Mintha bebörtönözték volna a saját testébe, amit belülről sziszegő lángok martak. A feje nem egyszerűen hasogatott, de mintha fehérizzásig hevült volna. Elviselhetetlen és örökké tartó volt a fájdalom. Lars képtelen volt gondolkodni, az agya végtelen spirálban ismételte ugyanazt: elég, elég, ELÉG!

Soha nem érzett még hasonlót. Eddig is borzalmas volt meghalni és visszajönni, de a mostani túltett minden eddigin.

Nyöszörögve tért magához. Az első lélegzetvétellel olyan sok port nyelt, hogy köhögés tört rá. Az oldalára gördült, összehúzta magát, és görcsösen próbált megszabadulni tőle. A roham csak egy perc után csitult, és addigra végre a fájdalom emléke sem hasogatott tovább.

Kinyitotta a szemét, de az éles napfénytől azonnal pislognia kellett. Alig emlékezett rá, hogy mi történt, a feje még mindig kába volt, és az elmúlt percek emlékképei homályosak maradtak. Tudta, hogy Tim meghalt, és azt is, hogy Andrew kirángatta a harcmezőről, de képtelen volt felidézni a képeket.

Andrew, Natalie és Dominic úgy másfél méterrel arrébb, egy csenevész kis fa árnyékába húzódtak. A lány Dominic fölé hajolt, és minden erejével azon volt, hogy elszorítsa a fiú combját ért sebet. Így is rengeteg vér szennyezte be a földet körülöttük. Dominic még magánál volt, még ide-oda járt közöttük a szeme, és a száját egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, ahogy Lars pillantása találkozott vele. Csak Andrew maradt állva, ő folyamatosan pásztázta a környéket, a teljesen beomlott barlangtól a hátuk mögött elterülő erdőig, és a saját pisztolyát tartotta a kezében.

Lars kiköpte a port, ami megült a szájában.

– Mi történt? – kérdezte.

– Beomlott a barlang. Szerencsére – válaszolt Andrew. – Egyelőre nem tudtak követni minket, és úgy tűnik, nem voltak elegen ahhoz, hogy sokan figyeljék ezt a kijáratot. De már nincs sok időnk, mire a többiek is megindulnak.

Lars a néhai fal mellett négy alakot vélt felfedezni. Négy mozdulatlan, biztonsági ruhás alakot. Az egyik hanyatt feküdt, a mellkasát egy kerek kis lyuk ütötte át. Az új páncél nem volt golyóálló, és a seb minden bizonnyal Andrew pisztolyától származott.

Lars gyorsan elfordult a holttestektől, mert elborzasztotta a tény, hogy Andrew gyilkossá vált. Andrew is: az elmúlt percekből valamiért csak egyetlen emlék maradt meg tökéletesen. Az, ahogyan ő maga is megölt három katonát a barlangban. Olyanokat, akik csak parancsot teljesítettek, és akik csak emberek voltak, és még hosszú élet állt volna előttük. Ő pedig gondolkodás nélkül vette el tőlük a jövőjüket...

Megrázta magát, mert egyáltalán nem volt ideje ezen töprengeni, és rájött, hogy valaki még hiányzik.

– Hol van Katie? – kérdezte, miközben feltápászkodott.

Se Dominic, se Natalie nem mertek a szemébe nézni. Csak Andrew adott választ.

– Elvitték.

Lars felnyögött. A lány maga akart az élre állni, hogy feltartsa a katonákat. Ha nem segít, valószínűleg ők is odabent végezték volna, de így is túl nagynak tűnt az ár a szabadságukért.

Lars botladozó léptekkel ment oda Natalie és Dominic kettőséhez. A fiú sebei nem voltak olyan súlyosak, mint előzőleg gondolta volna. Átlőtték a combját, egy golyó súrolta az oldalát és egy másik szilánkosra törte a karját, de Natalie segítségének köszönhetően nem fenyegette halálos veszély. Legalább őt meg tudták menteni, ha Timen már nem segíthettek.

A gondolatra mintha satu szorult volna a mellkasára. Tim, aki alig fél órával ezelőtt jól láthatóan megbánta, hogy valaha ismerte őt, hogy segített neki megmenekülni a laborból és a krematóriumból, mostanra halott. A legrégebbi barátja.

Lars alig egy perce állt fel, és most újra térdre ereszkedett, ezúttal Dominic mellett. Mély levegőt vett. A gyógyítás elég sok energiájába került, úgyhogy még nem mert hozzákezdeni – tartott tőle, hogy képtelen lenne befejezni.

– Meddig voltam kiütve? – kérdezte inkább, csak azért, hogy húzza egy kicsit az időt.

– Jó öt percig. A fejsérülések sose gyógyulnak gyorsan, te meg egyébként is lenulláztad magad – közölte Andrew, de egy pillanatra sem nézett rá. A feje folyamatosan forgott, hátha időben kiszúrja az üldözőiket.

Lars is tudta, hogy nem maradhatnak itt sokáig.

– Te jól vagy, Nat?

– Semmi bajom – biccentett a lány. Messze nem volt tökéletes állapotban, de a normális emberek közül még ő úszta meg legjobban a csatát.

– Ha elszorítjátok a vérzést, tudok járni – mondta Dominic.

– Kizárt – csapott le rá Andrew. – Ha még egy kicsit mocorogsz, egy percen belül halott leszel. Mondtam, hogy csak Lars segíthet.

– Kivéve, ha titkolsz valamit a csillagzápor éjszakájáról – egészítette ki Natalie.

Dominic elfintorodott.

– Szerinted mit titkolhatnék? Zsaruk kísértek haza. A rendőrkocsiban vészeltem át a világvégét.

– Akkor inkább nem hagylak meghalni – vonta le a következtetést Lars. – Csak adjatok még egy percet!

– Annyi időnk nincs. Használd az én erőmet! – mondta Andrew, miközben odalépett mellé, és a vállára tette a kezét. Az energiaáramlás beindult. Lars maga is tudta volna hasznosítani, mert szomjazó tagjai csak most kezdtek megtelni élettel, de Dominicnak nagyobb szüksége volt rá.

– Rendben, én készen állok – bólintott. – Mehet?

– Én nem állok készen – ellenkezett Dominic. De Natalie unszolására ráharapott arra a fadarabra, amit a lány nyújtott neki. Végül hosszan szusszantott fel, és alig láthatóan bár, de bólintott.

Natalie hátrébb húzódott. A Dominic combján ejtett sebből ismét vér bugyogott fel. A fiúnak már egy perce sem lehetett hátra, az arca holtsápadt volt, a szeme homályos, mintha már csak félig lenne itt, és félig a túlvilágon. Lars megérintette, és önmagát kényszerítve lőtte ki a szikráit, akkor is, ha azok az utolsók voltak. Dominic felnyögött, és torokhangon nyöszörgött, minden erejével megpróbált menekülni, de nem volt menekvés. A seb lassan zárult be: előbb a vérzés állt el, majd az izomrostok feszültek vissza a helyükre, végül pedig a bőr is rázárult a combjára.

A ragyogás azonban nem állt el. Lars nem csak azt a sebet gyógyította meg, amelyiket akarta: begyógyított mindent. A fiú törött karja recsegve állt vissza a helyére, az oldalán lévő seb nyomtalanul bezárult.

Mire Dominic teljesen meggyógyult, mindhárman ziháltak, még Andrew is. Dominic kiköpte a fadarabot, és úgy hajtotta hátra a fejét, mintha rémálomból ébredt volna.

Lars túlságosan is közelről ismerte az érzést.

Még percekre, vagy órákra is szüksége lett volna, hogy ténylegesen magához térjen, de egy pillanattal később egy nehéz, katonai kocsi állt meg az idevezető erdei úton. Három páncélos alak ugrott elő belőle, és az ajtók által biztosított fedezékekből ismét fegyverek szegeződtek rájuk. Mielőtt Lars reagálhatott volna, Andrew a frissen begyógyult karjánál fogva rántotta fel a földről Dominicot, és a fiú nyakához szorította a fegyverét. A pajzsának most nyoma sem volt. Lars még túl gyenge volt harcolni, de az adrenalin újra elöntötte, és megsokszorozta a maradék erejét. Natalie elé állt – ha másra nem is volt képes, egy golyót még felfoghatott –, de ötlete sem volt, hogy a bátyja mit tervez.

Ismét megadásra szólították fel őket. Lars már ezerszer hallotta a frázisokat.

– Te túsz vagy, viselkedj is úgy! Indulás a kocsi felé! Most! – sziszegte nekik Andrew, aztán meglökte Dominicot és felemelte a hangját. – Adják át a járművet, és senkinek nem esik bántódása!

Lars kiszúrta, hogy a fegyver be van biztosítva: a bátyja véletlenül sem akarta lelőni a fiút. Dominic viszont nem szúrta ki. Reszketve állt a tűzvonal kellős közepén. Ha valaki meghúzza a ravaszt, ő lesz az, aki elsőként hal meg, és esélyük sem lesz újra megmenteni.

A katonák nem mozdultak, csak egyikük üvöltözött a hangosbemondóba. Lars kiszúrta a kocsi hátsó ülésén kuporgó polgármestert. Nem ismerte közelebbről, és Dominicnak köszönhetően nem volt róla nagy véleménnyel, de a férfi jelenléte most kapóra jött nekik.

Meadow polgármester most kiszállt – annak ellenére, hogy az egyik katona tiltakozva rázta a fejét –, és halálra vált arccal nézett rájuk.

– Tegyék, amit mondanak! Az ott a fiam!

Andrew kihasználta a pillanatnyi bizonytalanságot. Újabb lépéseket tett meg a jármű felé, Lars és Natalie pedig követték. Már csak pár méterre voltak a páncélautó orrától. A katonák nem eresztették le a fegyvert, de a polgármester szavai hatottak. Elhátráltak a kocsitól.

– Dominic... – nyögte a polgármester. Lars eddig nem pazarolt gondolatokat arra, hogy a polgármester hogyan fogja fogadni a fiát, de ha belegondolt volna, biztosan arra számít, hogy egyértelmű borzalommal fog rámeredni. Csakhogy, Andrew akciójának és annak köszönhetően, hogy Dominic arcára rettegés ült ki, a polgármester szava csak féltést tükrözött. – Ne bántsa!

Andrew nem hallgatott rá. Keményen taszította meg a túszát.

– Szálljatok be hátra! – vetette oda Natalie-nak és Larsnak, majd ismét felemelte a hangját. – Ha bárki megmozdul, lelövöm! – fenyegetőzött tovább olyan ádázul, hogy még Lars is hitt neki.

Amint ők ketten elfoglalták a hátsó ülést, és magukra zárták az ajtókat, Andrew a vezetőülés felől taszította be a járműbe Dominicot, majd ő is beugrott, és magára csapta az ajtót. Eldördült egy lövés, Andrew ösztönösen húzta be a nyakát, és a golyó nyomot hagyott az ablakon, de nem lyukasztotta át. A polgármester kiabálása megakadályozta a további lövöldözést. Andrew tolatásba kapcsolta a járművet, és gázt adott. A kocsi zötykölődve száguldott hátra, a kerekei el-elváltak a talajtól.

– Ez szép volt – nevetett fel Dominic. – Sose fogom elfelejteni a faterom bamba képét!

– Sokat tett hozzá az Oscar-díjas alakításod – bólintott Andrew, és befékezett egy tisztáson. – Kösz mindent! – közölte, aztán átnyúlva Dominic felett kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és egy mozdulattal kilökte rajta a srácot.

Lars és Natalie értetlenül bámultak utána, Dominic pedig még akkor sem tért magához, amikor a kocsi port és földdarabokat hányva elfüstölt mellőle.

– Ez mire volt jó? – kérdezte úgy kétszáz méterrel később Natalie.

– Ha van egy kis esze, akkor megússza. Szépen beadja a katonaságnak, hogy kényszerítettük, és mivel a főnixeket tartják a megtestesült Gonosznak, hisznek majd neki.

– És ha mégsem? – kérdezett rá aggódva Lars. – Eléggé önkéntesnek tűnt a szabadítóakcióban.

Andrew megvonta a vállát, de nem lassított.

– Majd kivágja magát. Itt nagyobb biztonságban van, mintha velünk tartana.

Lars sóhajtva dőlt hátra az ülésen – bár lazítani nem tudott igazán, mert Andrew a hajtűkanyarokban is csak annyira lassított le, hogy épphogy ne boruljanak le az útról. Örült volna neki, ha Natalie-t is sikerül túszként eladniuk, de erről már lecsúsztak.

Úgy tűnt, nem tudták üldözni őket. Mobileszközök nélkül az információk lassabban terjedtek, az atombunkertől pedig nem eredtek azonnal a nyomukba, úgyhogy amint kiértek egy főútra, Andrew rendes utazósebességet vett fel, és nem zavartatta magát a forgalomtól. Valószínűleg a többi autós is megszokta már a katonai kocsik látványát, mert ők sem foglalkoztak velük. Lars és Natalie lehúzódtak egy kicsit a hátsó ülésen, de ennek nem volt túl sok haszna: ha valaki felismeri Andrew-t, akkor így is, úgy is végük van, ő pedig nem tűnhetett el a kormány mögül.

Miközben a magasba törő, vörös sziklák között vágtattak, Lars gondolatai újra visszatértek a barlanghoz. Eleve nem lett volna szabad a polgármester atombunkerét használniuk így, hogy Dominic részvétele is nyilvánvaló volt: még ha a fiút nem is azonosították, már az a tény, hogy nem ment haza, hamar elárulta őket. Egy kicsit tartottak is ettől a lehetőségtől, éppen ezért szavazták meg, hogy hamarosan indulni fognak. Épp csak egyikük sem gondolta volna, hogy a hatóságok annyira gyorsak lesznek, hogy szinte azonnal meg fogják találni őket.

Abba pedig végképp nem gondoltak bele, hogy ez Tim életébe fog kerülni.

Lars megpróbálta újra maga elé idézni a képeket, de ha erősen koncentrált, hogy felidézzen bármit az általa megölt katonákon kívül, akkor csak azt érte el, hogy belefájdult a feje. Az a golyó, ami homlokon találta, kitörölte az emlékeit. Nem végzett tökéletes munkát – a fiú tudta, hogy Katie előre állt, és amíg csak bírta, feltartotta a katonákat. De sem a lány hangját, sem az arcát nem volt képes felidézni az utolsó pillanatokról.

Te is megtetted volna értem.

– Vissza kell mennünk Katie-ért – törte meg a csendet.

Andrew azonnal megrázta a fejét.

– Most nem. Öngyilkosság lenne.

– Nem hagyhatjuk ott! – dőlt előre az ülésen Lars, nem törődve vele, hogy esetleg felismerhetik a mellettük elhúzó járművekből. Egyébként is, minek fékeznének. Egy rabnak tök jó helye van egy katonai kocsi hátsó ülésén.

– Lars... – sóhajtott fel Andrew. – Egyelőre nem tehetünk semmit. A labort éberebben őrzik, mint a Fehér Házat.

– És akkor csak hagyjuk, hogy megkínozzák?

– Nincs más választásunk.

Lars tudta, hogy igaza van, de attól még fájt beismerni. Nem volt tervük, nem voltak információik, sem pedig több beépített emberük, aki segíthetne nekik. Csak katonák voltak, akik habozás nélkül megölték volna Natalie-t, és ha tudják, akkor előbb-utóbb őket is.

Andrew egy percig némán vezetett, aztán halkabban szólalt meg újra.

– Nem a csajod miatt – mondta. Lars már túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy kijavítsa. – Tudod, hogy nem kedvelem, de ha tehetném, akkor megszöktetném, még ha kockázatos is. Csakhogy most nem kockázatokról beszélünk, hanem teljesen egyértelmű végkimenetelről.

Lars felmordult.

– Jól van, felfogtam – dőlt hátra, de már nem húzódott le. Minden mindegy volt.

Natalie felpillantott.

– Ha nem segít, akkor mi sem tudtunk volna elmenekülni. Ne hagyd kárba veszni az áldozatát! – fogta meg a kezét, de a következő pillanatban felszisszenve próbálta elrántani. Csakhogy hiába.

A szikrák megindultak – nem pont úgy, mint Katie-vel, amikor nem tudtak uralkodni felette, és nem is úgy, mint ahogyan Andrew irányította a sajátját az imént. Natalie felsikoltott. Hiába engedte el a bátyja kezét, és Lars is hiába húzódott el tőle, a szikrák nem álltak el.

De nem is tartottak ki sokáig. Pár másodperccel később semmibe vesztek.

Ijedtében Andrew majdnem szakadékba kormányozta mindhármukat. Csak az útpadka dobta vissza a kocsit.

– Ez meg mi volt? – kérdezte hátrapillantva.

Lars a húgára nézett, és egy pillanat alatt megértette, hogy mi történt.

– Nat megsérült, csak elfelejtett szólni róla – közölte rosszallóan.

– Csak egy karcolás volt! Nem akartam, hogy aggódjatok – védekezett Natalie, aztán felhúzta a lábát, és megvizsgálta a vádliját ott, ahol a nadrágján hosszú lyukat ütött egy golyó. Az anyagot vér szennyezte, de a sebnek már nyoma sem maradt.

Andrew mély sóhajjal adott ismét gázt.

– Hát, akkor most már nem aggódunk – állapította meg komoran. – Larsnál jobb dokit úgyse találsz mostanában.

– De úgy éget, mintha tüzes vasat nyomnának a sebbe – egészítette ki morogva Natalie, és talán azért, hogy ne legyen része még egy hasonló meglepetésben, behúzódott az ajtó melletti sarokba.

– Tudom, miről beszélsz. Meghalni is hasonló élmény – bólintott Lars, és hátradőlve becsukta a szemét.

Az út akadálytalanul gördült tovább alattuk.

Lars legutoljára egy éve járt San Franciscóban. A város akkor még hatalmas volt és fényes, letaglózóan sok ember népesítette be az utcákat, a Golden Gate hídon mindennapos volt a dugó. Ehhez képest most a híd jóformán üresen tátogott, csak a szembejövő sávban fordult elő néhány jármű, a felhőkarcolók pedig sötét árnyékként mutattak a tintakék égboltra. Az egyik épület derékba tört, de a csonkja még így is a környezete fölé magasodott.

A romos irodaház körüli utcák viszont járhatatlanok voltak. Egy normálisan működő városban biztosan eltakarították volna a rengeteg üvegszilánkot és fémszerkezetet, de San Francisco már nem volt normálisan működő város. Az itt maradt emberek elintézték a dolgot annyival, hogy festékpisztollyal felfestett táblákat állítottak, amikben zsákutcákra figyelmeztették a gyanútlan sofőröket, és itt-ott rendőrségi szalagok foszlányait is fel lehetett még fedezni. Embert viszont alig. Csak néhány guberáló maradt a belvárosban. A közvilágítás megszűnt. Az ablakkeretek feketén ásítottak, a legtöbben már rég nem volt üveg, néhány alacsonyabban fekvő nyílást be is deszkáztak. Néhány ablakban arcok jelentek meg, és mérsékelt érdeklődéssel figyelték az elhaladó katonai kocsit. Az úttesten elhagyott, felborogatott járművek nehezítették a haladást, úgyhogy Andrew, miután másodszor is visszafordulni kényszerült, ötletek reményében fordult hátra.

– Hogyan tovább? – kérdezte.

Natalie hallgatott, szemmel láthatóan épp olyan tanácstalan volt, mint a testvérei. Lars mély levegőt vett, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Az út során annyira elbódult, hogy már szinte nem is voltak gondolatai. Csak képek és hangok az emlékeiből: hagyta őket felmerülni, majd elúszni az út mentén, mint ahogy a mérföldköveket hagyta maga mögött.

– Hol találjuk a főnixeket? – kérdezte.

– Valószínűleg itt, a környéken – vonta meg a vállát Andrew, majd hozzátette: – Is.

Lars nem is tudta, hogy mire számított. Talán néhány félreérthetetlen bandajelre, talán útjelző táblákra, amelyek a kóborló főnixeket vezetik el egy nagyobb csoporthoz, ahol biztonságban lehetnek. Ehhez képest, ha voltak is csoportosulások, azok nem hirdették magukat, és ez így volt jól. Ha neontáblákon toboroznák az új jelentkezőket, akkor a hatóságok egy szempillantás alatt lekapcsolnák őket.

Hiába fürkészte az ablakokat kék színű villanások reményében, a főnixek nem voltak olyan hülyék, hogy elárulják magukat egy katonai kocsi szeme láttára.

Andrew fáradhatatlanul vezetett tovább, lassan gördült az útakadályok közötti ösvényeken, nem egyszer a kocsi orrával tolta arrébb a széthagyott lomot vagy kiégett járműveket. Lars és Natalie a környező épületeket fürkészték. Két háztömbbel később, San Francisco belvárosának szívében Natalie végre felsikkantott.

– Itt vannak!

– Tudom, nem kell kiabálni – közölte fásultan Andrew.

Lars is odapillantott. A torony valaha egyszerű lakóépület lehetett, az aljában boltokkal és bankkal, de mostanra nem működtek az üzletek. A főnixek jelenlétét viszont több apróság is elárulta.

Egyfelől, hogy bár alig volt épségben ablaküveg, a felsőbb emeleteken kíváncsi arcok bukkantak fel. A kapu fölé egy mesebeli, világoskék főnixalakot festettek. A járművek elől barikáddal állták el az utat az épület körül. Mögöttük emberek álltak őrt.

És talán az sem volt mellékes, hogy minden kézből fegyvercsövek meredtek rájuk.

– Tűnjenek el innen! – kiáltott rájuk egy nő. Nagyjából az anyjukkal lehetett egyidős, és ugyanolyan szőke volt, mint ő, de az egész teste körül kék szikrák ragyogtak.

– Hát, eltaláltuk a házszámot – fintorgott Lars. A ház romosnak tűnt, a főnixek pedig barátságtalannak.

– Utolsó figyelmeztetés! – közölte a nő. A szavait követően felugatott egy gépfegyver, és felverte a betont a kocsi orra előtt. Natalie rémülten húzta össze magát.

Andrew már nyúlt volna a kilincsért.

– Várj! Ne te szállj ki! – szólt rá Lars. A bátyja még mindig katonai egyenruhában volt, ami lehet, hogy megvédte volna a főnixtámadások egy részétől, de nem tűnt a legjobb tárgyalási alapnak. – Nat, maradj a kocsiban!

Azzal Lars mély levegőt vett, és kinyitotta a saját ajtaját. Feltartott kézzel szállt ki, bár átfutott a fején, hogy attól, hogy nem rejteget pisztolyt, még egyáltalán nem volt fegyvertelen.

– Ne lőjenek! – kérte emelt hangon. A fegyvercsövek rászegeződtek, és feszült kis szikrák pattantak ki a levegőben mindenfelé. – Főnixek vagyunk. Menedéket keresünk.

– Akkor rossz helyen jártok, kölyök – lépett közelebb a nő. – Itt teltház van.

– Nem zavarunk sok vizet. Csak szeretnénk meghúzni magunkat – kérte Lars, jobb meggyőződése ellenére. Egyetlen porcikája sem kívánkozott az épületen belülre. Túl sokan hajoltak ki az ablakokon, az épület zsúfoltnak tűnt. – Már az is hatalmas segítség lenne, ha csak útbaigazítanának minket.

– Higgyem is el, mi? – húzta el a száját a nő. – Ha főnix vagy, bizonyítsd be!

Mielőtt Lars válaszolhatott volna, eldördült egy lövés, és a fiú lába összecsuklott alatta. Az éles fájdalom csak akkor érkezett, amikor a térde nekiütközött az aszfaltnak. Harsány röhögés hatolt a fülébe.

Andrew kivágta az ajtót, és Lars elé ugrott. A pajzsa, az egyértelmű bizonyíték felragyogott körülötte, és a kocsi orrát is körbefonta.

– Elég! – kiáltotta.

Nem sült el több fegyver, de nem is hőköltek vissza a támadóik. Csak a nő arcára rajzolt mosolyt Andrew akciója. Lars ülő helyzetbe tornázta magát, és vetett egy pillantást a sérülésére. A golyó a lábszárát érte, közvetlenül a térde alatt. Rohadtul fájt.

– Itt nincs hely. Két háztömbbel keletre, esetleg – intett maga mögé a nő, majd megvetően végigmérte Larsot. – Ott egész jól fogadják a hozzá hasonló selejteket.

– Selejt? – kérdezett rá meglepetten Andrew, és lassan leeresztette a pajzsot maguk körül.

Lars felmordult, ahogy megértette, mire utal. Azt is degradálónak érezte, hogy bétának nevezték, de ennél még az is jobb volt.

– Anyád – fűzte hozzá szívből.

A nő csak gúnyosan mosolygott.

– Segítsek? – emelte rá újra a fegyverét, Lars szeme közé célozva.

– Kösz, megoldom – mordult fel, és Andrew kezébe kapaszkodva feltápászkodott. A sérülés fintorba facsarta az arcát, de ha nem terhelte a bal lábát, akkor tudott állni.

– Oké, már itt se vagyunk – szögezte le Andrew, majd besegítette Larsot a kocsiba.

Szerencsére nem lőttek utánuk. Lars sebe alig vérzett, a golyó elzárta az ereket, és a fiú elég jól hozzászokott már a fájdalomhoz, úgyhogy nem panaszkodott. Andrew idegesen, tolatva indított.

– Hát ez nem lesz könnyű – állapította meg.

– Mindenhol főnixek vannak – mondta halkan Natalie, és a bátyja tiltakozása ellenére megpróbálta szemügyre venni a sebet. – Valahol csak befogadnak minket.

– Minket. De téged nem biztos – tette hozzá Lars.

Natalie meg se hallotta.

– Ki kéne venni a golyót – javasolta.

– Felesleges – vonta meg a vállát Andrew. – Nyomtalanul eltűnik. Ha jót akarsz neki, akkor inkább öld meg!

– Micsoda? – hőkölt vissza Natalie, szent borzalommal az arcán.

Lars keserűen elmosolyodott.

– Hagyjátok csak. Ezt a napot úgyse ússzuk meg, addig megtartom.

Andrew horkantva felnevetett.

Azonban így, sérülten nem szállhatott ki, a bátyját pedig kérdés nélkül elhajtották a következő állomáson egy újabb ház felé, ahol esetleg találhatnak helyet.

Volt, ahol az épület közelébe sem engedték a katonai kocsit. Volt, ahol odaengedték ugyan, de csak addig, amíg tiszta célpontot nem nyújtott. A páncélozás mentette meg őket a lövésektől, de az első szélvédőn pókhálószerű repedések szaladtak szét, és Andrew egyre kevésbé látott ki rajta. Végül, megunva az értelmetlen körözést, kifordult a belvárosból.

Natalie a helyzethez képest nyugodtan ült a helyén. Lars a veszélyesebb kalandok után próbából megérintette a húga kezét, de a gyógyító erő nem indult be újra. Csak Natalie lesújtó pillantásával találta szembe magát.

– Semmi bajom – jelentette ki a lány.

– Ezt már hallottuk – vonta meg a vállát Lars.

A felhőkarcolók közül kiérve az út sokkal rendezettebbé vált, és már nem háborús övezetre, inkább szellemvárosra emlékeztetett. Itt sem volt közvilágítás, és csak néhány lakásban gyúlt fény. A három-négyemeletes társasházak közül sokat otthagytak a lakók, de sokan maradtak is, épp csak nem merészkedtek utcára sötétedés után.

A kocsi végre akadályok nélkül haladt előre. Andrew úgy vezetett, mintha konkrét célja lenne.

– Hová megyünk? – kérdezett rá Lars.

– Előre – válaszolt Andrew. – Keresünk egy üres házat, és elfoglaljuk. A többiek is ezt csinálják, akik nem verődtek kaptárokba.

Mégsem volt célja, nyugtázta Lars. Natalie is mélyet sóhajtott. Andrew terve nem tűnt rosszabbnak az eddigi lehetőségeiknél.

– Nem fognak újra elkapni titeket? – kérdezte Natalie.

– Be se merik tenni a lábukat San Franciscóba – legyezte el Andrew az aggodalmakat.

Lars ebben nem volt ennyire biztos. A legutóbbi tévés tudósítások alapján a hatóságok igenis megpróbálták visszahódítani a várost, épp csak nem értek el semmiféle sikert. Az akcióikra emlékeztettek a kiégett járművek és házak, a ledőlt felhőkarcoló, és az a tény is, hogy a főnixek elfoglalták és teljes mellszélességgel védték a belvárost.

– Ha mégis, akkor nem akarok ott lenni, amikor ismét harcba szállnak – jegyezte meg halkan. – És hidd el, Nat, te sem.

A hátuk mögül újabb zúgás harsant fel, egy jármű ismerős hangja. Larsnak beledobbant a szíve, ahogy meghallotta a motort, és egy töredékmásodpercre abban reménykedett, hogy egy narancssárga Yamaha érkezik, a nyeregben Katie-vel, aki valahogy kiszabadult, és megtalálta őket. De amint hátrafordult, csak egy halálfejekkel díszített, fekete choppert látott, a nyergében a skatulyába illő, széles vadállattal.

– A francba! – dörrent Andrew, amint a motor beérte őket. Gázt adott, és megpróbálta lehagyni a rátapadt üldözőt.

– Ebből baj lesz – nyögött fel Lars. – Lassíts!

Nem csak egy üldözőjük volt. Öten-hatan vették körül őket, a mellékutcákból csatlakoztak hozzájuk, és elég volt pár száz méter, hogy teljesen bezárják a menekülőutakat.

Andrew viszont nem lassított.

– Üsd el! – kiáltott rá Lars, ahogy egy motoros megállt előttük. Hiába viselt fekete bőrruhát, a kék főnix-erő átragyogott rajta. Ezek nem finomkodtak holmi útra szórt szögekkel.

– Kapaszkodjatok! – kiáltotta Andrew, és beletaposott a gázba.

Lars nem a saját bőrét féltette, hanem Natalie-ét. Az ülésre bukva maga alá húzta a lányt, hogy ha kell, a testével védje.

Feldübörögtek alattuk a kerekek. Fülsiketítő csattanás hallatszott, amint a kocsi nekiütközött az útakadálynak, elsodorva a motort és az utasát. Lars csukott szemhéján át is látta a kék villanást. A páncélautó meglódult, a golyóálló ablakok berobbantak, a cserepek rájuk záporoztak, és a tető leszakadt a fejük fölül. Andrew megpróbálta az úton tartani a járművet, de már nem volt hatalma felette. Az csikorogva robbant bele a legközelebbi ház falába. Törmelék és por hullott rájuk, és valami éles nyakszirten találta Larsot. Natalie sikoltott. Mielőtt bármelyikük felfoghatta volna, hogy a lány megsérült, Lars ösztönös ereje beindult, és begyógyította a lány testén nyílt sebeket. Natalie őrjöngve próbált szabadulni tőle.

De csak pár másodpercig tartott az egész. A lány már nem sikoltott, csak ijedt kismadárként zihált.

Lars felnézett, bár ahogy megmozdult, a hátába fájdalom hasított, és a nyaka lehanyatlott. Képtelen volt felemelni a fejét, elfordítani is csak annyira, hogy lássa, hogy az ütközésbe Andrew is belehalt – élettelenül kimeredő szemmel borult a kormányra, és a mellkasából vérpatak folyt a sebváltóra.

Lars jobban örült volna, ha ő maga is meghal.

– Jól vagy, Nat? – kérdezte suttogva. A világ motorok bőgésével telt meg. A hang hiába jelentett veszélyt, mégis kedves volt a szívének.

– Azt hiszem – válaszolt halkan a lány. – És te?

Lars felnyögött. A fájdalom lassan töltötte be a tagjait, és tudta, hogy halálosnak kellene lennie. Megsérült az egyik nyakcsigolyája, de még nem ölte meg.

Andrew pislogott egyet, majd a szívéhez kapott. Amint magához tért, a szemében ott volt a fájdalom emléke – azé, amit Lars is nagyon jól ismert, és amit Andrew biztosan kevesebbszer tapasztalt, mint ő. De hátrapillantva azonnal felfogta a helyzetet.

– Vigyázz onnan, hugi – kérte Natalie-t. Amint a lány egy kicsit hátrébb húzódott, Andrew habozás nélkül szúrt hátra egy hegyesre tört vasdarabbal, és Lars körül végre megszűnt a világ.

– Ezek főnixek – állapította meg az egyik éles elméjű motoros.

Lars kinyitotta a szemét, és megmasszírozta a nyakát. Egyre bővült azoknak a sérüléseknek a listája, amiket különös kegyetlenségnek vélt. A fejlövés szörnyű volt, a végtagnövesztés egy rémálom, de a gerincsérülés túltett rajtuk. Ha rajta múlt, soha többé nem akart így meghalni.

Bár ha rajta múlt, soha többé nem akart meghalni, egyáltalán.

– Csak mi ketten – közölte Andrew, és alig észrevehető, megkönnyebbült kis sóhaj hagyta el a száját, amint Lars viszonozta a pillantását. – Natalie a húgunk, és ember.

– Akkor hogyhogy él?

Natalie már kiszállt a kocsiból, de valószínűleg nem önszántából. Az egyik motoros fazon túl közel volt hozzá, és még mindig támogatta, pedig a lánynak nem volt szüksége támogatásra.

– Meggyógyítottam – válaszolt Lars. – De ha nem veszed le róla a mocskos mancsodat, neked is lesz mit gyógyítgatnod – fenyegetőzött, és hagyta, hogy felébredjen benne a pusztító erő. A bőre alatt szikrázott.

– Hé, senki nem akarta bántani! – vette le róla a mocskos mancsát az idegen, és hátrébb lépett.

Natalie stabilan állt a lábán. A ruháját rondán megtépázta a baleset, az arcát befedte a por, és a hajába malterdarabok ragadtak, de máskülönben jól volt.

– Azt hittük, járőrök vagytok – védekezett az, amelyik az imént először vette őket üldözőbe. Nem viselt sisakot, de a rengeteg szakáll így is eltakarta az arca nagy részét.

– Már hogy lennénk járőrök, te nagyon hülye? – feszült neki Andrew. – Mekkora idiótának kell lennie egy járőrnek ahhoz, hogy egy szál kocsival bemerészkedjen ide?

– Mit tudom én. Furcsálltuk is – állapította meg a tag.

Lars a fejét fogva, de segítség nélkül kászálódott ki a roncsból. A banda maradéka is köréjük gyűlt. Csak férfiak voltak, olcsó bőrruhát viseltek, a hátukon egy-egy lángba borított karddal. A motorok kizárólag chopperek, és főleg feketék, de leginkább rozsdásak.

Andrew nemhogy ellenségesen, de undorodva méregette őket. Natalie, amikor azt hitte, hogy senki nem figyel rá, oldalra sasszézva közelebbről is megnézte magának az egyik motort.

– Szökevények vagyunk – mutatkozott be Lars. – És menedéket keresünk.

– Megtaláltátok – bólintott a szakállas tag, és a szája mosolyra rándult. 

______________________

Hogy tetszett a fejezet? Oszd meg velem!

Ha támogatnál, itt megteheted: 

https://www.buymeacoffee.com/rileyeraines