A terem előtt ülve zenét hallgatok és a Facebook hírfolyamot görgetem, amikor leül mellém valaki a padra. Fel sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, Virva az, így aztán kiveszem az egyik fülhallgatót a fülemből, hogy halljam, ha beszél hozzám, de egyébként nem foglalkozom a jelenlétével. A zene továbbra is szól, még mindig a telefonomat nézem, Virva pedig csendben ül mellettem. Ha jobban belegondolok, utóbbi elég szokatlan, de nem óhajtok felpillantani és megbizonyosodni arról, hogy tényleg ő ül mellettem, mert ha megtenném, még a végén beszélgetést kéne kezdeményeznem, és ahhoz őszintén nincs semmi kedvem.

– Mit hallgatsz? – teszi fel végül a kérdést, amikor megunja a csendet, és a válaszomat meg sem várva kiveszi a kezemből a fülhallgatót, majd a fülébe dugja. Felpillantok rá, már épp szeretném leteremteni amiatt, hogy elvette a fülhallgatómat, amikor változást veszek észre rajta. A haja, ami eddig baracksárga volt, most pasztell-lila és raszta, egy részét hátul összefogta, a többi szabadon lóg. Egy-két helyen gyöngyöket veszek észre a tincseken, és egy pillanatra teljesen elvarázsol ez a hirtelen, nagymértékű változás, amit a lányon látok, de mielőtt igazán sokáig nézhetném, felém fordítja a fejét. – Mi ennek a zenekarnak a neve? Nagyon tetszik, kellemes. Alapvetően annyira nem szeretem a rockzenét, ritka, hogy valami, ami rock, tetszik, de ez kimondottan jó. Egyébként illik hozzád, egész komoly a dalszöveg, nem olyan tucatzene, ami a szerelemről vagy a nyárról szól, kicsit elgondolkodtatóbb. Mit is mondtál, mi a zenekar neve?

– Nem mondtam – mormolom, mert esélyem sem volt megszólalni, és várok egy picit, hátha Virva megint beszélne, mielőtt elárulhatnám a zenekar nevét, de nem teszi. Mosolyogva, csillogó tekintettel figyel, és amikor nem szólalok meg, mintha aprót bólintana, hogy folytassam. – Shiraz Lane.

Mielőtt Virva felelhetne, a dal véget ér és újabb kezdődik. A zenekar egyetlen finn dala, amit korábban egy tévés szereplés kedvéért alkottak meg egy költő verséből. Virva összevonja a szemöldökét, amikor felcsendül az ének, majd amikor realizálja, hogy ugyanaz a zenekar szól, ami korábban, halványan elmosolyodik.

– Finnek? Na hát! Olyan szép az énekes angol kiejtése, észre sem vettem a finn akcentust. Megnézhetek valamit? – kérdezi, de választ megint nem vár. Kiveszi a telefont a kezemből, néhány ujjával közben végigsimít a kézfejemen, aztán amikor a telefonom már nála van, kilép a Facebookból és megnyitja a Spotify-t. Végiggörgeti a lejátszási listát, ami éppen szól, majd találomra kiválaszt egy dalt, és elindítja.

Összerezzenek, amikor meghallom az első hangokat. Halk, lágy zongoraszó, amihez néhány másodperc múlva csatlakozik Hannes Kett énekhangja, én pedig már kapom is ki a telefonomat Virva kezéből, és egyből átkapcsolok egy másik dalra. Nem fogom az egyetem folyosóján elsírni magam egy dalt hallgatva. Teljességgel lehetetlen, hogy ez megtörténjen.

– Bocsi – kezd el egyből szabadkozni, amint ráébred, hogy valami olyat tett, amit nem lett volna szabad. – Nincs jogom a lejátszási listádat kapcsolgatni. Megszoktam, hogy megtehetem, tudod? Nekünk otthon a testvéreimmel minden közös volt, mindig belepiszkálhattunk a másik dolgaiba. Ha például az öcsém szenvedett valami hülye GTA San Andreas küldetéssel, tök egyszerűen eltoltam a székkel együtt a számítógép elől és megcsináltam én. Vagy amikor épp zenét hallgattam, és közben csak úgy szörföltem a neten, a bátyámnak pedig kellett a gép, nem megkért, hogy menjek arrébb, hanem odaállt mellém, levette a kezem az egérről, és onnantól csinálta, amit kellett neki. Számomra ez a természetes, és hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mások ezt bunkóságnak láthatják, vagy hogy átléphetek ezzel egy határt, amit nyilvánvalóan nem kéne átlépnem. Ne haragudj. – Alighogy befejezi a mondandóját, a combomon lévő kezemre csúsztatja a sajátját, és egy pillanatra megszorítja a kezemet, de az érintés olyan hamar eltűnik, ahogy érkezett.

Igyekszem elraktározni magamban az információt, hogy Virva bármikor elvehet tőlem valamit, ami az enyém, mert ehhez szokott hozzá, és amikor látom, hogy a körülöttünk lévő termekbe elkezdenek bemenni a hallgatók, leállítom a zenét, és kiveszem a fülhallgatót a fülemből. Virva felé nyújtom a jobbomat, ő pedig készségesen belehelyezi a kezembe a nála lévő részét a fülhallgatónak, így elpakolhatok.

Épphogy a táskámba rakok mindent, megjelenik Rinne. Kinyitja a termet, majd betessékel minket. Virva hagyja, hogy előremenjek, de mielőtt még elhelyezkednék a leghátsó zugban, amit kinéztem magamnak, Rinne közli, hogy szeretné, ha átalakítanánk a termet, hogy nagyjából félkör alakzatban helyezkedjenek el a székek, így elkezdünk pakolászni.

Amint minden szék a helyére kerül, körbepillantok, próbálom kitalálni, melyik az a hely, ahol a legkevésbé fogom kellemetlenül érezni magam, és amikor megtalálom, arrafelé veszem az irányt. Gyorsan helyet foglalok, Virva leül mellém, és amíg a többiek helyezkednek, addig Rinne elővesz egy papírt, és végigjáratja rajtunk a tekintetét.

– Ahtit láttam – mormolja, és húz egy vonalat a papírra –, Aada itt van, Aurorát láttam odalent, remélhetőleg idetalál. Lumi?

– Itt vagyok, és igen, Aurora is nemsoká ideér – válaszol egy lány, Rinne pedig magában motyogva halad tovább a névsoron, és csak akkor emeli meg kicsit a hangját, amikor olyan névhez ér, aminek a gazdájára nem emlékszik.

– Suvi?

– Itt vagyok.

– Szuper. És Virva is itt van – húz egy utolsó vonalat a papírra, majd felpillant ránk épp akkor, amikor egy bőrkabátban lévő lány siet be a terembe. Elmormol egy köszönést, és elindul Lumi felé, én pedig oldalra sandítva figyelem őket. Tehát ők ketten a csapattársaink a résztvevő megfigyeléses feladat során. – Nos, most, hogy mindenki itt van, először a beadandókról beszélnék egy kicsit. Nagyon jók voltak a megoldásaik, látszik, hogy odafigyeltek az órán, és legnagyobb örömömre sok sajátos megoldás is érkezett, bár akadt olyan is, ami annyira egyedi, hogy épphogy elfogadható – pillant Virva irányába, majd szinte egyből Aurora és Lumi párosa felé tekint. – Nem bánom a sajátos megoldásokat, egy kreatív írás kurzusnak része kell, hogy legyen a szabadság, azonban ez csak bizonyos mértékig megengedett. Arra kérném önöket, hogy ha két monológot kérek, kettőt írjanak! Ettől függetlenül annak a két hölgynek, akik egyetlen monológot küldtek, nagyszerű volt a feladatmegoldása, engedélyükkel a későbbiek során ki is vetíteném, hogy a többiek is láthassák, mennyire el lehet rugaszkodni a hagyományos témáktól.

Rinne egy kis szünetet tart, amíg bekapcsolja a számítógépet, majd néhány feladatmegoldást kivetít, véleményt mond róla, és biztosít mindenkit, aki kimaradt, hogy legközelebb az ő feladatuk megbeszélésére is jut idő. Ezt követően Virva írását vetíti ki, amit el sem kell olvasnom, tökéletesen emlékszem minden szavára. Miközben a többség olvas, én Virva felé sandítok, figyelem, ahogy az ujjaival a combján dobol, és csak akkor szakítom el róla a tekintetemet, amikor Rinne megszólal.

– Mint olvashatták, Virva nem a szokványos megoldásokat választotta, ő úgy döntött, a gyilkos és az áldozat egyazon személy lesz. Ha ebből a szempontból nézzük, teljesen érthető, hogy csak egy monológot írt – mosolyog Virvára –, elvégre kettőt erre a témára nem lehet felépíteni. Hasonló a helyzet Aurora megoldásánál is.

A következő pillanatban egy új, Virváénál jelentősen hosszabb szöveg jelenik meg a kivetítőn. Olvasni kezdem, és már az első soroknál lenyűgözve érzem magam. Aurora is hasonlóképpen oldotta meg a feladatot, mint Virva, ám amíg Virvánál a gyilkos és az áldozat egyazon személy volt, addig Aurora munkájában nem lehet eldönteni, ki az áldozat és ki a gyilkos*. Ő ugyanis a gyilkos fegyver, egy kés szemszögéből írta meg a monológot, azonban ez a kés nem szeretné, hogy gyilkoljanak vele. A monológja rengeteg morális kérdést vet fel, melyek többsége megválaszolatlan marad, épp ettől olyan lenyűgöző az egész. Lehetetlen gyilkosnak látni a kést, ami ennyire ódzkodik attól, hogy öljenek vele, de vajon tekinthető teljesen ártatlannak úgy, hogy általa oltják ki valakinek az életét? Elgondolkodtató írás.

Amint Rinne meggyőződik arról, hogy mind a monológ végére értünk, teljes testével felénk fordul.

– A mai alkalommal egy szociálpszichológiai kísérletről fogunk beszélgetni, ehhez fog kapcsolódni a soron következő beadandójuk is. Nyugodtan jegyzetelhetnek, de írtam egy összefoglalót a témáról, amit feltöltök majd önöknek, így nem szükséges írniuk, sőt. Szívesebben venném, ha inkább figyelnének, és megpróbálnának kialakítani egy beszélgetést a téma kapcsán. – Egy kis szünetet tart, mintha arra várna, hogy feleljünk, de mindenki csendben marad, így végül bólint, és összecsapja a tenyerét. – Hallott már valamelyikük a Milgram-kísérletről?

Mellettem Virva felemeli a kezét, jelezve, hogy ő ismeri a kísérletet, és az ő példáját követve még két fiú is így tesz, nekünk, többieknek viszont lent marad a kezünk, így Rinne belefog abba, hogy elmondja, miről szól a kísérlet. Az alapján, amit mond, a kísérlet lényege nagyjából annyi, hogy megtudják, mire hajlandóak az emberek, ha egy tekintéllyel rendelkező személy utasítja őket valamire. A kísérletben tanárok és tanulók vettek részt, a tanárok szerepét a kísérletre önként jelentkező emberek kapták meg, míg a tanulókét színészek, akiket beavattak a kísérlet részleteibe. A feladat egyszerű volt: a tanár kérdéseket tett fel a tanulónak, aki minden rossz válasz esetén áramütést kapott, melyet szintén a tanár irányított. Minden rossz válasz után emelni kellett az áramerősséget, a tanulónak pedig egy idő után el kellett kezdenie könyörögni, hogy szakítsák meg a kísérletet.

– A kísérletben több csavar is volt – mondja Rinne. – Egyrészt a színészek nem kaptak valóban áramütést, csupán el kellett játszaniuk, másrészt egy adott ponttól kezdve nem volt szabad válaszolniuk. A tanár szemében a válasz hiánya helytelen válasznak minősült, így továbbra is meg kellett nyomnia az áramütést szabályozó gombok egyikét. Az áramütés erőssége tizenöt voltról indult, négyszázötven volt volt a legnagyobb áramerősség. Nyugtalanító tény, hogy az eredeti kísérletben egyetlen tényleges kísérleti alany sem szakította meg a kísérletet, amikor a tanulók kérték, és akkor is nagyon kevesen, amikor a tanulók már könyörögtek. Milgram ezt az eredményt azzal magyarázta, hogy a kísérleti alanyok képtelenek voltak ellentmondani a kísérletvezető akaratának, vagyis életbe lépett a tekintély elve. A kísérletvezető ugyanis szükség esetén noszogatta az alanyokat a kísérlet folytatására, biztosította őket, hogy semmi bajuk nem származhat ebből, alkalomadtán még utasította is őket, hogy tegyék, amit mond.**

– Embertelenség – mormolja Virva mellettem. Halk, de nem eléggé. Amint Rinne meghallja a hangját, felé fordul.

– Virva, legyen szíves megosztani a gondolatait velünk is, ne csak az ön mellett ülővel!

– Csak azt mondtam, hogy embertelenség – felel a lány, és miközben beszél, ujjaival az egyik régebbi tetoválása vonalain simít végig újra és újra. – Nehéz elhinnem, hogy valóban ennyire függünk a tekintéllyel bíró személyektől, és az ő kérésükre, vagy ha úgy van, parancsukra hajlandóak vagyunk bármit megtenni. Akár olyan erős áramütést mérni valakire, amibe bele is halhat. Az embertelenség.

– Emberek vagyunk, de ez korántsem jelenti azt, hogy emberségesek lennénk – hallok egy újabb hangot, és amikor elszakítom a tekintetem Virva kezéről, látom, hogy Aurora szólalt meg. – Az már rég kiveszett belőlünk.

– Valóban így lenne? – kérdezi Virva.

– Láthatod, ez a kísérlet rá a bizonyíték. Nem értem, miért vagy meglepődve, hiszen az elején feltetted a kezed, hogy ismered a kísérletet. Nem szoktál még hozzá az eredményhez?

– Nem szándékozom hozzászokni a kegyetlenséghez – mosolyodik el Virva, miközben farkasszemet néz Aurorával. Rinne csendesen figyeli őket, az ajkán halvány mosoly nyomát vélem felfedezni, mintha örülne annak, hogy vita van kibontakozóban. – Nem lep meg az eredmény, csupán nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy mi, emberek valóban ilyenek lennénk. Ezt az egészet még arra sem foghatom rá, hogy a kísérlet a hatvanas években jött létre, manapság már biztosan nem ez lenne az eredmény, hiszen a megismételt kísérletek is bizonyítják Milgram elméletét, ennek ellenére igenis nehezemre esik elhinni, hogy tényleg ennyire rosszak vagyunk.

– Pedig számtalan kutatás van, ami azt bizonyítja, hogy tényleg rossz az ember – vonja meg a vállát Aurora. – Gondolj csak Zimbardo börtönkísérletére.

– Arról nem derült ki nemrégiben, hogy hamisak az eredmények? Zimbardo részvétele a kísérletben eleve problémás az objektivitás szempontjából, és legjobb tudomásom szerint utasította a börtönőröket a kemény bánásmódra.

– Nem feltétlenül erre gondolok. Már maga a procedúra is kegyetlen volt, hiszen azokat, akik rabok voltak a kísérletben, valódi rendőrök szállították el otthonról a rendőrségre, bilincsbe verve, a szomszédjaik szeme láttára. Ez már önmagában problémás, de ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a börtönőrök dehumanizálás céljából nem a nevükön, hanem a számukon hívták a rabokat, még több a probléma. Még az általad említett dolgok is azt bizonyítják, hogy az emberi faj kegyetlen. Oké, hogy Zimbardo utasította a börtönőröket a kemény bánásmódra, de ők engedelmeskedtek. Gondolom, itt is az köszön vissza, ami a Milgram-kísérletben. Értem a gondolataidat, Virva. Én is szívesebben élnék egy olyan világban, ahol az emberek nem kegyetlenek, pláne nem öncélúan, de ez nem az a világ.

– Ott van a Harmadik hullám kísérlet is – szól közbe Lumi, de mielőtt folytathatná és elmondhatná, miről szól ez a kísérlet, Virva a szavába vág.

– Lányok, nem szükséges kísérleteket felsorolnotok, amik azt bizonyítják, hogy romlott világban élünk. Egyrészt azért nem, mert érdekelnek az ilyen jellegű kísérletek, így aligha tudnátok olyat mondani, amit nem ismerek, másrészt pedig azért nem, mert pontosan tudom, mit bizonyít mindez. Ennek ellenére szeretnék abban hinni, hogy emberségesebbek vagyunk annál, mint amit ezek a kísérletek mutatnak, még ha nem is tudom pontosan megmondani, én például hogyan viselkednék bármelyik szituációban. Nem gondolom, hogy baj lenne, hogy hiszek az emberekben, és egy pozitív látásmódot képviselek. Aurora, azt nem várom el, hogy te ezt megértsd, láthatóan nem az a személyiség vagy, aki hozzám hasonlóan gyermeki szemmel is tud nézni a világra, de Lumi, remélem, te azért érted.

Lumi csupán aprót bólint válasz gyanánt, én pedig kicsit tovább időzöm rajta, mint korábban. Szép, kissé kislányos arca és kék szeme van, az orrában mindkét oldalon piercinget hord – az egyik oldalon karika alakút, a másikon csak egy pöttyöt. Hatalmas karika fülbevalót visel, a rajta lévő óriási, lila póló alól ezüst nyaklánc lánca bukkan elő. A haja nagyrészt barna, két kontyba van fogva a feje két oldalán, néhány tincs már kiszabadult, ezek kuszán lógnak mindenfelé. A frufruja ki van szőkítve, elöl a haja lilára van festve – kicsit erőteljesebb szín, mint Virva új hajszíne. Ha csupán az arcberendezése alapján ítélném meg, én is úgy gondolnám, Lumi kicsit gyermekibb ember, aki tud még ártatlanul tekinteni a világra, de az a benyomásom, hogy a stílusával épp ezt a látszatot próbálja elnyomni, így eszembe sem jutott volna megtippelni, hogy ő is hasonló látásmóddal rendelkezik, mint Virva.

– Jól van, hölgyek! – szólal meg Rinne, amikor már sem Virva, sem Aurora és Lumi nem óhajtják folytatni a beszélgetésüket, és a csoport többi tagja sem kapcsolódik be a vitába. – Örülök, hogy ennyire szépen ütköztetni tudták a gondolataikat, remélem, gyakran tesznek még így a későbbiekben, esetleg kiegészülve a csoport többi tagjával. Visszatérve az óra témájára, a monológokat ezúttal a Milgram-kísérlet résztvevőinek szemszögéből kell megírniuk, az egyik monológot a tanár, a másikat pedig a tanuló szemszögéből. Virva, Aurora, itt nem igazán tudják kijátszani a rendszert, de ha mégis találnának rá módot, kérem, azért törekedjenek arra, hogy két monológ készüljön!

– Rendben – bólint Virva.

Ezt követően Rinne még mesél nekünk a kísérletről, kicsit bővebben beszámol az eredményekről, a kísérlet megismétléseiről, én pedig akaratlanul is elkalandozom a mellettem ülő lány irányába. Virva éppen a haját rágcsálja, az előtte lévő füzetbe firkálgat, csupán néha pillant fel Rinnére, és ha számára érdekes dolgot hall, gyorsan lejegyzeteli, majd folytatja a firkálgatást. A tekergőző alakzatokból lassan egy denevér alakja bontakozik ki, én pedig érdeklődve figyelem, hogyan ölt denevéralakot ezt követően a többi firka is.

Virva művészete különös. Nem mondanám, hogy céllal rajzol, olyan, mintha csak véletlenszerűen firkálgatna, majd amikor meglát valamit egy alakzatban, igyekszik minél felismerhetőbbé tenni. Ez alapján nehéz megállapítanom, tud-e rajzolni, vagy csupán firkálgat, de az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy a legtöbb tetoválását ő maga rajzolta meg.

Amint véget ér az óra, lassan szedelőzködni kezdünk, és már éppen lépnék ki az ajtón, amikor Rinne hangja megállít.

– Suvi, legyen kedves bent maradni! Szeretnék beszélni önnel.

A gyomrom görcsbe rándul, de vonakodva megállok, és félreállok az ajtóból, hogy a többiek ki tudjanak menni. Virva eltátogja, hogy a terem előtt megvár – nem mintha erre bármi szükség volna –, én pedig zavartan toporgok az ajtó közelében mindaddig, amíg a terem teljesen ki nem ürül. Amint ez megtörténik, Rinne becsukja az ajtót, én pedig érzem, ahogy a rettegés egyre jobban elhatalmasodik rajtam. Talán a beadandóm kapcsán szeretne beszélni velem? Nem lett olyan jó, mint amilyennek gondoltam, és kíváncsi arra, mit keresek ezen a szakon, ha még ez sem megy? Vagy valóra válik a regényem, és engem is úgy meg kell majd menteni egy tanártól, mint a főszereplőmet?

– Nyugodjon meg, nem szeretném leharapni a fejét – mosolyog rám, de ezzel semmit nem ér el. Miért hiszik azt az emberek, hogy ha azt mondják, nyugodjak meg, varázsütésre megnyugszom? – Suvi, ön egy kifejezetten intelligens ifjú hölgy.

Összevonom a szemöldököm. Erre mit kéne mondanom? Egyébként miből szűrte ezt le? Nem mintha hallott volna beszélni, csupán egy beadandót olvasott tőlem, az alapján elég merész dolog ilyen kijelentést tenni. Vagy azt hiszi, ezzel el tudja érni, hogy aktív legyek az óráin? Mert az nem fog menni.

– Köszönöm? – motyogom nem túl enyhe kérdő hangsúllyal.

– A probléma az, hogy mindez csupán az írásain mutatkozik meg. A napokban elolvastam a regényét, ha már említette, hogy kiadták egy írását. Ez nekem is új kihívás, sosem volt még olyan hallgatóm, akinek lett volna kiadott munkája, és az egyetemen kívül is beleláthattam volna egy kicsit a fejébe. Kérem, ne vegye tolakodásnak, hogy előhozakodom ezzel. A regénye alapján merem azt az állítást tenni, hogy ön intelligens, ugyanakkor azt is látom, hogy nem szeretné ezt megmutatni a csoporttársainak. Nincs gond azzal, ha ön egy kicsit csendesebb személy, bizonyára abban a szellemben nevelték, hogy a nemzetünk tagjai csendben vannak, ha nincs értékelhető mondanivalójuk. De Suvi, ha van, akkor legyen mersze kimondani! Nem gond, ha nem óhajt mindenkit túlkiabálva érvényt szerezni az igazának, de ne fojtsa magába a gondolatait és meglátásait! Értékes gondolatai vannak, jól látja az élet dolgait, még azt is meg merném kockáztatni, hogy ön a legokosabb a csoportból. Miért nem próbálja megmutatni másoknak is, mi minden van önben?

– Szükséges? – kérdezem.

– Hogyan?

– Szükséges bizonyítanom nekik?

– Itt nem a bizonyításról van szó, sokkal inkább arról, hogy ismerkedjen, szerezzen barátokat, akik később, a szakmai élete során akár hasznos kapcsolatoknak is bizonyulhatnak. Persze attól függően, hogyan kíván elhelyezkedni. Hiszen tudja, hogy van a csoporttagjai közt olyan, aki ismer a zenei producer apja lévén sok híres előadót, van, aki labdarúgás terén tud önnek kapcsolatokkal szolgálni. Ne becsülje alá ezeket! Egy újságíró számára fontosak a kapcsolatok, ettől válik többé, mint a többi huszonöt újságíró, aki interjút készítene egy adott személlyel, vagy betekintene egy albumfelvétel kulisszái mögé. Itt nem elég az, hogy jól ír, egy kicsit el is kell adnia magát, mint egy terméket. Úgy gondolom, Virva ezen a téren jó hatással lehet önre, örülök, hogy barátkoznak.

– Értem. Köszönöm.

Nem tudom, hogyan kéne éreznem ezzel a helyzettel kapcsolatban. Valahol mélyen belül jó érzéssel tölt el, hogy a könyvem és egyetlen beadandó alapján Rinne ennyi mindent lát bennem, a felszínen viszont kellemetlennek érzem az egész helyzetet. Már azzal a tudattal is nehéz volt megbirkóznom, hogy Virva olvasta a könyvem, most, hogy tudom, az egyik tanárom is elolvasta, még nehezebb. Azt hiszem, egy írónak két nagy problémája lehet: hogy nem olvassák a regényét, és hogy olvassák. Most éppen utóbbival szembesülök.

– Ne haragudjon, úgy tűnik, átléptem egy határt – vág bűnbánó arcot. – Ha attól jobban érzi magát, tekintse meg nem történtnek az előbbi kis beszélgetést. Most már nem is tartanám fel, menjen nyugodtan, lassan úgyis vége a szünetnek, és jön a következő csoportom. Viszlát, Suvi!

– Viszlát! – motyogom, és olyan gyorsan iszkolok ki a teremből, hogy még épp ne tűnjön menekülésnek. Meg nem történt beszélgetés! Na persze. Egyértelmű, hogy este, miután lefekszem aludni, az agyam újra és újra visszajátssza majd nekem ezt a beszélgetést mindaddig, amíg el nem nyom az álom.

Virva kint vár rám a terem előtt, ahogy azt ígérte, és amikor észrevesz, egyből elmosolyodik, én mégis szó nélkül megyek el mellette, csupán egy pillantásnyi figyelmet szentelve annak, hogy a kezében ugyanazt a denevéres kulacsot fogja, amiből tegnap is láttam inni. Ő persze egyből utánam jön, követ lefelé a lépcsőn, ki az épületből, és amikor leülök a katedrális előtti lépcsőre, ő is leül mellém.

– Nem fogom megkérdezni, mit mondott – szólal meg nagy sokára. Őszintén megdöbbent, hogy idáig csendben tudott maradni. – Ha szeretnél beszélni róla, szívesen meghallgatlak, de ha később döntesz úgy, hogy elmesélnéd, nyugodtan leírhatod Messengeren. Egyébként ez a téma, amiről most kell monológot írnunk, szerintem nagyon érdekes. Szeretem a szociálpszichológiai és pszichológiai kísérleteket még akkor is, ha az emberiség hibáira mutatnak rá, és arra, ahogy szép fokozatosan elveszítjük azt a kis valamit, ami emberré tesz minket. Szeretném azt hinni, hogy ha én volnék a tanár szerepében, nem bírnám sokáig csinálni, talán az első áramütés után kiszállnék, vagy még azelőtt, amíg leszíjazzuk a tanulót a kísérletvezetővel, de félek, rám is ilyen hatással lenne egy tekintéllyel bíró személy. Te mit tennél ilyen helyzetben?

– Nem tudom – suttogom, és most nem azért mondom ezt, mert nem szeretném kifejteni az álláspontomat. Egyszerűen tényleg nem tudom. Hiszen hogyan képzelhetném bele magamat egy ilyen helyzetbe? Honnan tudhatnám, mit tennék? Akárcsak Virva, én is szeretném azt hinni, hogy nem okoznék fájdalmat másnak, hogy nem kínoznék egy embert, aki könyörög, hogy hagyjam abba, de hogy a valóság mi lenne, az egészen más. Valószínűleg megtenném. Megtenném, mert nem merném azt mondani, hogy nem teszem meg. Megtenném, mert vállalkoztam rá, mert ott lenne mellettem valaki, aki utasítana, hogy tegyem meg, és ennek nehezen mondok ellent. Vajon ha ezt elmondanám Virvának, megutálna?

***

Már majdnem otthon vagyok, Virva hűséges kutyaként sétál mellettem, és a viselkedése tényleg olyan kicsit, mint egy túlpörgött golden retrieveré. Végigbeszélte az egész utat, nem foglalkozott azzal, hogy éppen hazakísér, hogy valószínűleg nagy kitérőt tett meg velem, csak jött mellettem végig és beszélt. Egy szusszanásnyi ideig sem tud csendben maradni, és furcsamód élvezem ezt. Jó hallgatni őt, megtudni róla dolgokat, megismerni a véleményét – például a Milgram-kísérletről. Szinte öntudatlanul kezdek lassabban sétálni, hogy minél tovább hallgathassam őt, és amikor ráébredek arra, hogy mi történik, döbbenten megtorpanok. Virva észre sem veszi, tovább sétál és beszél, a hátán lévő táska most is minden lépésnél a fenekének csapódik, raszta tincseit fújja a lágy szél. Néhány gyors lépéssel felzárkózom mellé, mosolyogva hallgatom, amit mond, és amikor megérkezünk, megállok a társasház előtt.

– Megjöttünk – mondom.

– Ó, máris? – kérdezi halkan, kissé csalódottan. – Gyorsan repül az idő, ha jól mulat az ember. Na mindegy. Kérdezhetek valamit?

– Igen – bólintok, és zavartan toporgok a járdán. Tudom, hogy illő volna behívnom, ha már eljött velem idáig, de nem visz rá a lélek. Még közel sem vagyunk ahhoz a szinthez, hogy behívjam magamhoz, beengedjem az életem egy egészen más részébe. Azzal már nagyjából megbarátkoztam, hogy ismeri azt a Suvit, aki az egyetemen vagyok, de jelenleg nem érzem úgy, hogy meg kéne ismernie az otthona szentélyében önmagát adó Suvit is.

– Tudom, azt mondtad, te szeretnéd eldönteni, mikor találkozunk kettecskén... Tudod, a fogadás miatt, amit megnyertem – mormolja, én pedig bólintok, jelezve, hogy tudom, miről van szó. – Nem is sürgetnélek ezzel, viszont amíg te bent beszélgettél Rinnével, addig kicsit szörföltem a neten, és találtam magunknak egy tökéletes programot. Az egyetlen hátránya az, hogy fix időpont. Szombaton lenne.

– Miféle program?

– Nem szívesen rontanám el a meglepetést – fintorog Virva. Felemeli a kezét, egy pillanatra azt hiszem, megérinteni szeretne, ehelyett azonban a hajához nyúl, az egyik raszta tincsen lévő fából készült gyöngyöt kezdi piszkálgatni. – Azt garantálhatom, hogy nem igazán fogunk beszélni. Sem te, sem én. Lesznek ott más emberek is, egész nagy tömegre számíthatsz, de inkább laza program lesz, mindenféle nyomás nélkül.

– Oké – bólintok, és elmosolyodom azon, ahogy felragyog az arca. Tényleg olyan, mint egy túlpörgött golder retriever.

*Az ötlet Nihilssontól származik, a témára írt novelláját meg is találjátok a profilján Bűnös vagy áldozat címmel.

**A kísérletről bővebben Robert B. Cialdini Hatás című könyvének hatodik fejezetében (Tekintély – irányított alárendelődés) olvashat, akit érdekel. A könyv elérhető online.

---

Közvélemény-kutatás! Vagy valami olyasmi.

Akik régóta követnek, talán emlékeznek, hogy a Please don't touch me esetében csináltam már ilyet (a Megláttamnál nem, de amint egyszer oda is hozok új fejezetet, ott is bedobom ezt a dolgot). Annyit kérnék, hogy írjátok le nekem kommentben, mi az első, ami eszetekbe jut erről a történetről! Egyetlen szó, ami kifejezi, amit gondoltok. Köszönöm.♥