Sokáig ülünk még Virvával az ebédlőben, mivel egyikünknek sincs órája. A lány egy darabig a könyvemet figyeli, nézi a rövidke üzenetet, amit írtam neki, nézi az aláírásomat, és amikor már éppen elővenném a laptopomat, hogy folytassam a regényem írását, mosolyogva összecsukja a könyvet, visszasüllyeszti a táskájába, majd felém fordul.

– Légy szíves, rajzolj nekem egy fát!

– Az nem úgy van, hogy légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt? – mormolom A kis hercegre célozva, mire Virva elmosolyodik, megcsóválja a fejét, aztán az egyik raszta tincséhez nyúl, és a rajta lévő gyönggyel kezd játszadozni.

– De, ha én volnék a kis herceg, úgy lenne. Te pedig a megszelídítésre váró róka lennél, akiért felelős leszek, amint elkezd bízni bennem. De nem, én azt szeretném, ha egy fát rajzolnál nekem. Persze csak akkor, ha nem gond. Tudod, ez egyfajta pszichológiai teszt, elég sokat meg tudok mondani rólad abból, hogy milyen fát rajzolsz. Éppen ezért megértem, ha nem szeretnél fát rajzolni, valószínűleg nem szeretnéd, ha így ismernélek meg, és lehet, hogy bizonyos dolgokban tévednék is a rajz alapján, de szerintem szórakoztató. Szívesen mondanám, hogy én is rajzolok neked egy fát, de mivel én tudom, milyen szempontok alapján kell elemezni, csalás lenne. Esetleg Lumit vagy Aurorát megkérhetem később, és elemezhetjük együtt, de... Mit csinálsz? – hallgat el.

– Papírt veszek elő. Valamire rajzolnom kell – motyogom a táskámban kutatva. Előveszem a nálam lévő füzetek egyikét, kitépek belőle egy lapot, majd a füzetet visszateszem a táskámba, és előveszek egy tollat. A fám nagyjából a fektetett lap felét foglalja el, göröngyös talajon áll, gyökereket nem rajzolok neki, és mivel valamiért egy fűzfa jelenik meg lelki szemeim előtt, igyekszem azt rajzolni. Virva csendesen figyeli, ahogy először vastagabb, majd vékonyabb ágakat rajzolok, nézi, ahogy lefelé csüngő keskeny gallyakkal egészítem ki a rajzot, amiken levelek kapnak helyet. Amikor úgy ítélem meg, hogy elkészültem, leteszem a tollat, és elé tolom a papírt.

Egy darabig a szája belső oldalát rágcsálja, majd a szájába vesz egy hajtincset, és a rajta lévő gyöngyöt rágja, miközben tanulmányozza a rajzomat, majd sóhajtva felém fordul, a tekintetében aggodalmat vélek felfedezni.

– Nem volt valami szuper életed, igaz? – suttogja. Nem tudom, hogy feleljek erre a kérdésre, így csak megvonom a vállam, ő pedig még hangosabban sóhajt, majd kicsit közelebb húzza hozzám a székét, és kettőnk közé csúsztatja a lapot. – Nézd csak! A fa mérete arról árulkodik, van-e önbizalmad. Ha a fa betölti az egész lapot, akkor van, de még mennyi, viszont minél kisebb, annál kevesebb önbizalommal rendelkezel. A te fád alig tölti ki a lap felét, ez önbizalomhiányra utal, és a lefelé csüngő ágak szomorúságot árasztanak. A tény, hogy ez egy fűzfa, még inkább megerősíti ezt, a fűz ugyanis a depresszióra való hajlamot fejezi ki, és jelzi a múlt kínzó emlékeit és rossz tapasztalatait. A vonalak viszont nagyrészt határozottak, ami jó, ez azt jelzi, hogy te is határozott személyiség vagy, viszont a reszketeg vonalak, amikkel az ágakat és a leveleket rajzoltad, arra utalnak, hogy kicsit bizonytalan vagy a céljaiddal kapcsolatban. Furcsa kettősség lehet ez benned, szívesen betekintenék az agyadba, hogy megismerjem az ezzel kapcsolatos gondolataidat – mosolyog rám, majd újra visszafordul a laphoz, és tovább szemléli a fát. – A fa elhelyezkedése sem mindegy. Figyelj csak! – Virva felveszi a papírt az asztalról, majd félbehajtja, először hosszában, aztán széltében, és utána visszateszi az asztalra. – Kevés ember van, aki pontosan középre rajzolná a fát, és nálad is megfigyelhető egy kis eltolódás. Inkább balra és fent van a fűzfád, ez gátlásosságra, óvatosságra utal, bár hogy őszinte legyek, ez nem igazán lep meg. A fád kicsit balra dől, ez azt jelenti, hogy anyukád nagyobb hatással volt az életedre, mint apukád, de ez nem volt jó hatás.

– Ezt honnan veszed? – szólok közbe.

– Az ágakból. Bal oldalon a vastagabb ágak is kissé lefelé csüngenek, ez az anyával való rossz kapcsolatra utal, illetve arra, hogy a kapcsolat bonyolultsága ellenére is ragaszkodsz hozzá. Apukáddal talán jobb egy kicsit a kapcsolatod, mert a jobb oldali ágak inkább felfelé állnak, és itt sűrűbbek is a levelek, ami azt jelenti, hogy optimistán tekintesz a jövőre. Tényleg nagyon furcsa benned ez a kettősség – csóválja meg a fejét. – Az klassz, hogy rajzoltál talajt, mert azt jelenti, te is érzel talajt a lábad alatt, de amilyen egyenetlen, szerintem a te talajod sem valami megbízható. Megkérdezhetem, miért nem rajzoltál gyökeret a fának?

– Mert az a föld alatt van, nem látszik – vonom meg a vállam.

– Egy rajzon bármi megtörténhet – mosolyog rám, és most a rajz helyett engem figyel, miközben folytatja a mondandóját. – A gyökér az ösztönöket hivatott jelezni, ha nem rajzolsz gyökeret, az azt jelenti, nem engedsz az ösztönkésztetéseidnek, nem éled ki azokat. Kontrollálod magad, megpróbálsz elvárásoknak megfelelni. A fa törzse ugyancsak azt a kettősséget fejezi ki, amit a rajzod más elemei is. Erős a törzs, aminek azt kéne jelentenie, hogy jó gyerekkorod volt, de rajzoltál lyukat rá, és vannak rajta barázdák, vonalak is, ami valamiféle gyerekkori traumára utal. Ezek alapján azt mondanám, történt valami a gyerekkorodban, de volt egy támogató közeged, akik segítettek ezt nagyrészt feldolgozni.

– Ennyi? – kérdezem.

– Igen – bólint Virva. – Köszönöm, hogy megengedted, hogy kielemezzelek. Nem tudom, mennyi valós mindabból, amit a rajz alapján gondolok rólad, tévedhetek is valamiben, és nem kell elmondanod, miben, de így is jó érzéssel tölt el, hogy ezt megengedted. Mintha kicsit jobban bíznál már bennem.

– Te milyen fát rajzolnál? – kérdezem, és igyekszem figyelmen kívül hagyni mindazt, amit mondott. Mintha kicsit jobban bíznék benne... Valóban így volna? Nem tagadom, hogy kedvelem őt, de a bizalom annyira komoly szó. Persze, sírtam előtte, és hagytam, hogy magához öleljen, de az csak pillanatnyi elgyengülés volt. Önszántamból nem sokat mesélnék neki magamról, mindazt, amit tud, ő következtette ki. Bizalom lenne mindez?

– Én valószínűleg minden másra jobban odafigyelnék, mint a fára – vonja meg a vállát, majd maga elé húzza a lapot, megfordítja, elveszi tőlem a tollat, és rajzolni kezd. – Nagyobb hangsúlyt fektetnék a fa környezetére, mert valamiféle közegben képzelném el, nem csupán egy faként a semmiben. Maga a fa jelentéktelen lenne a rajzon, kiélezném az egészet az éjszakai tájra körülötte, a szentjánosbogarakra, amik összevissza repkednek, az egyik ágon megbújó bagolyra, a tiszta, csillagokkal tarkított éjszakai égboltra... Így – fordítja felém a lapot. Havas talajon áll egy egyszerű fa, csak néhány levél van rajta, az ágakat is hó borítja. Az egyik hófedte ágon bagoly ücsörög, a lap jobb felső sarkában félhold világít, apró, indigókék pontok vannak mindenfelé – csillagok. Néhány csillag nagyobb a többinél, vannak, amiket Virva halvány vonallal kötött össze, megrajzolva néhány csillagképet.

– Mi ez a dolog veled és a csillagokkal?

– Mármint hogy miért szeretem őket ennyire? – kérdezi, mire bólintok. – Gyerekkoromban volt egy kutyánk. A szüleim mindig azt mesélték, hogy amikor kiraktak babakocsiban az udvarra aludni, ő lefeküdt a babakocsi mellé, és el sem mozdult mellőlem. Vigyázott rám. Ha nyöszörögni kezdtem, a fülét hegyezte, ha elkezdtem sírni, de a szüleim nem hallották, ugatott, hogy felhívja magára a figyelmüket. Okos kislány volt. Ahogy kicsit idősebb lettem, állandóan játszottam vele, szeretgettem, igyekeztem mindig a közelében lenni. Persze a szüleim odafigyeltek arra, hogy ne idegesítsem őt, és ha kicsit visszavonult, hogy egyedül legyen, nem hagyták, hogy piszkáljam. Ötéves voltam, amikor meghalt. Nem igazán értettem, miért nincs otthon többé, nem értettem, hova tűnt. Anyukám leültetett a nappaliban, elmondta, hogy Tähti visszament oda, ahova tartozik. Fel az égbe, a csillagok közé – mosolyodik el szomorkásan, és úgy tekint az ebédlő mennyezete felé, mintha az éjszakai égboltot tanulmányozná. – Sírtam. Azt szerettem volna, hogy az én kis csillagocskám* velem legyen, ne odafent, ahol nem érhetem el. Nem tudtam túltenni magamat az elvesztésén, így azon a hétvégén a szüleim kivittek a faházunkhoz, naplementekor leültek velem a tó partjára, és együtt néztük, ahogy megjelentek az égbolton a csillagok. Tél volt és hideg, fáztunk, mégis addig ültünk kint, amíg teljesen be nem sötétedett. Ott kint, a faházunknál nincs fényszennyezés, tudod? – pillant rám, én pedig bólintok. A faházaknál általában nincsen, ez bennük a legszebb. – Tökéletesen látszanak a csillagok, látni lehet a Tejutat. Megkérdeztem a szüleimet, Tähti hol van, ők pedig rámutattak a Tejútra. Azt mondták, ott van, most már a csillagok ösvényének része, együtt van más emberek elvesztett szeretteivel, és onnan figyel minket, vigyáz ránk. Ez gyerekkoromban nagyon megnyugtató volt – suttogja, miközben ujjaival újra és újra végigsimít az alkarján lévő csillagképen. – Jó volt elképzelni, hogy Tähti nem ment el örökre, és odafentről éppúgy vigyáz rám, ahogy akkor tette, amikor a babakocsim mellett feküdt.

– Hiszel még ebben?

– Ez is van olyan jó lehetőség, mint minden más, nem igaz? – mosolyog rám. – Menny és pokol, Elízium és Tartarosz, Niflheim, Valhalla, reinkarnáció... Miért ne férne el mindezek mellett az, hogy a halott élőlények lelke csillaggá válik? Miért ne létezhetne a halott lelkek ösvénye? Igen, Suvi, én ebben hiszek.

– És ha a világ születéséről van szó, miben hiszel? – kérdezem. Furcsamód jó érzés hallgatni, mit gondol Virva ezekről a dolgokról. Én ugyan nem hiszek a túlvilágban, nem hiszem, hogy volna bármi is a halál után, de érdekel, Virva milyennek látja ezeket a dolgokat. Ő olyan embernek tűnik, aki egyszerre hisz a tudományban és a mondákban, aki tudja, pontosan mik is a csillagok, mégis halott lelkeknek képzeli őket. És még ő mondja, hogy a bennem lévő kettősség furcsa!

– Természetesen abban, amit a Kalevala ír – vigyorodik el. – Egy kacsa tojt néhány tojást, és abból lett a világunk.

– Miért pont ez? – mormolom, ahogy felidézem magamban a Kalevala sorait. A kacsa kereste, hol fészkelhetne, amikor a vízből kiemelkedett Ilmatár istennő térde, amit a kacsa egyszerű dombnak nézett, így ott rakott fészket. Aranyszínű tojásokat tojt, napokig kotlott rajtuk, mígnem Ilmatár megmozdította a térdét. Ennek következtében a tojások a tengerbe zuhantak, és ahogy széttörtek, létrejött belőlük a világunk. Az alsó felükből lett a föld, a felsőből az ég, a sárgájukból a Nap és a Hold, tarka részeikből a csillagok, fekete részeikből pedig a felhők. Bugyuta, mégis mulattató történet, őszintén nem lep meg, hogy Virva hisz ebben.

– Mert menő – vonja meg a vállát Virva. – Kicsit elbaszott és ostobaság, de klassz, egyedi elképzelés. Sokkal menőbb, mint az, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot, és a görög mitológiai teremtéstörténetnél is jobb. Azt ismered? – kérdezi, mire alig észrevehetően megrázom a fejem. Oké, hogy ő mindenféle mitológiával és vallással képben van, de nem mindenki rendelkezik ekkora tudással. – A görög mitológia szerint kezdetben csak Khaosz volt, ami lényegében semmi, üresség. Később kivált belőle az alvilági sötétség, Erebosz, valamint az éjszaka, Nüx. Utána született meg Gaia, a föld, aki létrehozta Uranoszt, az eget. Nem egy nagy sztori, a görög mitológia többi dolgához képest kifejezetten unalmas, szóval azt kell mondanom, ezen a téren a Kalevala vezet, az legalább furcsa a maga kacsás sztorijával.

– De hiszel is benne, vagy csak szereted, mert furcsa?

– Nem tudom. A hit egy különös dolog. Elméletileg az a lényege, hogy mindenféle bizonyíték nélkül elhiggy valamit, és kitarts mellette akár akkor is, ha számtalan bizonyítékot tudnak felmutatni, aminek meg kéne ingatnia a hitedet. Olyan, mintha vakon bíznál valakiben. Nincs rá okod, hogy higgy, inkább csak önmagadat próbálod nyugtatni azzal, hogy van hited. Mert ha ez nincs, akkor mi van? Ha nem hiszel semmiben, akkor a világ unalmasnak, szürkének tűnik, nem találsz benne varázslatot, a halál gondolata pedig kifejezetten ijesztő tud lenni, ha úgy gondolod, hogy nincs utána semmi. Ezért inkább hiszel egy Istenben, hiszel valamiféle mitológiában, hiszel a reinkarnációban, vagy akár abban, hogy csillaggá válsz a halálod után. Mindegy, csak arra ne kelljen gondolnod, hogy talán nincs is semmi.

– De mi értelme ennek az életnek, ha közben egy következőre várunk? – mormolom éppen akkor, amikor Lumi újfent csatlakozik hozzánk. Lehuppan a székre, amin korábban is ült, először rám, majd Virvára néz, aztán elmosolyodik.

– What's the point of it all, if we only keep living this life to get another one?** – suttogja. – A vallásról beszélgettek?

– A hitről – pillant rá Virva. – Mi volt ez a szöveg? Valahonnan ismerős, de hirtelen nem tudom, honnan.

– Dalszövegrészlet – vonja meg a vállát Lumi, és akárcsak korábban Aurora, már veszi is elő a telefonját, és elindítja a dalt. Hagyja, hogy olvassuk közben a szöveget, közben halkan dúdolgat, és amikor véget ér a dal, leállítja a lejátszást, majd visszasüllyeszti a telefonját a zsebébe. – Olivera tavaly versenyzett az UMK-n*** ezzel a dallal, de ugye miért is küldenénk ki az Eurovízióra egy elvontabb előadót egy még elvontabb dallal – forgatja a szemét. – Persze, hogy a The Rasmust kellett. Mintha csak azért, mert van egy világhírű daluk, nyerhetnének az Eurovízión is.

– Én Tommi Läntinent küldtem volna.

– Én a Cyan Kickset – mormolom.

– Igazából szinte majdnem mindegyik dal jobb volt, mint a Jezebel. De nyugodtan beszéljetek tovább a hitről, nem szeretném elterelni a témát. Mire jutottatok eddig?

– Virva hisz a Kalevala szerinti világteremtésben, mert menő.

– Egyet kell értenem Virvával – bólint a lány, és a fülében lévő hatalmas karikafülbevaló hozzácsapódik a nyakához. – A kacsás sztori menő. Aurorával odavoltunk érte régebben, még le is rajzolta, hogyan törtek szét a tojások, és rányomtattuk pólóra, az volt az egyenpólónk. Már régóta nem hordtam, de lehet, valamelyik nap felveszem, hogy ti is lássátok. Egyébként kérdezhetek valamit?

– Persze – bólint Virva, és amikor Lumi felém fordul, én is biccentek, jelezve, hogy nyugodtan. Bár van egy olyan érzésem, hogy Virva fog válaszolni a kérdésére mindkettőnk helyett.

– Ti mióta vagytok együtt?

Szinte már várom is a tiltakozást Virva részéről, amint meghallom a kérdést. Szeretném, ha megmondaná, hogy Lumi félreérti a helyzetet, mi nem vagyunk együtt, alig ismerjük egymást, de a lány nem mond semmit, csak halványan elmosolyodik, és a szemén is látni, hogy jól szórakozik a helyzeten. Én vele ellentétben zavarban érzem magam. Vajon miből gondolta Lumi, hogy Virva és én együtt vagyunk? Miért hiszi, hogy beszélnénk róla, ha így lenne? Nem vagyunk barátok, semmi okunk nincs az esetleges párkapcsolatainkról beszélgetni.

– Nem vagyunk együtt – motyogom végül.

– Ó! Bocsánat, félreérthettem a dolgot. Persze gondolhattam volna abból, ahogy reagáltatok arra, amikor elmondtam, hogy nem vagyok oda a gondolatáért, hogy párkapcsolatom legyen, de annyira... nem is tudom, olyan, mintha lenne köztetek valami, és... – Lumi zavartan elhallgat, majd megrázza a fejét. – Mindegy. Bocsi a félreértés miatt.

– Igazából nem nagy félreértés – mosolyog Virva még mindig. – Mármint nekem nem titkolt célom összejönni Suvival, de erről inkább nem beszélnék, mert szerintem nem repesne a boldogságtól, ha kiteregetném a terveimet – pillant felém. – Már most zavarban van, ahogy látom.

– Igazából azon gondolkoztam, hogy elmehetnénk együtt valahova.

– Tessék? – fordul felém teljes testével, szinte a székről is leesve. A szemem sarkából látom, ahogy Lumi elmosolyodik, érdeklődve figyelve minket, de igyekszem kizárni a jelenlétét, és csak Virvára koncentrálok.

– Szombaton jól éreztem magam – motyogom. – Megismételhetnénk. Nyugodtabb környezetben. Mondjuk megcsinálhatnánk azt, amiről korábban meséltél. A csillagbámulósat.

– Oké – bólint Virva, és úgy tűnik, ezúttal ő van zavarban. Vicces és furcsa dolog így látni őt, mert nem tűnik olyan embernek, aki könnyedén zavarba jönne, de most mégis kissé elpirul, és látom rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Igyekszem elrejteni a mosolyomat, hiszen ő mindig megértő velem, én sem szórakozhatok az ő zavarán, de akárhogy is próbálkozom, egyszerűen nem tudok komoly maradni. Jó érzés, hogy miattam ilyen.

– Úgy fest, a mi kis írónk a való életben is szadista – vigyorog Lumi. – Ennyire élvezni valaki másnak a zavarát...

Szinte oda sem figyelek rá, továbbra is Virvát nézem. Végül visszafordul az asztal felé, maga elé húzza azt a papírlapot, amit már szinte teljes egészében elfoglalnak a rajzaink, és az asztalon hagyott tollammal firkálgatni kezd. Közelebb húzódom hozzá, hogy jobban lássam, mit firkál, és közben észreveszem, hogy Lumi a telefonját elővéve fotót készít rólunk, majd pötyögni kezd, és nem sokkal később csipog a telefonom, de igyekszem tudomást sem venni róla, csak nézem, ahogy Virva rajzolgat.

A tekergőző vonalakból ezúttal is denevérek bontakoznak ki, körülöttük apró csillagok, és már épp szeretném megdicsérni, amikor Virva írni kezd valamit úgy, hogy közben takarja előlem a szöveget. Amint befejezi az írást, leteszi a tollamat, letakarja a szöveget, és egy halvány, mégis kissé megsemmisítő mosollyal pillant rám, miközben elém tolja a lapot, és leveszi róla a kezét.

Most legszívesebben megcsókolnálak.

Döbbenten nézem a leírt szavakat, újra és újra elolvasom őket, hogy biztos az áll-e a papíron, amit először olvastam, de amikor harmadik olvasásra is ugyanazt látom, már tudom, hogy nem a képzeletem űz tréfát velem – hanem Virva. A papírért nyúlok, hogy eltegyem, mielőtt Lumi fejjel lefelé elolvasná Virva kis üzenetét, de a kezem megremeg közben, és képtelen vagyok normálisan megfogni a lapot, így végül feladom, és csak nézem Virva gyönyörű kézírását, nézem a szavakat. Érzem, ahogy egyre hevesebben kalapál a szívem, ahogy Virva felé fordulok, aki még mindig mosolyogva néz engem, halvány pírral az arcán.

– Akkor miért nem teszed? – suttogom.

*Virva nem véletlenül használja a csillagocskám kifejezést Tähtira, a tähti szó ugyanis csillagot jelent.

**Részlet Olivera Thank God I'm an atheist című dalából, jelentése: mi értelme van az egésznek, ha csak azért éljük ezt az életet, hogy kapjunk egy másikat?

***UMK: Uuden Musiikin Kilpailu (új zenei verseny), a finnek itt döntik el, kit küldenek az Eurovízióra.