A kapuőröknek annyi vér sem volt a pucájában, mint a város határán strázsáló zsaruknak. Lars csak egy leheletnyi kék szikrát engedett el, és már meg is nyílt előttük az út az Oomen-birtokra.

Annyira könnyű volt bejutni, hogy Lars már-már elhitte, hogy sikerül végrehajtaniuk a tervet.

A tizenhét fa ugyanúgy sorakozott az út mentén, mint akkoriban, mikor Lars felnőtt. Talán pár centit nőhettek azóta, hogy a fiú utoljára látta őket. Ha tiszta fejjel összeszámolta a napokat, fél év sem telhetett el. Pedig ez a fél év hosszabb volt, mint az előtte lévő tizenhét.

Lars képtelen volt megszólalni. Túl sok figyelmét követelte a vezetés: hogy megfelelő erővel nyomja a gázpedált, és hogy a nyílegyenes úton tartsa az autót.

Remegett a keze.

Natalie is csendben volt. Visszafojtott lélegzettel bámult ki az ablakon.

A villa föléjük magasodott. Az ablakai fényesen és hibátlanul ragyogtak a napon, mögöttük csipkefüggönyök takarták el a szobákat. Lars a szemével megkereste a saját ablakát, aztán Natalie-ét, és végül Andrew-ét. Mindháromban be voltak húzva a nehéz bársony sötétítők.

Kamerák százai meredtek rájuk minden zugból, vagy három rájuk is fordult.

Nem tudta, hogy mire számítson. Nem tudta azt sem, hogy az apja egyáltalán itthon van-e. Csak annyit tehetett, hogy megvárja, vagy esetleg megsürgeti a személyzet egyik tagján keresztül, hogy mihamarabb jöjjön haza. Végül is a tékozló fiú hazatérése megér egy rövidített műszakot.

Leállította a kocsit a bejárat melletti parkolóban, és mély levegőt vett.

– Itthon vagyunk – mondta halkan.

Natalie bólintott. Az arca már most kipirult, pedig Lars csak pár perce gyógyította meg ismét, mielőtt befordultak a birtokra.

– És most...? – kérdezte.

– Bemegyek – döntött Lars.

– Vigyázz magadra! – kérte Natalie.

– Te is – pillantott rá Lars, és kiszállt az autóból. – Tarts ki addig!

Csakhogy amint Lars rálépett az első lépcsőfokra, az ajtó döndülve vágódott ki, és a fiú szembetalálta magát Edgar Oomennel. A férfi arca dühtől torzult fintorba, a homlokán elmélyültek a ráncok. A haja teljesen megőszült, pedig Lars még sötét hajú férfinak ismerte. És ahogy végignézett a fián, Lars már biztos volt benne, hogy rossz ötlet volt idejönni.

– Mit keresel itt? – kérdezte ádázul. Már indult a lába, hogy levágtasson a lépcsőn, és lendült a keze, talán azért, hogy felpofozza őt, de valaki, talán az egyik testőre visszatartotta.

Lars kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

Az apja a lépcső tetejéről magasodott fölé.

– Hogy jutott eszedbe visszajönni? Miért? Ha azért jöttél, hogy megölj...

Lars hevesen rázta meg a fejét.

– Nem akarlak megölni, apa – mondta. Maga is meglepődött rajta, hogy milyen könnyen jött a szájára a szó. Pedig hónapok óta nem használta, és azt hitte, hogy soha többé nem fogja használni. Az a szó.

Edgar Oomen is meglepődött rajta. Látszott az arcán a pillanatnyi döbbenet.

– Akkor mit akarsz? – kérdezte. Egy fokkal szelídebben. Egy kicsit kevésbé dühösen.

Lars kimondta az egyetlen mondatot, amit kimondhatott.

– Segítened kell!

– Mégis, miben? – hőkölt hátra az apja.

A fiú válasz helyett a kocsira mutatott. Natalie még mindig benne ült, de a lehúzott ablak keretében tisztán látszott az arca.

– Natalie...? – kérdezte Edgar, de a hangja alig szólt. A szeme kerekre tágult a döbbenettől. Lerázta magáról a testőrét, és elindult a lány felé.

– Ne menj a közelébe! – szólt rá Lars, és egy pár lépést megtéve elállta az útját. – Sugárfertőzött. Rád is veszélyes lehet.

Edgar megtorpant. Már alig egy méter választotta el kettejüket.

Lars egy pillantással felmérte a testőröket, és a rászegeződő fegyvereket, de aztán ismét az apjához fordult, és hadarni kezdett.

– San Franciscóban voltunk, amikor felrobbant a bomba. A robbanástól meg tudtam menteni, de a sugárzástól nem. Minden más civil meghalt, és Nat is haldoklik... de túlélheti, ha segítesz.

– Mégis, hogy tudnék rajta segíteni? – kérdezte. A kétségbeesés kiült az arcára. Talán azért, mert itt volt előtte karnyújtásnyira két gyereke is, pedig már mindkettőt elvesztette.

– A doki tudja a megoldást – mondta magabiztosan Lars. – Juttass be minket a laborba!

Edgar arcán átsuhant a döbbenet, de a következő pillanatban felnézett, és Lars háta mögé bámult. A fiú torkát azonnal vasmarok szorította össze.

– Máris...? – kérdezte Edgar.

Lars hátrafordult. A kocsifeljárón tucatnyi katona sorakozott, és mind rászegezték a fegyverüket. Lars felismerte az egyenruhájukat: a labor emberei voltak. Lehet, hogy a kapuőrök riasztották őket, vagy még a zsaruk a város határán, de az is lehet, hogy maga Edgar Oomen. Vagy talán mindhárman.

Lars tudatáig nem is jutott el, hogy mit kiabálnak neki. Csak azt tudta, hogy már azelőtt elkapják, hogy meg tudta volna győzni az apját, és hogy a kitérővel semmit sem ért el. Nem hallgatják meg. A csalódott düh szikrákat vetett a bőrén.

– Ne lőjenek! – kiáltott az apja, de a tűzparancs már elhangzott. Az egyik testőr levágtázott a lépcsőn, hogy megvédje őt, és elvonszolja a tűzvonalból.

Felugattak a fegyverek, és Lars a gyomrában, a mellkasában, a lábában, az egész testében érezte a becsapódó golyókat. Meghalt, mielőtt a fájdalom eljutott volna a tudatáig, és felébredt, pedig a kínok nem értek véget.

Alig kapott levegőt. Egy, vagy akár több golyó is eltalálhatta a tüdejét. Vért köhögött fel, és az oldalára gördülve lecsúszott a lépcsőn. Egy másodperc alatt összeszedte magát, és az apját keresve körülnézett.

Edgar is a földön feküdt, de életben volt. Döbbenetében pislogva viszonozta Lars pillantását. A testőre viszont súlyos sérülésekkel terült el mellette.

Lars nem ismerte a férfit, de nem kellett ismernie ahhoz, hogy megpróbálja megmenteni az életét. Csakhogy az energia, amit át akart taszítani a férfiba, korántsem volt olyan fényes, mint szokott, és erőtlenül csordult ki a fiú ujjaiból. Lars kizárta külvilág zavaró tényezőit, és csak rá koncentrált.

Nem fog több ember meghalni miatta.

A szikrák nagy nehezen elérték a testőrt, és gyógyítani kezdték: ha másból nem is, de a férfi testén végigfutó görcsökből Lars biztos volt benne. Két eltévedt golyó találta el, az egyik a csípője fölött, a másik a combján. Nem tudta, hogy sikerült-e teljesen begyógyítani a sebeket, mielőtt az utolsó csepp ereje is elszivárgott belőle, de a vérzés elállt, és ez elég volt.

Katonák vették körül.

– Ne ellenkezzen! – parancsolt rá egy durva hang, és a következő pillanatban egy erős kéz ragadta meg, és fordította a hasára. A mozgásra felnyüszített. Valaki megragadta és hátrafeszítette a fejét, és egy pillanattal később újra rázárult az a szörnyű nyakörv.

Elvesztette a háborút. Innen már végképp nem tehetett semmit. A remény, hogy megmentheti Natalie-t, szertefoszlott. Soha többé nem látja a húgát, és ez a gondolat sokkal jobban fájt, mint a testében sajgó lövedékek.

Ugyanúgy bántak vele, mint először, sőt, annál is rosszabbul. Súlyos vasakkal egy ágyhoz bilincselték, és bedugták egy cellába, ahová nem jutott be fény, és ahol senki nem hallotta a nyöszörgését.

A golyók nagyon rossz helyen voltak. Vérhabot köhögött fel, de hanyatt fekve még össze sem tudott görnyedni, hogy megszabaduljon a tüdejébe gyűlt folyadéktól. Időről időre elragadta a halál, és utána egy kicsit jobb volt, de a szenvedés sosem ért véget.

Vajon meddig tart ez? Meddig tartják így, teljesen bénán és teljesen tehetetlenül? Napokig, hónapokig? Addig, amíg a Föld meg nem szűnik forogni, és az emberiség emlékké fakul? Nem, addig biztosan nem. Katie előbb vagy utóbb a labor ellen vezeti majd a főnixeket, és akkor őt is kiszabadítja majd. Tudta, hogy nem lesz könnyű, hogy a lány haragudni fog rá, amiért nem hozzá csatlakozott. Árulásnak fogja tekinteni. És Andrew sem lesz kíméletes vele, mert ő előre megmondta volna – és valójában meg is mondta –, hogy ez lesz a vége. Egy ágyhoz kötözik, megbénítják, és még akkor jár jobban, ha megfeledkeznek róla.

De nem feledkeztek meg. Lars nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el – napoknak érezte –, amikor kinyílt az ajtó. Kimerülten nyöszörgött fel. Az agónia és a halál közötti hullámvasúton éppen a halál felé tartott, és már nem akarta a fájdalmat. Már élni sem akart. Talán végre fejbe lövik, és akkor hátha nem tér vissza a tudata. Soha többé.

De ismét visszatért. Észre sem vette, hogy mikor csúszott át a határon, mert a fájdalom az utóbbi percekben már ugyanolyan szörnyű volt ébren és holtan is. Most egy kicsit jobb lett.

– Sajnálom – szólalt meg az alak az apja hangján.

Álmodik?

Kinyitotta a szemét, és megkereste a cella túlsó végében álló férfit. Edgar tetőtől talpig biztonsági ruhába öltözött.

– Mi... mit akarsz még? – kérdezte Lars. A hangja gyenge suttogás volt csupán.

– Nagyon rosszul nézel ki – közölte az apja. A pillantásában már nem volt egy szikrányi félelem sem. Ugyan mitől félt volna? Lars akkor sem lett volna képes kárt tenni benne, ha akar. – De hamarosan jobb lesz.

Larsnak csak köhögni volt ereje. Az apja mondott még valamit, de egy szavát sem értette. Sajnálkozó arccal mérte végig a fiát, aztán megkeményedtek a vonásai.

– Vihetik – szólt ki valakinek Lars látóterén kívül.

Lars képtelen volt tiltakozni. Három ember megragadta az ágyát, és előregördítette. A talaj egyenetlenségei egyenként szúrtak, mintha a testébe ragadt golyók táncot jártak volna. Semmit sem látott a fájdalomtól, egyetlen arcot sem volt képes felismerni. Csak nyöszörgött, és félig öntudatlanul könyörgött, hogy hagyják békén. Hogy elég volt.

Végtelennek tűnt a folyosó, de egyszer csak megálltak vele, és magára hagyták. Lars még a fejét sem volt képes felemelni. Ismét egyedül volt, ezúttal azonban egy fényes teremben, és ahogy felfogta az elé táruló képet, új szintű rémület öntötte el a testét. A műtőben volt, egy ugyanolyanban, vagy talán ugyanabban, mint ahol eddig is kínozták.

Ködös álommá fakult a szabadság emléke. Már abban sem volt biztos, hogy valaha kiengedték ebből a borzalmas műtőszobából.

Valaki bejött, és nyugtató hangon próbált beszélni Larshoz, de a fiút olyan erős hullámokban öntötte el a pánik, hogy semmit sem hallott belőle. Szabadulni akart, az utolsó erejével is a bilincseket rángatta. Az a minimális energia, amit összeszedett a lövések óta, most irányíthatatlanul robbant ki belőle – és a nyakörv hiába szúrt a tarkójába, az újabb fájdalom eltörpült a többi mellett, és nem állította meg.

Csend lett. Lars sűrűn zihálva feküdt az ágyon. A fájdalom alábbhagyott, ahogy megszabadult a felesleges energiáktól.

A nő, aki az imént a kitörés hatósugarába került, most felállt. A mellkasát és a két karját vér pettyezte, de sérülés egyáltalán nem látszott rajta. Mély levegőt vett, mintha le akarna rázni magáról egy kellemetlen emléket. Lars fel sem fogta, hogy ez mit jelent. A nő pillantásába szigor költözött.

– Most már maradj nyugton!

– Kérem... csak hagyjon békén – könyörgött Lars. A szavak önkéntelenül buktak ki a száján.

– Ne mozogj, csak a saját helyzetedet nehezíted... – A nő tovább beszélt, de Lars a saját könyörgésétől nem hallotta. A pánik, hogy még rosszabb lesz, hogy a következő percek is kínokkal telnek meg, gyökeret vert a gondolatai közé. Az energia megszökött a bőre alól, és körülötte ragyogott, halvány, de áthatolhatatlan burokba vonva az egész testét. A tarkójában ismét érezte a szúrást, de nem érdekelte.

Egy erős, kesztyűbe bújtatott kéz ütötte pofon, és egy ismerős hang ordított rá közvetlen közelről.

– Nézz már rám!

Lars levegőért kapkodva nyitotta ki a szemét. A ragyogás megszűnt körülötte. Az ajkából vér szivárgott a nyelvére.

Felismerte Stuart arcát, és ismét áthullámzott rajta a pánik, ismét megszökött az energia, és bár alig pislákolt, a tarkójába újra belefúródott a tű.

– Ide figyelj, te hülye! – emelte fel a hangját Stuart. Ezt már képtelenség lett volna túlnyöszörögni. – Én vagyok az, és Claire-rel együtt én foglak ellátni, mert egyetlen normális ember sem vállalta a műtétet. Ahogy elnézem, nem is alaptalanul. Megígérem, hogy nem fogunk ártani neked. De nyugton kell maradnod.

Lars elhallgatott, és pislogott. Könnyektől homályos szemmel próbálta felismerni a Stuart szavai mögött rejlő értelmet. Ez sehogy sem stimmelt.

Az információk kínzó lassúsággal kattantak a helyükre.

Stuart főnix volt, és ezt az egész laborban tudták róla. Mégis orvosi köpenyt adtak rá, és hagyták, hogy újra praktizáljon. A nő, Claire szintén az volt, hiszen az iménti kitörés után sértetlenül állt fel. Ugyanaz a nő volt, aki annak idején először fogadta Larsot, és akinek akkor még kötés borította a vállát. Valószínűleg akkor is csak alibiből.

Valami megváltozott. Lars szerette volna tudni, hogy mi történt, de ahhoz is túl gyenge volt, hogy feltegye a kérdést.

Megpróbált mély levegőt venni, de félútig se jutott, és ismét vért köhögött fel. A halál újra meglepte, és nagyon lassan engedte újra felébredni. Most sem telhetett el több pár másodpercnél, de óráknak érezte.

– Emeld fel a fejed! – kérte Stuart rögtön azután, hogy Lars magához tért. Most ismét kevésbé fájt. Egy kicsit.

– Mit akar? – kérdezte. Lehet, hogy két főnix már kegyelmet, vagy legalább kimenőt kapott, de őt még mindig szoros bilincsek rögzítették az ágyhoz.

– Csak leveszem rólad ezt a szart. Semmit sem használ – morogta a férfi, és jelentőségteljes pillantást vetett Claire vérfoltos ruhájára.

– Hát... egyetlen főnixet sem állít meg a végtelenségig – összegezte a nő, és egy halvány, büszke kis mosoly kúszott az arcára. – Most már téged sem.

Lars aprót bólintott. Képtelen volt saját erőből felemelni a fejét, de hagyta, hogy Stuart elfordítsa, és a korábban is látott fogóval lecsippentse róla a nyakpántot.

Egy egészen kicsit ismét jobb volt.

– Mit fognak művelni velem? – kérdezte. Még mindig alig volt hangja, és fájdalmasan préselte ki a tüdejéből a levegőt, de most már nem szorongatta a torkát se a nyakörv, se a pánik. A félelem azonban nem tágított mellőle.

– Nem lesz se könnyű, se gyors – csóválta meg a fejét Claire, aztán Larsra nézett. – Feltöltünk egy kicsit, hogy gyorsabban regenerálódj – intett körbe. Gépek, monitorok zümmögtek. Szelíd energia volt, de Lars most minden cseppre szomjazott.

– Aztán kiszedjük a golyókat – tette hozzá kegyetlen egyszerűséggel Stuart, aztán a nőre nézett. – Hülyeség lenne most megröntgenezni. A mágnes megszabadítja a nagyjától, elég lesz utána bajlódni vele.

– A... mágnes? – kérdezte Lars, és elvékonyodott a hangja. A műtő sarkában álló, méretes elektromágnes felé sandított. Az ugyanott állt, mint akkor, amikor először behozták. – Ne... csak azt ne...

– Ha egyenként szedjük ki golyókat, akkor órákig fog tartani – szögezte le Stuart.

– Mégis, hányszor találták el? – hüledezett Claire.

– Hamarosan kiderül – vonta meg a vállát hanyagul Stuart, és miközben közelebb húzta a borzalmas szerkezetet, Larsra pillantott. – Ne hisztizz! Nincs jobb megoldás. És szorít minket az idő.

Larsnak ötlete sem volt, hogy miről beszél. Miért kellene sietniük, ha egyszer halhatatlanok, ha végtelen idő áll rendelkezésükre? Pihenni akart.

Pedig pár órával korábban még tudta, hogy sietnie kell, mert Natalie...

A mágnes beindult, és őrült energiával rántotta ki a golyókat Lars testéből. A fiú körül azelőtt borult lángba a világ, hogy képes lett volna befejezni a gondolatot.

A műtét még így is sokáig tartott. A csontjaiba, vagy a bordái alá fúródott golyókkal most sem boldogult a mágnes. A két orvos pengékkel és fogókkal, máskor pedig a saját szikráik bevetésével próbálta új utakra terelni az idegen anyagokat, és minden beavatkozásukat egy-egy újabb koppanás kísérte a véres felületű szerkezeten.

Lars végül zihálva, de tiszta tüdővel és tiszta tudattal tért magához. Elernyedtek a tagjai. Most nem fájt semmi. A légzése békés tempóra lassult. Még mindig nem engedték el, de ha elengedték volna, akkor sem akart megmozdulni. Egy pár másodpercig kiélvezte, hogy minden életfunkciója tökéletesen működik, és hogy a mágnes, amiből még mindig zuhogott rá a sugárzás, már nem bántja.

– Azt hiszem, mind megvan – mondta fáradtan Claire, és megtörölte a homlokát. A köpenye még véresebb volt, mint korábban, és most már Stuart sem úszta meg foltok nélkül.

– Érzel szúrást valahol? – kérdezte a férfi.

Lars jobbra-balra ingatta a fejét.

– Azért ellenőrizzük.

– Hogyan...? – kérdezte Lars. Bármilyen borzalmat el tudott képzelni. Itt már minden borzalom meg is történt vele.

– Csak egy röntgennel. Nincs mitől tartanod – nyugtatta Claire.

Lars aprót bólintott.

Az első felvétel persze nem sikerült, de a másodikra már magához tért annyira, hogy lezárja a csatornáit. Amíg a két orvos kiértékelte a kapott képeket, kihasználta az időt: pihent, és azon morfondírozott, hogy miért tartják még mindig lekötözve. Vajon mikor engedik el? Visszateszik rá azt az aljas kis nyakörvet, hogy azzal próbálják megakadályozni, hogy használja az erejét? Vagy másképpen blokkolják a képességeit, úgy, ahogy San Franciscóban sikerült a katonáknak blokkolniuk? Az egy újabb golyót jelentett, és bár nem okozott különösebb fájdalmat, Larsba félelemtüske szúrt a gondolatra.

– Teljesen tiszta – mondta ki végül Claire.

– Csak tájékoztatásul: huszonhét lövedék – közölte Stuart. Képes volt megszámolni. Marokra fogta a golyókat, és egyenként egy tálba eresztette őket. Lars rá se bírt nézni a véres felületű szilánkokra.

– Most már elengednek? – kérdezte reménykedve.

– Egy kicsit később. Még egy műtétet ki kell bírnod – sóhajtott fel gondterhelten Claire, és Lars feje mellé húzott egy újabb asztalt. Lars úgy sejtette, hogy orvosi eszközök vannak rajta, de nem látott rá rendesen. Inkább a nőre villant a szeme.

– Milyen műtétet?

Claire habozott a válasszal, mintha attól tartana, hogy az információ hallatán Lars ismét pánikrohamot kap, és kisöpri őket a műtőből. Stuart viszont mosolygott, és előkészített egy kanült, ami hosszú csőben folytatódott, és egy véradásokon használt tasakban ért véget. A mosolya semmit sem jelentett. Lars tudta, hogy ugyanúgy ígérhet megváltást, mint újabb szenvedést.

– Ne mozogj! – kérte Stuart. Csak Lars bal kezét oldotta ki a bilincsből, és a fiú beleegyezését meg sem várva megszúrta a karját. De aztán végre válaszolt is, egy újabb kérdéssel. – Emlékszel a kilencvenhármas kísérletre?

– Nem – vágta rá Lars.

– Segítek. Azt a kísérletet az arénabeli hülyeséged után végeztük el rajtad.

Lars nagyot nyelt. A számra is emlékezett, pedig kétségbeesetten szerette volna kitörölni az emlékei közül. Abban a kísérletben nem egyszerűen megkínozták, hanem kivették a szerveit. Élve felboncolták, ki tudja, hányszor egymás után. Gyakran visszaálmodta magát ugyanoda.

Most is elszorult a torka, és jeges rémület feszítette meg a tagjait.

– Ne... – nyöszörgött fel.

Claire nyugtatóan fogta meg a kezét.

– Nem ok nélkül csináljuk, Lars. Csak a szívedre lesz szükség. Ha sikerül, megmentheted vele Natalie-t.

Az a félbeszakadt gondolat. A húgának sürgős segítségre volt szüksége, hiszen a sugárfertőzés lassan felemésztette. Mennyi idő telhetett el? És ha Lars nem volt mellette, akkor lehet, hogy már...

– Nat még él? – kérdezte, még mielőtt az agya ismét pánikba hajszolja.

– Igen, és jó kezekben van. Vigyáznak rá – biztosította Claire.

– Egyelőre életben tudják tartani. De nem tudják meggyógyítani, és bármikor összeomolhat a keringése – egészítette ki Stuart.

– És maguk? Tudnak segíteni rajta?

– Hamarosan kiderül. Elméletben teljesen rendbe tudjuk hozni.

– Elméletben? Azt mondta, hogy meg tudja menteni a húgomat! – emelte fel a fejét Lars. Dühös kis szikrák pattantak ki a mellkasából.

– Nyughass! – szólt rá Stuart. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudom menteni. De nem fogok neked hazudni. Ezt a kísérletet most először engedik befejezni.

– Hogyhogy? – kérdezte Lars. Csak annyira csillapodott le, hogy visszahúzza a szikrákat. A kanülön keresztül lassan a tasakba csorgott a vére.

– Mert vannak bizonyos kockázatai – mondta óvatosan Claire.

– De a húgod túl van azon a ponton, hogy legyen más esélye – tette hozzá Stuart. – A szervátültetés meg fogja gyógyítani.

– És ha nem? – vékonyodott el a fiú hangja. Mi lesz, ha Natalie mégis meghal? Mindent megtett érte. Tehetett volna többet? Mikor kellett volna másképp döntenie? Miért hagyta, hogy ez az őrült orvos, aki őt hónapokig kínozta, most a húgán is kegyetlen kísérleteket hajtson végre? Miért bízott meg benne egy pillanatra is?

– Nincs más esélye – ismételte érzéketlenül a férfi, és kicserélte a tasakot egy újabbra anélkül, hogy elzárta volna a kanült. – És mivel sugárfertőzött, az ő műtétjét sem vállalta egyetlen normális ember sem. Ha nekünk nem sikerül, még mindig lesz rá időd, hogy megpróbáld meggyógyítani.

Talán azért hitt neki, mert Stuart is főnix volt, és nem mellesleg ő volt az utolsó, akiben reménykedhetett. Ő volt az egyetlen, aki nem csatlakozott Katie őrült, világ-leigázó mozgalmához. Ő, és Morriss, de Morrissnak nem sok hasznát vette volna.

Lars mélyre szívta a levegőt.

– Ott lehetek vele?

– Csak a legvégén – kötötte ki Claire. – Szólunk majd, amikor bejöhetsz.

Lars bólintott, de aztán ismét zavarni kezdte a tény, hogy egyik doktor sem visel nyakpántot, és blokkolva sem volt az erejük – ennyire azért vissza tudta idézni a pár perccel korábbi képeket, amikor elárulták őket a villanások. Ez viszont más szempontból sem stimmelt.

– De... most miért mentek bele egyáltalán, hogy pont maguk vállalják a műtéteket? – kérdezett rá. – Eddig úgy bántak velünk, mint az állatokkal.

– Az állatokkal jobban bánnak – húzta el a száját Stuart.

Claire megcsóválta a fejét, és igazított valamit a Lars feje melletti asztalon. Fém csendült fémen, és Lars nem akarta látni, hogy mi az.

– Ez egy kicsit bonyolult – mondta nyugodt hangon a nő. – Ez a labor azért jött létre, hogy megpróbálják megérteni a főnixeket, megfejteni a titkaikat, és felmérni, hogy mekkora veszélyt jelentenek. Eddig kétezer főnixet kaptak el, a teljes létszámunk ennek nagyjából a százszorosa lehet. Azzal viszont nem számoltak, hogy az itt dolgozó orvosok nagy része is főnix.

– Legalábbis azok, akik még mindig életben vannak – kotyogott közbe Stuart, némi elégedettséggel a hangjában. – Bocsánat, azt mondtam, hogy „még mindig"? Úgy értettem, hogy „már megint" – nézett jelentőségteljesen a kolléganőjére.

A nő csak egy lesújtó pillantást vetett rá, aztán folytatta.

– Persze vannak néhányan a biztonsági őrök között is. Amint felrobbantották a bombát San Franciscóban, sokan felháborodtak, és jó néhányan le is buktak. Egyelőre nem zártak el minket, mert a felügyelőbizottság csak a fejét kapkodja, és nem hozott semmiféle döntést az ügyünkben. Ennek a fejetlenségnek a közepén jelent meg Mr. Oomen, és a segítségünket kérte. Téged már nem lehet csak úgy kordában tartani: a pánikrohamaid közepén bármelyik embert azonnal megölted volna, és a biztonsági öltözet semmit sem segít. A húgod pedig sugárfertőzött, és szintén veszélyes az emberekre. Úgyhogy önként jelentkeztünk, még azelőtt, hogy megszületett volna az ítélet velünk kapcsolatban. Az ügyünknek pedig kifejezetten jót tesz az, hogy van egy önkéntes alanyunk a kilencvenhármas kísérletre.

Stuart komoran bólintott rá a szavaira.

– A kislány belement, nem kényszerítette senki. Azt üzeni, hogy bízik benned, és hogy nem fél.

– Milyen kockázatai vannak a műtétnek? – kérdezte Lars. Egyre jobban aggódott a húgáért, és egyre kevésbé érezte úgy, hogy ő maga méltó erre a bizalomra.

– Erre most jobb nem gondolni – hárította Stuart, és el is terelte a szót. – Egyébként az is jó pont volt, hogy az egyik legveszélyesebbnek tartott főnix nem kezdett tombolásba azok után sem, hogy... mennyit is? Huszonhét golyót lőttek bele. Pedig ott jogos lett volna egy elsöprő erejű kitörés. Ehelyett viszont szépen csendben megmentette az apja testőrének életét.

Lars csak a szemét forgatta, bár már szédült a vérveszteségtől, és úgy érezte, mintha le akarna fagyni a lába. Önkéntelenül is egyre gyorsabban szedte a levegőt.

– Messze nem én vagyok a legveszélyesebb – szögezte le. – Ha ilyen biztató a helyzet, akkor miért nem rögtön ide hoztak? Miért zártak be órákra egy cellába?

– Nagyjából huszonöt percet töltöttél ott – világosította fel Stuart. – Amíg Natalie-t elhelyezték, és előkészítették a műtőt. Nem hagyhattak a folyosón.

Lars felmordult. Persze, így már logikus volt. Az apja is próbálta megnyugtatni: bejött hozzá, megállt az ágya mellett, és beszélni akart vele. De a pániktól tényleg nem hallott semmit. Meg volt győződve róla, hogy az itt töltött négy hónapnál is rosszabbak várják, és hogy soha többé nem menekülhet. Ez a rettegés pedig olyan hangosan zúgott a fejében, hogy kizárt minden mást.

Mostanra viszont elmúlt a félelem. Ezt a műtétet, és a vele járó kockázatokat akkor is vállalta volna, ha egyszerűen csak megkérik rá. Natalie-ért bármikor. Felkészült rá, hogy ismét fájni fog, de ezúttal megérte, hiszen esélyt adhat a húgának a túlélésre. Már nem kellett tennie semmit, csak tűrnie. Ha sikerül, akkor talán nem veszíti el őt, és ez a reménysugár olyan volt, mint egy nagyon-nagyon mély barlangba hirtelen beszökő fény.

Stuart ismét kicserélte a vértasakot, és nagy gonddal egy tálcára helyezte a megtelt zacskót.

– Mennyi vért akar levenni? – kérdezte a fiú gyanakodva.

– Amennyi van.

Lars nem ellenkezett, csak egy lemondó sóhajjal vette tudomásul, hogy a változatosság kedvéért ismét meg fogják ölni, ezúttal lassan, de legalább kevésbé fájdalmasan. A tudatára ködfátyol borult.

– Próbáld meg, Claire! – kérte most Stuart.

Larsnak fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.

– Rendben – egyezett bele a nő, és pár másodperccel később egy oxigénmaszk tapadt Lars arcára.

Nem értette. A maszkból áradó levegő hűvös volt és tiszta, mégis, Lars hiába kapott egyre gyorsabban utána, és az hiába töltötte meg a tüdejét, ha egyszer nem látta el elég oxigénnel. Megrántotta a kezét, de az addigra ismét bilincsben volt, és ő nem tudott megmozdulni. A szédülés lebegéssé fokozódott, és a tudata végül átzuhant az ájulás határán.

Kínzó fájdalomra tért magához. Az egész teste lángolt, de a mellkasában minden másnál is gyötrőbb volt a fájdalom. Üvölteni akart, de képtelen volt rá. Nem tudta, hogy mi történhetett, hogy miért robbant bomba a szíve helyén. Ismét a pusztító atomrobbanásban látta magát, és kétségbeesetten próbált szabadulni tőle.

A fájdalom egyszerre véget ért, és Lars zihálva tért magához.

– Mi történt? – köhögte fel a szavakat.

– Nem is volt olyan vészes, mi? Sikerült elkábítanunk. Már túl is vagy rajta – közölte diadalmasan Stuart, és bezárt egy hűtőtáskát Lars feje mellett.

Lars nyelt egyet. Volt egy biztos tippje arról, hogy mit rejt a táska, de inkább nem akarta elképzelni.

Claire is rámosolygott. Egy kicsit fáradtnak és elgyötörtnek tűnt, de a szeme csillogott.

– Végeztünk – biztosította a fiút.

Lars megkönnyebbülten felsóhajtott. A műtét így sokkal elviselhetőbb volt, mint amire számított.

– Miért nem ezzel kezdték?

– Mert vagy sikerül egyáltalán elkábítani, vagy nem, és aztán vagy magadhoz térsz a lehető legrosszabbkor, vagy nem. Ha ez általánosságban véve is működőképes módszer lenne, hidd el, gyakrabban használnánk – biztosította Stuart.

Lars felhorkant. Nehezen tudta elképzelni, hogy pont ez a szadista doki kísérletezte ki az eddigi egyetlen módot az érzéstelenítésre, de ez most már nem számított.

– Engedjenek el! – kérte.

Legnagyobb meglepetésére Claire bólintott, és egyenként kioldotta a fiú bilincseit. Lars összegömbölyödött a vértől mocskos műtőasztalon. A szívére szorította a kezét. Nem érzett fájdalmat, de meg akart róla bizonyosodni, hogy dobog.

– Most mennünk kell, mert a húgodnak tényleg nincs sok ideje, de nem leszel bezárva. Bármikor kimehetsz. Csak arra kérlek, hogy ne nagyon mászkálj el, és ne próbálj meg hülyeséget csinálni! Azzal csak ártanál az ügyünknek.

– Rendben – bólintott Lars, és kényszerítette magát, hogy végre normális ütemben vegye a levegőt. Még nem szabadult meg teljesen a fájdalom emlékétől. – Meddig fog tartani...?

– Néhány óráig biztosan – mondta Stuart. – Addig pihend ki magad! És zuhanyozz le!

Lars felnyögött. Négy hónapig raboskodott ebben az átkozott laborban, de fogalma sem volt róla, hogy merre vannak a zuhanyzók.

– Hoztunk neked váltásruhát – közölte még a nő, aztán búcsút intett.

Tényleg nem zárták rá az ajtót. Be se csukták. Lars viszont annak ellenére, hogy végre szabad volt, fel sem kelt az ágyról. Még mindig hallotta a kínok visszhangját. A teste egészséges volt, minden szerve, a szívét is beleértve tökéletesen működött, de az éber rémképek még kísértették. Szeretett volna pihenni és megfeledkezni róluk, szeretett volna kifeküdni valahová a fűbe, a falevelek táncát és a madarak röptét figyelni, de csak egy kietlen, fényes és mocskos műtő jutott neki. Becsukta a szemét, mert nem akarta látni a képernyőkkel és műszerekkel teleaggatott falakat, de ez nem volt jó ötlet, mert újra felerősödtek az emlékek.

Pár percen belül ismét erős lesz, biztatta magát. Hiszen minden jól alakult. Nem zárták be, nem akarták megbénítani, nem próbálták meg elpusztítani. Natalie-t is meg fogják menteni. De azt még nem merte teljesen elhinni, hogy a lány meggyógyulhat. Őszintén, szívből remélte, hogy Natalie fel fog épülni, de a húga halálának lehetősége újra és újra befurakodott a gondolatai közé.

Kitárult az ajtó, és valaki belépett rajta. Lars ijedten ült fel az ágyon, de az ijedsége rögtön döbbenetbe váltott, amint felismerte az alakot.

Az anyja volt az.

– Lars! – kiáltotta a nő, és két lépéssel az ágyhoz ért. Még mielőtt Lars figyelmeztethette volna rá, hogy akaratlanul is fájdalmat okozhat, hiszen a gyógyító erejét nem tudta csak úgy kikapcsolni, a nő átölelte, és úgy szorította magához, hogy Larsnak megroppantak a frissen gyógyult bordái. – Istenem! Annyira hiányoztál!

Lars felnyögött, de ez a hang most boldogságot jelentett. Az érzelmek szökőárként sodorták el. Ez az ölelés a biztonságot jelentette, azt, hogy véget ért a vesszőfutás.

– Anya... hogy kerülsz ide? – kérdezte halkan.

– Jöttem, amint tudtam. Miért... miért nem jöttél haza? Miért nem üzentél? Nagyon aggódtam érted! – az anyja hangja elcsuklott, és válaszul fiú szeméből visszatarthatatlanul áradtak elő a könnyek. Nem tudta elmondani, hogy képtelenség lett volna üzenni, és hogy semmiképp sem mehetett haza. Hiszen ezt az anyja is pontosan tudta. Lars pedig válasz helyett csak átölelte őt, és elengedte magát. A zokogásban, ami egy láthatatlan helyről tört fel belőle, minden rémség, minden fájdalom, minden megaláztatás benne volt, amit az utóbbi fél évben elszenvedett. Csak most tudatosult benne igazán, hogy mennyire elgyötörtnek érezte magát. Az anyja csendesen csitítgatta, és simogatta a hátát, és semmiségekkel hitegette: hogy minden rendben lesz, és hogy most már nem lesz semmi baj. Larsnak olyan régen volt már része anyai gondoskodásban, hogy szinte el is felejtette, hogy mit jelenthet. Lassan megnyugodott és elapadtak a könnyei.

Végül az anyja elengedte, és egy zsebkendővel letörölte az arcát, pedig az övé is nedves volt.

– Jobban vagy? – kérdezte.

Lars automatikusan bólintott. Az anyja halványrózsaszín kosztümjét is összemocskolta, és most, hogy elrejtse a zavarát, inkább kifújta az orrát. A testvérei előtt sem igyekezett titkolni a gyengeségét, épp csak megpróbált úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. Észre sem vette, hogy láthatatlan gátakat épített maga köré. Csakhogy ezek a gátak átszakadtak, kiürültek, és nem feszítették tovább. Hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, de a fiú még kába volt tőle.

– Jobban – mondta végül.

Az anyja megsimogatta az arcát, és szomorkásan rámosolygott.

– Most már minden rendben lesz – ígérte újra. Lars is elmosolyodott. Őszintén, szívből szeretett volna hinni neki.

– Naomi! – dörrent egy hang, és Lars apja csörtetett be a műtőbe. – Mit művelsz? Megmondtam, hogy veszélyes...

A hőmérséklet érezhetően esett vagy tíz fokot. Edgar Oomen még mindig védőruhát viselt, a sisakot is beleértve, úgyhogy a hangja fojtottan szólt alóla. A bal karja ismét fel volt kötve. Jól láthatóan húzta az egyik lábát, bár az a sérülés nem lehetett komoly, mert a mozgásban nem akadályozta meg. Nem múlt el rajta nyomtalanul az, hogy a saját villája előtt lőtték szitává a fiát, a testőrét, és majdnem őt is. Lars tudta, hogy utána már jobb belátásra tért, és teljesítette a kérését, de a fiúnak egyelőre nem volt oka mindent megbocsátani neki, és Edgar Oomen nem is kérte a bocsánatát.

A férfi hidegen mérte végig kettejüket. Lars anyja is azonnal jégcsappá változott, de nem tágított.

– Nincs okom félni a saját fiamtól! – jelentette ki.

Lars hálásan pillantott rá.

– Neked nincs – igazolta, majd az apjára mutatott anélkül, hogy ránézett volna. – De ez rá nem feltétlenül igaz.

– Ha bántani akarnál, már megtetted volna – húzta el a száját az apja, és háttal nekidőlt az egyik szekrény élének.

Lars kénytelen volt elismerni, hogy ebben van igazság. De megbékélni nem volt hajlandó.

– Miattam viseled ezt a szart? – nézett végig az apján.

– Miattad, és a többi szabadon lévő főnix miatt. Nem vagyok túl népszerű a köreikben.

– Nem mondod! Tényleg? – hökkent meg színpadiasan Lars.

– Lars! – sziszegte az anyja. – Viselkedj!

Az apja csak egy lesújtó pillantással jutalmazta a gúnyos szavakat. Lars viszont nem vette a szívére.

– Miattam igazán felesleges a védőruha. Stabilan állsz? – kérdezett rá, és most először nézett az apja szemébe.

– Ez a legjobb páncélöltözet, úgyhogy ezen még te sem...

Lars egy villanással hazudtolta meg a szavait, még mielőtt az apja végigmondta volna őket. Edgar csak felkiáltott, félig meglepetten, félig fájdalmasan. Az anyja ijedten ugrott fel Lars mellől, és a szája elé kapta a kezét, de az apja nem esett össze holtan. Sőt. Amint a szikrák elhamvadtak, hitetlenkedve oldotta le a kezét a kötésből, és megmozgatta a karját.

– Nincs fizikai akadály. Azt hittem, tudod – mondta Lars ártatlanul.

– Meggyógyítottál? – kérdezte az apja, még mindig csodálkozva. – Miért?

– Mert képes vagyok rá – közölte Lars egyszerűen. – A sebeket meg tudom gyógyítani, a betegségeket nem. És mert annak ellenére, hogy pisztolyt szegeztél rám, még te se érdemled meg, hogy megsérülj miattam. De azért remélem, hogy fájt.

Az apja hosszan, töprengve nézte a fiát, és aprót bólintott, de nem válaszolt hangosan. Lars is hagyta elmélyülni a csendet. Rengeteg kérdést akart feltenni az apjának, épp csak azt nem tudta, hogy melyikkel kezdje. Úgyhogy hallgatott.

Az apja végül levette magáról az ormótlan sisakot. Így legalább tisztán látszott az arca.

– Tudsz valamit a bátyádról? – kérdezte végül.

– Ja – mordult fel Lars, és azonnal megbánta, hogy nem ő kérdezett először. Ez a téma nem volt a kedvence. – Éppen Katie mellett van, egy főnix-sereg élén, ami elindult, hogy leigázza a világot.

– Micsoda? – döbbent meg az anyja. – Hogy Andrew...

Lars komoran bólintott.

– Reménykedtem benne, hogy ennél több esze van – csóválta meg a fejét az apja.

– Hiába reménykedtél. Ő is kiakadt, mint az összes többi főnix. San Francisco teljes lakossága ide tart, hogy elpusztítson minden embert.

– Emiatt nem kell aggódni. Nem jutnak ki a város területéről – rázta meg a fejét az apja.

– Nem tudom, hogy akarjátok megállítani őket, de azt tudom, hogy rossz ötlet – vágta rá Lars.

– Latetranium-bombával. Mint először – közölte szárazon Edgar. – Az az egyetlen hatékony módszer a főnixek ellen.

– Komolyan? – tágult kerekre Lars szeme. Szóval ez volt a latetranium-bomba, nyugtázta magában. Pusztító robbanás, iszonyatos erejű sugárzás, de nem tartott sokáig. Két hét, és Oaklandba visszaköltözhetnek a lakosok. Akár San Franciscóba is visszaköltözhetnének, már ha lenne hová.

– A becslések szerint az ott élő főnixek egynegyedét elpusztította. A következő töltetet a hordára fogják kilőni.

Most Larson volt a sor, hogy hitetlenül csóválja meg a fejét.

– Nem tudom, apa, hogy ki csinálta a statisztikákat, de azt igen, hogy az a rohadt bomba kizárólag az embereket ölte meg. De azok közül mindenkit.

– Megpróbálták kihozni a civileket – mentegetőzött az apja. – Sajnálatos, hogy nem sikerült. Ha lett volna más módszer... az új töltények, amiket te is tapasztalhattál, tiszta és dúsítatlan latetraniumból vannak, de amikor megpróbáltuk bevetni, azok az átkozottak elsöpörtek minket. És az a fegyver sem elég hatékony. Még téged sem tudott teljesen ártalmatlanná tenni.

Lars hideg fejjel gondolta végig a dolgot. Ezek szerint Stuart nem játszotta ki a legfőbb ütőkártyájukat: azt, hogy le lehet blokkolni a főnixek képességeit. Jobbnak látta, ha egyelőre ő is hallgat erről.

– Nem csak ez a lényeg. Most már tudnotok kellene, hogy... – kezdte, de a mondat közepén meggondolta magát, mert eszébe jutott, hogy Katie hogyan szökött meg a fogságból. – Mondd, sikerült egyetlenegy főnixet is megölnötök? Akár itt, akár a krematóriumban?

Edgar vett egy mély levegőt.

– Attól tartok, hogy nem. Azok közül a kísérletek közül egy sem zárult sikerrel.

– Miért nem? – kérdezett rá Lars.

– Az alfák túl gyorsan gyógyulnak – válaszolt szinte készségesen az apja, és zavartan forgatta a sisakját a kezében. Elnézett a fia válla felett, mintha nem merne a szemébe nézni. – Még a krematórium legjobb teljesítményű hamvasztócelláiban is. A béták pedig túl hamar meghalnak, és amíg újraindulnak, sérthetetlenek. De a bomba gyors és tiszta pusztítást végzett.

Lars elborzadva megrázta a fejét. Igyekezett képzeletben távolról figyelni az eseményeket, mert ha csak belegondol, hogy mit műveltek a krematóriumban, akkor szinte biztos, hogy ismét pánikrohamot kap.

– A te ötleted volt ledobni a bombát?

– Nem! – vágta rá az apja. – A katonai bizottságé. Lefoglalták a rakétakilövő állomásomat, és nem hagytak beleszólást.

– Miért? Talán tiltakoztál volna? – A kérdés nem Lars szájából, hanem az anyjáéból hangzott el.

Edgar mély levegőt vett.

– Nem – vallotta be.

Lars ezt az egyet szerette benne. Az őszinteségét.

A hajába túrt.

Vajon meg tudja állítani ezt az őrületet, még mielőtt tényleg eljön a világvége? Szerette volna megvárni, hogy kiderüljön Natalie sorsa. Ha a lány műtétje sikerül, és felépül a sugárfertőzésből, akkor a főnixek egy kicsit más megítélés alá esnek majd. Rengeteg betegséget meggyógyíthatnak. Talán nem fognak sokkal jobban bánni velük, mint eddig, de már nem akarják majd feltétlenül elpusztítani sem őket.

De az a műtét még sokáig tartott, és nem volt annyi ideje.

– Le kell beszélned a bizottságot az újabb bomba bevetéséről. Nincs semmi értelme, a sereg csak még dühösebb lesz.

– Hogyan? – kérdezte az apja, és végre a fiú szemébe nézett.

– El kell juttatnod nekik egy felvételt, ami bizonyítja, hogy a főnixeket nem lehet elpusztítani. Ez megoldható még azelőtt, hogy bevetnék a bombát?

– Megoldható, igen – bólintott bizonytalanul az apja, de mintha kirántották volna alóla a szőnyeget, és még mindig az egyensúlyát keresné. – De milyen felvételt?

Lars mély levegőt vett. Előre félt tőle, hogy mit hoz a saját fejére azzal, ha szavakká formálja a megfogalmazódott gondolatot, de végül összegyűjtötte magában a bátorságot.

– Megvan még az aréna?