Hatan voltak egy ellen. Az inkvizítor, aki a lángjaival támadott, az ex-határőr, akinek a pengéit képtelenség volt kivédeni, egy nő, aki porrá őrölte a csontokat, és még egy nő, aki izzó energiaszálakkal kötötte gúzsba. És persze Katie, aki úgy mart, mint a sav, és Andrew, aki minduntalan megakadályozta, hogy Lars érdemben képes legyen használni az erejét.

A fiú nem adta könnyen magát. Már fel sem kelt, már levegőt sem vett, amikor visszatért a halálból: máris támadott. Kétszer félig-meddig sikerrel járt. Arasznyi hosszan hasította fel az egyik nő mellkasát, és képes volt megtartani a sebet. Aztán lerobbantotta az inkvizítor fejét. De harmadszorra már nem szűnt meg körülötte Andrew pajzsa, és halálában is gúzsba kötötték a nő – talán Lisa – kötelei.

Az egyik uránkő kiszabadult a burokból, és újabb energialökettel látta el őket, de Lars képtelen volt mindet megszerezni: a többi főnix is pályázott rá. A kő ereje csak arra volt elég, hogy húzza az időt, és odázza a pillanatot, amikor Lars kénytelen volt megadni magát.

Azt hitte, hogy azok után, hogy túltöltötték, hogy az ereje Katie-éhez fogható volt, soha többé nem fog kimerülni, de efelől csalódnia kellett. A támadások és folyamatos, kínkeserves újraindítások végül minden erejét felőrölték. Zihálva, csukott szemmel feküdt a padlón. Még tudott volna támadni, még össze tudott volna kaparni egy kis energiaszilánkot, amivel legalább egy pillanatra kiiktathat valakit, de elpusztítani már nem lett volna képes egyetlen főnixet sem.

– Elég volt a játszadozásból – emelte fel a hangját az a nő, aki a csonttörő támadásokat hajtotta végre. – Indítanunk kell a felderítőket.

Lars kinyitotta a szemét, és megkereste az arcát. Az szinte unott volt.

– Akkor indítsd! Most már elboldogulunk vele nélküled is – intette Katie.

A nő közelebb lépett Larshoz.

– Azért segítek bebiztosítani – mosolyodott el, és a mosolyában volt valami kegyetlen. Egy fényszilánk tört ki a kezéből, és csapódott be Lars derekába. A fiúnak megsemmisültek a csigolyái, és csak a kínzó fájdalmat érezte, a lábát már nem.

Még ébren is gyötrelmes volt. Lars levegőért kapkodott, és minden mozdulat, minden rezdülés, még a lélegzetvétel is kínnal töltötte el. De túl sok mindenen volt már túl ahhoz, hogy a puszta fájdalom lebénítsa. Hallotta a körülötte lévők mozgolódását. Látta az arcukat.

– Lockwood, te is segíts neki! – vezényelt Katie.

Az inkvizítor még mindig kótyagos volt. Sajnos a feje nem tűnt el végleg, de Lars támadása kiütötte egy időre. Azóta nem látta a férfi lángjait, hogy sikerült megsemmisítenie az agyát.

– Persze, megyek, megyek... – bólogatott most. – Térítsétek vissza ezt az eltévedt bárányt az Úr ösvényeire! – kérte, aztán kiiszkolt a csatatérről.

Lars más körülmények között kinevette volna. Egy pillanatra még a jelen helyzetében is árnyékot rajzolt az arcára a mosoly. Főleg ahogy meglátta, hogy Katie milyen lendülettel forgatja a szemét a szentfazék szavai hallatán.

– Nyilván hasznos lesz, ha elkezdünk neked papolni – közölte végtelenül gúnyosan Lisa. Az energiaszálak még mindig ráfeszültek Lars testére.

Andrew viszont végre leeresztette a pajzsát.

– Most már legalább nyugton marad – mondta, és amikor találkozott a pillantása Larséval, jelentőségteljesen csillant meg a szeme.

Lars nem válaszolt. Nyugton maradt.

Katie odalépett és lehajolt hozzá.

– Hogy jutott eszedbe visszajönni? – kérdezte. Nem volt dühös, valószínűleg kitombolta magát. Megmotozta Larsot, és a maradék zsebeiből kiszedte a golyóbisokba csomagolt uránmagokat. Amikor az ujja óhatatlanul is hozzáért Lars bőréhez, az energia felszikrázott, és Lars érezte, hogy a tagjai megtelnek élettel. – Mit akartál elérni?

– Nem pusztíthattok el mindent – nyögte Lars. Nehéz volt beszélni.

– Nem akarunk mindent elpusztítani, Lars – közölte a lány. – De elpusztítjuk azokat, akik a vesztünkre törnek.

– Nem irthatjátok ki az embereket.

– Persze, hogy nem! – mondta Katie. – Nem akarunk mindenkit kiirtani. De a katonák nem maradhatnak életben. És azok sem, akik felelősek a robbantásért. Az embereknek el kell fogadniuk minket, és ha még egyszer az utunkba merészelnek állni, hát elsöpörjük őket.

– Tudod, milyen sokakat kell megölnöd...? – Lars hangja kétségbeesetten csengett. A fájdalom itatta át, nemcsak a hátában tomboló kínok, hanem annak a fájdalma is, hogy ennyire félreismerte Katie-t.

– Tudom – bólintott rá a lány. – És ők hányszor öltek már meg minket?

Lars becsukta a szemét. Nem akart válaszolni. Össze sem tudta volna számolni, hogy hányszor halt meg a csillagzápor óta. Hányszor ölték meg a laborban, az arénában, vagy San Franciscóban. Nem tudta, és nem is akarta tudni. Egyetlen életet sem követelt cserébe.

– Mik ezek a golyók? – törte meg a csendet a határőr.

Lars most sem válaszolt. Mindegy volt.

– Törjétek fel! – javasolta Andrew.

A határőr megtette. Lars nem látta, csak érezte, ahogy a sugárzás beterítette a termet, és neki is bőségesen jutott belőle. Épp csak nem vette hasznát. Hallotta a lelkesedést Lisa hangjában, és Katie elégedett dorombolását maga mellett, aztán Andrew megfejtését.

– Ez urán. Hogy jutottál hozzá? – kérdezte Larstól.

– Nem mindegy?

– És ez micsoda? – húzta ki Katie a Lars övébe tűzött fegyvert.

Lars csak résnyire nyitotta ki a szemét.

– Találjátok ki!

– Lehetnél együttműködőbb is. A világ, amit építünk, a tiéd is lesz – állította Andrew. Ismét jelentőségteljes pillantást vetett az öccsére.

De Lars sosem értette a bátyja jelentőségteljes pillantásait, és nem most volt ereje hozzá, hogy megpróbálja megfejteni.

– Nem építetek semmit. Csak leromboltok mindent magatok körül.

Katie a jelek szerint a szívére vette a kritikát. Levette a védőhüvelyt a csőről, és Larsra szegezte a pisztolyt, majd szemrebbenés nélkül meghúzta a ravaszt.

De a golyó nem robbant ki a fegyverből, épp csak kibuggyant az élesre csiszolt csövön, aztán elgurult a padlón. A kávézó pultjának ütközött.

– Nem talált – mondta Lars, és egy pillanatra sikerült elmosolyodnia.

Katie pár percig némán vizsgálta a pisztolyt és a benne maradt töltényeket. Úgy forgatta a kezében, mintha minden titkát meg akarná fejteni. Időnként fürkészőn Larsra nézett. Végül felragyogott az arca.

– Áhá, ez a latetranium! Ilyesmit szedett ki belőled Wilkins is, ugye? Honnan is...?

Lars beharapta az ajkát.

Katie nem is várta meg, hogy válaszoljon. Csak újra összerakta a fegyvert, és Lars hasába nyomta. A cső túl nagy volt, és túl nagy fájdalmat okozott Lars egyébként is elkínzott testében. A fiú felnyögött, védekezésre képtelenül.

– Két golyó volt, emlékszem. És nem tudtad használni az erődet miattuk – folytatta Katie. Újra meghúzta a ravaszt, és a golyó ezúttal Lars testébe került. Azonnal szúrni kezdett. A lány visszahúzta a fegyvert: undok, cuppanó hang hallatszott, és vér bugyogott fel. Lars úgy érezte, az utolsó ereje is elhagyja a lyukon keresztül.

Aztán Katie a fiú bordái közé fúrta a csövet. Lars egyre élesebben szedte a levegőt, vért köhögött fel, és védekezni akart, felragyogott körülötte valami halvány, irányítatlan szikra, de Katie a sajátjával válaszolt, és szinte elfojtotta az övét. Az ereje égetett és mart, és közben a pisztoly csöve megtalálta az utat a csontok szövedékében.

Ha leblokkolják, nem marad semmi esélye. Akkor olyan, mintha itt sem lenne. De nem tehetett ellene semmit, és Katie belelőtte az újabb golyót.

Ezek a sérülések végre halálosak voltak. Lars szíve megállt. Hosszú perceknek, vagy talán óráknak tűnő fájdalmas bénultság után tért újra magához, de legalább ismét érezte a lábait. És érezte a golyókat is, mind a kettőt. Szúrtak, fájtak, mágnesként maguk köré gyűjtötték és megfeszítették a testébe gyűlt energiát. A két helyen, a mellkasában és a gyomra tájékán, ahová Katie elhelyezte a golyókat, most elviselhetetlen volt a kín. Lars szinte biztos volt benne, hogy ki fog robbanni belőle...

– Remek. Most már tényleg ártalmatlan. Elengedheted, Lisa – állt fel mellőle Katie.

A fénylő kötelek leomlottak róla. Lars mélyre szívta a levegőt. Nem árulhatta el magát, ha Katie, és a többiek is azt hitték, hogy le vannak blokkolva a képességei, akkor meg kellett várnia, hogy lankadjon a figyelmük. Csak ezt az égető, feszítő, követelőző érzést kellett figyelmen kívül hagynia.

Ebben az egyben jó volt. Megedződött a laborban. Képes volt elviselni a fájdalmat, és képes volt magában tartani az erejét.

Nem állt fel, csak felült, és háttal a falnak támaszkodott.

– Csodás – állapította meg gúnyosan. – És most? Eltemettek a föld alá?

– Nem is rossz ötlet – húzta mosolyra a száját Lisa.

– Itt maradsz – szögezte le Katie, még mielőtt bárki agyába szöget üthetett volna Lars ötlete. – Itt maradsz, és végignézed, ahogy megszerezzük a jussunkat.

Lars végignézett rajtuk. Katie biztos volt a dolgában, és most az egyik uránmagot dobálta a kezében. A határőr végre másra figyelt: a felborogatott foteleket és székeket kezdte visszarendezni a helyükre, már amelyiket meg lehetett menteni. Lisa áthajolt a kávézó pultján, és egy ásványvizes palackot bontott ki, majd szinte szempillantás alatt kiitta és összegyűrte azt.

Csak Andrew leste még mindig a szeme sarkából. És ha Andrew nem feledkezett meg róla, akkor Lars képtelen lett volna kihasználni a többiek lankadó figyelmét.

Behunyt szemmel dőlt hátra, és lazított. A fájdalom folyamatosan ostromolta a tudatát, nem tudott megfeledkezni róla, de el tudta titkolni, és az most elég volt. Vajon meddig lesz kénytelen itt maradni?

Ismét léptek közeledtek hozzá, és Lars résnyire nyitotta a szemét. Katie ezúttal nem akarta bántani. Csak felvett egy apró tárgyat a szőnyeg foszlányai közül, és hitetlenkedve meredt rá.

– Ez meg mi? – fordult Larshoz.

A fiú felismerte a Kawasaki kulcsát. Könnyed mozdulattal megvonta a vállát.

– Nézd meg magad! – vágta oda, majd elmosolyodott, mintha egy becses ajándékot készülne átnyújtani a lánynak. – Tetszeni fog.

Katie marokra fogta a kulcsot, és elmosolyodva indult kifelé. A határőr követte, majd Lisa is.

– Figyelj rá! – vágta oda még Andrew-nak, mielőtt kilépett volna a teremből.

– Pont ez volt a szándékom – közölte fapofával Andrew.

Egy perccel később Lars hallotta Katie örömteli kiáltásának árnyékát, majd a beinduló Kawasaki robbanásainak visszhangját. Andrew is kilépett a látóteréből egy pillanatra, és az ablak mellett állt meg. Aztán, amint a motorbőgés eltávolodott, a fejét csóválva ment vissza az öccséhez. Most már nem viselt fapofát. Most már gondterhelt volt az arca.

– Tudod, hogy miért nem győztél soha az arénában? – tette fel váratlanul a kérdést.

– Mert béta vagyok? – kérdezett vissza Lars.

– Mert nem jól választottad meg a csatáidat. Kapkodtál, és mindig mindenkit le akartál győzni.

– Ez az aréna lényege – fintorgott a fiú. – Hogy csak egy győztes lehet.

– De te szétapróztad az erődet. Pedig elég lett volna csak a legerősebbet legyőznöd.

Lars elraktározta az információt, csak épp azt nem tudta, hogy mihez kezdjen vele a jelenlegi helyzetben. Nem válaszolt. A csend sokkal jobban esett, mint Andrew kioktatása, de hosszú távon nem úszta meg.

– Honnan szerezted az uránt? – kérdezte újra Andrew, és felmutatta a kezében tartott golyóbist.

Lars ráemelte a tekintetét.

– Mit számít ez? – kérdezte letörten.

Ha nem Andrew maradt volna vele, akkor talán tehetett volna valamit. Legalább az egyiküket ki tudta volna iktatni, és aztán kiszabadul, és talán sikerül leszednie a többieket, egymás után. De Andrew volt az egyetlen, aki meg tudta akadályozni, hogy érdemben használja az erejét.

– Nagyon is sokat. Ahogy ez is – vette föl Andrew az apró töltényt, ami még Katie első pisztolyos próbálkozása után gurult el. – Ez latetranium. A motoros ruhád vadonatúj, és ha jól láttam, a motorod is. Honnan szerezted ezeket?

Lars hátradőlt.

– Minek kérdezed, ha már úgyis tudod a választ?

Andrew elhallgatott. Csak hosszúra nyúlt csend után szólalt meg újra.

– Akkor sem értem. Miért működnél együtt a katonasággal? Miért működnének együtt veled ők?

Lars Andrew őszinte, bizonytalan arca láttán elmosolyodott.

– Mondtam neked. Megmentették Natet. Főnixet csináltak belőle. Rájöttek, hogy hogyan lehet új főnixeket létrehozni. És ha ez lehetséges, akkor az embereket már nem a rettegés fogja vezérelni, hanem a mohóság. Ők is ugyanolyan erősek akarnak lenni, mint mi, ők is örökké akarnak élni. Hajlandóak lennének tárgyalni.

Andrew megrágta a szavait.

– De te nem tárgyalni jöttél.

Lars megcsóválta a fejét.

– Nem. Én azért jöttem, hogy megfékezzelek titeket. Még mielőtt túl sok életbe kerül a bosszúhadjáratotok, és végleg elnémítjátok azokat, akik békülni akarnának. Szerettem volna tárgyalni, de egy szavamat se hallottátok meg.

– Nem mindenkivel lehet. Lockwood fanatikus. Senki más nem hiszi el azt a maszlagot, amit hajtogat, de a céljaink közösek, úgyhogy elfogadják, hogy lesz egy felekezete. Katie pedig teljesen megrészegült a hatalmától, és senki nem szállhat szembe vele. Bosszút akar, és ő is azt hangoztatja, hogy az emberek közül csak azokat kell megtűrnünk, akik behódolnak nekünk. A többiek megelégednének azzal, ha elfoglalhatnák a jogos helyüket, és nem üldöznék többé őket. Nemcsak rombolni akarnak, hanem hódítani is.

– De az emberek milliószor többen vannak, mint mi. És a főnixek közül sem mindenki fog az ő oldalukra állni.

– Erre te vagy az élő példa, mi? – vonta fel a szemöldökét Andrew.

– És Stuart, és azok az orvosok és őrök a laborban, akik csak most buktak le. És még jó néhányan, akik rejtőzködnek. De te miért vagy ezzel a hordával? – kérdezett rá Lars. Akárhogy is, az az Andrew, akit ő ismert, nem illett a képbe.

A bátyja most megvonta a vállát.

– Ez volt a legészszerűbb lehetőség. Elég közel vagyok hozzájuk ahhoz, hogy hallgassanak rám. Megpróbálom minimalizálni a veszteségeket.

Na, ez az Andrew már illett a képbe. Lars keserűen felnevetett.

– De végtére is te is egyetértesz velük.

– Így volt, amíg nem kínáltál másik lehetőséget. Tudom, hogy nem hazudnál Natalie-ról. Jobban szereted, mint bárkit a világon. Ezt először is tudtam, de... ezek között öngyilkosság lett volna bevallani – morogta Andrew, majd rövid szünet után komorrá vált a tekintete. – Egy utolsó kérdés: hogyan lehet új főnixeket létrehozni?

Lars ránézett, és könnyednek szánt hangon szólalt meg, mert esze ágában sem volt részletezni a dolgot.

– Emlékszel a kilencvenhármas kísérletre?

Andrew arcán először értetlenség, aztán felismerés, végül döbbenet futott át, gyors egymásutánban.

– Natalie-n végrehajtották? – túrt a hajába. – Hogy... hogy voltak képesek ilyesmire? Miért? Az a kísérlet az egyik legkegyetlenebb dolog, amit valaha kitaláltak.

– Nat haldoklott. A sugárzás miatt – közölte egyszerűen Lars. – Nem tudtam meggyógyítani. Belement a műtétbe.

– És apa? Ő mit szólt hozzá?

Lars beszámolt róla, de nemcsak róla, hanem az anyjukról is. Aztán beszámolt a kormányzó álláspontjáról. És arról, hogy még a hadsereg is megbízott benne annyira, hogy felfegyverezve küldjék vissza ide. Andrew hallgatta, és nem szólt közbe. Most már nem volt hitetlenség az arcán. Csak egyszer pillantott az ajtó felé, mintha arra számítana, hogy a többiek visszajönnek, de aztán újra az öccsére szegezte a tekintetét.

– És hogy sikerült téged ilyen erőssé tenniük, hogy hatan is alig bírtunk veled? – kérdezte Andrew, de Larsnak már nem volt ideje válaszolni. Léptek döndültek, és Lisa visszatért az elhagyatott csatatérre.

– Gáz van – tájékoztatta őket, főleg Andrew-t. – Felrobbantották a hidat.

– Már vissza is jöttek a felderítők? – kérdezett rá Andrew. Még csak meg sem lepődött.

– Nem, el se tudtak indulni. A többiek mindjárt itt lesznek. Mi a helyzet vele? – bökött a fejével Lars irányába.

– Nyugton van – állította Andrew.

Lars igyekezett teljesen ártalmatlannak tűnni.

– Aha. És lyukat beszélt a hasadba. Ne tagadd, hallottam.

– Mióta hallgatózol? – fortyant fel Andrew.

Lisa a csuklójára nézett, ahol régen valószínűleg az óráját hordta.

– Nem is tudom. Úgy a... legeleje óta. Tudtam, hogy a bétákban nem lehet megbízni.

– Pedig a becslések szerint többen vagyunk, mint ti – szólt közbe Lars. Talán ő lehetne az első, akit le tudna győzni. Ha Andrew nem akadályozza meg...

De a nő nem próbált meg rátámadni, csak kihalászott a pult mögül egy zacskó mogyorót, és felbontotta.

– És most? Jelentesz Katie-nél? – feszült meg Andrew.

– Megvárom, amíg összegyűlik mindenki, és te szépen előadod az új álláspontodat. De az biztos, hogy nem fogod elhallgatni, mert különben egyenként darabolom le az ujjaidat.

Andrew megcsóválta a fejét, és beletörődően sóhajtott.

A híd felrobbantásának híre valóban visszazavarta a haditanácsot a moziba. A határőr és a másik nő egyszerűen csak fáradtnak tűntek. Az inkvizítor körül ismét dühös lángok jártak körtáncot. Katie viszont szikrázott: a lány szélfútta hajjal ért vissza, és egy pillanatra sem nyugodott meg.

Lars számított rá, hogy a hadsereg végül megpróbálja lelassítani a hordát, akkor is, ha ő nem jár sikerrel. Ha nem is tudták bezárni és örökké bekeríteni őket, azt mindenképpen meg kellett akadályozniuk, hogy civilek lakta városokat égessenek fel. Most térképek kerültek az asztal romjaira, és miközben a józanabb főnixek megpróbálták kitalálni az új útvonalat, a csonttörő erejéről ismert nő legszívesebben már indult volna. Akárhová.

Larsról szinte meg is feledkeztek. A fiú nem mozdult el a fal mellől, de azért lassan felállt, hogy jobb helyzetben legyen.

Csak egy dobása volt.

– Figyelj! – szólalt meg most Andrew, válaszolva Lisa néma nógatására. – Lehet, hogy nem lenne muszáj megtámadni őket.

– El kell tüntetnünk őket a föld színéről, mert addig nem hagynak minket békén – hajtogatta Katie.

– De így csak beszorítanak minket valahová. Megpróbálhatnánk tárgyalni velük.

Lisán és a határőrön kívül senki nem hallotta meg a szavait. És abban a pillanatban, amikor Katie megértette, hogy Andrew már nem támogatja feltétel nélkül, a dühe új irányt kapott.

– Tárgyalni? Tényleg?! Ők kezdték a tárgyalásokat bilincsekkel és atombombával!

– Jó, de azóta... Csak azt mondom, hogy érdemes lehet megpróbálni.

Lisa engedélyezően bólintott. A másik nő csak legyintett.

– Kétlem, hogy sok értelme lenne, de tudod mit? Nekünk van időnk.

– Nincs értelme tárgyalni velük. Ők már átkozottak – jelentette ki az inkvizítor, de senki nem foglalkozott vele.

– Mit csináljunk? Küldjünk követséget hozzájuk? – érdeklődött a határőr.

– Ők már elküldték az övékét – biccentett Andrew Lars felé.

Katie egyre dühösebb lett, ahogy mindenki más is Andrew álláspontjára helyezkedett, ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem akarja mindenáron felégetni a földet.

– Te szemét! – kelt ki magából a lány. – A drága öcséd talán azt is megmondta, hogy mikor dobják ránk a következő atomot?

Andrew csak hátrálni volt képes. Újfent elővette a pajzsát, és megpróbálta elterelni vele Katie támadásait, de a lány ereje átszivárgott rajta, és apró, tűszúrásnyi sebeket ejtett a bőrén.

– Hallgass már meg legalább!

– Megbíztam benned! – üvöltötte Katie, és elővette a Larstól zsákmányolt pisztolyt. – Áruló!

Ez volt az a pillanat. Lars felmérte a többieket: az inkvizítor, a határőr, Lisa és a másik nő nem vettek részt a párbajban, de leállítani sem próbálták. Azt, hogy Lars összeszedte az erejét, csak Lisa szúrta ki. A kötelei kirobbantak a kezéből, és ráfeszültek Lars testére, de ezek önmagukban nem akadályozták meg a fiút a támadásban. Az erőre koncentrált, a legpusztítóbb, legvégzetesebb energiákra, ami felett csak rendelkezett, összegyűjtötte az utolsó cseppig, és aztán kitaszította magából.

Az erő végigsöpört a termen, és ezúttal semmi sem állította meg. Egy szempillantás alatt elpusztított mindenkit. Csak Andrew menekült meg előle, de ő önmagát óvta. A többiek hiába indították útjukra az ellentámadásokat, azok elenyésztek a levegőben, és el sem érték Larsot.

Végre csend lett. Lars mély, reszketeg levegőt vett.

De még nem végzett. A fegyvere, amit a tábornoktól kapott, most ott hevert azon a ruha- és hamukupacon, ami egy pillanattal ezelőtt Katie volt, és ami hamarosan ismét Katie lesz. Lars elvette onnan.

– Nem is voltál ártalmatlanítva – állapította meg Andrew. Vérzett, de egyik sérülése sem volt halálos. Lars ezúttal hagyta szenvedni.

– Pedig Katie rájött a módszerre – mondta, és miközben ellenőrizte a fegyvert, megdörzsölte a mellkasát. A két golyó már nem feszített és nem követelte a figyelmét: épp csak szúrtak egy kicsit. Nem merte megkockáztatni, hogy most jelezzen a katonaságnak. Jobb, ha ő maga blokkolja le Katie-t, és talán a többieket is. – Ha ez a töltény oda kerül, ahol a mag volt, nem tudjuk használni a képességeinket.

Andrew értőn bólintott, és a pultnak támaszkodva próbált talpon maradni. Lars nem foglalkozott vele.

A többi alak éteri emlékezete még halvány csillanás volt csak, de Katie-é már kirajzolódott. A lány elsőként tért vissza, és reszketve húzta össze magát. Meztelen alakján mesés íveket rajzoltak a soha el nem tűnő tetoválások.

Larsnak viszont nem volt ideje gyönyörködni benne. A lány még alig volt magánál, még könnyek áztatták az arcát, és zárva volt a szeme, amikor Lars erőszakkal a hátára fordította, és a testébe vezette a pisztoly éles hegyét. Jól emlékezett még rá, hogy Katie-ben hol rejtőzött a mag annak idején, hiszen ő vette ki onnan.

– Ne ellenkezz! – kérte halkan, de nem volt biztos benne, hogy a lány hallja egyáltalán a szavait.

Katie küzdött ellene. Megpróbálta eltaszítani a kezét, de túl gyenge volt még. Lars meghúzta a ravaszt, és az apró rántás biztosította róla, hogy a golyó a helyén maradt. A lány összerándult, és kinyitotta a szemét, de még homályos volt a tekintete.

– Őszintén remélem, hogy ezúttal nem csinálsz hülyeséget – morogta Andrew. – És én sem.

Lars bólintott. Katie-t tudta hatástalanítani, de a többieket? Fogalma sem volt róla, hogy őket hol érte a törmelék annak idején.

Gyötrelmes zokogás töltötte be a termet, ahogy egymás után a többiek is visszatértek. Egyikük sem kelt még fel.

Lars hátrébb húzódott.

– Csak így kerülhetjük el a pusztítást – mondta halkan, aztán a bátyjához fordult. – Ha az emberek nem rettegnek tovább, és nem üldöznek minket, akkor meg fogunk férni egymás mellett.

– Hajlandóak lennének tárgyalni úgy is, ha nem fegyvereznek le minket? – vonta fel a szemöldökét Andrew.

Lars félmosolyra húzta a száját.

– Velem hajlandóak voltak.

– Valami azt súgja, hogy ez akkor sem lesz egyszerű menet – csóválta meg a fejét Andrew, majd felnyögött. Rengeteg vért vesztett, és már alig tartotta magát. – Megkönyörülnél végre rajtam?

– Mi volt egyszerű a csillagzápor óta? – merengett Lars, aztán egy jól irányzott villanással átszúrta Andrew szívét.

A bátyja a földre omlott, de másodpercekkel később újra ébren volt. Feltápászkodott, és háttal a pultnak dőlve leporolta magát. Teljesen feleslegesen: a ruhájára ragadt vért nem tudta eltüntetni.

Katie zihálása elhalt, és a lány lassan összeszedte magát. A seb, amit a pisztoly okozott rajta, nyomtalanul tűnt el.

– Mit... mit műveltél?! – kérdezte Larstól, és rák módjára elhátrált tőle, majd egy székbe kapaszkodva felállt. Elszörnyedve bámulta a kezét. – Lars! Mit tettél velem?

Katie hangja sikolyba hajlott. A lány minden erejével koncentrált. Néhány halvány szikrát sikerült kipréselnie magából: a lövedék nem tudta tökéletesen blokkolni. De nem is ártott vele senkinek.

– Higgadj le! – lépett oda Lars. – Vége van.

– Nem, nincs vége! És soha nem lesz vége! – üvöltötte Katie, és ököllel kezdte verni Lars mellkasát. – Nem érted?! A vérünket akarják! Kísérleti patkányokként akarnak tartani minket!

– Már nem – kapta el Lars a lány csuklóját. – Minden rendben lesz.

Katie zokogva borult rá.

– Semmi sem lesz rendben – tagadta. – El kell pusztítanunk őket! Vissza kell szereznünk a saját életünket. Miért nem érted? Lars, pont te, miért nem érted?

Lars magához ölelte a lányt. A bőrén érezte Katie testének melegét, de hiába simultak össze, most egyetlen szikra sem pattant ki közöttük.

– Békét kell kötnünk velük – mondta halkan. – Sokkal többen vannak nálunk, és sokkal jobbak a fegyvereik. Ha támadunk, csak egyre rosszabb lesz. Használjuk ki az alkalmat!

– Nem érdemlik meg, hogy éljenek – közölte Katie. A hangja jégszilánkokká fagyott. – Nem érdemlik meg, azok után, amit velünk tettek.

– Megérdemlik vagy sem... nem számít – sóhajtott fel Lars. – Félnek tőlünk. Ne fűtsd tovább ezt a félelmet!

Katie kitépte magát Lars karjából.

– Nem az a Lars vagy, akit ismertem – lökte el magától a fiút. – Az a Lars nem engem akarna megbénítani, hanem őket!

– Ők már nem akarnak harcolni ellenünk – mondta, bár tudta, hogy ez túlzás. A katonaság készenlétben állt. – Békén fognak hagyni minket, ha mi is békén maradunk.

– Azt leshetik!

Lars hiába kapott utána. Katie talált egy hegyesre tört rudat – valamelyik szék lába lehetett –, és azelőtt döfte a saját hasába, hogy Lars egyáltalán rájöhetett volna, hogy mire készül. Felsikoltott, és Lars elszörnyedve látta, ahogy térdre esik, közvetlenül a még mindig a földön reszkető inkvizítor mellett.

De a seb nyomtalanul zárult be, és a latetranium-golyó, ami az imént még benne volt, most a padlón koppant. Katie ököllel összetört valamit, és a következő pillanatban az egész testét elöntötte a főnix-ragyogás. Az egyik uránkő volt, de a belőle áradó sugárzást a lány teljes egészében magába szívta. Egy cseppet sem engedett ki nekik.

– Ne csináld... – kérte halkan Andrew. – Elég volt.

– Lockwoodnak van igaza – közölte Katie. – Az embereknek nincs többé helyük a földön. Ez a világ a miénk! És ha kell, egyedül szerzem meg magunknak!

Lars képtelen volt védekezni a mindent elsöprő szikrák ellen. Katie ereje felmarta a mellkasát, és azelőtt ölte meg, hogy a fiú egyáltalán felfogta volna, hogy tűz alá került. Köhögve tért vissza, de nem ő volt az egyetlen áldozat. Katie meg sem próbálta irányítani a saját erejét. Andrew újabb, apró sebeket szerzett, de a többiek, akik még magukhoz sem tértek rendesen azóta, hogy Lars hamuvá égette őket, most újabb sebektől szenvedtek, és sokkal lassabban gyógyultak, mint az alfák általában.

Katie előreindult. Ragyogó burkot vont köré a saját ereje. Fenséges volt és rettenetes.

– Annyiszor foglak megölni, ahányszor csak kell – közölte fenyegetően, és Lars testét újabb erőhullám marta fel.

Tudhatta volna. Katie-t nem lehetett megszelídíteni. A lány vadsága ugyanúgy nem ismert határokat, mint az ereje. És most, hogy visszaszerezte ezt az erőt, képtelenség volt megállítani.

Lars már nem is tudta, hogy hányszor volt kénytelen meghalni és visszajönni, Katie azonban még mindig nem csitult. A fiúnak nem maradt más választása. Újra meg kellett bénítania a lányt. Ahogy ismét visszatért a halál örvényéből, összegyűjtötte a maradék erejét. Már nem érdekelte a fájdalom, már nem érdekelte a bőrét maró szikraeső: felállt, és elkapva Katie karját, magához húzta a lányt.

– Elég volt! – kiáltott rá.

Minden pusztító erőt visszaküldött neki. Mindent, amit össze tudott szedni magában, mindent, amit eddig nem használt fel. Katie sikoltott, mart és karmolt, de nem tudott szabadulni. Belülről égett el, és csak az utolsó pillanatban akadt el a hangja, azelőtt, hogy újra porrá omlott volna.

Lars térdre esett mellette, és kétségbeesetten rázta meg a fejét. Nem akarta bántani Katie-t, senkit nem akart bántani, de nem volt más kiút a helyzetből. Hagyta, hogy a vére a földre csorogjon, és meg sem próbálta felmérni a sérüléseket, tudomást sem akart venni róluk. Amint Katie visszatér, újra le kell blokkolniuk, de ezúttal meg is kell kötözni, hogy ne tudjon megszabadulni a golyótól. Hátha idővel belátja, hogy vége a háborúnak, és már nem tehet semmit.

De Lars is tudta, hogy semmi esélye. Katie nem fog jobb belátásra térni, és soha nem fogja feladni.

– Vigyázz onnan, öcskös! – mondta Andrew, és felemelte a pisztolyát. Azt a pisztolyt, amit még mindig magánál hordott, pedig már rég nem volt tölténye hozzá. Most azt az apró latetranium-golyót illesztette a csőbe, ami Katie első, ügyetlen lövésétől gurult el a padlón.

– Mire készülsz? – kérdezte Lars.

– Megbénítom, mielőtt visszajönne – válaszolt a bátyja. – Másképp nem bírunk vele.

Lars bólintott, és a falig hátrált.

Katie alakja már ott ragyogott közöttük, élesen és tisztán. Gyorsabban jött vissza, mint az előző alkalommal, és Lars biztos volt benne, hogy ha nem tesznek semmit, akkor most még dühösebb és még pusztítóbb lesz, mint eddig.

Andrew meghúzta a ravaszt, és a pisztoly felrobbant a kezében. A golyó nem illett tökéletesen a csőbe, de épp annyi lendületet kapott a robbanástól, hogy kilőjön belőle. Andrew szilánkosra tört kézzel esett hanyatt.

A golyó eltalálta a földön ragyogó alakot. Az éteri emlékezetet, ami a labor minden tudósa szerint sérthetetlen volt, amiben semmilyen körülmények között nem lehetett kárt tenni. Lars a pillanat törtrészéig biztos volt benne, hogy a golyó le fog pattanni róla, de épp annak az ellenkezője történt. Az apró latetranium-lövedék befúrta magát a ragyogó hálóba.

Lars tudta, hogy baj van. A lélegzete is elakadt. Az alakon éles fényű repedés futott végig, először csak hajszálvékony, majd egyre szélesedő, egyre követelőzőbb törésvonalak jelentek meg rajta, míg végül az egész vakító, ragyogó fehér fénnyel szikrázott fel, majd atomjaira robbant.

Lars csak azt érezte, hogy ez a megállíthatatlan erő megtaszítja, és magával rántja a pokol lángoló kínjaiba. Egy percig, vagy ki tudja, meddig, nem volt sehol, nem is létezett: a tudata megszökött erről a világról. Egy percig nem fájt semmi, egy percig olyan béke ölelte körül, amiben örökre el akart merülni. De egy erős marok megragadta a tudatát, és visszarántotta a valóságba, ahol csak a fájdalom létezett. Ismét volt teste, ismét megvolt minden porcikája, és ő tudatában volt mindennek, hiszen minden sejtje külön-külön lángolt és sikoltott.

Azt hitte, soha nem fog véget érni, de a fájdalom végül úgy tűnt el, mintha elvágták volna. Ugyanúgy, ahogy mindig, amikor visszajött. Hiszen főnix volt: halhatatlan. Elpusztíthatatlan. A csillagzápor örökre erre a világra, ehhez a testhez horgonyozta.

A fájdalom emlékétől nyöszörögve, ösztönösen húzta össze magát. Meztelen volt. Az oldalát durva kövek sértették, védtelen bőrét forró szél marta. De a tudatánál volt, és tudni akarta, hogy mi történt.

Kinyitotta a szemét. Semmi nem maradt körülötte. Egy simára csiszolt, széles kráter oldalán feküdt, és nem volt egyedül. Itt is, ott is alakok ragyogtak fel, ahogy a főnixek visszatértek.

De Katie alakja már nem volt sehol. A lány, akit Lars szeretett, eltűnt, és hiába volt főnix, többé nem jött vissza. De az utolsó halála olyan mély krátert vájt a földbe, ami az idők végezetéig emlékeztetni fog a haragjára.

Lars fájdalmas könnyei közé a gyászé keveredett. Mindent megadott volna érte, ha csak még egyszer látja Katie mosolyát, hallja a féktelen nevetését, ha csak még egyszer magához ölelheti őt.

A könnyein túl Lars halvány csillanást vett észre, és végre felpillantott.

Az égből ezüstszínű szilánkok szálltak alá, és Larsnak eszébe juttatták a csillagzápor éjszakáját. Akkor is fények hullottak alá az égből, és a világ örökre megváltozott. De ezúttal nem kellett tartaniuk tőle: a ragyogó szikrák lágyan ereszkedtek le, és ártalmatlanul haltak el a megsebzett földön.