban.

Natalie a bátyja felé fordult, miközben extra adag dzsemet kent a pirítósára.

– Neked is volt ilyened? – halkította le a hangját.

Lars megrázta a fejét.

– Semmi. – Elvégre az egyetlen fájdalmat, amit átélt, nagyon is meg tudta magyarázni.

– És gondolod, hogy nem is lesz?

Lars vállat vont. Nem tapasztalt kontrollálatlan indulatokat. Még akkor sem, amikor az anyja tényleg elkobozta tőle a laptopot és a mobilt, és helyettük a kötelező olvasmányokat tornyozta fel a szobájában. Ahogy akkor sem, amikor a harmadik rettentően unalmas nap után Katie meglátogatta, és megpróbálta elhívni egy kirándulásra, de az anyja még mindig kitartott a szobafogság fegyverténye mellett, és Lars nem mehetett sehová. Arról is csak Katie-től értesült, hogy Timet végül a szülei kórházba vitték, és azóta is ott van. Nem ugrott senki torkának, és nem kezdett el törni-zúzni (ahogy a képernyőn épp látható, bankár külsejű alak), hanem megpróbálta lefoglalni magát. Látomások sem kínozták (ahogyan azt a kedves arcú nőt, aki éppen láthatatlan rémektől rettegett a kényszerzubbony börtönében), és még egy fél képzeletbeli zombi sem látogatta meg.

Úgyhogy ő és Natalie is hallgattak arról, ami történt.

– Tartok tőle, hogy engem kifelejtettek ebből a buliból – összegezte végül. – De lehet, hogy jobb, ha jelentkezek...

Natalie megrázta a fejét. Frissen beszárított loknijai csak úgy csapkodtak az arca körül.

– Eszedbe se jusson! Szerintem ez a pasas hazudik. Csak össze akarnak szedni titeket, aztán ki tudja, mit művelnek.

Lars bizonytalanul nézett rá.

– És ha mégis előkerül valami? Mit tudom én, alvajáró leszek, és előre felzabálom a szülinapi sütidet?

Natalie elnevette magát. A kacagása feloldotta a Lars lelkében lakozó, aggodalmas árnyakat, és kitartott egészen addig, amíg az ajtónyitás véget nem vetett neki.

Andrew állt meg a konyhában, és kérdés nélkül kikapcsolta a tévét.

– Kész vagytok már? El fogtok késni! – szólt rájuk.

Lars bekapta az utolsó falatot a kihűlt pirítósából, aztán teli szájjal bólogatott.

A csillagzápor majdnem mindent tönkretett – de az iskolában bezzeg nem tett kárt. Úgyhogy egy hét rendkívüli szünet után újraindult az oktatás is.

Lars cikinek érezte kocsival jönni. Még akkor is, ha egy vadiúj Audiról volt szó, amit a bátyja vezetett. Úgyhogy megpróbálta rábeszélni Andrew-t, hogy kicsit odébb tegye ki őket. Nem járt sikerrel.

– Ötre értetek jövök! – ígérte Andrew, miután beállt egy ideiglenes helyre a parkolóban. Megvárta, amíg a testvérei kiszállnak, csak utána tette hozzá a fenyegetését: – Ha nem vagytok itt, hazasétáltok.

– Itt leszünk – morogta kelletlenül Lars.

– Igenis, uram, értettem, uram! – tisztelgett előtte eltúlzott mozdulattal Natalie.

Andrew még csak el se mosolyodott. Egy elegáns ívvel kitolatott a parkolóból.

Natalie integetve üdvözölte a barátait, és szinte emberfeletti sebességgel hagyta ott a bátyját.

Lars a kiürült parkolóhelyen maradt, mert ódzkodott belépni az épületbe. Legszívesebben ellógott volna. Fogalma sem volt, hogy hányan fognak beszólni neki, és közvetetten őt hibáztatni a történtekért. De nem maradhatott itt a végtelenségig, és erre egy piros Ford hívta fel a figyelmét, ami igényt tartott a helyére. A fiú meg se nézte, hogy kit hozott a kocsi, inkább lógó orral elindult a bejárat felé.

A kosarasok bandája máris éles füttyögéssel adta tudtára, hogy semmi jóra nem számíthat.

Lars vett egy mély levegőt, és mereven előre nézett. Csak egyszer pillantott oldalra – arra a helyre, ahol normális esetben a Kawasaki parkolt. Ha itt lenne a motorja, egyszerűbb volna megszökni, futott át a fején, de másodpercekkel később kiderült, hogy van még valaki, aki hasonló cipőben jár. Egy sötétkék Nissan érkezett, egy sofőregyenruhás férfival a kormány mögött, az utasülésről pedig Dominic került elő.

– Hé, Oomen! – intett oda neki a fiú.

Dominic nem tartozott a barátai közé, legalábbis a szó szoros értelmében nem. Vetélytársak voltak, néha az iskolában, máskor a versenypályán, egy homályos emlékű estén pedig a tequilás üvegek mellett. De Katie egy másik iskolába járt, és most, hogy Timet bent tartották a kórházban, nem nagyon számíthatott más társaságra. Megtorpant, és bevárta a fiút.

– Hová lett a Hondád? – kérdezte kajánul Lars, miközben lekezeltek egymással. Dominic megvonta a vállát.

– Pihen. Akárcsak a tiéd – vágott vissza. – Apa bezárta a garázsba, miután az egy szem kisfiát a szomszédok szeme láttára hazakísérték a zsaruk.

– Az biztos nem vet jó fényt a szeretett polgármesterünkre – vigyorodott el Lars.

Dominic elnevette magát. Kamaszkorának kezdete óta azért küzdött, hogy leépítse az apja tekintélyét. Hálából az elszenvedett pofonokért és az anyja szökéséért. De a polgármestert újra és újra megválasztották, akármekkora disznóságot is művelt a fia.

– Ha már az apákról van szó, a tiédről van már hír? – váltott egy kicsit komolyabbra Dominic, és meg se hallva az első, figyelmeztető csengőt, nekidőlt egy fényes, méregzöld platós kocsinak.

Lars kelletlenül vonta meg a vállát. Nem akart az apjáról beszélni, de tudta, hogy nem úszhatja meg.

– Elvileg kiengedték az őrizetből, de még nem tudott hazajönni. – Lars ezt a hírt is csak a rádióban kapta el. Miután bebizonyosodott, hogy tényleg nem az Oomen's Logistics hibájából robbant fel a rakéta, a cég elnökét nem volt miért rács mögött tartani. Egyszer telefonált is a vezetékes készüléken, és legalább annyit tudtak, hogy jól van. – Kiderült, hogy nem az ő hibája.

– Ja – bólogatott Dominic. – Azt mondják, az oroszok lőtték ki a rakétátokat. De mások meg azt, hogy felelőtlenség volt latetraniummal kísérletezni.

– Az a szar baromi hatékony, és minimális a felezési ideje a többi hasadóanyaghoz képest – védte ösztönösen az apját Lars. A kémiatanára biztos egy tockossal jutalmazta volna a felelet nyelvezetét, de a kémiatanár nem volt a közelben.

– De senki se tudta, hogy mit okozhat – vette elő a telefonját Dominic. Lars irigykedve nézte a készüléket. Ő még mindig nem kapta vissza a sajátját.

– Ja, lerombolta a fél világot, és megölt egy csomó embert.

– Nem csak arról beszélek – legyintett a tényekre Dominic, és bekészített egy videót. –Totál nem normális, amit azok csinálnak, akiket eltalált. Ezt nézd!

Lars kíváncsian hajolt közelebb. A ma reggeli híradóból ítélve újabb dührohamra vagy jól látható őrületre számított, de csalódnia kellett. Spanyol nyelvű kiáltozás hallatszott a felvételen, amikor egy meglett, középkorú férfit vettek üldözőbe a rendőrök. A kocsi kamerájából egészen jól lehetett látni mindent. Az üldözött egy hátizsákot ölelt magához – valószínűleg lopott pénz lehetett benne –, és amint elzárták a menekülési útvonalát, riadtan torpant meg. Üvöltött valamit, de Lars gyanította, hogy efféle szavak nincsenek benne a szótárban, úgyhogy hiába keresné. Aztán a férfi fegyvert rántott, célzás nélkül lőtt, és az egyik rendőr hátratántorodva zuhant el. Kiadták a tűzparancsot, egymás után dördültek el a rendőrségi pisztolyok, és a rabló összecsuklott.

Lars egy életre elég halált látott az utóbbi héten. Nem volt kíváncsi a folytatásra.

– Most figyelj! – szólalt meg Dominic, épp mikor Lars elfordult volna.

Mire a rendőrök megközelítették és biztosították a férfit, az megmozdult, és egy pillanat alatt talpra ugrott. Sűrű vérfolt szennyezte a koszos-sárga pólójának elejét. A táskából pénz szóródott szét. A rendőrök megmerevedtek, valaki azt kiabálta, hogy „ne mozdulj", aztán a férfi artikulálatlanul felüvöltött. Kékes ragyogás robbant ki belőle, és egy pillanat alatt elsöpört mindent.

Aztán a felvétel vége lassítva megismétlődött: a fény kirobbant, darabokra tépte a rendőröket, a távolba taszította az autókat, és még a sűrűn álló házak falát is lebontotta egy szempillantás alatt.

Lars nagyot nyelt, és felnézett Dominic arcába.

– Ez biztos csak valami hülye trükkfelvétel – állapította meg.

– Vagy ötven ilyen kezdett el terjedni, de persze ezt nem ismeri el a sajtó. Egyelőre nem is tagadják, mert csak felhívnák rá a figyelmet. Tudod, mekkora pánik lenne belőle?

Lars el tudta képzelni, ahogy azt is tudta, hogy Dominic honnan tanulta az efféle apró, politikai trükköket.

– Na, jó, de előbb vagy utóbb mindenki tudni fogja – csóválta meg a fejét Lars. Azt pedig csak magában tette hozzá, hogy ilyesmit végképp nem tapasztalt magán. Igaz, egyszer se próbált meg bankot rabolni.

– Teljesen fel is forrtak a fórumok. Várj, megmutatom... – Dominic megpróbálta behozni a Twittert. Lars közelebb hajolt, hogy legalább másodkézből értesüljön a fejleményekről, de a telefon képernyője üres maradt. Dominic bosszúsan ciccegett. – Francba. Már megint nincs hálózat.

Larsnak nem volt ideje gondolkodni a problémán, mert a fülét megütötte az első órát jelző csengőszó. Elkapta a fiú karját.

– Nem érdekes. Futás! – kiáltotta, és az iskolaépület felé húzta Dominicot. Két lépés után már mindketten rohantak.

Dominicot és Natalie-t leszámítva senki nem állt szóba Larsszal. A fiú nem is kereste mások társaságát, de azok keresték az övét. Néha beszólásokkal célozták – ezeknél úgy tett, mintha meg se hallotta volna –, máskor papírgalacsinok ragadtak a hajába – ezeknél viszont rögvest visszalőtt, amint beazonosította a küldőt. Még egy tövig faragott ceruzát se hagyott a padján, hogy minimalizálja a támadási felületeket, de a padjára készített alkotásokat már nem tudta megelőzni, úgyhogy azokat szépen letakarta, vagy – unalmasabb órákon – alkoholos filccel átfirkálta, felismerhetetlenné téve az eredeti üzenetet.

Matematika után csak egy vigyorral válaszolt a tanár szigorúan felvont szemöldökére, és a rongálás vádjára.

– Nem én kezdtem, már megrongálták előttem. De így jobban tetszik.

Mindenesetre volt egy beszélgetése az igazgatóval is a péniszből lett rakétakilövő állomásról.

– Azt hittem, az Oomen's Logistics előtt akarnak tisztelegni, csak az évfolyamból senki nem tud rajzolni.

– Ezt te rajznak nevezed? – kérdezte az igazgató.

Lars kritikus szemmel vizsgálta meg a műalkotást. Tény, hogy lett volna még hová fejlődnie ezen a téren.

– Még mindig jobb, mint az eredeti – vonta le a következtetést. – Nem fogok egy faszt bámulni egész filozófia alatt! Elég a tanár képét...

Az igazgató, megértve az összefüggést, intésre emelte a kezét.

– Fiacskám, ne folytasd, ha jót akarsz!

Lars befogta, de az arcán elterülő vigyort nem tudta megfékezni.

Kész csoda volt, hogy megúszta a penitenciát. Csoda, és persze a tény, hogy az Oomen család mindig is az iskola legfőbb támogatója volt, és az apjuk a tandíj sokszorosával kenyerezte le a gimnáziumot, direkt azért, hogy a gyermekeinek elnézzék az apróbb csínytevéseket.

Akárhogy is cseszegették az évfolyamtársai, és akárhogy is feddték meg a tanárok, azok a fránya dührohamok és a kontrollálatlan, agresszív viselkedés csak nem akart jelentkezni.

De az ebédszünetben végre utána tudott olvasni a témának. Igaz, a nyilvános gépről nem indíthatott el egyetlen videót sem – túl sokan látták azt a monitort –, de rengeteg fórumot talált, és még több képen görgetett át, reményei szerint feltűnés nélkül. Nagyon sokan voltak azok, akik hozzá hasonlóan visszatértek a halálból a csillagzápor éjszakáján, és nem is értették, hogy mi történt velük. Néhányan megmagyarázhatatlan, új képességekről számoltak be. És bár nem volt mindenki annyira veszélyes, mint az az alak, akit Dominic mutatott neki, Lars elég sok összedőlt házat és beomlott bányát talált a közösségi oldalakon. Ez a fajta „kitörés" az elenyésző százalékba tartozott, de volt belőle bőven elég ahhoz, hogy pánikot keltsen.

Egy velencei karneválmaszkot viselő lány főnixeknek nevezte magukat. A név elég találónak bizonyult, és hamar elterjedt. Már most voltak rajongóik és olyanok is, akik rettegtek tőlük.

Lars egyre inkább úgy érezte, hogy muszáj beszélnie valakivel a témáról.

Egyetlen tanára sem jöhetett szóba. Még a legkedvesebb, legmegértőbb tanárok sem. Mindannyian a közérdekű felhívással kezdték az órákat, és személyes véleményükben is hangsúlyozták, hogy mindenki jelentkezzen a kórházban, akit találat ért. Dominic ebben a kérdésben kivételesen egyetértett az apjával. Páran tényleg hiányoztak az iskolából, olyanok, akiket a pletykák szerint telibe kapott a csillagzápor.

A felhívás szerint csak egy egyszerű vizsgálatról és egy rövid ideig tartó kezelésről volt szó. Lars elbizonytalanodott. Lehet, hogy mégiscsak be kellene sétálnia a kórházba? Ott biztosan találna valakit, akivel megvitathatja a helyzetet.

De mielőtt még megszilárdult volna benne az elhatározás, megszólalt a csengő.

– Ideje edzésre indulnod – szólította meg az igazgatóhelyettes. Lars hátrapillantott. Egész nap úgy érezte, mintha a nő a nyomában járna, és mindenhová árnyékként követné. Zavarta az állandó megfigyelés, de nagyon igyekezett, hogy ne mutassa ki, és ne keltsen még nagyobb gyanút. Kényszeredetten elmosolyodott.

– Igenis, tanárnő – bólintott, és bezárta a böngészőt. Miközben összeszedte a cuccait, a nő hátrébb lépett, és vastag keretes szemüvegének tükröződő lencséi mögül vizsgálta át Larsot.

– Miért érdekelnek ennyire a főnixek? – kérdezte a gyanú árnyékával a hangjában.

Lars számtalan okot fel tudott volna sorolni, kezdve az igazságtól egészen az ártatlan érdeklődésig. Végül egy köztes megoldást választott.

– Apa rakétája miatt van ez az egész, nem? – kérdezett vissza, és a nő intésére elindult a teniszpálya felé. – Anya elszedte a telefonomat, és otthon nem is tudtam utánanézni.

A nő értőn bólintott, és bár a következőkben nem szólt hozzá, végig követte a fiút. Larsot egyre jobban feszélyezte a jelenléte, és gyökeret vert benne a gyanú, hogy azért jár a nyomában, hogy lebuktassa.

Csak a tanári szoba mellett elhaladva szabadult tőle, és a fiúöltözőig tartó utat már egyedül tette meg. Megkönnyebbült, amiért vége a megfigyelésnek, és remélte, hogy az edzés is gyorsan eltelik majd.

Észre sem vette, hogy a tanári óta a teniszedző járt a nyomában.

Azon viszont nem lepődött meg, hogy senki nem akar párba állni vele, és hogy végig az edzővel kellett mérkőznie. A saját súlycsoportjában a középmezőnyben helyezkedett el, de ilyen ellenfél mellett teljesen esélytelennek érezte magát. Az ütőt ugyanolyan nehéz volt a megfelelő szögbe fordítani, mint mindig, és a sorozatosan elvesztett meccsek biztosították róla, hogy nincsenek természetfeletti képességei – pedig a fórumokon emlegettek már egy párat. Egyedül akkor tudott nyerni, amikor az edző jó kedélyűen megígérte, hogy kímélni fogja, és be is tartotta a szavait. Meglehet, Lars akkor sem tudott szívvel-lélekkel a játékra koncentrálni. Folyamatosan zavarta a tudat, hogy a tanárok rajta tartják a szemüket, talán egyetlen, aprócska jelre várva, amiért azonnal kórházba utalhatják.

Nem is tudta, hogy mit visel nehezebben: az állandó zaklatásokat, vagy a figyelő szemeket.

Mire a nap végre eltelt, és Lars gondolatai már hazafelé kalandoztak, morogva szembesült vele, hogy újabb cetli díszeleg a szekrényének ajtaján. Ma már vagy ötödször. Szorgosan szedte le a „rossz Ómen", a „Gyilkos fattya" és hasonló, szívderítő üzeneteket, ezt a mostanit pedig olvasás nélkül gyűrte össze és hajította félre.

Volt pár másik, kevésbé elit iskola is Port Maddockban. Talán át kellene iratkoznia, állapította meg magában. Vagy elköltözni a keleti partra, abban a reményben, hogy ott békén hagyják. A nap elején még képes volt legalább látszólag félvállról venni a dolgot, de mostanra belefáradt.

Háromnegyed ötkor ráérősen sétált kifelé az iskola épületéből. Az ablakon át látta, hogy Natalie már a parkolóban várakozik, félrehúzódva, és egy olyan könyvbe temetkezve, amit máskor biztos nem olvasott volna ilyen szorgalommal. A lánynak sem lehetett könnyebb a napja, mint az övé, állapította meg, és egy kicsit meggyorsította a lépteit, hogy csatlakozzon hozzá. A folyosók mostanra szinte kiürültek, sehol nem kellett tülekednie, de két, a fociedzésről érkező fiú így is megpróbálta elállni az útját.

– Még ide mered tolni a képed, Oomen? – kérdezte az egyik. Vagy egy fejjel magasodott Lars fölé, és a fiú emlékei szerint Simmersnek hívták. A másik, a Hudson nevű csak széltében múlta felül Larsot, és elrejtett kezéből ítélve dugdosott valamit a háta mögött.

– Mivel nekem is kötelező az iskola – válaszolt Lars, és megpróbálta kikerülni őket. Hudson azonban nem hagyta, egy agresszív sasszéval vágott elé, és egy pillanatra még a baseballütő is elővillant a háta mögül.

– Akkor teszünk róla, hogy kivehess egy kis szabadságot – vigyorodott el vészjóslóan Simmers, és már emelte az öklét.

Lars hátrált egy fél lépést, és megvetette a lábát. Egész nap piszkálták, de egyszer sem támadtak rá ennyire nyíltan. Gyors mozdulattal kerülte el az első ütést, úgy, hogy az a levegőbe kalimpált, de biztos volt benne, hogy a továbbiakban semmi esélye.

Mi lesz vele? Kórházba juttatják? Vagy készek megölni? Egyiknek sem volt túl sok esze. Talán nem is sejtik, hogy melyik ütés lehet halálos. És ha meghal... akkor vajon mi történik? Vissza fog jönni, mint a rakétarobbanáskor? Ugyanúgy meggyógyul és feltámad, mint a többiek, akik azokon a kétes megbízhatóságú felvételeken szerepeltek?

Hudson közelebb lépett és meglendítette az ütőt, de nem volt hozzászokva. Ez a két idióta szerencsére nem baseballedzésre járt. Lars épp időben hajolt el, és az ütés energiáit az alkarjával vezette el oldalra. Mintha szikrát vetett volna valami, kékes színű, csak a pillanat törtrészéig tartó ragyogást. Larsnak meglepődni sem volt ideje, és még abban sem lehetett biztos, hogy tényleg látta.

Azért az ütés így is fájt.

– Mi a szar van? – kapott utána Simmers, és hosszú karja szinte biztosan elérte volna Larsot. A fiú jóformán látta is maga előtt, ahogyan belemarkol az ingébe, és annál fogva felemeli, de egy csusszanás jobbra, és már nem is volt ott. A kéz lecsúszott az anyagról. A szikrák újra felvillantak, Simmers felkiáltott, és úgy kapta vissza a kezét, mintha megégette volna.

– Ez egy istenverte szörnyeteg! – dörrent Hudson hangja.

Lars hátrált még egy lépést, egyrészt, hogy kar- és ütőtávolságon kívülre kerüljön, másrészt, hogy egy kicsit kifújja magát, mert már most úgy érezte, mintha gyalogosan felszaladt volna az Ördögfok megboldogult kilátójához.

– Be vagytok szívva – állapította meg zihálva. – Még egy óvodáskorú lajhárt se tudnátok elkapni.

Tudta, hogy részben igaza van. Az iskolában elég sokféle szer terjedt. Az a srác, aki a tequilát adta el nekik, ecstasyt, füvet és LSD-t is árult, de Lars nem kért a tudatmódosítókból. Ez a két gyökér viszont egész biztosan.

Hudson előrelendült, de még mielőtt áthidalhatta volna a távolságot, az angoltanárnő rivallt rájuk az egyik beugróból.

– Hudson, Simmers, mi az ördögöt művelnek? Adja ide azt az ütőt! Indulás az igazgatóiba! – parancsolt rájuk száznegyven centijének minden élével. A két focista úgy húzta be a nyakát, mintha attól tartanának, hogy a tanárnő elharapja. Lars szerint képes is lett volna rá.

– Igenis, tanárnő – mondták Hudsonék egyszerre. Még vetettek egy-egy gyűlölködő pillantást Larsra, amiben ott lakozott a folytatás ígérete, de aztán belátták, hogy itt már nem verhetik meg. Az ütő az angoltanárnőnél landolt.

A nő csak akkor fordult oda Larshoz, amikor a focisták eltűntek a sarkon túl.

– Oomen, nem sérült meg?

– Semmi bajom – jelentette ki Lars, és mély levegőt vett. A hirtelen jött kimerültség már csak foszlányokban éreztette magát, és gyorsan múlt. Azok a szikrák viszont... azokat nem láthatta meg a tanárnő. Ugye? Nem lehet, hogy már az első nap lebukjon! Ez egyáltalán egyértelmű bizonyítéknak számít? Fog valaki hinni Hudsonnak és Simmersnek?

– Örülök neki – akasztotta meg az angoltanárnő hangja Lars pánikszerű spirálba csavarodó gondolatait. – Akkor ideje hazamenni. Nincs annyi erőforrása az iskolának, hogy túlórákban is vigyázzunk magára.

Lars egész testén végigsöpört a megkönnyebbülés hulláma, és hálás csodálkozással nézett a nála egy fejjel kisebb tanárnőre.

– Féltettek eng... minket? – kérdezett rá. Elvégre Natalie is hasonló cipőben járt, valószínűleg.

– Pontosan. Az ilyen rendkívüli eseményektől – bólintott a tanárnő, és intett Larsnak, hogy ha még ma haza akar menni, húzzon bele.

Lars arcán mosoly terült el, ahogy megköszönte a segítséget.

Könnyen el tudta képzelni, hogy hogyan végződött volna ez a küzdelem normális körülmények között és a tanárnő közbelépése nélkül. Ő már az első baseballütővel bevitt találat erejétől padlót fog, aztán megpróbálja védeni az arcát. Jobb esetben kékre-zöldre verik, rosszabb esetben eltörik pár csontját. Netalán véletlenül tényleg megölik. De valami megváltozott. Nem lett sokkal gyorsabb, mint volt, nem tanult meg hirtelen minden fekete öves fogást, de valami rásegített. Valami, amitől Simmers üvöltve húzta vissza a kezét.

Tudta, hogy ezt meg kell beszélnie valakivel, és abban is biztos volt, hogy egyetlen felnőtt sem jöhet szóba, és hogy Natalie hiába hallgatná meg a problémáit, ha egyszer segíteni nem tud rajtuk.

De végre tudta, hogy ki az, akivel a lebukás veszélye nélkül beszélhet.

Épp csak valahogy el kellett érnie őt.

_________________

Hogy tetszett a fejezet? Oszd meg velem! :D

Ha támogatnál, itt meghívhatsz egy kávéra: 

https://www.buymeacoffee.com/rileyeraines