Virvával a tópartra leterített pokrócon ülünk egy magunkra tekert takaróval. Amint leültünk, annyira közel húzódott hozzám, amennyire csak tudott, és azóta esze ágában sincs megmozdulni. A csillagokat figyeli, halkan dúdolgat, és most meglepően nyugodt. Nem mocorog összevissza, mint általában, olyan, mintha teljesen beleveszett volna a pillanatba. Valószínűleg érzékeli, hogy őt nézem, mert egy picit felém fordítja a fejét, és a már jól megszokott, kedves mosolyával rám mosolyog. A tekintetem egyből az ajkára siklik, akaratlanul is elmerengek rajta. Vajon akkor is így mosolygott, amikor a csókunk közben éreztem, hogy megrándult a szája csücske? Vagy az egy egészen másfajta mosoly volt, olyan, amilyet még sosem láttam tőle, és talán soha nem is fogok?

– Mi jár a fejedben? – kérdezi halkan, és megkísérli a lehetetlent azzal, hogy még közelebb próbál húzódni hozzám. Mintha lenne köztünk akár csak egy milliméter hely.

– A csók – motyogom. – Ahogy elmosolyodtál közben. Neked?

– Nem fogsz örülni a válasznak – fintorodik el, majd újra felpillant a csillagokra. – Azon gondolkoztam, milyen mese születne abból, ha összeengednénk néhány nagydumás karaktert. Mondjuk Olafot, Kodát, Sidet, Mushut, Szamarat, és a Vaiana rákját, akinek nem jut eszembe a neve.

– Tamatoa – mormolom. – Tudod, mi lenne ennél is érdekesebb?

– Nem. Mi?

– Ha téged is közéjük raknánk – vigyorgok rá.

Virva felkuncog, mocorog egy kicsit, aminek következtében a takaró lecsúszik rólunk. Egy pillanatra megcsap az éjszakai hideg, de aztán Virva visszarántja ránk a takarót, bebugyolál minket, és ha már amúgy is helyezkedik, összekulcsolja az ujjainkat a takaró rejtekében, és a vállamra hajtja a fejét. Érzem, ahogy a szívem hevesebben kezd kalapálni, a hűvös idő ellenére forróság önti el a testemet, képtelen vagyok a lány felé fordulni. Az orromat megcsapja a samponja kellemes, édeskés illata, és tudom, ha felé fordítanám a fejem, utána képtelen lennék elfordulni, így inkább az égboltot figyelem, és igyekszem nem foglalkozni azzal, mennyire zavarba ejtő, mégis furcsán természetes ez a helyzet.

– Elismerem, tényleg érdekes lenne, ha én is köztük lennék, bár szerintem én lennék közülük a legkezelhetőbb. Oké, hogy szeretek beszélni, de jó hallgatóságnak tartom magam, ami ezeknek a karaktereknek a nagy részéről nem mondható el. Tamatoa csak magáról beszél, és nem érdekli senki más. Koda egy hiperaktív kölyök, akinek véges a figyelme, szóval csak meghatározott ideig tud csendben lenni, és odafigyelni másokra. Sid észre sem veszi, ha az állandó locsogásával bosszant másokat, de azt elismerem, hogy barátnak egész jó, mert nem annyira énközpontú, és odafigyel másokra. Olaf ebből a szempontból szerintem egy kicsit hasonlít Sidre, ő is szívesen beszél, és vannak nagyon gyermeki vonásai, nem tud túl sokat a világról, de ő sem önző, törődik azokkal, akik fontosak számára. Szamárral őt egyébként nem szívesen engedném össze, mert ő túlságosan is szókimondó, valószínűleg nagyon hamar elmondaná Olafnak, hogy ne álmodozzon a nyárról, mert amint beköszönt a jó idő, ő bizony el fog olvadni. Mushu pedig valószínűleg elátkozná az összes többi karaktert és a családjukat, amivel durván megbántaná a rákot, és hajtóvadászat indulna ellene. Meg persze dicsekedne állandóan, amivel szintén kivívná Tamatoa ellenszenvét, mert nem úgy van az, hogy rajta kívül más is dicsekedjen.

– Ez egy egész konkrét összefoglaló volt. Sokat gondolkoztál már ezen?

– Meglepődnél, ha tudnád, mennyit gondolok arra, hogy milyen lenne, ha összeengednénk néhány mesekaraktert – nevet fel. – Szívesen megnéznék egy beszélgetést olyanok között is, akik másfajta világokból érkeztek, és teljesen máshogy állnak hozzá például a szerelemhez. Mondjuk Hófehérke, Mulan és Merida beszélgetése érdekes lenne. Hófehérke még csak nem is ismeri a herceget, amikor hozzámegy. Mulan megismeri Shangot, és van ideje beleszeretni. Merida pedig köszöni szépen, elvan egyedül. Érdekes lenne, ha ők ütköztetnék a véleményüket.

– Ha választhatnál egy mesekaraktert, kivel beszélgetnél szívesen?

– Fogós kérdés – húzódik el tőlem Virva, és most, hogy már nem pihenteti a vállamon a fejét, felé tudok pillantani. Engem néz, gondolkodás közben az alsó ajkát harapdálja, a hüvelykujjával finoman dobol a kézfejemen. – Alapvetően nem vagyok oda a klasszikus Disney mesékért, mert nem szeretem, amit közvetítenek, ennek ellenére lehet, hogy valamelyik klasszikus egyik női szereplőjével beszélgetnék, mert érdekelne, mennyiben más a véleményünk bizonyos dolgokról, és van-e valami, amiben egyezik. Például Hamupipőkével elbeszélgetnék. Tényleg hiszi, hogy a herceg igazán szereti őt, annak ellenére is, hogy nem is az arcáról ismerte fel, hanem a lábméretéről? Egyáltalán miért gondolja, hogy ilyen röviddel a megismerkedés után bele lehet szeretni valakibe, akiről egyébként semmit nem tud? Mit szól ahhoz, hogy az eredeti mesében a gonosz mostohanővérei levágták a lábujjukat, hátha úgy belefér a lábuk a cipőjébe? Mennyit drogozott, hogy varrni tudó egereket hallucinált? – vigyorodik el. Elmosolyodom, és csak hallgatom, ahogy sorolja, mi mindent kérdezne Hamupipőkétől. Úgy fest, ezen a dolgon is sokat gondolkozott már, mert gondolkodás nélkül teszi fel a kérdéseket, egy pillanatra sem kell megállnia beszéd közben. Amikor elhallgat, rövid ideig csend van, nem felelek mindarra, amit mondott. Őszintén szólva le vagyok nyűgözve. Azt eddig is tudtam, hogy Virvának igen sajátos a világlátása, és mindenről van véleménye, de nem gondoltam, hogy egy mese kapcsán ennyi gondolat merült fel benne. – Te kivel beszélgetnél? – teszi fel a kérdést.

– Aranyhajjal – vágom rá habozás nélkül. – Az álmokról. Szeretném megkérdezni tőle, ő is ijesztőnek találta-e, amikor teljesült az álma.

– Azért, mert ha teljesül, akkor nincs másik álma, nincs cél, ami lebeghetne a szeme előtt? Ha jól emlékszem, erről volt szó a mesében.

– Nem, nem erre gondolok – rázom meg a fejem. – Mondd, neked teljesült már valamilyen álmod?

– Nem. Nekem gyerekkorom óta csak egy álmom van, és odáig még nem jutottam el, hogy az teljesüljön – suttogja az ég felé pillantva. – Miért?

– Mert semmi nem ijesztőbb annál, mint amikor valóra válik egy álmod. Az álmok kergetése... az mindig sokkal izgalmasabb, mint a megvalósulás pillanata. Ha történik valami, ami miatt az álmod nem tud megvalósulni, csalódott vagy, szomorú, talán még dühös is, de ha megvalósul, az csak pillanatnyi eufória. És igen, talán az a kérdés is ott motoszkál az emberben, hogy oké, ez megvolt, mi legyen ezután? Engem a könyvkiadás rémített meg. Nem volt nagy álom, nem sokkal azelőtt kezdtem álmodozni róla, hogy megvalósult, és mégis... Soha ijesztőbb dolgot nem tapasztaltam annál.

– A visszajelzésektől tartottál? – vonja fel a szemöldökét.

– Részben. Ijesztő volt a gondolata annak, hogy mások véleményezzék, amit írtam – suttogom, és még annyi mindent el szeretnék mondani, de nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. Ha nem hagytam volna a sátorban a telefonomat, most elővenném, és megpróbálnék egy jegyzetet bepötyögni, hogy úgy válaszoljak Virvának, de szóban nem fog menni. Nem tudom úgy megfogalmazni a gondolataimat, ahogy szeretném. Akkor nem, ha nincs időm gondolkozni.

– Attól féltél, hogy nem tetszik majd nekik? – kérdezi, mire megvonom a vállam. Jóval több dologtól féltem. – Oké, a csendből ítélve többet most nem szeretnél beszélni, szóval játsszuk azt, hogy elképzelem, milyen lehet egy könyv kiadása, és megpróbálom kitalálni, milyen félelmeid lehettek. Tudod, én alapvetően nem vagyok az a típus, aki tartana mások véleményétől, elég magabiztos vagyok mindennel kapcsolatban, de te nem tűnsz annak. Abban viszont biztos vagyok, hogy az írással kapcsolatban hiszel magadban, és tudod, hogy jó vagy. Talán éppen ezért volt ijesztő számodra a könyvkiadás. Úgy érezted, jó, amit csinálsz, büszke voltál magadra, hogy megalkottál egy történetet, karaktereket dolgoztál ki, többszáz oldalt írtál meg élvezhetően. Bizonyára attól féltél, hogy ha kiadod a történetet, és mások nem úgy fogják látni a dolgokat, ahogy te, oda az önmagadba vetett hited. Vagy a másokba vetett, ki tudja. Gondolhattál volna arra is egy negatív kritika után, hogy mégsem vagy olyan jó, mint hitted, de akár arra is, hogy tök jó lett, amit csináltál, és ezt másoknak is értékelnie kéne. Mindkét lehetőség elég szarul hangzik. Aztán persze ott van az is, hogy nem akkora az érdeklődés, mint amire számítasz, de akár az is, hogy rosszul fogadják az emberek a regény végét. Mert az a nyitott befejezés elég merész húzás volt, nagy kockázatot vállaltál vele.

– Egész jól eltaláltad – suttogom. – Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Te nem félsz attól, hogy mi lesz, miután valóra vált az álmod? Ha már gyerekkorod óta egy dologra hajtasz, biztos nagy a nyomás.

Virva egy darabig csendben van. Kidugja a kezét a takaró alól, és elnyújtózkodik egy gallyért, amit forgatni kezd a kezében, miközben figyeli, majd a tekintete a tóra siklik, és halványan elmosolyodik. Továbbra sem válaszol, látom rajta, hogy gondolkozik, talán az álmán, talán azon, hogy mi lesz, ha elérte, talán valami egészen máson. Végül, néhány perc elteltével felpillant az égre, majd szinte egyből felém fordul.

– Nem tudom, mit várhatnék az álmom teljesülésétől. Arra sosem gondoltam, hogy félnem kellene valamitől, inkább kíváncsisággal, vágyakozással gondoltam mindig az álmomra. Elég nagy cél, tudod? Valami olyasmi, amit nehéz elérni, sokat kell küzdeni érte, és mivel gyerekkorom óta egy hatalmas cél lebeg a szemem előtt, nem volt időm könnyebben elérhető, apróbb álmokkal foglalkozni. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit fogok érezni, ha teljesül – mosolyodik el. – Csak bízom abban, hogy ugyanolyan jó lesz a beteljesülés is, mint a cél felé vezető út.

– Titokzatos vagy.

– Tessék?

– Az álmoddal kapcsolatban. Mindig olyan nyílt és őszinte vagy, mindent megosztasz az emberekkel, de most úgy beszélsz az álmodról, hogy ne tudjam kitalálni, mi az. Ez furcsa.

– Sajnálom.

– Ne tedd! Nem azért mondtam.

– Mindenkinek vannak titkai, Suvi – hajtja vissza a fejét a vállamra, miközben eldobja a botot, és visszabújtatja a kezét a takaró alá. – Nekem ez az egyetlen titkom. Nem mintha nem bíznék meg benned, azt hiszem, ez inkább afféle babona. Félek, ha elmondom, sosem fogom tudni megvalósítani. Mint amikor elfújod a születésnapi tortádon a gyertyákat, és kívánsz valamit. Nem mondhatod el, mit kívántál, mert ha elmondod, nem teljesül. Ugyanez van a hullócsillagoknak elsuttogott kívánságokkal is.

– Érthető – suttogom, és most nem tudom megállni, felé fordulok, és szinte önkéntelenül hintek egy puszit a fejére. Különös ez a helyzet közöttünk. Néhány órával korábban megcsókolt, zavarban kéne lennem, ugrálnom kéne a boldogságtól, rózsaszín ködnek kéne lebegnie a szemem előtt, de ezek egyike sincs meg. Csupán azt érzem, hogy ez most így jó. Biztonságban érzem magam mellette, teljesen természetesnek tűnik, hogy a vállamra hajtja a fejét, természetes, hogy ilyen közelről érzem az illatát, természetes, hogy a kezem szorongatja. Természetes, hogy amikor felemeli a fejét, és a tekintetünk találkozik, gondolkodás nélkül hajolok felé, hogy megcsókoljam.

A csók lágy, epres szájfény ízét érzem Virva ajkán, pedig valószínűleg még indulás előtt kent a szájára valamennyit. A takaró alatt a combomra simítja a kezét, finoman belemosolyog a csókba, és szeretnék elhúzódni, hogy megnézhessem, egészen pontosan milyen a mosolya, de egyszerűen nem tudom megszakítani a csókot. Teljes testemmel felé fordulok, közelebb húzódom hozzá, a takaró alól kibújva csúsztatom a tarkójára a kezem, miközben abban bízom, hogy ő sem mostanában szándékozik elhúzódni tőlem. A tettemmel csak még szélesebb mosolyt váltok ki Virvából, és azzal, ahogy a combomra szorít, egyértelművé teszi, hogy határozottan nem most fogja megszakítani a csókot.

Nem tudom, mennyi idő elteltével húzódunk el egymástól. Virva a levegőt kapkodva ül mellettem, úgy vigyorog, mintha sosem lett volna még boldogabb, és az én mosolyom valószínűleg pontos lenyomata az övének. Visszatekerem magunk köré az időközben leesett takarót, és az égbolt felé pillantva próbálom szabályozni a légzésemet.

– Tudod, mit szeretek a kapcsolatok kezdetében? – kérdezi a lány halkan. Csak megrázom a fejem. – Azt, hogy mennyire könnyű teljesen elveszni benne. Normális esetben nem okoz gondot senkinek, hogy levegőt vegyen csók közben, de a kapcsolatok kezdetén még minden annyira új, annyira varázslatos, hogy azt is elfelejtjük, hogyan kell lélegezni. Biztos vagyok benne, hogy ha a szívünk dobbanásaira lenne bármi ráhatásunk, és tudnánk úgy kontrollálni, mint a levegővételeinket, számtalan csók vezetett volna már halálhoz, mert az illető szíve elfelejtett vért pumpálni a teste többi részébe.

– Elég kellemetlen lenne akkor, nem gondolod? Különösen, ha csak az egyik fél hal meg, a másiknak pedig együtt kell élnie a tudattal, hogy miatta lelte halálát.

– Valószínűleg az első néhány csók közbeni haláleset után az életben maradt felet gyilkossággal vádolnák, aztán rájönnének, hogy nem szándékos volt, sokkal inkább baleset, de ettől függetlenül kellene nekik bűnbak, mert a hozzátartozók nem nyugszanak, amíg nincs meg a tettes. Ezután valószínűleg törvényileg szabályoznák a romantikus kapcsolatokat, lényegében betiltanák a szerelmet, hogy elkerülhetőek legyenek a halálesetek. Gyermeknemzés céljából is csak olyan emberrel feküdhetnének le az emberek, aki iránt nem táplálnak gyengéd érzelmeket, vagy mesterséges megtermékenyítés révén kéne teherbe esnie minden nőnek, aki anya szeretne lenni. Ha valaki mégis szeretne romantikus kapcsolatot folytatni valakivel, akkor nagyon komoly szabályok vonatkoznának rájuk, nem lenne engedélyezett köztük a fizikai érintkezés, és biztos kitalálnának néhány módszert, hogy ellenőrizni tudják a törvény betartását.

– Gondolom, ezen is sokat agyaltál már.

– Nem is értem, miből gondolod – vigyorog rám. – Furcsa dolog a fejemben lenni, tudod? Nem tudom kontrollálni a gondolataimat, állandóan agyalok valamin, és néha mindenféle átmenet nélkül váltok témákat magamban is. Most például a második világháború jutott eszembe, és az, ahogyan álcázták az elődeink a különféle hadászati eszközöket, vagy ahogy lebegő fákkal próbálták átverni a szovjeteket. A sítalpas katonai egységről ne is beszéljünk. Találékonyak voltak, nem igaz? Láttam egy olyan képet 1944-ből, ahol egy hadihajót olyan jól álcáztak erdőnek, hogy ha nem mondják, hogy van a képen hajó, meg sem találom. A lebegő fák ötlete is milyen klassz volt! Kár, hogy nem működött, mert egyébként ötletnek zseniális volt. Mégis milyen elborult elmének jutna eszébe, hogy lógassunk be az utak fölé kisebb fenyőket, hogy a megfigyelő tornyokból folyamatosnak tűnjön az erdő, és a szovjetek ne lássák, hol van az út? Persze egy légi felderítés során azonnal bukik ez a dolog, repülőről könnyű kiszúrni, hogy valami nem stimmel, és éppen finn csapatok menetelnek a határ felé, de akkor is menő ötlet volt.

– Szívesen belenéznék a fejedbe – mormolom.

– Meghiszem azt – neveti el magát Virva, majd elhúzódik tőlem, felkel, és felém nyújtja a kezét, hogy engem is felsegítsen. Elfogadom a felém nyújtott jobbot, és miután Virva felhúzott, összeszedem a takarót, majd követem a lányt a sátorba. Ahogy bemászik, egyből belebújik a hálózsákjába, és miután behúztam a cipzárt a sátor ajtaján, én is hasonlóan teszek. Ezt követően magunkra terítjük a pokrócokat, amik még nálunk vannak, végezetül pedig a takarót. Hideg az éjszaka, ha csak a hálózsákban aludnánk, és nem lenne más, ami melegítsen minket, egész éjjel vacognánk.

Virva mocorogni kezd, ügyetlenül az oldalára fordul, hogy felém nézzen. Igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy figyel, a sátor szúnyoghálós tetején át figyelem az égboltot, már amennyit látok belőle a fölénk belógó faágakon át. Aztán, magam sem tudom, miért, Virva felé fordulok, és a hálózsákomból félig-meddig kibújva kúszom közelebb hozzá. Amint fölé hajolok, visszafordul a hátára, kíváncsian figyel, mintha azt próbálná kitalálni, mi jár a fejemben, de még mielőtt lehajolhatnék, hogy megcsókoljam, finoman a karomra simítja a kezét, és halványan elmosolyodik.

– Felbátorodtál – suttogja. – Nem számítottam erre.

– Biztonságban érzem magam melletted – motyogom. – Nincs mitől tartanom.

– Ennek örülök – mosolyodik el még jobban, aztán az arcomhoz nyúl, és a fülem mögé simít egy hajtincset. Szeretnék lehajolni hozzá, hogy megcsókoljam, valami mégis visszatart. Olyan, mintha Virva megpróbálná elodázni a csókot, mintha nem szeretné, hogy megtegyem. – Mit vársz ettől a csóktól, Suvi? – kérdezi. – Mit gondolsz, mi lesz azután, hogy fölém hajolva megcsókolsz a sátorban?

– Nem tudom. – Szinte csak lehelem a szavakat. Érzem, hogy forróság önti el a testemet, amint rájövök, mire gondol Virva, de furcsamód nem érzem zavarban magam, inkább kíváncsi vagyok. Szeretném, hogy történjen valami a csók után.

– Nem szeretnék kapkodni, oké? – simít végig az arcomon. – Csodálatos lány vagy, Suvi, nagyon kedvellek, és elképesztően örülök annak, hogy úgy tűnik, te is érzel irántam valamit, de nem szeretnélek siettetni. Most eláraszt téged a kapcsolatok kezdetén jellemző összes érzés, mindent szeretnél egyszerre, és én is ezt érzem, de félek, ha engednénk ennek az érzésnek, később megbánnánk. Nem szeretném, hogy a hétvége után hétfőn rám se merj majd nézni az egyetemen, mert zavarban vagy amiatt, ami történt, és amilyen gyorsan történt. Nem szeretném, hogy elhidegüljünk egymástól, mielőtt még igazán összemelegedhetnénk. Lassan szeretnék haladni, kiélvezve a pillanatokat, kicsit visszafogva magunkat, hogy biztosak legyünk abban, hogy nem teszünk olyat, amit megbánnánk. Ez így megfelel neked is?

– Persze – bólintok. Virva megemeli a fejét, és egy puszit nyom a homlokomra, ezt követően pedig visszafekszem, és újra bebugyolálom magam a hálózsákba. Virva kicsit közelebb araszol hozzám, visszafordul felém, és kidugja a kezét a sok-sok réteg takaró alól, hogy át tudjon karolni. Ebben a kellemes, biztonságos helyzetben pillanatok alatt elalszom, és az utolsó éber gondolatomon kénytelen vagyok elmosolyodni. Mégis miért féltem annyira ettől a kirándulástól?