Egy takaros kertvárosi házban kaptak menedéket. A lakhely meg sem közelítette az Oomen-villa fényűzését: mindössze három szoba volt benne, az ajtó feltörve, a bútorzat nagy része széthordva. De legalább volt tető a fejük felett, és a határőrség tagjainak köszönhetően még étel is került az asztalukra. Natalie szent küldetésének érezte, hogy minden étkezést előkészítsen, és úgy tálalja a konzerveket, hogy az megfeleljen a bátyjai ízlésének. Andrew, ha fintorgott is, azt mindig a húguk mögött tette. Lars pedig rosszabb koszton is élt már.

Egyiküknek sem volt fogalma arról, hogy meddig kell itt bujkálniuk. A határőrség tagjai – ugyanazok a motorosok, akik az ő kocsijukat beékelték egy házba – hosszú távra rendezkedtek be. Kifosztották a boltokat, feltörték a házakat, fegyvereket szereztek, és folyamatosan járőröztek a kertvárosban. Nemcsak a katonákat tartották távol, de begyűjtötték a főnixeket és az őket támogató embereket. Sok Natalie-hoz hasonló civilnek is biztonságos szállást nyújtottak. És a klubházban, az egyetlen olyan épületben, ahol még volt áram és televízió, folyamatosan figyelték a híreket.

Lars abban reménykedett, hogy a kormány hozzáállása idővel meg fog változni. Nem lehetett minden főnixet bezárni, ahhoz túl sokan voltak. Idővel mindenképpen meg kellett állapodniuk velük. A kertváros pedig ékesen bizonyította, hogy semmi nem akadályozza az együttélést: a főnixek nem viselkedtek sem szörnyetegekként, sem őrültekként. Csak több képességgel rendelkeztek az embereknél. És mivel azt már a laboron kívül is felismerték, hogy a magtól jobb minél hamarabb megszabadulni, különösebb veszélyt sem jelentettek.

Persze továbbra sem volt jó ötlet felbosszantani őket.

Csakhogy a béke irányába nem lépett egyik fél sem. A város fölé néha berepült egy-egy helikopter, hogy a híradókat ellássák vágóképekkel, de azok nem zavartak sok vizet, úgyhogy a főnixek sem támadtak rájuk. A központ lakóinak – a keménymagnak, ahogy maguk között emlegették – eszébe sem jutott az, hogy békésen is közeledhetnének, az emberek pedig ostromgyűrűt zártak a város köré. Három nappal Larsék érkezése után se ki, se be nem lehetett lépni. Minden utat ellenőriztek, és nagy hatótávolságú fegyverekkel pusztították el az áthaladó járműveket.

Ezzel viszont csak a civileket ölték meg. Főnixek még mindig érkeztek, gyalogosan és megtépázott ruhában. Olyanok, akik valahogy elkerülték a vesztegzárat, megszöktek a laborból, vagy áttörték a katonák sorfalát.

Larsnak szüksége volt néhány napra, hogy rendezze a gondolatait. Túl sok minden történt, túl sok minden változott, és túl nagyok voltak a veszteségek. A fiú hosszú ideig csak bámult kifelé a tetőtéri ablakán – ami zavartalan kilátást nyújtott az égboltra –, és nem látott semmit. A fejében egymást kergették a Katie-ről és Timről szóló gondolatok, és ő egyszerre érezte a sürgetést, hogy tennie kell valamit a lányért, és a letaglózó gyászt, amit a legjobb barátja halála hozott magával. Éjjelenként, ha nagy nehezen el tudott aludni, a laborba álmodta magát, és minden éjjel Katie sikolya kísértette. Amint felébredt, mindig kapkodva oltotta ki maga körül a szikrákat, de a lány emlékét nem tudta kioltani.

Akárhogy is sürgette az idő, nem volt felkészülve egy szabadítóakcióra, hiszen tudta, hogy nagy valószínűséggel nem ér el vele semmit, csak újra a labor kínkeserves fogságába esik. Egy percre sem mondott le Katie-ről, és egyre többször kínozta a gondolat, hogy vajon mit művelnek vele, és hogy milyen állapotban fogja viszontlátni őt. Hogy viszontlátja-e egyáltalán. Ha Katie-t már átszállították a krematóriumba, akkor lehet, hogy máris késő a szabadítására indulni.

De azzal nem ment semmire, ha magát emésztette.

Pár nap elteltével képtelen volt tovább a fenekén maradni. Andrew és Natalie is azzal nyaggatta, hogy pihennie kell, hogy fel kell dolgoznia mindazt, amit műveltek vele, hogy senki nem várja el tőle, hogy egyik napról a másikra ugyanolyan legyen, mint régen, de a szavaikat szinte meg sem hallotta. Túl sok eseménytelen nap telt el, túlságosan is sokat töprengett, és el akarta terelni a gondolatait.

Úgy egy héttel azután, hogy beköltöztek az új otthonukba, Lars teljesen felöltözve lépett ki a szobájából. Korábban csak egy melegítőt aggatott magára – azon holmik közül, amiket a házban találtak –, ezúttal viszont kiválasztotta a lehető legjobb göncöket: egy farmert és egy olyan inget, ami a régi, iskolai egyenruhájára emlékeztette.

– Hová készülsz? – csapott le rá Natalie a konyhában.

Lars bezsebelte a müzliszeletet, amit a lány kikészített neki.

– Csak sétálok egyet – ütötte el. – Hol van Andrew?

– A klubházban, gondolom – vonta meg a vállát a lány.

Akkor össze fogok futni vele – mosolyodott el Lars az orra alatt. Az előszobai fogasról felkapott egy dzsekit a hátoldalán egy hímzett, kínai felirattal. Ugyanazé a fiúé lehetett, akinek a ruháit viselte. Larsnak fogalma sem volt, hogy mi van ráírva: felőle lehetett az „országút ördöge", vagy akár „szecsuáni csirke" is. Nem érdekelte. A dzseki illett rá, és ezen a szeles napon jól jött.

– Jobb lenne, ha ma még itthon maradnál – szólt utána Natalie.

– Muszáj kimozdulnom egy kicsit – válaszolt Lars, már fél lábbal az ajtóban – Még mielőtt megfojt ez a ház.

Eszébe se jutott volna az „itthon" szót használni rá. A volt lakók ízlése távol állt tőle. Mindent túl élénk színek borítottak: Lars egy neonzöld kanapéágyon aludt, egy valahonnan kikukázott, sötétkék éjjeliszekrény mellett, egy narancssárga szekrény árnyékában. A falakról már letépte a posztereket, de azok nyoma ottmaradt a tapétán, és a vádló négyzetek még agresszívebben meredtek rá, mint a rikítóan sminkelt énekesnők.

– A klubházba mész, igaz? Be akarsz állni a határőrségbe – következtetett Natalie.

Lars bűntudatosan mosolygott rá a húgára. Ő nem fogalmazott volna ennyire határozottan, mert még azt se tudta, hogy hogyan is működik ez a határőrség, de végtére is Natalie rátapintott a lényegre.

– Ismersz – biccentett.

– Még szép, hogy ismerlek! Tényleg azért mész, ugye?

– Valami olyasmi – ismerte be Lars.

– Szörnyű vagy! Ha megölnek, akkor se maradsz nyugton.

Lars nevetve felhorkant.

– Ezt vehetjük szó szerint – bólintott, aztán búcsút intve becsukta maga mögött az ajtót.

A környéken járőröző motorostól kapott útbaigazítást. A klubház háromutcányira áll. Három hosszú utcányira, amelyek közül az egyik olyan meredeken emelkedett, hogy egy jóérzésű várostervező nem járdát, hanem lépcsőt építtetett volna rá. Mire felkaptatott odáig, már zihált a kimerültségtől, pedig nem sietett sehová.

Az épületet nem lehetett eltéveszteni. Valaha hivatal, vagy valami hasonló intézmény lehetett, mert az amerikai zászló még mindig ott lengedezett a homlokzatán. Járművek parkoltak körülötte, nagyrészt a már ismert chopperek, de volt néhány négykerekű is. A nyitott ablakokon vita zaja szűrődött ki. Valami kéken villant, aztán el is halt.

Lars nagy levegőt vett. Pontosan tudta, hogy a főnixek mennyire veszélyesek, elég küzdelmet megélt hozzá az arénában. Épp csak nem akart újra szembeszállni velük.

De ők adtak menedéket neki és a testvéreinek, még Natalie-nak is. És mivel Andrew elmondása szerint napi rendszerességgel felbukkant a tévében mindhármuk körözési fotója, rájuk is fért a menedék.

A kiszűrődő zajokból ítélve a vita egyre hevesebbé vált, de Lars csak három-négy ember hangját hallotta. Csak gyorsan köszönetet mond a határőrség vezetőjének, döntötte el, aztán lelép. Ezzel a gondolattal végre belökte a kaput.

Odabent méretes, kivilágított csarnok fogadta. A napelemekből és az összegyűjtött generátorokból érkezett az elektromosság, és még csak nem is spóroltak vele. Körben padok helyezkedtek el, és a legtöbb padon emberek ültek – főnixek, legalábbis Lars annak sejtette őket. Középen egy negyvenes nő merült heves vitába egy szakállas fazonnal, és a tíz év körüli fiát két karjával ölelve próbálta megvédeni tőle. Lars most nem juthatott a közelükbe. Pedig ez a szakállas fazon volt Matthew Morriss, a határőrök főnöke, és neki mindenekelőtt vele kellett volna beszélnie a terveiről.

A kölyök láthatóan szabadulni akart az anyjától. Hatan álltak még körülöttük, férfiak és nők, idősek és fiatalok vegyesen.

Andrew is ott volt a teremben. Bár állítólag hírekért járt oda, éppen ügyet sem vetett a sarokban villódzó tévére, hanem a beszélgetést figyelte, rosszallóan, de nyugodtan. Ahogy megpillantotta Larsot, egy mindentudó mosollyal az arcán magához intette.

Senki más nem figyelt fel rá, mert a csarnok közepén kialakult beszélgetés sokkal érdekesebbnek bizonyult az új vendégnél.

– Ezt nem teheted meg vele – kötötte most ki Morriss.

– Ő az én fiam – hajtogatta a nő, mintha ezredszerre tenné. A fiú kétségbeesetten tekergőzött.

– A fiad veszélyes, és te is az vagy.

– Az erőnk egyszer sem szabadult még el. Dan még csak nem is használta. És ugyan már! Kire jelentenénk itt veszélyt? – pillantott körbe a nő. A mögötte állók egyetértően bólogattak.

– Az érintetlenekre – intett maga köré széles mozdulattal Morriss.

– Így hívják azokat, akiket nem érintett a csillagzápor – magyarázta súgva Andrew, miközben Lars leült mellé a padra. – Ez a csoport csak most érkezett – mutatott rájuk.

Lars értőn bólintott. A bátyja felett rápislogott a tévére, amin épp egy beszélgetés zajlott, és a sarokban ott villóztak a körözési fotók. Aztán a nő hangja visszarántotta a jelenbe.

– Az érintetleneknek semmi keresnivalójuk nincs többé ezen a világon! – vetette meg a lábát a jövevény. Kék ragyogás vette körül, ami láttán többen aggódva húzódtak el a közeléből. Még a támogatói is hátráltak egy lépést. Valaki, valószínűleg egy ember, menekülésszerűen hagyta el az épületet. A nő hangja betöltötte az egész csarnokot. – Az Úr kiválasztotta hűséges gyermekeit! Tisztán láthattuk a csodát!

– Na, ne! – nyögött fel Andrew. – Az apa „csodája" volt.

– És éppen felfalja gyermekeit – tette hozzá az orra alatt Lars.

Senki nem hallotta meg őket. A nő tovább szónokolt.

– Te pedig tudd meg: az Úr nem tűri meg az eretnekeket, akik semmibe veszik az ajándékát!

Lars értetlenül pislogott. A vallás távol állt tőle és az egész családjától. A bibliai történeteket esti meseként hallgatták, és épp annyira hittek bennük, mint Harry Potterben.

– Ezt fejen találta a csillagzápor – tippelt.

– Meg az egész bagázst. Mind azt hajtogatják, hogy a mag az Isten ajándéka, és hogy halálos bűn megszabadulni tőle. Pedig van itt egy sebész, aki mindenkiből kiszedi. A fiút megpróbálták megműteni, ezen tört ki a botrány – foglalta össze a történteket Andrew.

Morriss megrázta a fejét, és mély levegőt vett.

– Hát legyen – jutott következtetésre. – Nem kötelességünk befogadni titeket. Ha nem vagytok hajlandóak elfogadni a törvényeinket...

– Egyetlen törvény létezik! Az Úr törvénye! – kelt ki magából a nő. A fia kiszabadult a szorításából, és menekülni próbált, de a szekta egy másik tagja megállította. A férfi nagyjából egykorú lehetett Andrew-val, és mintha a gyerekkel együtt a szólásjogot is megkapta volna, előrelépett. A nyafogó koloncot visszavitte az anyjának. A fiú a gyomrára szorított kézzel panaszkodott, de senki nem volt hajlandó odafigyelni rá.

– A bűneitek megbocsáttatnak, ha kéritek – mondta békítő hangon.

Lars nem akart hinni a fülének. Andrew készenlétbe helyezte a pajzsát, hogy szükség esetén mindkettejüket megvédje.

– Nincs itt szó semmiféle bűnről – szállt vele vitába Morriss, és az ő alakja is szikrázó kékbe borult. Lars közelről is látta már, hogy mire képes, ő tépte le a kocsijuk tetejét, és nem kívánta újra megtapasztalni.

– Az ajándéktól megszabadulni bűn! – ágált a nő. – Fogadd el teljességében!

A vita értelmetlen sárdobálássá fajult. Egyre többen, egyre hangosabban keltek az itt lakók védelmére, míg a szektások mindenféle ördögnek mondták el őket.

Senki nem vette észre időben a legfőbb veszélyforrást. A kisfiú hangját nem hallották meg, a panaszára csak azok figyeltek fel, akik túl távol álltak ahhoz, hogy közbeavatkozhassanak. A két tábor egymásnak feszült, elszabadult szilánkok jelezték a dühüket: a szektások menedéket és újabb híveket követeltek, a határőrség tagjai pedig egyértelműen el akarták zavarni őket.

Az egyszerű emberek számára már nem létezett menekvés: a csarnok kijáratához át kellett volna kelniük a kialakult harcmezőn. Lars újra az arénában érezte magát: az egyik határőr karján hosszú seb nyílt, majd egy szempillantás alatt be is gyógyult.

– Mindig ilyenek? – kérdezte Lars.

– Hát, sosincs nyugi – vonta meg a vállát Andrew. – De ekkora hisztit itt még nem láttam.

A pajzsa teljes erővel működött. Lars, és egy idősebb úriember is behúzódott mögé.

– Meddig bírod? – kérdezte az idegen. Lars csak egy pillantást vetett rá, és valamiért biztos volt benne, hogy Morriss szavaival élve „érintetlen".

– Ameddig muszáj – válaszolt Andrew.

Elszabadultak az első támadások, és a szektás csoportot ledöntötte a lábáról Morriss ereje – hanyatt lökte őket és széttépte a ruháikat, de egyetlen csepp vért sem ontott. A másik tábor azonban nem késett a válasszal: kontrollálatlan energiák lövelltek elő belőlük, és ott téptek sebeket, ahol csak embert találtak. Valami még a pajzsot is elérte, és perzselő kis tüskékkel hatolt át rajta.

Lars felszisszent. Az égő sebek beterítették a mellkasát. Az ismeretlen férfi a karját dajkálta. Két szektás lefogta a határőrök szószólóját, de a többiek még talpon voltak. Ez nem egy arénabeli harc volt: ezek a főnixek sokkal több energiát halmoztak fel, mint amennyit a laborban mértek ki Larsnak és az ellenfeleinek. És eszük ágában sem volt feladni, akárhányszor kellett is meghalniuk.

A harcban viszont mindenki megfeledkezett a kitörésre kész gyerekről. A kisfiú, aki már korábban is pánikszerűen próbálta felhívni magára a figyelmet, most összeesett a saját súlya alatt, és a fájdalomtól sikoltva eresztette szabadjára az erejét. Az áthullámzott rajtuk, és betöltötte az egész csarnokot, úgy söpörte félre a pajzsot, hogy annak nyoma sem maradt, és minden más szikrát is kioltott maga körül.

– Elég már! – sírt fel a fiú.

Egy pillanatig csend lett. Andrew mély levegőt vett. Lars is próbált magához térni. Egy félig öntudatlan érintéssel meggyógyította a férfit. Igaza volt: az idegen nem volt főnix, ha működött az energia. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, de nem kiáltott fel, és megtartotta magát álló helyzetben. Amint a sebek bezárultak, Larsra pillantott.

– Kösz, kölyök.

Lars fellélegezve biccentett felé. A fiú nem tett kárt bennük, csak elsöpörte a többiek erejét.

– Hagyjátok abba – kérte a gyerek. Még mindig a földön kuporgott, egyik kezét a gyomrára szorítva – Fáj...

Az anyja, akinek a ruhájából már csak foszlányok maradtak, odasietett hozzá, és a karjába szorította a fiát.

– Tűnjetek el innen! – nyögött fel a határőrök vezetője, pedig még mindig lefogták.

Lars arra számított, hogy ezt a kérést a szektások teljesíteni fogják. Hogy belátják, hogy nincs itt keresnivalójuk, és elmennek, másik búvóhelyet keresnek maguknak. Csakhogy az egyikük körül újra felszikrázott a levegő.

– Nem. Az eretnekeknek pusztulniuk kell!

Andrew-nak nem volt ideje reagálni. Senkinek sem volt ideje reagálni. A férfi ereje egyetlen hullámban érte el a határőröket, és perzselte fel őket: a főnixek testén lángok gyúltak, alatta egy szempillantás alatt megfeketedett a bőr, és a határőrök, akik menedéket biztosítottak Larsnak és a testvéreinek, felüvöltöttek a kíntól. Képtelenek voltak szabadulni tőle, és ha egy pillanatra apadni is látszott a tűz, a férfi újabb hullámot indított el. Megölte a bétákat újra és újra, és kínkeserves fájdalomra kárhoztatta az alfákat. Egyre szélesebb körben osztotta ki az ítéletet, áldozatokat keresett, mintha nem lenne határa a képességeinek, és már nemcsak a harcolók estek el, de azok is, akik a terem szélén álltak. Andrew képtelen volt újra létrehozni a pajzsot, és amint a férfi ereje feléjük fordult, a mellettük álló embert egy szempillantás alatt megölte.

Lars úgy érezte, mintha megindult volna alatta a talaj, mintha nem is ő mozdult volna. Oldalról közelítette meg a szektást, alig három lépéssel a közelében termett, és egy pillanatra sem gondolta végig, hogy mit csinál. A férfi túl nagy fenyegetést jelentett, szenvedést és halált, amíg ki nem merül, de úgy tűnt, soha nem fog kimerülni. Lars nem egyszerűen meg akarta ölni: el akarta pusztítani, megsemmisíteni, hogy soha többé ne térhessen vissza, mert ez az erő, ami belőle áradt, megrémítette.

A szikrák kitörtek belőle. Már alig egy méterre állt a gyűlölt szektástól, és a szikrák egyenesen átáramlottak belé. A tűz elült, már csak apró lángnyelvek táncoltak Lars látóterének szélén, de ő csak előre figyelt. Egy pillanatra sem eresztette szabadon az üvöltő férfit.

A férfi alfa volt, és küzdött. A többiek felszabadultak a lángok alól, mert azokat a férfi most csak Larsra koncentrálta. Ő viszont meg sem érezte. Apró kis fájdalom volt csupán a tudatának egy olyan részén, amire jelenleg nem volt szüksége. Összekaparta minden erejét a legrejtettebb porcikáiból is, és a pusztító energiát a férfi testébe taszította.

Egy pillanatig fel sem fogta, hogy mit lát maga előtt. A főnix nem lobbant lángra, és nem üvöltött, de nem csinált semmit sem. Egyszerűen porrá omlott: azon a helyen, ahol az imént állt, most csak néhány rongydarab, és egy kupac hamu borította a padlót.

A korábbi csend semmi volt ahhoz a némasághoz képest, ami most töltötte be a csarnokot. A főnixek lélegzetvisszafojtva meredtek Larsra, a szektások magára hagyták Morrisst. Lars értetlenül nézett körbe, és döbbent pillantásokkal találkozott. A bátyjának is leesett az álla, de ő legalább nem félt tőle: mindenki más, barát és ellenség rettegve meredt rá.

Csak most tudatosult benne, hogy mit tett. Megölt egy főnixet. Olyasvalakit, aki sérthetetlennek hitte magát.

Egy fiatal, talán Natalie-korú lány törte meg a csendet.

– Apa! Ne, kérlek! – sikoltott fel, és odarohant az Andrew mellett fekvő férfihoz. Úgy vette a karjába, mintha félne hozzáérni, nehogy fájdalmat okozzon, de már nem okozhatott neki fájdalmat. A férfi halott volt.

Lars számolta a szívdobbanásokat. A főnixek rendezték a soraikat, de őrá most már senki sem mert ránézni. Pedig jelen pillanatban ártalmatlan volt. Megsérült, a fájdalom ott lüktetett a bőre alatt, belemart a mellkasába és a karjába. Úgy legyengült, hogy alig állt a lábán, és bár a szabad téren volt, ahol éreznie kellett volna, hogy a tagjai lassan megtelnek élettel, valami elszívta előle az összes sugárzást.

Aztán valaki rémülten felsikoltott, és Lars lába elé mutatott – és a fiú rémülten hátrált el.

A padlón, ugyanott, ahol korábban csak a rongydarabok és a hamukupac feküdt, most fehéres-kék ragyogás gyúlt fel, és öltött emberi alakot.

– Mi ez? – kérdezte egy nő, az arcán szent borzalommal.

Lars a bátyjára nézett a válaszért. Andrew torka mozdult, ahogy nagyot nyelt.

– Éteri emlékezet. A végtagvesztéseknél is érzékelhető, de... ilyet még nem láttam – mondta végül.

A hangja senkit nem nyugtatott meg. Épp csak a félelem tárgya fordult el Larsról. Mert döbbenetes volt a tudat, hogy valaki képes elpusztítani a főnixeket, de az még döbbenetesebb, hogy a főnixek képtelenek véglegesen elpusztulni.

A férfi, aki lassan néhány maréknyi hamuból, a saját ruháiból és a kőpadló egy részéből öltött újra testet – felhasználva a legközelebb lévő anyagokat –, fájdalomtól zokogva tért magához. Az oldalára hemperedett, és nem látott semmit és senkit, csak magzatpózba húzta össze magát.

Morriss előrébb lépett, és végignézett a szektásokon.

– Szedjétek össze a holmitokat, és tűnjetek el innen! – rivallt rájuk, aztán Larsra nézett, és a szeme továbbra is haragosan villogott a szakálla felett. – Veled beszélni akarok. Most! – intett a csarnok túlsó felén lévő lépcső irányába.

Lars még mindig kábán indult el. A bőre alatt égő fájdalom sajgott, és egyre mélyebbre hatolt. Lepillantott magára: a lángok megégették, a bőre felhólyagosodott vagy megfeketedett, undok sebek borították be a felsőtestét, és minden eltelt pillanattal jobban fájtak. Két lépést sem tudott megtenni, és összeesett.

– Azonnal, de jobb, ha előbb meggyógyul – sietett oda hozzá Andrew, és minden figyelmeztetés nélkül vágta el a torkát.

Az égő fájdalom csak rosszabb lett, de legalább nem tartott sokáig. Mire Lars kimerülten fuldokolva magához tért, a szektások már összeszedték magukat. Az inkvizítorra egy köpenyt terítettek: a férfi még mindig reszketett, és fel sem fogta, hogy mi történik körülötte. A gyerekét maga után rángató nő odasziszegett Larsnak, ahogy elment mellette.

– Maga a Sátán...

Lars felvonta a szemöldökét, de túl gyenge volt még ahhoz, hogy válaszoljon. Andrew vigyora egyébként is kitörölte a fejéből ezt a problémát.

– Látod? Ezt kellett volna bemutatnod az arénában, és garantáltan senki nem mer többé a közeledbe menni.

– Hagyj békén! – mordult fel Lars, és feltápászkodott a földről. Még Andrew segítő jobbját sem fogadta el. Nem akart az arénára gondolni, főleg nem most, amikor már majdnem megszabadult attól a rémtől. És arra sem akart gondolni, amit az imént művelt. Mint először, amikor a szikrák jelentkeztek, most sem értette pontosan a képességeit, de most nem is akarta megérteni.

Morriss megvárta őket, és akkor sem ellenkezett, amikor Andrew is csatlakozott hozzájuk. Egy hosszú, napfényes folyosóra terelte őket. Ő legalább nem ijedt meg Lars frissen bemutatott erejétől: amint megbizonyosodott róla, hogy követik, hátat fordított nekik és előrement, és egyszer sem pillantott vissza rájuk.

Végül egy tágas szobában kínálta hellyel őket, de ő maga állva maradt.

– Mi a franc volt ez? – kérdezett rá, szúrós szemmel vizsgálva Lars arcát.

Andrew már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza, de a férfi leintette.

– Tőle akarom hallani! Nos?

– Én sem tudom pontosan – nyögte Lars. – Sosem csináltam még hasonlót.

Morriss úgy várt ki, mintha azt remélné, hogy Lars tovább beszél, hogy magyarázatot ad a kérdésére. Végül egy perc elteltével belátta, hogy nem fog.

– Milyen természetű az erőd? – kérdezte egy fokkal szelídebb hangon.

Lars mély levegőt vett, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Még mindig gyenge volt, és ezen a főnixekkel teli helyen, ahol mindenki a sugárzásra pályázott, alig valamicske energiát volt képes magába szívni.

– Meg tudom gyógyítani az embereket, és meg tudom sebezni az alfákat – kezdett hozzá. – Mostanáig azt hittem, hogy csak ennyi. De... úgy tűnik, hogy el is tudom pusztítani az élő testet. Másféle anyagokon egyáltalán nem működik.

Andrew a szavait jóváhagyva bólintott.

Morriss végre leült velük szemben, de még mindig szúrós szemmel méregette őket.

– És mik a szándékaid?

– Nincsenek különösebb szándékaim – rázta meg a fejét Lars.

– Fenyegetést jelentesz az itt élőkre.

– Még ő sem tudja véglegesen elpusztítani a főnixeket – kelt a védelmére Andrew. – Az a tag is visszajött, pedig jobban jártunk volna, ha csak egy kupac por marad.

– Igaz – bólintott Morriss. – De senki más nem tud ekkora fájdalmat okozni. És ha egyszer úgy döntesz, hogy használod ezt az erőt – fordult ismét Larshoz –, akkor tartok tőle, hogy senki sem állíthat meg.

– Már az első percben megállíthatnak – mordult fel Lars, és hátradőlve karba fonta a kezét. – Ez engem is teljesen kimerít. Az se biztos, hogy képes lennék még egy főnixet elpusztítani, valaha. És egyébként sem akarom.

– Akkor mit akarsz? – szegezte neki a kérdést a férfi.

Lars készen állt a válasszal.

– Beállni a határőrségbe. Segíteni akarok.

– Ez még korai – csóválta meg a fejét Andrew. – Azok után, amit a laborban átéltél, még pihenned kell...

– Eleget pihentem! Muszáj csinálnom valamit, vagy tényleg megőrülök.

Morriss fürkészőn nézett végig rajta, de láthatóan gyorsan meghozta az ítéletet.

– Nekem nincs ellenvetésem. De a határőrségnek szabályai vannak. Időbeosztás, kijelölt területek, felettesek, és így tovább. A nézeteltéréseket nem rendezzük erőszakkal, különben azonnal ki vagy rúgva. Nemcsak a határőrségből, hanem a területünkről is. Mindezek ismeretében is jelentkezni akarsz?

– Persze – bólintott Lars, pedig végig se gondolta.

Andrew lemondóan rázta a fejét, de nem emelt több kifogást.

– Egyetlen kérdés maradt – vette ismét magához a szót a férfi, és úgy mérte végig Larsot, mintha a fejébe akarna belelátni. – Tudsz motort vezetni?

Lars magabiztosan elvigyorodott.