Percekig lángolt felettük az égbolt. Lars fuldoklott, és biztos volt benne, hogy nem is egyszer halt meg, mire abbamaradt a tombolás. Minden éber pillanatában a húgát védte, az erejének az utolsó cseppjeit is arra használta fel, hogy őt meg tudja menteni. Azokban a pillanatokban, amikor képes volt felfogni a külvilágot, látta is a Natalie-t burokba záró, fehéren izzó energiát. A lány kétségbeesetten sikoltott, az arca rémülettől torzult el, a szeme szorosan zárva volt.

De amint a pokol végre elcsitult, Natalie sértetlen maradt. A félelemtől és a fájdalomtól zokogva kapaszkodott a bátyjába, de nem halt meg, és most csak ez számított.

A világra csend borult. Fülsiketítő, mély csend, és Lars lassan elengedte a húgát.

– Vége van – mondta halkan. A hangja betöltötte a kis pincemélyedést.

A túlsó falhoz törmelék lapult. A lépcső ledőlt a helyéről, meggörbülve feküdt el karnyújtásnyira tőlük. Felettük füsttől és portól nehéz levegő szitált, de az épületnek nyoma sem maradt.

– Mi... mi volt ez? – kérdezte Natalie, a könnyeit törölgetve.

– Atombomba. Gondolom – sóhajtott fel Lars, és felnézett. Még mindig vörösen izzott az ég.

– De hogy voltak képesek...? Miért tették?

Larsnak nem voltak válaszai. Csak megrázta a fejét. Natalie csendesen szipogott, ő pedig próbált magához térni. Teljesen kimerítette minden tartalékát, de most pillanatok alatt csordultig feltöltődött.

Jó fél órán keresztül maradtak itt, egymást ölelve, amíg az ég végre elsötétült, és a törmelék nem izzott tovább. Végül, tudva, hogy nem bujkálhatnak itt örökké, Lars felkelt, és felsegítette Natalie-t is. Kiutat keresett. A törmelék elég stabilnak tűnt ahhoz, hogy kimásszanak rajta, és ahogy Lars hozzáért, már nem volt forró sem.

– Gyere, keressük meg a többieket!

Natalie bólintott, és fél kézzel Lars kezébe kapaszkodva, a másikkal a törmeléken megtámaszkodva feltornázta magát a szabadba.

Lars csak akkor nézett szét, amikor már mindketten stabil talajon álltak. Addig csak a lába elé figyelt, hogy ne érje őket újabb meglepetés: izzó vasak, forró kövek, újabb megnyílt pincék, és egyáltalán bármi, ami halálos lehet.

Még mindig lángolt a horizont. Ott, ahol a felhőkarcolók álltak percekkel ezelőtt, most letarolt pusztaság feküdt. A Golden Gate hídnak nyoma sem maradt. Közelebb már meredeztek házfalak, itt egy biztonsági ajtó, ott egy kétlábú ebédlőasztal, de épségben semmi.

A főnixeket kivéve. Lars még a robbanás szívében is kivenni vélte a mozgó alakokat. A főnixek feltámadtak, magukhoz tértek. Innen is, onnan is dühös villanások pukkantak ki.

Andrew-t és Katie-t is messzire sodorta a lökéshullám. Lars nem aggódott miattuk: ezzel az értelmetlen pusztítással a kormány egyetlen főnixet sem tudott véglegesen megölni, ebben teljesen biztos volt. A saját szemével látta, hogy hogyan tért vissza az életbe az a férfi, akit személyesen pusztított el, és látta a mozgást most a robbanás központjában is.

De a csontjaiban érezte, hogy ez a támadás mindent megváltoztatott.

Andrew alakja jó kétszáz méterrel arrébb bontakozott ki. Por borította, és a ruhájából csak rongyok maradtak, de máskülönben jól volt.

A bátyja kiszúrta őket, és integetett nekik. Lars visszaintett, aztán Natalie-hoz fordult.

– Maradj mögöttem, és csak oda lépj, ahová én! – intette a lányt.

Natalie komoran bólintott.

Lars tapogatózva indult el. Megpróbálta megkeresni az utat, ahol talán nem kellett tartania a pincéktől, de egyrészt az útnak nyoma sem maradt, másfelől valószínűleg azt is feltépte a robbanás, és a csatornahálózat semmivel sem volt biztonságosabb, mint az egyéb építmények.

Valaki segítségért kiabált. Lars Katie hangjára ismert benne, de még mindig túl messze volt hozzá, és Natalie-t esze ágában sem volt otthagyni. Andrew megtalálta a lányt, és egy hosszú vasrudat lenyújtva neki kihúzta a lányt a gödörből.

Natalie fázósan dörzsölgette a karját. Az ő ruhájából is csak foszlányok maradtak.

Lassan és kínkeservesen érték el egymást. Időközben mintha bealkonyodott volna – pedig Lars tudta, hogy még dél sincs. Vastag porfelhő ült meg az elpusztított városon.

– Ó, hála az égnek! Életben vagy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Andrew, és szorosan magához ölelte Natalie-t. Pedig ő nem volt az az ölelgetős fajta. – De hogy... hogy élted túl?

– Lars megvédett – biccentett a bátyja felé Natalie, ahogy kibontakozott Andrew karjaiból.

Katie is megkönnyebbülten bólintott, és felállt a jöttükre – eddig egy félig elégett szekrénydarabon pihent.

– Mázlid volt vele. Kevés főnix tudott volna életben tartani egy kicseszett atomrobbanás kellős közepén – mondta, de még aközben is, hogy megölelte Natalie-t, feszültség szikrázott a bőre alatt.

– Kilométerekre vagyunk a közepétől – pontosított Lars.

– Oda kell mennünk – döntött Katie. Ő is a látóhatár szélén mozgó alakokat bámulta.

– Nem – rázta meg a fejét Lars. – Natalie-t kell biztonságba vinnünk.

– Hová a francba tudnád biztonságba vinni?! – kelt ki magából Katie. – Ebben az egész rohadt városban nincs biztonságban! Bármikor jöhet a következő bomba!

– Akkor ki kell vinnünk a városból – mondta Lars, és a húgára pillantott.

– Hogyan? – kérdezte faarccal Andrew. Lars csak ebből tudta, hogy indulatok dúlnak benne. – Nem mintha ne értenék egyet veled, de hogyan akarod kivinni innen Natalie-t?

Lars ösztönösen arrafelé pillantott, amerre a Golden Gate hídnak kellett volna lennie. Azt letarolta a robbanás, csakúgy, mint az Oaklandbe vezető hidat.

– Dél felé indulunk – döntött végül.

Arrafelé nem volt ennyire elsöprő a pusztítás. Lars nem látott rá a városra, a dombok-völgyek egyenetlenségei eltakarták, de ez az adottság valószínűleg megvédte a külvárost.

– Sok sikert! – fújtatott Katie. – Nem fogtok kijutni innen. Bele fogtok futni egy seregnyi katonába, és azzal vége. Ez nem a menekülés ideje, Lars.

– Itt akkor sem maradhatunk – rázta meg a fejét a fiú. – Mi a fenét akarsz a központban?

– Összeszedni a főnixeket. Most már hallgatni fognak rám. Együtt sokkal erősebbek vagyunk ezeknél a rohadékoknál.

Katie ereje olyan intenzíven szikrázott át a bőrén, hogy Lars hátrált egy lépést.

– Komolyan háborúzni akarsz? – kérdezett rá.

– Nem. El akarom pusztítani azokat, akik pokollá tették az életünket.

Lars meghökkenten közelebb vonta magához Natalie-t, mintha Katie vele akarná kezdeni.

– Ennek semmi értelme. Nem ölhetsz meg mindenkit!

Aztán Andrew-ra nézett, támogatásért cserébe. Minden hitét a bátyja józanságába vetette.

Andrew viszont lassan csóválta meg a fejét.

– Nem kell mindenkit megölni. Csak a felelőseket. Ezt nem hagyhatjuk megtorlás nélkül – mutatott körbe széles mozdulattal.

Lars lehunyta a szemét. Katie és Andrew álláspontja nem volt idegen tőle. Ha nincs mellette Natalie, ha a húgát is eltalálta volna a csillagzápor, ha nem támaszkodhat a testvéreire és a barátaira azok után, hogy négy hónapig a labor fogságában gyötrődött, akkor most biztosan gondolkodás nélkül vetette volna bele magát a bosszúba. A vesztegzár és az ágyúzás egy dolog volt. Azokat is nehezen tudta lenyelni. Az atombomba viszont túlment minden határon: azt sugallta, hogy soha nem fognak, és nem is akarnak megbékélni a főnixekkel. Meg akarják állítani, el akarják pusztítani őket. Az sem számított nekik, hogy emberek is éltek ezen a területen, mindenkit el akartak söpörni a föld színéről. Azok, akik így döntöttek, Lars szerint is megérdemelték a halált.

De Natalie ott volt mellette, és védelemre szorult.

– A keménymag nem áll szóba a bétákkal – mondta, higgadtságot erőltetve a hangjára.

– Az a robbanás előtt volt – állította Andrew. – Most már nem fogja érdekelni őket.

Lars arrafelé nézett. Emberek közeledtek. Főnixek, akik magukhoz tértek a pusztítás után.

– Ha elkezditek... nem lesz megállás. Mindig lesznek újabb felelősök. Az emberek még mindig milliószor többen vannak, mint mi.

– De őket elég csak egyszer megölni – mondta ki Katie.

Lars hosszan fújta ki a levegőt, és segélykérően pillantott Natalie-ra. A lánynak kipirosodott az arca, valószínűleg a visszatért hidegtől. A levegő gyorsan hűlt le a pokoli tűz után.

– Ez őrültség – összegezte, de túl gyenge volt a hangja ahhoz, hogy komolyan vegyék.

– Nem muszáj velünk jönnötök – indult el Katie, egyenesen a közeledő főnixek felé. Mennyien lehettek? Százan, kétszázan? Akár ezren is. A lány a válla felett szólt vissza. – De vésd az eszedbe: ha most rossz oldalra állsz, nem lesz visszaút.

– Nem állok semmilyen oldalra! – emelte fel a hangját Lars.

– Pedig a háború már elkezdődött. És nem mi kezdtük – tette hozzá Andrew, és ő is elindult. Óvatosabban lépett, mint Katie.

Lars letörten nézett utánuk. Ettől félt legjobban. Hogy az emberek és a főnixek addig fognak háborúzni, amíg az egyik fél el nem pusztítja a másikat, és Katie és Andrew épp afelé menetelt. Larsnak nem volt ereje visszatartani őket.

Katie úgy kétszáz méterre tőlük, egy félig leomlott fal ormán megállt, és az ereje hatalmas, égbe törő szökőkútként áradt ki belőle. Fenséges volt, és fenyegető.

– Főnixek! – kiáltotta el magát. – Ideje bebizonyítani a világnak, hogy nem pusztíthatnak el minket! Eddig megvetettek, megkínoztak bennünket, kísérleteztek rajtunk, és mi mit tettünk cserébe? Gyáván elbújtunk egy romvárosban! Most pedig még az utolsó, nyomorúságos menedékünket is elvették tőlünk, végtelen aljassággal próbáltak minket eltörölni a föld színéről! Azt mondom: eddig, és ne tovább!

Andrew ott állt mellette, egyetértően, támogatóan. Több torokból harcias kiáltások hangzottak fel. Lars biztos volt benne, hogy ezzel eldöntetett.

Talán már akkor biztos volt, hogy háború lesz, amikor két nappal ezelőtt nekiindultak a katonák. Talán már akkor, amikor Katie felrobbantotta a krematóriumot. Talán már akkor, amikor az első főnixeket cellákba zárták, és megkezdték a borzalmas kísérleteket.

Talán már akkor, amikor lehullott a csillagzápor.

Nem akadályozhatta meg.

– Gyere, Nat! Menjünk innen.

Lars megfogta a húga kezét. Gyenge szikrák pattantak ki, és a lány felszisszent: a bőre fakult pár árnyalatot, de aztán a gyógyító energia megszűnt. Ha nem tombol körülöttük a főnixek dühe, akkor Lars talán észrevette volna, hogy baj van – de így csak arra tudott gondolni, hogy lehetőség szerint biztonságba kell vinnie a húgát.

Keserves volt az út. Előzőleg, amikor megkapták az új lakást, bosszantóan hosszúnak tűnt idegyalogolni a klubházból, de most, amikor a talaj minden négyzetmétere rejthetett halálos csapdát, az előttük álló feladat a lehetetlennel volt határos. Pedig a klubház környékén már messze nem volt akkora a pusztítás. Teljes házak maradtak meg, sok helyen csak az ablakok és a tető hiányzott, ugyanakkor sok épület halott, megfeketedett csontvázként meredt az égbe. A tüzek még mindig lángoltak. Az utakat törmelék és szemét borította, és Lars kivenni vélte az egyik járőr elszenesedett motorját.

A főnixek, akik ezen a területen éltek, kiüresedett tekintettel bámultak maguk elé, vagy úgy mentek el Larsék mellett, mintha észre sem vennék őket. Még mindannyian a sokkhatás alatt voltak. A fiú felismerte azt a házaspárt, akiknek a fiát két nappal ezelőtt megmentette a haláltól – és a szemükbe nézve tudta, hogy a fiúnak ezúttal nem volt menekvés.

Egyetlen ember sem élhette túl. A város peremét kiürítették a közeledő katonák miatt, beljebb viszont a bomba hatósugarába kerültek.

– Ez annyira borzalmas! – nyögött fel Natalie. Még mindig Lars mögött haladt, pedig errefelé már nem kellett a nyomában lépkednie. Egy újabb főnix ment el mellettük, valamelyik határőr, akivel Lars már legalább pár szót váltott, és aki most csak egy csodálkozó pillantást vetett Natalie-ra, aztán úgy haladt az alkonyi horizonton ragyogó, fényes-ezüst szökőkút felé, mintha konkrét célja lenne vele.

– Igen, az – bólintott Lars.

Meg tudta érteni őket. A határőrség tagjai a békét akarták fenntartani, és csak élni szerettek volna: de most, hogy az egyetlen céljukat elvették tőlük, ők is készen álltak bebizonyítani, hogy képesek harcolni.

Lars elképesztően fáradt volt, és egészen biztosan az volt Natalie is, de a lány nem említette. Egy szóval sem panaszkodott. Egyre nehezebben vette a levegőt, és a bőre egyre csúnyább piros árnyalatot öltött. Minden alkalommal, ha Lars hozzáért, egy kicsit erőre kapott, de aztán a tünetek visszatértek, és még rosszabbá váltak, mint előtte. Mire végül elérték a klubházat, már alig vánszorgott.

Ez az épület még mindig menedéket jelentett. Az egyik szárnya izzott, de a lángokat már eloltották. Az ablakok cserepei a földön szikráztak. A kapu kiszakadt a helyéről, és búsan feküdt el a szebb napokat látott gyepen. De még mindig itt parkolt néhány motor – a többségük felborulva –, és a csarnok, ahol eddig is összegyűltek a főnixek, jó állapotban maradt.

Alig néhányan voltak odabent. Lars felismerte Mrs. Wades-t, aki az egyik sarokban ült lehunyt szemmel. Az arcát vér festette vörösre, a tagjai túlságosan is mozdulatlannak tűntek, és Lars egy pillanattal később jött csak rá, hogy halott.

Az orvos éppen búcsút intett az egyik padon ülő, maga elé bámuló Morrissnak. Ahogy elment Larsék mellett, a lányra pillantott, a szemén a meglepetés árnyéka futott át, de aztán megrázta a fejét.

– Sajnálom. Nem tudok segíteni.

Azzal kilépett az ajtón, és otthagyta őket. Lars döbbenten bámult utána.

Nem tudta, hogy mit remélt. Talán azt, hogy lesznek még főnixek, akik meg tudják mondani, hogy mit tegyen, hogy hogyan tovább, hogyan vészeljék át azt a vihart, ami körülöttük tombolt, és amit Katie csak még borzalmasabbá tett. Biztonságba akarta vinni Natalie-t, és az utóbbi időben a határőrség jelentette számára a biztonságot. Most viszont a határőrök nem voltak itt, egyedül Morriss ült bent, de ahogy ránézett Larsra, ő is csak a fejét csóválta meg. Egy kicsit távolabb egy nő, akit Lars látásból ismert, csendesen sírt a halott férje felett.

Lars közelebb húzta magához Natalie-t. A lány ismét felnyögött a fájdalomtól, ahogy hozzáért.

– Hagyj! – kérte. Lars most sem volt képes rendesen meggyógyítani. A kezén apró seb nyílt, és szivárgott belőle a vér, de a bőr csak halványan regenerálódott, és sebhelyet hagyott. Ilyesmi eddig egyszer sem fordult elő.

– Nem – rázta meg a fejét Lars. – Szerzünk neked segítséget.

– Ha egy kis vizet szerzel, már az is nagy segítség lesz – állította a lány. Kicserepesedett az ajka.

Lars azonnal rábólintott.

– Máris. Várj meg itt! – ültette le a lányt ugyanarra a padra, ahol Andrew-val ültek mindig, és rá sem nézve Morrissra az élelmiszerraktár felé vette az irányt.

A készletet a föld alatt tárolták, úgyhogy az utolsó morzsáig megmenekült. Amint meglátta, Larsba keserű gondolat hasított. Most már szinte semmire nem lesz szükségük belőle. Egyébként is az emberek miatt kellett ennyi étel. A főnixek elvoltak élelem nélkül is.

Megkereste az ásványvizeket, és egy flakonnal kihúzott a csomagból.

Mire visszaért Natalie-hoz, a lány már nem volt egyedül. Stuart ült mellette, és csendesen beszélt hozzá. Lars meggyorsította a lépteit.

– Hagyja békén a húgomat! – szólt rá.

Stuart felállt a padról, és súlyos tekintettel nézett rá.

– Akármit is gondolsz, Oomen, nem vagyok szörnyeteg. Orvos vagyok.

– Tudom – biccentett Lars, és megállt Natalie előtt. Kibontotta a flakont, és megpróbálta átnyújtani a húgának, de Stuart egy kék villanással kiverte a kezéből. A flakon úgy hasadt ketté, mintha egy penge futott volna át rajta. Lars meghökkenten meredt a férfira. – Ez mire volt jó?

– Rossz ötlet. A víz sugárfertőzött. Ha megissza, pár órán belül meghal.

Lars meghökkent. Hát persze. A sugárzás, ami őt energiával töltötte fel, Natalie-ra és a többi emberre halálos volt. Ezt eddig is tudta, csak egyszerűen nem akarta felfogni, nem akart gondolni rá. Mert ha Natalie sugárfertőzött, és ő nem tudja rendesen meggyógyítani, akkor minden hiába volt.

A hajába túrt idegességében.

– Megértettem. És akkor mit csináljak?

– Megpróbáltad már meggyógyítani?

Lars szeme szikrákat szórt, ahogy az orvosra nézett.

– Teljesen hülyének néz? Persze, hogy megpróbáltam! Ha csak hozzáérek, automatikusan megpróbálom meggyógyítani.

– Akkor csináld rendesen! – lépett arrébb a férfi.

Lars mély levegőt vett, és átlépett a tócsán, amit a palackból kifolyt víz hagyott a padlón. Leguggolt Natalie elé. A lány furcsán, érdesen lélegzett.

– Nem akarok meghalni – suttogta. Alig volt már hangja.

– Nem hagylak meghalni. Megígérem – válaszolt ugyanolyan halkan Lars.

Megfogta a kezét, és hagyta, hogy a gyógyító erő meginduljon felé, de ezúttal nemcsak hagyta, hanem irányította is, és nem engedte elapadni a szikrákat. Natalie arca fájdalomtól rándult össze, de csak halk nyöszörgés hagyta el az ajkát. Lars várt. A lány bőre látható sebességgel fakult, a szája lassan visszanyerte a színét. Amint a nyöszörgése sikolyba ívelt, Lars elengedte.

Natalie könnyező szemmel kapott levegőért. Még mindig reszelt a torka, de már messze nem annyira, mint korábban.

– Jobban vagy? – kérdezte a bátyja. Mindenesetre sokkal jobban nézett ki.

– Azt... azt hiszem – bólintott Natalie. Felhúzta a térdét, ráhajtotta a fejét, és maga köré fonta a karjait. – Haza akarok menni. Ne csinálj ilyet többet!

Lars aggodalmasan csóválta meg a fejét.

– Muszáj.

Natalie sírós hangon csuklott fel. Lars legszívesebben magához ölelte volna, hogy megvigasztalja, de a lány összerándult már abban a pillanatban, hogy hozzáért. És lehet, hogy csak másodpercek teltek el, de az érintése ismét szikrát vetett.

Stuart közelebb hajolt hozzá, és miután szemügyre vette, megcsóválta a fejét.

– Ez nem lesz elég.

Lars nem bírta tovább. A mellkasát elöntő üresség megfeketedett és jéggé fagyott. Üvölteni szeretett volna, de egyetlen hang sem hagyta el a száját. Felkelt Natalie mellől, és hosszúra nyúlt léptekkel csörtetett ki a klubház épületéből.

Nem ment messzire, pedig legszívesebben a világ végéig rohant volna. A kapu mellett ült le, a kerítés párkányára, és meggörnyedt háttal bámult maga elé.

Minden tönkrement. Azt hitte, hogy még boldogok lehetnek egy kicsit. Elfoglaltak egy szép kis lakást, ahol bármeddig kihúzták volna. Natalie ma reggel még nevetett. Katie ott volt mellette, bosszúra szomjasan, de könnyű volt megbékíteni. Andrew is józanul látta a helyzetet. Mostanra viszont Andrew és Katie olyan háborúba szálltak, aminek nem lesz nyertese, Natalie pedig haldoklott. Minden elpusztult körülötte. A házak, a parkok. Egyetlen normális ember sem élhette túl ezt a támadást.

Senkit sem tudott megmenteni. Senkin sem segíthetett. És senki sem hallgatott rá, még Katie sem. A világ a legrosszabb forgatókönyv felé menetelt, megállíthatatlanul, és Lars csak egy jelentéktelen porszemnek érezte magát, amit felkapott a szél.

Nem akart itt maradni. Nem akart tovább élni. Azt kívánta, bár igaz lenne, hogy a csillagzápor hatása egyszer csak lejár, és ő is meghalhat végre, kínok nélkül. Egy utolsó sóhajjal itthagyná ezt a felégetett világot, és nem ébredne fel, nem jönne vissza többé.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, de az ég teljesen elsötétült, és csak a távoli tüzek égtek még. Északon újabb fényszökőkút tört az égbolt felé. Lars még arra sem vette a fáradtságot, hogy rendesen megnézze magának. Biztos volt benne, hogy Katie az, hogy még mindig a főnixeket lelkesíti, és hogy a világban hamarosan nem marad semmi, amit szeretni lehet.

Közeledő léptek hangját hallotta, de erre sem emelte fel a fejét. Felismerte Stuart alakját, lépteit, mert ezen léptek ritmusa rémületként és fájdalomként kapcsolódott az emlékeihez, de most meg sem rezzent.

– Itt jobb? – kérdezte a férfi, és leült Lars mellé a kerítés tövébe. – Itt akarsz aludni?

Lars nem méltatta válaszra.

Stuart körülményesen cigarettára gyújtott, újabb füsttónussal töltve meg az egyébként is bűzös levegőt. Lars fintorgott. Stuart odakínálta neki a gyűrött dobozt – az még félig volt cigarettával.

– Hát ennek meg mi értelme? – kérdezte a fiú, de azért elvett egy szálat.

– Semmi. Az égvilágon semmi – ismételte Stuart, és a kezébe nyomta az öngyújtót.

Lars meggyújtotta. Ha valaminek nem volt semmi értelme, azzal tudott mit kezdeni. Mélyet slukkolt a cigarettából, és érezte, hogy önkéntelenül is lelassul a légzése.

Stuart is hallgatott egy percig. Úgy ültek egymás mellett, mint két régi ismerős, akik tökéletesen megértik egymást. Akik osztoznak a veszteségeken, és akik között a hallgatás nem zavarba ejtő, hanem békés nyugalom.

Ennél nem is lehetett volna hamisabb a kép.

Végül az orvos szólalt meg újra, halkan, tapogatózóan.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy van esélyed megállítani ezt az őrületet? Hogy le tudnád állítani a háborút, még mielőtt ennél is rosszabb lesz? És ha azt mondanám, hogy a húgodnak is van esélye túlélni? – kérdezte a férfi. A horizontot bámulta, azt a pontot, ahol utolsókat rúgta a kék tűzijáték. – Mit lennél hajlandó megtenni érte? Mit lennél hajlandó feláldozni érte?

Lars elkínzottan nézett rá, a férfi azonban nem fordult felé, csak a szeme sarkából viszonozta a pillantását.

– Mindent – mondta ki Lars. – Bármit. De már nincs semmim, amit odaadhatnék.

Nincs motorja, nincs barátnője, nincs élete, nincs családja, nincs, nincs, nincs.

– Két dolog – lendült bele Stuart. – Egyrészt, tegnapelőtt kiszedtem belőled egy golyót, ami blokkolta a képességeidet. Meg tudod mondani, hogy hol volt?

Lars becsukta a szemét. Az tegnapelőtt volt?

– Ugyanott, ahol a mag – válaszolt halkan, és mélyet slukkolt a cigarettából.

Stuart elégedetten bólintott.

– Erre valószínűleg még senki nem jött rá. Rajtunk kívül. Ha az információ megfelelő kezekbe jut, akkor az embereknek tényleg lesz fegyverük a veszélyes főnixek ellen anélkül, hogy kétségbeesetten próbálják elpusztítani őket. Meg tudjuk állítani ezt az egész őrültséget, még mielőtt túl sok áldozattal járna.

– Már most túl sok áldozattal járt – rázta meg a fejét Lars. – Hogyan akarja eljuttatni az információt akárhová is? Nincsenek hálózatok, és egy francos rádióhullám sem jut ki innen, nemhogy mi.

– Másrészt – folytatta Stuart, mintha meg sem hallotta volna az ellenvetést –, Natalie életét meg tudom menteni, de itt nincsenek hozzá eszközeim. Egy ilyen fokú sugárfertőzést már kórházban sem tudnának kikezelni. Egyetlen helyen tudom bevállalni a műtétet. De te is kellesz hozzá, 537-es.

Lars úgy érezte, mintha az a nyakpánt, amit hónapokig viselt, újra rászorulna a torkára. A sorszáma hallatán éberen is visszatértek a rémálmok, és minden porcikája jéggé fagyott.

Ugyanakkor Stuart szavai a remény lángját gyújtották a mellkasában, és amint a gondolat formát öltött benne, Lars felállt. Eltaposta a cigarettát.

– Azonnal indulunk – jelentette ki.

Huszonkét garázst törtek fel, mire találtak egy olyan autót, amire nem omlott rá semmi, nem égett ki, és némi könyörgés árán beindult. Egy bordó, kétajtós kis Nissan kabrió volt, és a pótkulcs ott lapult a szerszámok között. Világos, hogy miért nem ezt választották a meneküléshez azok, akik elmenekültek a házból – a garázsban egy terepjárónak és mellé egy komplett lakókocsinak is volt még hely.

Lars nem engedte át a vezetés lehetőségét, Natalie pedig az anyósülésen ült, úgyhogy Stuart hátul foglalt helyet. Mire elindultak, ő is végtelenül fáradtnak tűnt, és kényelmetlenül feszengett az újabb, lopott ruháiban.

Már hajnalodott, mire kiértek a külvárosból. Lars minden pillanatban katonák sorfalára számított, és készen állt rá, hogy padlógázzal hajtson át a kordonon, akkor is, ha felrobban velük a világ. De nem voltak katonák: visszavonták az erőket, és kiürítették a környező városokat is. Oakland felé kerültek, és itt is ugyanolyan szellemjárta utcákon hajtottak végig, mint San Franciscóban a város szebb napjain.

Natalie nem bírta már sokáig. Lars hiába fogta a kezét, és hiába gyógyította meg. A lánynak folyamatosan romlott az állapota. Végül kénytelen volt inni pár korty vizet, amit egy távolabbi lakásból szereztek, és amiről Stuart tudatosan leszívta a sugárzást, de azonnal ki is hányta. Már nem beszélt, és egyre gyengébben lélegzett.

Minden egyes pillanat számított, de Lars kénytelen volt megállni és megtankolni a kocsit. Amíg a számláló pörgött, ő a kamera szemét figyelte, és folyamatosan azért imádkozott, hogy Natalie ne most adja fel.

– Már közel vagyunk – ígérte a lánynak, amint fizetés nélkül visszatért az autóba. Natalie csak nyöszörgött válaszul, és megpróbálta elrántani a kezét, amint Lars ismét meggyógyította. Az összes erejét felhasználta, de az sem volt elég. És miután Natalie sikolya elhalkult, és a lány csendesen zokogott tovább, Lars újra érezte, hogy a tagjai túlságosan is gyorsan töltődnek fel energiával.

Stuart időközben feltörte a benzinkúthoz tartozó boltot: az ő ereje hasznosnak bizonyult a fizikai akadályok ellen is, és három zacskó keksszel és egy karton jódozott ásványvízzel tért vissza. Ez azonban Natalie-n már nem segített. A lány apró kortyokban, alig ivott.

A riasztó harsogása még mérföldeken át kísérte őket.

Lars nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miben reménykedik. A tervüknek ezernyi buktatója volt, és még csak nem is ismerte minden részletét.

– Milyen műtétet akar végrehajtani? – kérdezte Stuarttól, amint kihajtott az országútra. Vöröslő sziklák meredeztek körülöttük. A táj ragyogott a reggeli fényben, de halott volt.

Az orvos habozott a válasszal, és az utat figyelte.

– Itt fordulj le! – mondta végül. Egyáltalán nem válaszolt a kérdésre.

Lars bosszúsan felhorkant. Látta a lehajtót, de elment mellette, és teljes gázzal hasított tovább. Az autó vita nélkül teljesítette minden parancsát. Lars bármikor levizsgázhatott volna, hiszen tudott vezetni, és csak azért nem szerezte meg rá a jogosítványt, hogy ezzel is bosszantsa a szüleit.

– Oomen! Fordulj meg! A labor arra van – integetett az elhagyott lehajtó felé Stuart.

– Nem a laborba megyünk – jelentette ki Lars. Ez volt a legnehezebb rész, hiszen Natalie-nak minden másodperc számított. De Andrew annyiszor és annyiféleképpen vázolta a lehetséges buktatókat, hogy Lars gondolataiba leküzdhetetlen akadályként égett bele a labort övező biztonsági rendszer. – Ha csak úgy odatoljuk a képünket, akkor egy perc alatt szitává lőnek minket, aztán ágyhoz kötöznek, és kérdés nélkül visszatoloncolnak a cellákba. Nat pedig halott lesz, mielőtt annyit kiálthatnánk, hogy „ne bántsák, ő ember".

Stuart felnyögött, de nem vitatkozott.

– És akkor hová megyünk?

– Szerzünk valakit, aki bevisz a laborba.

Natalie felhorkant. Most, talán Lars kitartó gyógyításának köszönhetően, ismét jobban volt. Valamelyest.

– Hát ez remek ötlet – közölte gúnyosan.

– Te akartál hazamenni.

– De nem így!

– Van jobb ötleted? Hallgatom – fordult felé Lars.

– Nincs – vonta meg a vállát a lány. – Felőlem mehetünk.

Ez volt az egyik buktató. Lars céltudatosan haladt az egyetlen olyan ember felé, akinek volt akkora befolyása a világra, hogy ne fusson tragédiába az őrült lépésük.

Egyenes útszakaszhoz értek. Lars beletaposott a gázba.

Errefelé már cseppet sem volt kihalt az út. Autók haladtak rajta, és Port Maddock határában sor torlódott fel.

A fiú lekanyarodott a főútról, még azelőtt, hogy Stuart végigmondhatta volna a kordonnal és katonai ellenőrzéssel kapcsolatos ellenvetéseit. Motorral százszor is megtette ezt az ösvényt, és a nyomtávból ítélve autók is jártak rajta. Csak két meredekebb szakaszt kellett kibírni.

Egy behorpadt első, és egy leszakadt hátsó lökhárítóval keveredtek ki az ösvényről. Natalie nyöszörgött, és még Stuart is úgy kapaszkodott, mintha az életét féltené.

– Ezt az utat nem személyautóra tervezték! – méltatlankodott.

– Még mindig jobb, mint a katonai kordon.

– Biztos vagy benne...? – kérdezte Stuart.

Lars egy szívdobbanásnyi időre Natalie-t figyelte, és a lány tiltakozása ellenére újabb adag gyógyító energiát küldött neki. Most már nem lehetett olyan magas a sugárzás, de Natalie állapota semmit sem javult. Stuart és Lars is megpróbálták elszívni tőle az oda nem illő energiákat, sikertelenül. A lány magánál volt, de még mindig nem bírt volna lenyelni egy falatot sem. Egész úton jó, ha két-három korty vizet ivott meg, és a bőre mintha megégett volna – itt is, ott is apró hólyagok borították. És ez már nem gyógyult meg, Lars bármit is csinált.

A hátsó utat, ahol rátérhettek volna az aszfaltra, egy pár rendőrből álló, kisebb kordon állta el, sorompóval kiegészítve. A rendőrök nem vették különösebben komolyan a feladatukat: a védőruha sisakját csak az egyikük vette fel, de attól még mindegyikük fegyvert viselt az oldalán.

Lars mély levegőt vett.

– Készüljön! – szólt hátra Stuartnak.

– Mondanod sem kell – igazolta a férfi.

Lars megfogta Natalie kezét. A lány felnyögött, és haragos pillantást vetett a bátyjára, de Lars akkor sem engedte el. Ha most megsérül, csak akkor lesz esélye meggyógyítani, ha azonnal teszi.

– Ha túl leszünk ezen, soha többé nem hagyom, hogy hozzám érj! – fogadkozott a lány.

Lars halványan elmosolyodott.

– Ha túl leszünk ezen, soha többé nem engedlek el. De most csússz lejjebb az ülésben!

Natalie engedelmeskedett. Sziszegve olyan apróra hajtogatta össze magát, hogy a feje búbja sem látszott ki a szélvédőn.

Lars tisztában volt vele, hogy nem törheti át a kordont, sem pedig a sorompót. Motorral kikerülte volna az akadályt, de kocsival esélytelen volt. Akárhogy is legyen, kénytelen volt engedni a felhívásnak, és lefékezett, amikor mondták neki.

Azt gondolta, hogy az arcát azonnal fel fogják ismerni, akár a körözési listákról, akár a városból, hiszen ő volt az Oomen's Logistics egyik nagyreményű örököse az egyik előző életében. De efelől csalódnia kellett. A rendőrök közül csak az egyik közelítette meg a járművet. Az, amelyik teljes védőfelszerelésben volt, és a legnagyobb fegyvert tartotta a kezében.

A kopogásra Lars visszafojtott lélegzettel húzta le az ablakot.

– Miért nem a főutat használják?

– Az nagy kerülő lett volna – állította Lars, és mély levegőt vett. A rendőr a jelek szerint elfogadta a magyarázatot, és nem tette szóvá a kocsi sérüléseit.

– Jogosítvány? – kérdezte a férfi.

Lars megköszörülte a torkát. Ha nála lett volna, habozás nélkül átadja a motorra szóló jogsiját, és ugyanakkor kétheti zsebpénzét, hogy futni hagyják. Egyszer sem próbálta még ki ezt a trükköt, de gondolatban sokszor eljátszott vele. Csakhogy ez is egy sokkal ezelőtti élet volt.

Olyan közel voltak. Már csak két mérföld az Oomen-villa. Szinte érezte a levegőben a lovak szagát.

– A jogosítványát kértem.

– Az nincs – vonta meg a vállát végül.

– A bírság ezer dollár, és egy hét elzárás. Az adatait!

– Ne szórakozzon! – mordult fel Lars. – Engedjenek át!

– Szó sem lehet róla. Szálljon ki az autóból!

Lars nem mozdult. Felkészült rá, hogy leszedje ezeket a rendőröket. Vajon meg tudja védeni egyszerre Natalie-t, és megölni közben a többieket?

Kizárt.

De ezt senki nem tudta rajta kívül.

– Nick, hátrálj el onnan! – szólalt meg egy másik rendőr, pánikkal a hangjában.

Larsnak ismerős volt az arca. Ezt a rendőrt látta már valahol – de csak akkor jött rá, hogy hol, amikor kiszúrta a mellette heverő németjuhász kutyát. Ez volt az a rendőr, aki annak idején, a csillagzápor éjszakáján futni hagyta az illegális motorversenyért.

– Végre egy okos ötlet – sóhajtott fel Lars, és elmosolyodott. – Átengednek, vagy erősítést hívnak?

A kutya felvakkantott, barátságosan, és a hátsó lábára ült.

Változatlanul ő volt a csapat legbölcsebb tagja.

– Senki ne mozduljon! Hívjatok erősítést! – parancsolta Nick.

– Egyúttal a helyszínelőket is, légyszi – tette hozzá Lars, szelíd mosollyal az arcán.

Nem volt sem szörnyeteg, sem sorozatgyilkos, úgyhogy eszébe sem jutott vakon nekilátni öldökölni. De az idejük fogyott, és soha nem hagyta volna, hogy pont itt megállítsák.

Rádió zúgott fel, és valaki beleszólt, de aztán el is hallgatott. Lars elnevette magát. Mivel folyamatosan készült rá, hogy harcolnia kell, annyi energiát gyűjtött össze a közvetlen közeléből, amennyit csak lehetett. És a rádióhullámok bizony a hatósugarába tartoztak.

Natalie-ra pillantott, és egy mosollyal biztosította róla a lányt, hogy minden rendben lesz. Aztán elengedte a kezét.

– Ne öld meg őket! – kérte suttogva a lány.

– Nem fogom – ígérte Lars. – Készüljön, doki. Le kell bontani a sorompót.

– Bármikor – igazolta Stuart.

Lars felmérte mind a négy rendőrt, gondosan célzott, miközben a rendőrök helyezkedtek, aztán egy-egy pulzáló energiacsomót küldött útjára. Azok akadálytalanul átszálltak az autón, át a védőruhákon, és végül az élő húsba martak.

Lars nem akart nagy sebet ejteni, és nem akart senkit megölni. A lábszárukra célzott, és a négy, szinte egyszerre felharsanó üvöltésből ítélve talált is.

Miközben a rendőrök elestek, Stuart kidugta a kezét az ablakon, és néhány villanással leszedte előlük a sorompót. A fém csörömpölve zuhant a földre, Lars pedig gázt adott, és áthajtott rajta.

Egyetlen lövés sem dördült.

A következő kanyar után kibontakozott előttük a vakító napsütésben ragyogó Oomen-villa. Larson érzelmek hullámai vágtattak át: az otthona ott volt előtte, már csak egy karnyújtásnyira. Ez az otthon valaha a tökéletes biztonságot jelentette, és a fiú szerette volna, ha most is azt jelenti.

Azok után, hogy pánikszerűen elmenekült innen, minden vágya volt végre hazaérni.