Elviselhetetlen fájdalom sújtott le rá. A mellkasában lángvirágok nyíltak, a tüdeje szétrobbant, a szíve kettéhasadt. Lars ki akarta tépni magából a kínokat, de képtelen volt megmozdulni, nem engedelmeskedtek az ujjai, és még a szemét sem bírta kinyitni. Az őrületes fájdalom dübörögve hasított végig az egész testén. Izzó vasakkal hatolt az agyába, leszáguldott az erein, végig a csontjain, amíg a homlokától a lábujja hegyéig mindene csak mart és lángolt és fojtogatott.

Hanyatt fekve, levegőért kapkodva tért magához. Egy pontról erős fény szórta felé a nyilait, de azon kívül minden áthatolhatatlanul sötét volt.

Köhögve fordult az oldalára, de az inger olyan hirtelen múlt el, ahogy jött. Ugyanúgy, ahogy az iménti fájdalom. Annak mostanra emléke sem maradt.

Lars felpillantott, és megrázta a fejét, hogy lerázza magáról a kábulatot. A fény ismerős volt: egy motor reflektorából származott. Tim ott ült a BMW nyergében, fél kézzel a bal karját szorította, de Lars csak a sziluettjét tudta kivenni.

Natalie arca sokkal közelebb volt. A lány a szája elé kapta a kezét. Könnyektől ragyogó szemében összegyűlt a reflektor fénye, ahogy a bátyjára meredt.

– Jól vagy? – kérdezte Lars, és a kezére támaszkodva felült a betonon. Erősen szólt a hangja.

Natalie zokogásra emlékeztető, csukló hangot hallatott.

– Hogy én jól vagyok-e? – kérdezte a keze takarásából. – Te az előbb megh...

Katie nyögése fojtotta belé a szót.

– Ez durva volt – állapította meg, majd kiszakadt belőle az úrinő: – Mi a fasz történt?

Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, Katie felkelt, és a reflektor fényénél maga elé rántotta a dzsekijét. Azon még mindig ott tátongott az ökölnyi széles lyuk, ugyanúgy, ahogy körülöttük a betont is sűrűn csipkézték a megfeketedett körök.

– Ez nem igaz! Tegnap vettem ezt a dzsekit! – mérgelődött a lány.

Tim tért magához elsőként a döbbenetből. Leugrott a motorjáról, és két lépéssel a lánynál termett.

– Katie! – kiáltott fel, és mielőtt a lány feleszmélhetett volna, már magához is szorította. A bal karja azonban bénultan lógott, és a fiú vére egy hosszú sebből a földre csöpögött, újabb színnel festve meg a poros betont.

Lars a földre hulló cseppek ritmusát figyelte, miközben a fejében nagyon-nagyon lassan kattantak a helyükre az emlékek és az információk. Katie-t az imént leterítette egy, az égből lehullott szikra, és azonnal megölte a lányt. Vele pedig hasonló történt, amíg a húgát védte.

Most hirtelen mozdult meg, mintha valaki dróton rántotta volna, és ültében kapkodva fejtette le magáról a saját motoros dzsekijét. Csak azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg egy ugyanolyan hullócsillag találta-e el, vagy csak a kilátóból származó törmelék ütötte ki egy rövid időre. Ez utóbbi logikusabbnak tűnt volna. Elvégre jól volt, nem érzett fájdalmat. De a jelek szerint Katie sem.

A vastag szövet azonban nem gyógyult meg úgy, ahogy ő. A hátán, pont a szíve táján ott tátongott a lyuk.

– Basszus – nyögött fel, de ennél többre nem futotta. A gondolatai értelmetlen összevisszaságban követték egymást. Mi történt? Hogy lehet ez? Ki adhatna rá magyarázatot?

Natalie végre megmozdult, el-elcsukló sírással a bátyja nyakába borult, és a világ egy csapásra kitisztult Lars körül.

– Jól van. Semmi bajom – simogatta meg nyugtatóan a húga hátát. A fülét betöltötte Natalie zokogása. – Bármi is történt, már vége.

Natalie olyan erősen szorította magához, mintha porrá akarná zúzni a bordáit.

– Azt hittem, meghaltál! – szipogta végül.

– Tartok tőle, hogy ebben nem tévedtél sokat – nyögte Lars. De akkor hogy lehet mégis életben? Egy egészen kicsit megrázta magát, hogy lesöpörje magáról ezt a vissza-visszatolakodó gondolatot. – Most már itt vagyok. Elengedhetsz.

Katie is kiszabadult Tim ölelő karjából, és a sérült végtagra rögtönzött kötést a saját pólóját feláldozva. Most csak egy szoros topot viselt, és a felsőtestén körbefutó, királyi szarvasagancsot mintázó, hatalmas tetoválást. Lars nem most látta először, de azért egy kicsit elmosolyodott. A strandon nem tűnt ennyire illetlennek a tetkóviselés, mint ezen a hűvös éjszakán.

– Srácok – szólalt meg most Katie, miután rendesen rászorította a kötést a sziszegő és fintorgó Tim karjára, és visszavette a póló maradékát. A köldökében ott szikrázott a vörös köves piercing, ami új szerzemény lehetett. – Tim nem fog tudni vezetni.

– Dehogynem tudok! – fújta fel magát Tim. – Hazaviszem a motoromat.

– Úgy érted, első körben kórházba – világított rá Katie. – Össze kell varrni a karodat.

– Na, álljon meg a menet! Te az előbb még holtan feküdtél, és most engem akarsz kórházba küldeni?

– Mivel nekem semmi bajom, neked viszont durván felhasadt a karod. Még mozgatni se tudod.

– De igen, tudom! Már alig vérzik – állította Tim, és hogy bebizonyítsa, felemelte a bal kezét. Az arcán fájdalmas fintor futott át, a kötése pedig egy pillanat alatt átvérzett. A fiú megpróbálta újra elszorítani, sikertelenül.

– Erről beszéltem, te ökör – motyogta Katie, és újabb csíkot áldozott fel a pólójából. A szabaddá vált csípőjén még egy sebhely sem jelezte az iménti sérülést.

Tim sziszegve tűrte az újabb kötözést, és közben szeretett BMW-jére pillantott. Tanácstalan arca láttán Lars belegondolt, hogy ő vajon hogyan reagálna fordított helyzetben. Az még csak benne se volt a pakliban, hogy itt hagyja a hegytetőn a motorját.

– Megoldjuk – állt fel végre, Natalie-t is felhúzva. – Én leviszem neked a BMW-t, te pedig felülsz Katie mögé.

– És a Kawasaki? – kérdezett rá Tim.

– Azt Nat is tudja vezetni – állította Lars.

Natalie pillantásába új szintű rémület költözött, és hirtelen elhúzódott a bátyjától.

– Hogy én?

– Majd lassan megyünk, és melletted leszek – bólintott biztatóan Lars.

Egy párszor már átengedte a húgának a motort, ha épp senki sem látta a barátaikon kívül, és nem volt rendőrveszély. Natalie ügyesen boldogult vele, még az indokoltnál is lassabban vezetett, és egyszer sem esett el.

– Már ne is haragudj, hogy beleszólok, de éjszaka, egy elhagyatott szerpentinen ez rohadt veszélyes ötlet – vetette ellen Tim. – A húgodnak még nincs is meg a jogsija.

– Ha van egyéb javaslat, hallgatom – indult meg Lars a motorja felé, de azért visszafordult a húgához. – Nat baromi tehetséges, biztonságosabban vezet, mint Katie, és itt legalább nem kell tartania a forgalomtól.

Nem volt egyéb javaslat, úgyhogy ezzel eldöntetett. Egyedül Natalie rázta a fejét, de ő sem hozott fel újabb érveket Lars őrült ötlete ellen, úgyhogy végül tényleg ő került a Kawasaki nyergébe.

Bármi is történt az imént, az a járművekben nem tett komoly kárt. Az egyik lehulló szikra eltalálta ugyan Katie motorjának tankját, de nem égett át a fémen. Egy féltenyérnyi, sima felületű, fekete kis folt emlékeztetett csak rá. Katie percekig vizsgálgatta, aztán további percekig hallgatta a motor búgását, mielőtt fel mert volna ülni rá, és maga mögé tessékelte Timet.

Időközben a hold felhők mögé bújt, és mire óvatos tempóban, köveket, sziklaomlásokat és kidőlt fatörzseket kerülgetve kijutottak a szerpentinről, már hajnal felé járt az idő. Ugyanaz az út, amit fölfelé alig húsz perc alatt tettek meg, lefelé vagy három órába telt.

A városban is hatalmas volt a felfordulás. A házak tetői megrongálódtak, ablakok ezrei törtek be, fák dőltek ki, és a kórház felé vezető úton – amire Tim végül kategorikusan nemet mondott – dugó alakult ki. Nem működött a közvilágítás, csak a kocsik reflektora adott fényt. Rendőrök, mentősök és tűzoltóautók szelték az utakat, és a három motorra senki nem figyelt fel.

Lars kifejezetten örült neki, hogy észrevétlenek maradhatnak. A Timet ért sérülés egy dolog volt: azt nem bánta volna, ha valaki ellentmondást nem tűrően kórházba viszi a barátját. De Natalie jogsijának hiánya most komoly összegbe került volna. Pedig, ahogy Lars elnézte az előtte haladó lányt, már simán megérdemelte volna azt a papírt. A szerpentin után biztosan.

Hajnali három órakor adták le Timet otthon, és elbúcsúztak Katie-től. Lars visszaült a saját járgányára, Natalie pedig minden előzetes fogadalmát elfeledve, megkönnyebbülten foglalta el a helyét a bátyja mögött, és a hátralévő két mérföldet az utasülésen tette meg.

Otthon sem működött az elektromos kapu, és a birtok is sötétségbe borult. Lars első látásra biztos volt benne, hogy az ősfák lombkoronái mögött magasló villában sincs áram: az ablakok vörösen derengtek, ami annak a jele volt, hogy bekapcsolt a vészgenerátor, és az áramszünet alatt mindenhol egyenletes félhomályt biztosított. Egyedül a nappali ablakában ragyogott igazi fény, de az is furcsa szögből, mintha zseblámpákkal világítanának.

Az őr szokatlanul ébernek tűnt a hajnali órához képest, és amint kézi erővel kinyitotta előttük a kaput, szigorúan tessékelte be őket. Csendesen dorombolva hajtottak fel a murvás úton, és Lars végig abban reménykedett, hogy az érkezésük nem kelt feltűnést.

Közvetlenül a villa bejárata előtt megcsillant valamin a reflektor fénye, de aztán az a tárgy úgy elbújt az éjszakai sötétségben, hogy Lars még abban sem volt biztos, hogy nem a képzelete játszott vele. Elsőre egy autónak sejtette volna, aztán el is hessegette ezt az ötletet. Ugyan már, kit engednének be ide az éjszaka közepén a szülei?

A lóistálló melletti, kisebb garázsban tette le a motort, bár ezt is kézzel nyitották ki. Nekik csak ide volt szabad bejárásuk, hiszen az apjuk jobban féltette a Bentley-kből álló gyűjteményét, mint a saját életét, úgyhogy már amikor Andrew elkezdett vezetni tanulni, megépíttette a második garázst. Larsnak nem volt oka panaszra. A fényes Audi mellett kényelmesen elfért a motorja, a harmadik hely pedig Natalie-ra várt.

Lars a szekrényéhez lépett, és elővette az otthoni ruháit. A húga közben kibontotta magát a sisakból, és kézzel próbálta megigazítani a fejére tapadó fürtöket.

– Anya egész biztos ki fog nyírni minket – állapította meg a lány. A vészfény égővörösében hunyorogva próbálta kivenni a tükörképét a visszapillantón. – Szerintem még ébren van.

Lars megerősítően bólintott. Ő is tartott ettől a lehetőségtől.

– Ha nem kavarnak be a zsaruk, akkor este tízre itthon lettünk volna – morogta bosszúsan, miközben lerángatta magáról a motoros dzsekit. A keze rutinosan mozdult, hogy összehajtsa és betegye a szekrényébe, de aztán megtorpant, amint ismét a szeme elé került a hátán tátongó lyuk. Egy szusszanással kiszedte belőle a korábbi pénznyereményét, aztán a ruhát belegyűrte a szemétbe, végül ugyanígy tett a pólójával is. Csak a nadrágját tette a helyére, és ellenőrizte, hogy a másik öltözete itt van-e még. Vagy fél éve nem hordta. A durva, inkább Katie, mint Lars ízlését idéző, szegecselt bőrdzseki, és a hozzá tartozó nadrág érintetlenül és kicsit porosan pihent odabent.

– Este tíz azért túlzás. Akkor kezdtétek az első kört – vigyorodott el Natalie. Két mozdulattal eligazította a szemetest, hogy a lyukak véletlenül se látszanak. Lars kérdő pillantására csak megrántotta a vállát. – Szerintem ezt nem kéne nagydobra verni. Tök jó, hogy élsz, meg minden, de a helyedben nem reklámoznám, főleg nem anyának, hogy apa a rakétájával egy kicsit, tényleg egy icipicit kinyírt. Pedig nem is tudott róla, hogy le fogod késni a takarodót.

Larsból horkantásnyi nevetés szakadt fel, aztán egyetértően bólintott.

– Igaz.

Pedig ő lett volna az első, aki magyarázatot követel rá, hogy mi történt. De ki tudja, talán nem volt normális dolog, hogy csak úgy felkelt egy halálos sérülés után. Talán sokkal több kérdésre kellene válaszolnia, mint amire képes volt, és az ő kérdéseit meg sem hallanák.

És kifejezetten üdítő volt hallani, hogy Natalie, aki korábban halálra rémült, most már viccel vele.

– Fellopózunk? – kérdezte a húgától.

– Fel – bólintott Natalie, és már az ajtóig tartó távot is lábujjhegyen tette meg, színpadiasan túlóvatoskodva a lopódzást. Lars majdnem elnevette magát – de amint kinyitotta az ajtót a húga előtt, az arcára fagyott a mosoly.

Andrew a garázsajtóban várta őket. Majdnem két méteres magasságával föléjük tornyosult – pedig Lars sem volt alacsony –, és szikrázó szemmel mérte végig őket. Az öltözékéből egyedül a nyakkendő hiányzott, szigorúan hátrafésült hajával egyébként pont úgy festett, mint egy hivatali alkalmazott.

– Hol az ördögben voltatok? – sziszegte. A hangsúlya az apjuk szigorát idézte, az arckifejezése pedig pontos mása volt az övének.

Lars nyelt egyet és megtorpant, Andrew pedig úgy helyezkedett, hogy elállja az útjukat: egyik oldalt a bal válla, másik oldalt a jobb keze támasztotta az ajtófélfát.

– Kirándultunk. Szóltam anyának, hogy csak este jövünk... – próbálkozott Lars.

– Kirándultatok – bólintott kimérten Andrew, és végigmérte őket, majd fapofával folytatta. – Akkor mit keres itt a rendőrség?

– Nem csináltunk semmit! – vágta rá Lars, ahogy felrémlett előtte az illegális verseny és a rendőrségi szirénák. Valaki köpött volna róluk?

– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Andrew.

Natalie ellépett Lars mellett, aztán alacsony termetét kihasználva kibújt a legidősebb bátyja karja alatt.

– Ne szívasd már! – szólt vissza Andrew-nak. – Nincs itt semmiféle rendőrség. Látom a szemedben, hogy csak szórakozol.

Lars ezt sosem látta, Natalie viszont mindig meg tudta mondani. A két báty egyszerre sóhajtott fel: Lars megkönnyebbülten, Andrew bosszúsan.

– Tényleg itt vannak, de nem miattatok – eresztette le végre a kezét, és arrébb lépett az ajtóból, hogy Lars is kiférjen. Kelletlenül tette hozzá: – Házkutatás.

– Apa miatt – állt össze a kép Lars fejében.

Egyúttal a jövőről alkotott képe széttörni látszott. Pár órája még biztos volt benne, hogy az Oomen's Logistics vezetőségi tagjaként fog dolgozni, szállítmányozással, logisztikával, rakétákkal fog foglalkozni, és az apja és a bátyja lesz a főnöke. Nem lesz gondja semmire, és fel sem merül majd, hogy valaha elköltözzön a családi villából. Lett volna ellenvetése, de senki nem kérdezte a véleményét. Ez a kép pillanatokkal ezelőtt még élesen kirajzolódott, de most darabjaira hullott. Mire Lars elkapta, már annyi sem maradt belőle, mint a hall ablakának a szőnyegen heverő szilánkjaiból. Nem tudta, hogy hogyan érezzen vele kapcsolatban.

– Máris? – kérdezett rá Natalie. – Csak pár órája robbant fel az a rakéta!

– Igen, apa miatt – ismételte lemondóan Andrew. – Éjfélre már itt lobogtatták a parancsot. Egyébként anya betegre aggódja magát miattatok, úgyhogy jelentkezzetek le nála! A nappaliban van, épp kihallgatják.

Andrew szavai mögött volt egy kis megkönnyebbült mosoly, de Lars csak akkor tudta beazonosítani, amikor Natalie visszamosolygott rá. Hiába ismerte a bátyját tizenhét éve, Andrew fapofája megfejthetetlennek bizonyult számára.

Amint beléptek a nappaliba, Larsot elvakította az elemlámpák fénye. Mielőtt a szeme hozzászokhatott volna az új viszonyokhoz, dörgő ugatás üdvözölte őket, aztán egy kutyaorr nyomódott Lars combjának, végül a barátságos csaholást követően megérkezett az anyjuk sikkantása is. Lars megmerevedett a németjuhász feddő pillantásának tüzében. A rendőr visszahívta a kutyáját – nem hagyta, hogy Natalie megsimogassa –, és a következő pillanatban az anyjuk olyan hévvel ugrott a nyakukba, hogy Larsnak és a húgának összekoccant a fejük.

– Ó, hála az égnek! Jól vagytok! Jól vagytok? – ismételte elcsukló hangon.

– Jól vagyunk, anya – próbálta megnyugtatni Lars, és amint az egyik rendőr megköszörülte a torkát, óvatosan kibontakozott az anyja szoros öleléséből. Nem is tudta, hogy a bordáit dörzsölje meg, vagy a fejét. Mindkettőt komoly terhelés érte. – Ne haragudj.

Az anyjuk megrázta a fejét. Nataliéhoz hasonló, repkedő szőke fürtjeit vörösre festette a fény.

– Biztos nem esett bajotok? – lépett egy kicsit hátrébb, és szemügyre vette őket: előbb a lányának ruházatát, amelyet rendesen megviselt a kirándulás, aztán Larsot, akinek csak a bakancsa koszolódott el. A pillantása azt üzente, hogy mindent ért, elvégre Lars mindig átöltözött a garázsban, és a „bőrszerkóit", amit mind az apjuk, mind Andrew szívből utált, elővigyázatosságból nem hozta be a házba.

– Biztos – erősítette meg Natalie, és pár szóban beszámolt a kirándulásról. Olyan ügyesen hagyta ki az illegális versenyt, Lars sérülését, és azt a tényt, hogy ő vezette hazafelé a Kawasakit, mintha összebeszéltek volna. Rendesen eltúlozta a hegyről levezető úton eléjük állt akadályokat is. Csilingelő hangján előadott szavaiból még Lars is úgy érezte, mintha az utóbbi órákban csak egy izgalmas kirándulást tettek volna.

A két rendőr nem szólt közbe, épp ellenkezőleg. Rezzenéstelenül ültek a kanapén, és itták a lány minden szavát, csak néha váltottak egy-egy pillantást. A kutya időközben fegyelmezetten leült a gazdája mellé, és okos szemével figyelte őket. Csak akkor vakkantott fel, amikor Andrew is belépett a nappaliba.

Amint a beszámoló elült, az anyjuk végre bemutatta a két nyomozót, de Lars olyan sebességgel felejtette el a nevüket, mintha meg sem hallotta volna. A kutyás rendőr barátságos arccal fordult ő és Natalie felé.

– Veletek is szeretnénk beszélni, egyenként, hatszemközt – biccentett a fejével a kollégája felé.

Larsnak esélye sem volt válaszolni, az anyjuk azonnal közbeszólt.

– Ehhez nem járulok hozzá! – kelt ki a védelmükben. – Natalie és Lars még gyerekek. Semmit sem tudnak a szóban forgó ügyről. Edgar nem osztott meg itthon üzleti titkokat, mint már ezerszer elmondtam. És ha valamit el akart volna hallgatni a kormány elől, akkor nekik végképp nem számolt volna be róla!

Natalie sűrűn, Andrew pedig kimérten bólogatott a szavaira. Lars is beleegyezően vonta meg a vállát, pedig más körülmények között élesen tiltakozott volna az ellen, hogy az anyja gyerekként emlegesse.

– Tartok tőle, hogy tényleg nem tudok segíteni – próbált megnyerően mosolyogni, miközben azon töprengett, hogy az általánosan megvetett zsernyákok mellé hogyan szegődhetett egy ennyire értelmes kutya.

– Tudomásul vesszük – bólintott a rendőr. – De néhány kérdést fel kell tennünk, és javaslom, hogy ezt inkább...

– Az anyjuk vagyok. Ha kérdezni akarnak valamit a fiamtól, akkor megkérdezik előttem.

Volt valami a rendőr arcán, ami azt sugallta, hogy tényleg jobb lenne elvonulni, de Lars most már egy anyatigris védelme alatt állt, úgyhogy inkább meg sem szólalt.

– Ahogy kívánja, asszonyom. Rövid leszek. Lars, bizonyára felismered, hogy hol készült ez a kép. – A rendőr beszéd közben az asztalon fekvő tablethez hajolt, bekapcsolta a képernyőt, és behozott rajta egy sötét, de azért egészen jól kivehető képet. Aztán megkocogtatta a tabletet, odavonzva Lars tekintetét.

– Basszus – szaladt ki a fiú száján, ma már másodszorra, amint felismerte a fehér Kawasakit. A fotón még a rendszámot is le lehetett olvasni.

– Talán nem mondok újdonságot – folytatta továbbra is barátságosan a rendőr –, ha tájékoztatlak róla, hogy a motorversenyzéshez engedély és megfelelő biztosítás kell a balesetveszély miatt. A mai... jobban mondva a tegnapi napon tetten értük egy illegális verseny néhány résztvevőjét, de sajnos három motoros és egy utas – pillantott itt Natalie felé – kicsúszott a kezeink közül, amikor az Ördögfok felé menekültek. Rémlik, hogy hol van a helyed a történetben?

– Lars Christopher Oomen! – dörrent egy hang jobbról, és immár nyoma sem volt benne a féltő anyának. A tigrisnek annál inkább.

Lars nagyot nyelt, és megpróbált picinek és jelentéktelennek tűnni.

– Nem folytathatnánk mégiscsak hatszemközt ezt a kihallgatást? – kérdezte reménykedve.

Andrew válla nevetve rázkódott meg.

– Tudtam! – szökött ki a fogai közül.

– Az édesanyád nem járult hozzá – közölte túlságosan is szelíden a rendőr, de Lars egészen biztos volt benne, hogy legbelül remekül mulat.

– Add elő szépen! – biztatta kajánul a bátyja.

– Jó, tényleg futottunk pár kört – fújtatott Lars. – De csak baráti verseny volt, és senkinek se esett baja. Utána pedig felmentünk az Ördögfokra. Mit akarnak, letartóztatnak érte?

A rendőr hátrahúzódott a kanapén, és elővett egy digitális kijelzővel ellátott, laposüveg-szerű eszközt a zsebéből. Lars felismerte benne a szondát.

– Mivel jelentős mennyiségű alkoholt is lefoglaltak a kollégák, ezért szeretném, ha bebizonyítanád, hogy nem ittál.

– Még nem is ihatunk alkoholt! – kelt a védelmére Natalie.

Az persze nem azt jelentette, hogy Lars nem ivott. Egy sört és egy pohárka tequilát is legurított verseny előtt, de az már elég régen volt ahhoz, hogy a szonda ne jelezzen túlságosan magas értéket.

– Erre szeretnénk bizonyosságot szerezni – bólintott a férfi, és miközben átadta Larsnak a szondát, szórakozottan megsimogatta a kutya fejét.

Lars tisztában volt vele, hogy nem menekülhet. Nagy levegőt vett, becsukta a szemét, hogy elkerülje az anyja tekintetének szikráit, és belefújt a készülékbe.

Mire kinyitotta a szemét, a kijelző kizárólag nullákat mutatott. Egy pillanatra értetlenül meredt rá, aztán keresztülsöpört rajta a megkönnyebbülés hulláma. Tényleg elég régen koccinthattak már a barátaival, és sok minden történt azóta.

A rendőr egy kicsit csalódottan vette el tőle a készüléket, Andrew pedig büszkén megveregette az öccse vállát.

– Ez egy kicsit könnyíti a helyzetet, úgyis elég bajunk van mára – állapította meg a kanapé másik oldalán ülő, tagbaszakadt rendőr, aki eddig alig-alig szólalt meg, és most ásított egyet. – Hagyd futni, megkapja, amit érdemel.

– Az biztos, hogy megkapja! – állt fel az anyjuk, és Lars elé lépve a kezét nyújtotta felé. – Kérem a kulcsot!

– Mi? – pislogott rá Lars.

– A motorod kulcsát. Ideadod, és egy hónapig nincs motorozás! Csak az iskolába menet hagyod el a házat, órák után pedig egyenesen hazajössz. Ez rád is vonatkozik, Natalie.

Lars összenézett a húgával. Natalie bosszúsan karba fonta a kezét, Lars pedig kelletlenül előhalászta a kulcscsomóját a farzsebéből. Körülményesen levette róla a Kawasaki kulcsát, és fintorogva átadta az anyjának.

– Oké, megértettem – motyogta. Annyira kisstílűnek tűnt ez a dolog azok után, hogy az apjuk elszúrt egy rakétakísérletet, és romba döntötte vele az egész várost! Nem mintha a két ügynek túl sok köze lett volna egymáshoz, de miért pont nekik kell bűnhődniük?

– Egyébként miért kutatták át a házat? – kérdezte Natalie a rendőrökhöz fordulva, talán azért, hogy elterelje a figyelmet.

– Adathordozókért – válaszolt Andrew. – Már kipakolták az összeset.

Valóban, a ház túlságosan üresnek és csendesnek tűnt ahhoz, hogy egy csapatnyi rendőr járkáljon benne. Biztosan végeztek addigra, mire Larsék leküszködték magukat a hegyről. De a fiú gondolatban még mindig a szobafogságnál tartott.

– Remek, akkor laptop sincs?

– A tieitekhez semmi kö...

– Nincs bizony! – kapott az alkalmon az anyjuk.

– Inkább tartóztassanak le! – nyögött fel Lars, és a kezébe temette az arcát. Csak a rendőrök horkantó nevetését hallotta.

A kutya kapta fel a fejét először, aztán Natalie, és végül a többiek is. Egy új reflektor világította be az udvart és csillant meg a nappali hiányos ablakain. A kocsi felszáguldott az úton, aztán csikorogva megállt. Lars már a hangjáról megismerte a Bentley Mulsanne-t, az apja kedvencét.

Egy pillanat alatt felforrt a levegő. Mindannyian talpra szökkentek. A rendőrök már akkor fegyvert rántottak, amikor a kocsi ajtaja becsapódott, a kutya pedig vicsorogva tükrözte az érzelmeiket.

– Nyugalom! – kérte Andrew, a rendőrök felé intve. Az apjuk léptei feldobogtak a lépcsőn, ajtók csapódtak mögötte. – Apa nem közveszélyes bűnöző. Nem fog bántani senkit.

Edgar Oomen valóban fegyver nélkül lépett be a nappaliba. Az öltönye összegyűrődött, máskor sima arcát megöregítette az aggodalom. A rendőrségi pisztolyok láttán azonnal felemelte a kezét, de a tekintete végigjárt a családján, egyenként számba véve őket. A megkönnyebbülés csak akkor ömlött el rajta, amikor felismerte mindannyiukat.

– Nem esett bajotok? Siettem, ahogy tudtam, de ez kész őrület... – kérdezte, de nem kapott választ, csak néma fejrázást, mielőtt a tagbaszakadt rendőr közbeszólt volna.

– Maradjon ott! Forduljon arccal a falnak, kezeket tarkóra!

Az apjuk teljesítette a parancsot.

A rendőrök arcán mostanra nem maradt a kedvességnek szikrája sem. Olyan durván motozták meg az apjukat, hogy Lars legszívesebben közbelépett volna, ha Andrew nem tartja vissza. A tagbaszakadt rendőr éppen a bilincset készítette elő, miközben fejből darálta az állampolgári jogokat, az apjuk viszont hátratekert nyakkal tiltakozott.

– Szabotázs volt! Bent, az irodámban megtalálják az összes adatot és a felvételt. Az elemzőink már próbálják kideríteni, hogy mi történt. Megkapnak minden információt, amire csak szükségük van, és addig tartanak rács mögött, amíg jónak látják, de a családomat hagyják ki ebből, nekik végképp semmi közük hozzá!

A rendőrök csak tették a dolgukat: az egyikük a jogokat sorolta, a másik pedig ráerősítette a bilincset Edgar Oomen kezére. Lars még mindig megfeszült, de most már nem Andrew tartotta vissza őt, hanem ő tartotta vissza Natalie-t. Pedig legszívesebben tett volna valamit, hogy ne vigyék el az apját.

A mai napnak a legnagyobb győzelemnek kellett volna lennie, a legnagyobb ünnepnek a családban, mert az apjuk már évek óta készült rá. És vele együtt készültek ők is. Együtt kellett volna örülniük neki, hogy mindannyiuk élete sínre kerül, mindannyiuk jövőjét bebiztosítja az első kilövés. Az apjuk ezért dolgozott, ezért töltött olykor heteket bent az irodában. És ma végre itt kellett volna lennie a pillanatnak, ma ünnepi vacsorával várták volna az apjukat, és együtt koccintottak volna a sikerre: arra, hogy az Oomen's Logisticsnél végre fellőtték az első rakétát, és utat törtek a csillagokba.

De a csillagok visszahullottak rájuk, tragédiába fordítva a várva-várt napot. Lars üresnek érezte magát. Semmi sem volt jól így, minden a feje tetejére állt, és sötétségbe borult a holnap.

Amint az apjukat megpróbálták elvezetni, megvetette a lábát, és hátrafordult a családjához.

– Egyikőtöknek sem esett baja? – tette fel újra a kérdést. – Nem találtak el titeket a lehulló törmelékek, ugye?

Larsban felrémlett az az ütés és az azt követő, rémálomszerű fájdalom, és hogy Natalie halottnak hitte, de az apja rémült szemébe nézve csak megrázta a fejét. Egyedül Andrew válaszolt hangosan.

– Nem, apa. Mindannyian jól vagyunk, nem kell aggódnod értünk – mondta magabiztosan.

Lars pedig nem javította ki. 

_____________________

Hogy tetszett a fejezet? Oszd meg velem! :D

Ha támogatnál, itt megteheted: 

https://www.buymeacoffee.com/rileyeraines