– Mondtam én, hogy komplexebb annál, amire a legtöbben gondolnak – ül le Virva a velem szemben lévő székre az egyetem étkezőjében. Nem zavartatja magát, nem is gondol arra, hogy esetleg nem örülök a társaságának, egyszerűen leül és egy ilyen mondattal kezd beszélgetésbe.

– Tessék? – kérdezem összevont szemöldökkel. Mi komplexebb annál, mint gondolják? Miről van szó? Reggel nyolc van, az sem tudom, melyik univerzumban vagyok, azt meg pláne nem, hogy ez a valószínűleg mindig vidám lány miről beszél. Különben is, mitől ilyen fitt kora reggel?

Ahelyett, hogy kifejtené, mire gondol, egyszerűen lerak egy könyvet az asztalra. Elég csak egy pillantást vetnem rá ahhoz, hogy az egész testemet átjárja a pánik. Tudom, én javasoltam neki, hogy olvassa el, ha meg szeretné tudni, miről szól, de nem számítottam arra, hogy tényleg megteszi. Ettől valahogy csupasznak érzem a lelkem, olyan, mintha kiismert volna. Sokkal egyszerűbb volt, amíg úgy hittem, a könyvemet csak olyan emberek olvassák, akik nem ismernek engem. Akiknek esélyük sincs megismerni. Az viszont, hogy Virva olvassa, furcsán ijesztő.

– Még nem jutottam el a végéig – szólal meg, mintha nem lenne egyértelmű. Egy könyvjelző van nagyjából a könyv közepénél. – Tegnap beugrottam egy könyvesboltba, és megvettem. Érdekes történet, tetszik az alapötlet, a karaktereid is szimpatikusak, bár egyelőre nem igazán értem, miért barátkoznak egymással. Csak annyi világos, hogy Ilmari és Niko mindig barátok voltak, és Ilmari bármit megtenne Nikóért. Gondolom, a későbbiekben kiderül, mi a helyzet velük, mert olyan szépen felépítetted a történetet, hogy biztos nem a legfontosabb dolgok egyikét hagyod ki belőle, de egyelőre fúrja az oldalamat a kíváncsiság – hadarja, mire elmosolyodom. Talán kicsit büszkének tűnhetek, mert Virva szeme felcsillan. – Ó! Értem már, ez volt a cél. Szándékosan hagyod megválaszolatlanul a kérdéseket, hogy minél nagyobb legyen az olvasóid kíváncsisága. Jó taktika, ha az, amire kíváncsiak, nagyot üt. Nem félsz, hogy nem üt akkorát, mint kéne, és végül csalódottak lesznek majd?

– Nem – vonom meg a vállam. Tisztában vagyok azzal, hogy amiről Virva beszél, nem üt nagyot, de azt is tudom, hogy az, ami a történet végén kiderül, minden mást elfeledtet az olvasókkal.

– Magabiztos vagy – könyököl az asztalra. Kék szemében kihívást vélek felfedezni. – Ez tetszik. Mi lenne, ha fogadnánk?

– Fogadnánk?

– Igen. Még ma be fogom fejezni a könyvet, úgyis lesz majd egy lyukasórám, amiben tudok olvasni. Ha csalódott leszek, amikor kiderül, miért is barátok a karaktereid, eljössz velem valahova! Ha nem leszek csalódott, akkor én megyek el veled valahova – kacsint rám, mire felsóhajtok. Akárhogy is nézem, ugyanaz az eredmény. Elmegyünk együtt valahova.

– Miért éri ez meg nekem?

– Eltölthetsz velem néhány órát – mosolyodik el. – Akár hiszed, akár nem, lenyűgöző személyiségem van! Valósággal elbűvölő tudok lenni, ha szeretnék. Ki tudja, talán valami, amiről mesélni fogok, annyira megmozgatja a fantáziádat, hogy regényt írsz belőle.

– Rendben.

– Hogy mondtad? – kérdez vissza azonnal.

– Rendben. De én döntöm el, mikor.

– Oké – bólint, majd elmosolyodik. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar beleegyezel. Fel voltam készülve arra, hogy nemet mondasz, és már egy komplett beszédet agyaltam ki, amivel meggyőzhetlek, de úgy látszik, ezt már nem mondhatom el. – Lebiggyeszti az ajkát, mintha azt hinné, ettől megenyhülök és felajánlom, nyugodtan mondja el, amit szeretett volna, de nem teszem. Nem szeretném végighallgatni, mivel győzött volna meg, és Virva egyébként sem tűnik olyan embernek, aki beleegyezésre várna, hogy beszélhessen. – Jól van, akkor nem mondom el. De nem tudod, mit hagysz ki!

Nem felelek, egy pillanatra még oda sem figyelek rá. Hallom, ahogy beszél, de ha kérdezne valamit, például azt, hogy tudom-e, miről van szó, nem tudnék felelni. Túlságosan lefoglal, hogy az asztalon pihenő regényem borítóját tanulmányozzam, és azt, ahogy Virva az ujjaival dobol a borítón beszéd közben. Próbálom kitalálni, mit jelenthetnek az ujjperceire tetovált minták, de egyszerűen nem jövök rá. Látom a kis pöttyöket, amiket vonalak kötnek össze, de az így alkotott alakoknak egyszerűen nem látom az értelmét.

– Csillagképek – hallom Virva hangját.

– Tessék?

– A tetoválások az ujjaimon – tartja elém a kezét. – Csillagképek. A Kis Medve és a Nagy Medve, a Zsiráf, a Képheusz, a Kassziopeia – sorolja, és minden csillagkép nevénél megmozgatja valamelyik ujját. – Ez pedig a Sárkány – mutatja az alkarján lévő bonyolult mintát. – A kedvencem.

– Nagyon sok tetoválásod van – mormolom. Összevissza tekergő alakzat a nyakán, egy medúza a karján, egy indákkal benőtt kereszt a kézfején, a másik karján egy liliom.

– Szeretem a tetkókat – mosolyodik el, majd olyan hirtelen kel fel a székről, hogy megijedek tőle. A kezébe veszi a könyvet. – Mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy lesz ma közös óránk, de ha mégsem, akkor majd megkereslek, ha végeztem a könyvvel és kitalálhatjuk, hová megyünk el együtt.

Meg sem várja, hogy válaszoljak – talán meg sem tenném –, elindul kifelé az étkezőből. Lassan sétál, közben úgy kapkodja ide-oda a tekintetét, mintha a Roxfortban lenne és túl sok gyönyörű dolgot látna. Mintha egyetlen érdekes részletet sem szeretne elszalasztani. Pedig az egyetemünk étkezőjére a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy gyönyörű vagy érdekes. A teljesen egyszerű falak szinte vakítóan fehérek, a világosbarna asztalok mellett világosbarna székek állnak, a nyitott ajtó is ugyanilyen fából készült, a benne lévő üveg olyan tiszta, mintha nem is lenne ott, és mivel reggel van, alig néhányan vannak a helyiségben, szóval azt sem mondhatom, hogy legalább az emberek érdekesek.

Amint Virva kilép az ajtón és elfordul a lépcső felé, ismét a kezemben lévő mobilnak szentelem minden figyelmemet. Újra és újra átolvasom az előző nap beküldött házi feladatomat, hátha kiszúrok benne valami hibát, amit javíthatok, mielőtt az oktató értékelné a feladatot, de nem találok semmit. Nem írtam el egy szót sem, a mondatok nem tűnnek értelmetlennek, nincsenek rossz helyre tett írásjelek, egyszerűen minden ott van, ahol lennie kell. Szinte tökéletes feladatmegoldás. Leszámítva, hogy Virváé ezerszer megdöbbentőbb, mint az enyém.

Belépek Messengerre és ismét átfutom az üzenetet, amit tegnap küldött. A szemem végigsiklik a sorokon, nem is kell olvasnom őket, pontosan tudom, mi áll bennük. Azt hiszem, annyiszor elolvastam már, hogy ha álmomból felkeltene valaki, és megkérdezné, mit írt Virva, akkor is vissza tudnám mondani. Minden szó az elmémbe ivódott, minden írásjelet látok magam előtt gondolatban, még azt is fel tudom idézni, melyik szónál van vége a soroknak.

Fél kilenc körül felmegyek a könyvtárba és kiveszem az összes kötelező olvasmányt, és mivel úgysincs jobb dolgom az első órámig, elkezdem olvasni az egyiket. Ceruzával aláhúzom benne a fontosnak ítélt részeket, hogy később ki tudjam jegyzetelni, és ezzel el is telik az a kicsit kevesebb, mint egy óra, amim van. Fél tízkor már az első emeleten lévő előadó előtt várom két-három tucat hallgatótársammal, hogy megérkezzen az oktató, és beengedjen minket a terembe, majd elkezdje az órát. Amikor ez megtörténik, az emberek úgy özönlenek be a terembe, mintha attól félnének, nem jut nekik hely, pedig meglepően kevesen vagyunk ahhoz képest, ahányan lennünk kéne. Én a legutolsók között megyek be a terembe és szokás szerint a leghátsó székek egyikén foglalok helyet. Már épp készülök letenni magam mellé a táskámat, amikor valaki elfoglalja a mellettem lévő széket.

– Rég láttalak – hallom a már szinte túl ismerős hangot.

– Virva – sóhajtok fel.

– Ennyire azért ne legyél lelkes! – fintorog. – Unalmas volt az előző előadás, amin voltam, úgyhogy haladtam egy kicsit a könyveddel. Ha ez is unalmas lesz, valószínűleg a végére befejezem és meg tudjuk beszélni a találkánk részleteit. – Egy meglehetősen nagyképű mosolyt villant rám, és elővesz egy füzetet meg egy tollat, amiben látszólag nincs is tollbetét. Amikor a tanár kivetíti a tanmenetet és a félév fontosabb dátumait, Virva a tollat rágcsálva figyeli a kivetítőt. Nem jegyzetel, csak csendben hallgatja az oktató szavait egészen addig, amíg el nem kezd magáról beszélni. Akkor a lány egy halk sóhaj kíséretében visszasüllyeszti a táskájába a füzetét, beledobja a tollat is, és előveszi a könyvemet. Felüti azon az oldalon, ahol korábban abbahagyta, és miközben olvasni kezd, a szájába vesz egy hajtincset és rágcsálni kezdi.

Igyekszem kizárni Virva jelenlétét és csak az oktatóra figyelni, ami sokkal könnyebb lenne úgy, ha érdekes dolgokról beszélne, de mivel csak véletlenszerű kommunikációkutatók nevét, születési és halálozási dátumát szajkózza, egyszerűen nehéz odafigyelnem. Az elméletek nevét egyből elfelejtem, amint leírom, nem marad meg bennem az sem, mikor találták ki őket, a különböző modellek és felfedezések dátuma is egy pillanat alatt tűnik el az agyamból. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy az ember egyik fülén bemegy, a másikon kijön.

Néhány perccel az óra vége előtt Virva összecsukja a könyvet. A hangos csattanásra többen is hátrafordulnak, még az oktató is megereszt felénk egy dühös pillantást, de a lány nem zavartatja magát. Csak mered maga elé tágra nyitott szemmel, és szinte látom, ahogy kattognak az agyában a fogaskerekek. Vigyorogva figyelem, mert ebből a reakcióból azt szűröm le, elég ütős volt a befejezés.

– Hogy tudtad így befejezni a történetet? – kérdezi a lány egyből, amint a tanár befejezi az órát. Még mindig az előadóban vagyunk, a füzetemet sem volt időm elrakni. Továbbra is csak vigyorgok. – Ne vigyorogj, Suvi! Olyan függővége van a történetnek, mintha egy sorozat része lenne, és nem egy önálló könyv. Kérlek, mondd, hogy javában írod a második részt!

– Nincs második rész.

– Sejtettem – fintorog. Összepakoljuk a cuccainkat és elindulunk a folyosó felé. – Nem is lenne értelme. Megnyugtatná a lelkemet, de talán pont ettől vesztené el az értelmét az egész sztori. Zseniális zárás. Csomó megválaszolatlan kérdés, ami normális esetben elrontana egy történetet, de itt valahogy helyénvalónak tűnik, tudod? Eléred vele, hogy az olvasó elgondolkodjon és megpróbálja kitalálni, mi fog történni a fiúkkal. Vajon sikerül a tervük? Le tudják buktatni a tanárt? Niko fel tudja dolgozni az őt ért traumát? Barátok maradnak mindezek után is? Ilmari szerelmes Nikóba? Neked van válaszod ezekre, igaz?

– Igen. De nem mondom el.

– Nem is kell – mosolyog. – Hű! Zseniális könyvet írtál. Komolyan! – A csuklóm köré fonja az ujjait, így kényszerít megállásra. Lepillantok a kezére. Fehér bőre éles kontrasztot alkot az én sötétbarna bőrömmel. – Egyébként a barátságuk oka kissé csalódás volt. Azt hittem, komolyabb indokuk van annál, hogy mindketten új gyerekek voltak egy teljesen összeszokott osztályban. Az, hogy végül miért maradtak barátok, tényleg nagyon jó, és megérte várni arra, hogy kiderüljön, de a barátságuk kezdetének a miértje nem győzött meg. Úgyhogy én döntöm el, hova menjünk. Már csak az a kérdés, mikor szeretnél találkozni.

– Még nem tudom – vonom meg a vállamat lezseren, mire Virva elfintorodik.

– Tudtam én, hogy van csapda. Túl szép volt, hogy egyből belementél a fogadásba. Mindegy. Csak hogy tudd, a kikötőbe szerettem volna elmenni veled, tudod, az iránytűhöz. Tudod, hol van, ugye? – kérdezi, én pedig bólintok. Valószínűleg nincs olyan ember Helsinkiben, aki nem tudja, hol van a kikötőben a hatalmas, térkövekből kirakott iránytű. – Szuper. Az lett volna a terv, hogy egy darabig a vizet, a szigeteket, és a kikötőben lévő hajókat nézzük, majd átmegyünk a szomszédos parkba, sétálgatunk, és amikor megunjuk a sétálást, elfekszünk a fűben. Tudod, Suvi, arrafelé kevés fény van, úgyhogy egész tisztán látni lehet az égbolton lévő csillagokat. Onnan kivehetőek a csillagképek is, megmutathattam volna a kedvenceimet – sóhajt fel vágyakozva, majd elfintorodik. – Semmi? Tényleg nem győztelek meg, hogy ma menjünk?

– Nem.

– Ez fáj kissé, de rendben van. Azért arról szeretnélek tájékoztatni, hogy a memóriám olyan, akár Sheldon Cooperé. Képes leszek tíz év múlva is felkeresni téged amiatt, hogy lógsz nekem egy találkával, úgyhogy azért ne húzd sokáig a dolgot! Ó, basszus, hogy elrepült az idő – pillant a telefonja kijelzőjére. – Rohannom kell órára. Egy élmény volt veled beszélgetni, egyszer feltétlenül ismételjük meg. Szia, Suvi!

Virva elindul a lépcső felé, a táskája ezúttal is minden lépésnél a fenekének csapódik. Ruganyos, gyors léptekkel halad, magabiztosan. Látom, ahogy egy-két srác utánafordul, mintha megcsodálnák őt, én pedig csak mosolygok. Virva különleges lány, ezt a vak is látja. Kedves, határozott, vicces, és imád beszélni. Ez még egy magamfajta introvertált egyénnek is rendkívül szimpatikus, tekintve, hogy bármennyire is a barátom szeretne lenni a jelek szerint, azt még csak véletlenül sem erőlteti, hogy beszéljek. Az valószínűleg a még el sem kezdődött barátságunk végét jelentené.

– Virva! – szólok a lány után, amikor épp készül eltűnni a lépcsőfordulóban. Abból, ahogy megtorpan, látom, hogy megleptem, és ami azt illeti, saját magamat is. Én, Suvi Perhonen vettem a bátorságot, és önszántamból megszólítottam valakit.

– Tessék? – lép egy lépcsőfokkal lejjebb. Az arcán megjelenik egy halvány, biztató mosoly, mintha csak utalni szeretne arra, hogy bátran mondjam, ő nem fog kinevetni, nem fog sürgetni. Azt hiszem, ha kéne, percekig állna a lépcsőfordulóban, várva, hogy összeszedjem magam és megszólaljak. Közben valószínűleg a karján lévő friss tetoválást piszkálgatná, de most csak eltűri a haját a szeméből, és a mosolya még szélesebb lesz, ahogy lépek egyet a lépcső felé.

– Ezt... randinak gondoltad? – motyogom. A fiúk, akik korábban Virva után fordultak, lopva felénk pillantanak, mintha ők is épp ugyanúgy várnák a választ, ahogy én. Talán próbálják kideríteni, volna-e esélyük ennél a különös, baracksárga hajú lánynál. Ha azt mondja, randinak gondolta, elfelejtik őt és megpróbálnak egy másik különleges lányt találni, de ha nemet mond, valamelyikük randira hívja. Látom rajtuk, hogy ez jár a fejükben.

– Suvi. – Virva halkan mondja ki a nevem, mintha csak sóhajtana. A telefonja kijelzőjére pillant, valószínűleg azt nézi, mennyi idő van még az óráig. Lejön a lépcsőn, megáll velem szemben. Ugyanúgy mosolyog, ahogy korábban, a szeme csillog. – Teljesen mindegy, én miként gondolok rá – kezd beszélni. – Te gondolhatsz rá úgy, hogy két friss ismerős elmegy egyszer kikapcsolódni, és közben beszélgetnek, vagyis inkább csak az egyikük beszél. Gondolhatsz rá úgy, mint időtöltésre valakivel, akivel talán összebarátkozol, talán nem. De ha nem ijesztő a gondolat, akkor igen, határozottan randinak gondoltam, és így fogom gondolni akkor is, amikor hajlandó leszel találkozni velem.

– Oké – bólintok. Látom, ahogy a fiúk arcán csalódottság suhan át, aztán elfordítják rólunk a fejüket és újra belemerülnek a korábbi beszélgetésbe. Virva továbbra is velem szemben állva mosolyog. Egy tanár feljön a lépcsőn, és beengedi a folyosón várakozókat az előadóba, ami azt jelenti, hogy ideje volna órára mennie, mégsem moccan meg. Néhány perce még kapkodott, sietett az órára, most pedig úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, mi lesz, ha elkésik. – Akkor... majd találkozunk – töröm meg a csendet.

– Úgy lesz – bólint Virva. Megigazítja a táskája pántját a vállán, és újra felsétál a lépcsőn. Figyelem őt, amíg el nem tűnik a lépcsőfordulóban, majd elindulok lefelé, és az étkezőbe megyek. Lyukasórám van, ami túlságosan rövid ahhoz, hogy haza tudjak menni, de elég hosszú ahhoz, hogy unatkozzak közben. Jobb ötlet híján előveszem a laptopomat a táskámból, megnyitom a szövegszerkesztő programot, és írni kezdek egy újabb regényt, aminek az ötlete túl régóta motoszkál bennem, és már szinte mindent kidolgoztam, amit csak lehet, mégsem álltam még neki. Pedig mennyi mindent csináltam már! Megalkottam a karaktereket, karakterlapokkal van tele a gépem, képeket is szerkesztettem, hogy mindig előttem legyen, hogyan néznek ki, és könnyebb legyen leírnom őket, ráadásul kiválasztottam a kedvenc idézetüket is. Lassan többet tudok a karaktereimről, mint saját magamról, a cselekménynek pedig minden apró eleme megvan. Tudom, hogyan fog kezdődni a történet, tudom, mivel kezdődnek és záródnak majd az egyes fejezetek, megvan, hol fog tetőzni a cselekmény, és hogyan fog véget érni a történet. Minden kész, csak meg kéne írni. Úgyhogy most megírom. Vagy legalábbis elkezdem.

Néhány perccel később már villámsebességgel járatom végig ujjaimat a billentyűzeten, de a tekintetem egy pillanatra sem siklik fürgén járó ujjaimra. Csak a képernyőt látom, az egymás után megjelenő betűket és szavakat, a fehér virtuális papíron lévő fekete virtuális tintát. Egyetlen pillanatra sem állok meg, úgy érzem, mintha órák óta írnék, pedig még csak percek telhettek el azóta, hogy belekezdtem. Néha rányomok a mentésre, mert tapasztalatból tudom, hogy a laptopom akkor szeret a leginkább lemerülni, kikapcsolni, lefagyni, esetleg felrobbanni, amikor már órák óta nem mentettem, és ezúttal nincs kedvem ahhoz, hogy újra kelljen írnom egy komplett fejezetet, vagy esetleg többet. Már néhány szó, néhány mondat újraírásának tudata is mélységes fájdalommal töltene el, hiszen sosem tudnám pontosan ugyanúgy megfogalmazni őket, ahogy korábban tettem.

A mentés miatt a billentyűzet ütemes kopogását, a lenyomott gombok hangját néha megszakítja a touchpad kattanása, én pedig egy pillanatra elmerengek. Szeretem ezeket a hangokat. Szeretem a körülöttem lévő csendet, azt, hogy hiába van az étkezőben rengeteg ember, írás közben valahogy tökéletesen ki tudom zárni őket, és nem hallok mást, csak a gondolataimat, és a már oly jól ismert kopogásokat és kattanásokat. Szeretem a nyugalmat és a békességet, amit az írás kivált belőlem. Ilyenkor nem kell úgy tennem, mintha élvezném a szocializálódást, és mivel elfoglaltnak tűnök, nem próbál kommunikálni velem senki. Magam vagyok.

– Hát te meg mit gépelsz ilyen szorgosan? – szakít ki az írásból egy vidám, túlságosan élénk hang. Miért ismerem ezt a hangot ennyire jól, ha csak tegnap hallottam életemben először?

– Egy regényt – mormolom, Virva pedig leül mellém. Maga felé fordítja a laptopot, és mielőtt tiltakozni kezdhetnék, a dokumentum elejére tekerve olvasni kezdi a sorokat.

Szeretném elhúzni előle a gépemet, szeretném megmondani neki, hogy törődjön a maga dolgával, engem pedig hagyjon írni, de egyszerűen képtelen vagyok rá, és ezúttal nem azért, mert nem szeretek beszélni. Azt hiszem, igazából érdekel a véleménye. Félek tőle, mégis kíváncsi vagyok rá. Sosem láttam még senkinek az arckifejezését, miközben olvasta, amit írtam, és érdekel, milyen lehet. Vajon a gondolatai kiülnek az arcára? Látszanak rajta a hangulatváltozások, amiket a történetem vált ki belőle? Ha valami nem tetszik neki, fintorog, esetleg összehúzza a szemöldökét, vagy lebiggyeszti az ajkát? Na és ha tetszik neki? Csillog a szeme, elmosolyodik, közelebb húzódik a képernyőhöz? Érdekel, miben nyilvánulnak meg az olvasóim gondolatai.

Virva gondolatai elég sok dologban. Kezdetben csak az ajkát harapdálja – ám ez inkább tűnik egyfajta kényszeres cselekvésnek, mint reakciónak arra, amit olvas –, aztán megtámasztja az állát a kezén, és miközben olvas, hol ütögeti, hol simogatja az alsó ajkát a mutatóujjával. Mikor lejjebb görget, közelebb húzza a széket az asztalhoz, kisepri a haját a szeméből, és halványan elmosolyodik valamin. A következő pillanatban összevonja a szemöldökét, ismét az ajkába harap, aztán csücsörítve olvas tovább, és amikor a végére ér, rám pillant.

– Vannak benne hibák – jelenti ki.

– Nyers verzió – vágom rá. – Még csak megírtam, átolvasni és kijavítani nem volt időm.

– Gondoltam – bólint. – De nem is az elgépelésekre vagy a rosszul megfogalmazott mondatokra gondolok. Itt van például ez. – Visszafordítja felém a képernyőt, közelebb húzza hozzám a székét, és rámutat a szöveg egy pontjára. – Itt azt írod, az elbeszélő szeme kék, de a végén a fiú, akivel beszélget, azt mondja, milyen szép zöld szeme van a lánynak.

– Színtévesztő – mormolom, és legszívesebben hozzátenném, hogy ha nem vette volna el a laptopomat, ha nem olvasott volna bele a történetbe, mostanra már ezt már le is tudtam volna írni.

– Ó! Ez így mindjárt más. Gyanítom, ha nem zavarlak meg, ez már ki is derült volna a történetből, szóval bocsi. Mondjuk úgysem tudtál volna túl sokáig írni, elvégre nemsokára kezdődik a következő óra, és gondolom, nem azért ülsz még az ebédlőben, mert végeztél mára. Egyébként milyen órád lesz? Nekem Rinnével lesz szociológia előadásom, gondolom, neked is, elvégre nem igazán van belőle több időpont. Akár össze is szedhetnéd a cuccaidat, és felmehetnénk az előadóhoz. Rinne mindig néhány perccel hamarabb nyitja a termet előadások esetén, mert nem szereti, amikor az órából megy el az idő azzal, hogy egy csomó hallgató bevánszorog a terembe és nekiáll helyet keresni magának. Mondjuk a helykeresés a balkezesek számára a legrosszabb. Én például az vagyok. Gondolj csak bele! Van egy nagyjából háromszáz fős előadó fából készült székekkel, amiknek felnyitható kis asztalkája van. A háromszáz székből megközelítőleg kétszázkilencven széken jobb oldalról nyílik az asztalka, egy balkezes ember olyanon nem tud írni, mert nincs, ami megtámassza a kezét. Szóval meg kell keresnie a tíz balkezes szék közül az egyiket, aztán ellenőriznie kell, stabil-e a felnyitható asztal vagy sem. Ha nem az, akkor keresheti a másik balkezes széket, és közben reménykedhet, hogy nem foglalta el az összeset az a néhány balkezes, aki az előadáson van.

– Értem – válaszolok szűkszavúan. Ez a lány most komolyan perceket áldoz arra, hogy a balkezesek problémáiról beszéljen? Mi lesz a következő? Elkezd arról beszélni, mennyire utál tollal írni, mert a tinta megfogja a kezét, ahogy végighúzza azt a már leírt szövegen? Esetleg kitér arra, hogy az étkezéseknél rendszerint összeütközik a keze a mellette ülőével, és alig van olyan hely egy asztalnál, ahová, ha leül, nem lesz útban neki valaki könyöke?

– Megint untatlak – jelenti ki. Megrázom a fejem, és nekiállok elpakolni a laptopomat. – Tudod, ha zavar, hogy ennyit beszélek, nyugodtan szólj! Számomra kissé feszélyező a csend, nem igazán vagyok hozzászokva, ezért beszélek ennyit. Két testvérem van, egy bátyám, és egy öcsém, aki igazából az ikertestvérem, csak néhány perccel fiatalabb nálam. Szóval tudod, három gyerek egy családban. Nem igazán volt csend, mindig hangoskodtunk, veszekedtünk, és ha mégis csend volt, abból tudtam, hogy a testvéreim valamiféle csínytevést terveznek, természetesen ellenem. Szóval ezért feszélyez a csend, ami ugye vicces, tekintve, hogy egy olyan nemzet tagja vagyok, ahol az emberek azt vallják, a csend klassz, és mindenki fogja be, ha nincs értelmes mondanivalója, mert a triviális beszélgetések egyszerűen rosszak. Üres fecsegés, meg minden.

– Fecsegsz.

– Szoktam – kapja a hátára a táskáját, és amikor látja, hogy én is kész vagyok, elindul. – Te ellenben olyan igazi finn vagy, tudod? Ha egy külföldi összefutna veled, és látná azt a pókerarcot, amit a jelek szerint a nap huszonnégy órájából huszonhárom órán keresztül vágsz, az lenne az első gondolata, hogy na, ez a csaj igazi finn. Aztán ehhez társulna az, hogy amikor beszélgetni próbálna veled, te nem kimondottan volnál partner ebben, szóval egyből úgy érezné, a finn emberekkel kapcsolatos sztereotípiák bizonyítást nyernek.

Amíg felmegyünk a lépcsőn az első emeletre, Virva folyamatosan beszél. Néha hátrapillant rám, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy mögötte vagyok, én pedig csak hallgatom őt. A finnekkel kapcsolatos sztereotípiákról beszél, de ez a téma hamar unalmassá válik, ám Virva természetesen ekkor sem hagyja abba a beszédet. Visszatér a családjára, újból a testvéreiről kezd beszélni. Elmondja, hogy a bátyját Tuomasnak hívják, az öccsét pedig Valterinek. Miután megbizonyosodik arról, hogy figyelek rá, a terem előtt folytatja a beszámolóit. Mesél arról, hogyan szívatták őt folyamatosan a testvérei, elmondja, hogy valószínűleg azért lett ilyen „fiús lány", mert fiúkkal volt körülvéve, és gyerekként a bátyja kinőtt ruháit hordta, ráadásul több kisautójuk volt otthon, mint babájuk, de még ha babázni is szeretett volna, akkor sem volt kivel. Így hát maradt az, hogy a testvéreivel gurította az autókat a szőnyegen, és legózott velük.

Néhány perccel később megérkezik az oktató, és beenged minket a terembe. Hagyom, hogy a legtöbben bemenjenek előttem, Virva pedig csak áll mellettem, és vár, mintha feltett szándéka lenne velem együtt bemenni a terembe, pedig így jó eséllyel elfoglalják a balkezes székeket, és neki nem marad.

Igyekszem kizárni Virva hangját, és inkább csak számolgatom azokat, akik bemennek előttem. Az ötvenkettedik ember után Virva elindul, és a csuklómat elkapva húz maga után engem is. Nem igazán tetszik ez a túlzott közvetlenség, de nem ellenkezem, hagyom, hogy behúzzon a terembe, ahol aztán anélkül, hogy körülnézne, leül a leghátsó sorban lévő székek egyikére, és int, hogy üljek le mellé.

– Ez nem balkezes – nézek a székre, amin ül. A felnyitható kis asztalka a jobb oldalon van.

– Tudom. Nem számít. Te hátul szoktál ülni, én pedig szeretnék melletted ülni. Tegnap elfelejtettem tollat venni, úgyhogy csak az van nálam, ami kifogyott. Meg tudnál dobni eggyel?

Előveszem a táskámból a tolltartómat, és megkeresem ugyanazt a tollat, amit tegnap adtam oda a lánynak. Átnyújtom neki, ő pedig elveszi, előveszi a füzetét, és még azelőtt, hogy bármiről is szó lenne, firkálgatni kezd bele. Kidekorálja a margót, és én csak nézem, amit csinál. Apró csillagokat rajzol, néhányat kicsit nagyobbra a többinél, majd határozott vonalakkal összeköt néhányat. Felismerek néhány egyszerűbb csillagképet, bár, ha a nevüket kéne megmondanom, valószínűleg gondban lennék. Sosem értettem a csillagokhoz, és sosem érdekeltek különösebben. Szeretem nézni őket, mert gyönyörűek, de nem vagyok semmilyen tudás birtokában a csillagokkal kapcsolatban. Virvával ellentétben, aki úgy tűnik, emlékezetből le tudja rajzolni minden egyes csillag helyzetét.

A rajzról végül a lány tetoválásaira siklik a tekintetem, amiket korábban már szemügyre vettem, de most kicsit tovább elidőzhetek rajtuk. Aprólékosan kidolgozott minták borítják a karját és a kézfejét, de a tetoválások többsége fekete, mintha a lány nem szeretné a színes tetkókat. Pedig a karján lévő medúza biztos gyönyörű lenne kék, esetleg lila tintával.

Amikor az oktató elkezd beszélni, a tekintetemet a kivetítőre emelem, és szinte gépiesen kezdem el leírni a rajta látható szavakat és mondatokat. Néha a mellettem ülő lány füzetére sandítok, de ő továbbra is rajzolgat, alig néhány szó van a füzetbe írva. Azok viszont gyöngybetűkkel. Kacskaringós, szépen ívelt betűk, a Harry Potter rajongói valószínűleg ilyennek képzelték Dumbledore kézírását a leírás alapján.

Ha el kéne mondanom, mi mindenről van szó az órán, természetesen ezúttal sem tudnám. Néhány nevet sikerül megjegyeznem, például Anthony Giddensét, akitől kötelező olvasmány is van, de igazából nem sok dolog marad meg az emlékezetemben, ami szomorú, mert a szociológia mindig is érdekelt. Azt hiszem, ha az oktató jól magyarázna, nem lenne gond, de Rinne olyan unott hangon darálja le az anyagot, hogy legszívesebben a kis asztalkára hajtanám a fejem, hogy aludjak. Helyette inkább gépiesen jegyzetelek, hogy meglegyen az anyag, de ettől függetlenül a gondolataim teljesen máshol járnak. Leginkább a másfél órája félbehagyott fejezet folytatásán és befejezésén gondolkozom.

– Na akkor holnap találkozunk – szakít ki Virva hangja a gondolataimból. Leteszi a tollat a füzetemre, és az arcán egy hatalmas vigyorral áll meg előttem. – További szép napot, Suvi!

– Neked is – motyogom, de már nem hallja, mert természetesen ezúttal is hamarabb indult el, minthogy megszólaltam volna. Én pedig maradok, és szép lassan elpakolom a cuccaimat. Csak akkor megyek ki a teremből, amikor már senki nincs bent rajtam és az oktatón kívül, aztán a kint összeverődött tömeget kerülgetve eljutok a lépcsőig, lemegyek a földszintre, és elindulok haza. Vajon Virva fel fogja adni valaha, hogy megpróbál összebarátkozni velem?