Már megint a Tavastia. Éveken keresztül nem jártam itt, de amióta ismerem Virvát, már második alkalommal toporgok a sorban egy koncertre várva. Ezúttal ráadásul egy olyan zenekar koncertjére, amit nem is különösebben szeretek, mert túlságosan durva az én ízlésemnek. És mégis itt vagyok, ráadásul barátokkal körülvéve – szó szerint. Aurora, Timo, Lumi és Virva szinte körülölelnek, mintha a tömegtől próbálnának óvni. Talán érzik rajtam, hogy nem kimondottan esik jól ennyi ember közelsége, talán csak véletlenül sikerült így, akárhogy is, örülök, hogy körülöttem vannak. Így kevésbé aggódom amiatt, hogy a múltkori sorban állós dolog megismétlődik.

Aurora, Timo és Lumi beszélgetnek, de csak fél füllel figyelek oda rájuk, és Virva sem szentel nekik túl sok figyelmet. Ő valamiért a sorban mögöttünk állók felé leskelődik, ami kissé furcsa látvány, de nem foglalkozom vele túlzottan. Helyette inkább Virva kezéhez nyúlok, és összekulcsolom az ujjainkat. Egyből elszakítja a pillantását a mögöttünk lévőkről, és halványan mosolyogva felém fordul.

– Kérdezhetek valamit? – kérdezem.

– Már meg is tetted – válaszol játékosan, és a mosolya hirtelen már a füléig ér. Hogy tud ez a lány ennyit mosolyogni?

– Azon kívül.

– Persze, kérdezz csak – bólint határozottan.

– Biztos, hogy mi romantikus értelemben érdeklődünk egymás iránt? – teszem fel halkan a kérdést, hogy a többiek ne hallják. Virva arcán értetlenség jelenik meg, úgyhogy folytatom, mielőtt megkérne, hogy magyarázzam el. – Úgy értem... Nem igazán van rózsaszín köd, tudod? Nem érünk egymáshoz olyan gyakran, nem csókolózunk túl sűrűn, nem... Nem érzem azt, hogy őrülten szerelmes vagyok.

– Suvi – sóhajt fel, és lepillant az összefonódó ujjainkra. – Oké, hogy a kapcsolatunk úgy kezdődött, mintha olyan régóta lennénk együtt, ahány évesek vagyunk, de ettől még határozottan állítom, hogy romantikus értelemben véve érdekelsz. Egyébként is, hogy érted, hogy nem érünk egymáshoz olyan gyakran? Hiszen most is egymás kezét fogjuk, és ma az ebédlőben is állandóan a térdeden volt a kezem. – Rövid szünetet tart, mintha megint a mögöttünk lévők felé hallgatózna, majd a hüvelykujjával a kézfejemet kezdi simogatni. – Vagy te úgy érzed, kevés ez az érintkezés?

–Én csak nem értem, miért nincs rózsaszín köd. Nem kéne lennie?

– Nem minden esetben – rázza meg a fejét. – Nincs semmi baj azzal, ha egy kapcsolat a kezdetekkor sem ég nagy lánggal. A nagy lángokról egyébként is azt mondják, hamar kialszanak. Az, hogy nincs rózsaszín köd... Nem is tudom, Suvi. rossznak érzed, hogy nem vakít el a szerelem? Szeretnél olyan szerelmes lenni, hogy azt se tudd, melyik irányban van a fel, és melyik irányban a le? Szeretnéd, ha csorbulna az ítélőképességed, mert elvakít a szerelem?

– Nem, csak... A filmek, a könyvek, a sorozatok... Mind azt mondják, hogy az elején nem ilyen.

– A filmeknek, könyveknek és sorozatoknak nem mindig van igazuk. De ha igazi filmes élményre vágysz, emlékezz csak vissza az első pár csókunkra! Amikor úgy húzódtunk el egymástól, hogy kapkodnunk kellett a levegőt, mert csókolózás közben mintha elfelejtettük volna, hogyan működnek a légzőszerveink. Ez határozottan olyan dolog, ami a kapcsolatok elején szokott előfordulni. És ma reggel, amikor melltartóban láttál... Olyan édesen zavarban voltál miatta, mintha sosem láttál volna még nőt póló nélkül. De ha te mégis úgy érzed, hogy csak barátként tekintesz rám, az is rendben van. Fájni fog, nyilván, de már a megismerkedésünk napján is megmondtam, nem kell, hogy felcímkézzünk bármit is. Nem kell, hogy a barátnőmnek hívjalak, ha nem szeretnéd.

– Tetszik, ha a barátnődnek hívsz – motyogom. – Az én érzéseimmel tisztában vagyok.

– Ó! Akkor az én érzéseimben nem voltál biztos? – kérdezi meglepetten. – Suvi, ne haragudj, fogalmam sem volt róla. Persze, hogy romantikus értelemben érdeklődöm irántad. Nagyon kedvellek, oké? Például imádom a gondolataidat, mondtam már? Mert szerintem még nem. Nagyon klassz gondolatok vannak ám idebent – kocogtatja meg a homlokomat. – Szeretem meghallgatni vagy elolvasni őket. És olyan finom illatod van! – mondja, miközben megölel. Zavartan, leengedett karral állok az ölelésében. Erről nem volt szó! – Levendulás parfümöt használsz, igaz? Mindig, amikor megérzem az illatodat, a nyár jut róla eszembe. Találó, ha a nevedet nézzük, nem gondolod? Ja, és... Imádlak megcsókolni.

– Ha most megcsókolsz, én...

Naná, hogy megcsókol. Lassan, lágyan, szűziesen. Mégis elfelejtem, hogyan kell levegőt venni, és hirtelen az agyam is teljesen kiürül, eltűnik belőle minden aggodalom, minden kétely, minden kérdés. Eszembe jut, mit mondott Virva az egyik első csókunk után a szívműködésünkről. Igaza volt. Ha úgy tudnám szabályozni a szívverésemet, ahogy a légzésemet, biztosan belehalnék ebbe a csókba. Édes halál lenne.

– Így ni – húzódik el diadalittas arckifejezéssel, pirosló arccal. – Elég romantikus volt?

Csak egy bólintásra futja válasz gyanánt, de úgy tűnik, Virvának ez is elég. Újra összekulcsolja az ujjainkat, egy rövid ideig a barátaink beszélgetését hallgatja, olykor be is csatlakozik, mintha az előbb köztünk semmi nem történt volna, de néhány perc elteltével megint a mögöttünk állók felé kezd fülelni. Mivel engem egész szépen körbevesznek a többiek, és nem feltűnő, ha kicsit megfordulok, ezért megpróbálok úgy helyezkedni, hogy lássam, kik vannak mögöttünk. Talán Virva tart valamitől?

– Ha gondolod, hátramehetünk majd a backstage-be – szólal meg ebben a pillanatban egy fiú mögöttünk. Virva alig észrevehetően a hang irányába fordul, hogy jobban oda tudjon figyelni. Követem a példáját, ami nem nehéz, tekintve, hogy már korábban elkezdtem a mögöttünk lévők felé fordulni. Egy fekete hajú, kócos srácot látok, a hajában egy bordó fejkendővel, szemüvegben. Mellette egy szőke, kissé félénknek tűnő fiú áll, nagyjából egykorúak lehetnek velünk.

– Arra semmi szükség, nem lesz gond – mosolyog rá a szőke a másikra. – Majd Liljával vigyáztok rám.

– Tuti? – kérdezi a fejkendős, és a hangjából még a sorban előttünk és mögöttünk lévő emberek beszélgetésének közepette is kihallani az aggodalmat. Észreveszem, hogy Auroráék is elcsendesednek, és ők is elkezdik a fülüket hegyezni, mintha érdekelné őket, mit figyelünk. Hihetetlenül faragatlanok vagyunk, hogy így kihallgatjuk mások beszélgetését. – Nem szeretném, ha valami rosszul sülne el, cukifiú – simítja a fejkendős a másik fiú arcára a kezét. – Volt már egy szar élményed ezen a helyen, nem kell még egy.

– Nem tudom, milyen rossz élményről beszélsz. A Happoradio koncert igenis jó volt.

– Persze, mert a pánikroham olyan kurva szórakoztató – fintorog a fejkendős. – De oké, ha a küzdőtéren akarsz lenni, akkor mondom a forgatókönyvet. Ha bárki hozzád ér, azt kinyírom, és utána foglalkozom a pánikrohamoddal, az úgy oké?

– Nem kéne előbb a pánikrohammal foglalkoznod, és csak utána gyilkosságot elkövetned? – szólal meg most először egy viszonylag rövid, fekete hajú lány. Egy olyan farmert visel, ami úgy néz ki, mintha nagy lenne rá, és egy hozzá passzoló, túlméretezett pólót, ami fölött egy ugyancsak bő farmerkabát van.

– Most, hogy mondod...

– Hali! – fordul feléjük Virva olyan gyorsan, hogy a haja a pördülése következtében arcon vág. Már éppen dühösen néznék rá, amikor észreveszem azt a széles mosolyt, amivel a két fiút, és a velük lévő lányt nézi, és elszáll minden dühöm. Egy ilyen lányra mégis hogyan haragudhatnék? – Bocsi, nem szeretnék pofátlannak tűnni, de akaratlanul, illetve némileg akarva meghallottam a beszélgetéseteket, és nagyjából sikerült összeadnom az egyet meg az egyet, szóval ha szeretnétek, tudunk segíteni abban, hogy minden rendben menjen a koncert alatt. Úgy értem, körbeállhatunk titeket, hogy ne érjen hozzád senki – néz a szőkére –, és akkor biztos nem lesz gond. Ja, egyébként Virva vagyok – nyújtja a kezét a fejkendős felé.

– Ari – fogadja el a felé nyújtott jobbot a fiú. – Ők pedig itt Lauri és Lilja.

Virva csak odabiccent a szőke fiúnak, a lány felé pedig a kezét nyújtja, majd népes kis csapatunk felé fordul, mintha most jutna eszébe a jelenlétünk, és átkarolja a derekamat.

– Ő itt a barátnőm, Suvi – mutat be, majd a többiek felé bök. – A bőrdzsekis, morcosnak tűnő csaj Aurora, a nyakán is tetovált, cicás pólóban lévő srác Timo, az óriási fülbevalós leányzó pedig Lumi. Szerintem bőven elegen vagyunk, hogy segítsünk egy biztonságos helyet teremteni nektek a kordonnál.

– Kedves, hogy felajánljátok – szólal meg a szőke srác, Lauri –, de igazán nem szeretnénk elrontani az estéteket.

– Mégis hogyan ronthatná el az esténket egy kis barátkozás? – kérdezi Virva úgy, mintha tényleg el sem tudná képzelni, hogy ilyesmi előfordulhat. Hogy egy barátkozás rossz legyen, netán elrontson valamit? Abszurd gondolat egy olyan szociális pillangó számára, mint ő.

– Ezt rossz embertől kérdezed, Lauri baromira nem társaságkedvelő – vigyorodik el az Ari nevezetű.

– Ó, az nem gond, a barátnőm sem az – válaszol Virva, és amíg Arival beszélgetésbe elegyednek, Lauri felém pillant, és halványan elmosolyodik, mintha azt latolgatná, van-e esélye arra, hogy kommunikáljon velem. Mivel nem szeretnék túl barátságtalannak tűnni, bizonytalanul visszamosolygok rá, amit jó jelnek vélhet, mert teljes testével felém fordul, és már szólásra is nyitja a száját.

– Nem vagytok együtt túl régóta, igaz? – kérdezi kíváncsian mosolyogva. Szóval ez a srác nem túl társaságkedvelő? Mi lenne, ha az volna? Akkor milyen személyes témára kérdezett volna rá?

– Nem. Miért?

– Kicsit gyakran hivatkozik rád úgy, mint a barátnőjére. Mintha még új lenne, és igyekezne megragadni minden lehetőséget, hogy kimondja. Ari is ilyen volt, amikor három évvel ezelőtt összejöttünk. Állandóan a párjaként hivatkozott rám, és megőrjítette vele a legjobb barátomat. Ők ketten... Hogy is mondjam, nem voltak túl jóban az ismeretségük kezdetén, és még most is hajlamosak úgy tenni, mintha utálnák egymást, de igazából barátok lettek. Egyébként tényleg köszi a felajánlást a barátnődtől – nyomja meg a szót –, de nem szeretném, hogy körülöttem forogjon az estétek. Arival és Liljával is meg tudjuk oldani a helyzetet, és már egyébként is javul az érintésekkel való viszonyom, csak azt nem szeretem, ha valaki hirtelen ér hozzám. De a legrosszabb esetben kimegyünk a backstage-be, Ari nővére itt dolgozik, hátra tud engedni minket.

Mindezt olyan lassan, nyugodtan mondja végig, hogy hiába beszél annyit, mint Virva, mégis egészen másnak érzem őt. Még ha ez a srác nem is társaságkedvelő, ahogy a másik mondta, az biztos, hogy annak tudja tettetni magát. Én képtelen lennék ennyit beszélni egy idegennel, még Auroráékkal sem beszélek ennyit. Sőt, megkockáztatom, még Virvával sem.

– Semmi gond – mondom lassan. – Nem okoz problémát.

– Ebben az esetben nagyon köszi! – Lauri hálásan elmosolyodik, és mivel Virva még mindig a másik sráccal beszélget, továbbra is mellettem marad, miközben csatlakozik hozzánk a velük lévő lány is. Közelebbről megnézve a stílusa hasonlít kicsit Lumiéra, kissé fiús, laza, és határozottan nem érdekli, a társadalom szerint milyennek kéne lennie egy lánynak.

Hallom, ahogy Aurora és Timo flörtölni kezdenek, Lumi pedig beszólogat nekik, mintha húzni próbálná az idegeiket. Egy ideig Timo válaszolgat neki, marják egymást, ahogy általában szokták, de nem sokkal később Lumi úgy dönt, hagyja őket turbékolni, és közelebb lép hozzánk.

– Szerelmesek – jegyzi meg fintorogva, miközben kinyújtja a jobbját. – Lumi vagyok. Tudom, hogy Virva bemutatott az előbb, de gondoltam, sok volt egyszerre az az öt név, amit elhadart, és ha Aurorának, netán Timónak hívnátok, annak annyira nem örülnék.

– Lilja – rázza meg a kezét Lilja, és mielőtt Luminak esélye lenne Lauri felé fordulni, beszélgetést kezdeményez, mintha óvni próbálná a fiút az érintésektől. Ha valóban így van, kifejezetten jó barát lehet. – Rémesek a párok, nem? Mindig csak gügyögnek egymásnak, mint a kisbabáknak vagy az állatoknak szokás, flörtölgetnek, közszemlére teszik a vágyaikat... Hát én sem hordok This pizza is so hot feliratos pólót, hogy tudassam velük, nekem mi jön be. Pedig erről még egy mém is van ám, de csak angolul jön át jól. A meleg srác kérdezi, hogy Why are all the guys so hot?*, a leszbikus csaj kérdezi, hogy Why are all the girls so hot?, a biszexuális, pánszexuális emberek kérdezik, hogy Why is everyone so hot?, az aszexuális meg azt kérdezi, Why is my pizza so hot?.

– Találó – mosolyodik el Lumi. – Figyelj, ha már ennyire nyílt lapokkal játszol... Kérdezhetek valamit?

– Ó, istenem! – nyög fel Lilja. – Nem, nem szar pasi nélkül. Nem hiányzik a szex, azt sem tudom, milyen az, soha nem is érdekelt, és nem, egész biztosan nem csak arról van szó, hogy nem találtam még meg a megfelelő embert. Ja, és traumáim sincsenek, legalábbis nem ezzel kapcsolatban. Nem voltam soha molesztálva, nem félek a szextől, és nincsenek önértékelési problémáim. Kihagytam valamit?

Látom Lumin, hogy egy pillanatra megijed Lilja hirtelen reakciójától, de aztán megértés csillan a szemében, ebből pedig egyértelművé válik, hogy ő is számtalanszor kapott már az évek során olyan kérdéseket, amilyenekre most Lilja számított, és jó eséllyel az ezredik alkalom után ő is hasonlóan reagált, mint ez a lány.

– Félreértesz – mondja. – Igazából pont azt szerettem volna kérdezni, te is gyakran kapsz-e ilyen ostoba kérdéseket másoktól.

– Kérlek, bocsáss meg Liljának – szól közbe Lauri. Úgy tűnik, számára gyorsabban összeállt a kép, mint Lilja számára, aki még mindig úgy néz ki, mintha azt próbálná kitalálni, mennyi kettő meg kettő. – Sokszor találkozik olyan emberekkel, akik nem értik meg az aszexualitást, esetleg nem tartják létező dolognak, mondván, minden embernek kell, hogy legyenek ilyen vágyai, akinek pedig mégsincs, az beteg. Pár éve, amikor Arival még csak ismerkedtünk, Lilja egyszer úgy rontott be a kocsmába, ahol dolgoztak, hogy ha valaki még egyszer megkérdezi tőle, mi a helyzet a pasikkal, azt felköti. Érthető módon eléggé bosszantja, hogy az emberek úgy vélik, mindenki mellé kell valaki.

– Különösen, ha az a valaki egy nő – mormolja Lilja. – Bocs, hogy úgy reagáltam, ahogy – néz Lumira. – Csak tudod, tényleg rohadt kiborító, hogy állandóan ilyen kérdésekkel bombáznak. Mintha önmagamban nem lennék elég életképes, és mindenképpen kéne mellém valaki, mert magamban csak félember vagyok. Annyiszor kellett már azt mondanom az embereknek, hogy nincs senkim, és bizonygatnom, hogy jó nekem egyedül. Belefáradtam. De akkor ezt biztos megérted te is – mosolyodik el keserűen.

– Meg – bólint Lumi. Félve pillant felém, mintha tartana a reakciómtól, de nem igazán okoz meglepetést, amit megtudok. Eddig is sejtettem.

– Ne nézz ilyen félve! – mormolom. – Vagy szerinted ez most meglep?

– Nem lep meg? – vonja össze a szemöldökét.

– Még a megismerkedésünk környékén azt mondtad egyszer, hogy nem hiszel abban, hogy mindenkinek kell egy társ a boldogsághoz. Még ha nem is nevezted nevén a dolgot, ez azért elég árulkodó volt.

– És nincs... Tudod, bajod ezzel? – kérdezi. Furcsa. Sosem láttam még őt bizonytalannak, és sosem láttam, hogy ennyire érdekelte volna a véleményem. Mégis ki vagyok én, hogy számít neki, mit mondok?

– Lumi – sóhajtok fel. – Introvertált, szociális fóbiás író vagyok, aki kommunikáció szakos egyetemre jár, nem mellesleg lányokhoz vonzódom. Nincs jogom ítélkezni mások felett.

– Író vagy! – kiált fel Lauri hirtelen. Zavartan, kissé ijedten fordulok az irányába. – Bocsánat. Belerondítottam a baráti pillanatotokba, folytassátok csak!

– Szerintem az a pillanat már elillant, Lau – csatlakozik be a beszélgetésbe az Ari nevű srác, és Virva is újra ránk figyel. – Mit kell itt óbégatni?

– Suvi író – néz Lauri a párjára. – Tudtam, hogy ismerős az arca, mintha már láttam volna valahol, de csak most jöttem rá, hogy egy könyv hátoldalán találkoztam vele. Te írtad a Bohócot, ugye? – fordul vissza felém.

– Igen – motyogom zavartan. Ilyen az én szerencsém! Olvasták vagy húszan a könyvemet az egész országban, és ebből hat ember olyan, aki tudja is, hogy ki vagyok.

– De jó! Imádtam azt a könyvet. Ari, emlékszel rá, ugye? Az volt az a könyv, ahol a tanár szexuálisan bántalmazta az egyik diákját, és a könyv végénél jött rá erre annak a srácnak a legjobb barátja, aztán úgy lett vége, hogy igazából semmilyen probléma nem oldódott meg.

– Azt te írtad? – néz rám Ari döbbenten. – A kurva élet, utáltam azt a könyvet. Mondtam is Launak, hogy ha egyszer találkozom az íróval, akkor én... – Valószínűleg észreveszi, hogy megijeszt, mert azzal egyidőben, hogy Virva védelmezőn közelebb lép hozzám, elhallgat. Vesz egy nagy levegőt, majd bocsánatkérőn elmosolyodik. – Bocs, elfelejtettem, hogy te sem vagy egy társaságkedvelő ember, és nem vagy hozzászokva a stílusomhoz. Szóval amúgy bejött a könyved, mondjuk megpróbáltam elégetni, miután végeztem vele, aztán meggyanúsítottam Lau legjobb haverját, hogy ő baszott át, és valahogy ki tudta tépni úgy az utolsó oldalakat, hogy ne látszon a könyvben, de amúgy tényleg jó volt. Laut is inspiráltad. Miután elolvasta a könyvedet, írt hozzá egy verses befejezést.

– Tessék? – fordulok Lauri felé. – Verseket írsz?

– Írogatok – motyogja.

– Szerénykedik – veszi vissza a szót Ari, miközben átkarolja őt. – Nemrég jelent meg egy verseskötete, kapkodják az emberek.

– Az ismerőseink kapkodják, nem a többi ember – mormolja Lauri. – Eddig párszázat sikerült eladni belőle, ebből legalább ötven ember valamilyen formában ismer engem. Vagy együtt jártunk órákra az egyetemen, és tudják a nevemet, vagy az egyik barátom ismerősei, netán Ari ismerősei a korábbi munkahelyéről, de apám is viszonylag gyakran promózza a könyvet a suliban, ahol dolgozik, mert szerinte sokat lehet tanulni belőle. Meg az is sokat segített, hogy Ari nővére itt dolgozik, és egyszer a backstage-ben olvasta a verseimet, az egyik fellépő zenekar énekese meglátta, kíváncsi lett, beleolvasott, aztán kiposztolta Instagramra, és... Igen, akkor szépen megugrottak az eladások – vakarja meg a tarkóját, mintha szégyellné a helyzetet.

– Ne legyél zavarban a sikered miatt – mosolyog rá Virva. – Szerintem tök klassz, hogy ilyen sok embert érdekelnek a verseid, amiatt meg különösen legyél büszke magadra, hogy volt merszed kivenni őket a fiókból, és megmutatni másoknak. Nekem ez nem menne a helyetekben, a versírás, meg az ilyen művészetek mindig túl sokat mutatnak az alkotóból, olyan dolgokat is, amiket nem feltétlenül szeretne megosztani másokkal. Suvi is ezért van zavarban, ha olyan emberrel találkozik, aki olvasta a Bohócot. Mert az rendben van, hogy vannak emberek, akik ismerik őt, meg az is, hogy vannak emberek, akik olvassák, amit írt, de hogy léteznek emberek, akik olvasnak tőle, és ismerik is? Az túl sok. A hozzátok hasonló, introvertált emberek számára nagyon nehéz lehet, ha mások betekintést nyernek a gondolataikba, de közben meg nehéz lenne az is, ha nem írhatnátok le, mit éreztek, mit gondoltok, és szerintem valahol mélyen mégis vágytok arra, hogy ezt mások is olvassák, különben miért publikálnátok? Csak arra nem vagytok soha felkészülve, hogy megismerkedhettek valakivel, aki már ismer titeket a műveitek által.

– Értesz az emberekhez – jegyzi meg Lauri kissé csodálkozva.

– Szeretem az embereket – vonja meg a vállát Virva. – Nagyszerűek. Mindenkinek van egy saját kis története, valami, ami alakította, hatott rá, formálta a személyiségét, és szeretem megtudni, ki hogyan jutott el oda, ahol tart. Szeretem lefejtegetni a rétegeket, megismerni, mit rejt egy bánatos arc vagy egy félénk mosoly, vagy hogy ki áll egy regény, esetleg egy vers mögött.

– Nem, ez ennél több – rázza meg a fejét Lauri. – Te figyelsz. Ez furcsa.

– Miért furcsa?

– Nem láttam még olyan ADHD-s embert, aki ennyire tudna figyelni. Mármint bocsánat, csak pszichológiát tanultam, és...

– Semmi gond – vág közbe Virva. – Tudom, hogy ADHD-m van, nem ebben a pillanatban diagnosztizáltál, nyugalom. A szüleim viszonylag hamar észrevették nálam az ADHD jeleit, virgoncabb és nyugtalanabb voltam, mint egy átlagos gyerek. Szülői tanácsadásra jártak, hogy tudják, hogyan kezeljenek, én pszichoterápiára mentem heti többször, és a suliban a tanáraim is odafigyeltek rám. Egy ideig ezek mellé gyógyszert is szedtem, hogy segítsen figyelni, de néhány éve már csak akkor veszem be, ha valamiért nagyon figyelnem kell, mondjuk közeleg egy vizsga, és sokat kell tanulnom. Akkor pár hétig szedem, és utána megint elhagyom. A pszichológusom azt mondja, amíg úgy érzem, anélkül is tudok normális emberként funkcionálni, addig felesleges – mosolyodik el. – Visszatérve arra, hogy figyelek... Megtanultam figyelni. Megtanultam apróbb dolgokkal lefoglalni a testemet, hogy az elmém tudjon arra fókuszálni, amire kell neki. Megtanultam érdeklődni minden iránt, mert könnyebb figyelnem arra, ami érdekel. Szóval miközben a hajamban lévő gyöngyöket tekergetem és be nem áll a szám, figyelem, ahogy a párod óvatosan összekulcsolja az ujjaitokat, figyelem, hogy elmosolyodsz ennek következtében, és észreveszem a meglepődést a szemedben, miközben erről beszélek. Nem olyan nehéz ez – vonja meg a vállát.

– Pedig annak hangzik – nézek rá.

– Pedig tényleg nem az – karol át, és egy puszit nyom a halántékomra, pedig tudja, hogy ezzel csak zavarba hoz. – Rád például bármeddig képes vagyok figyelni.

– Szerelmespárok – morogja Lilja és Lumi kórusban, mire elmosolyodom. Úgy fest, Lumi új barátra tett szert.

Mintha a két lány reakciója tökéletes végszó lenne, a Tavastiába elkezdik beengedni az embereket. Viszonylag gyorsan halad a sor, alig öt percen belül mi is sorra kerülünk, és amikor Ari meglát egy vörös hajú lányt a jegyeket ellenőrzők közt, vigyorogva odaugrik hozzá, és egyből a karjaiba zárja.

– Ő Milla, Ari nővére – mondja Lauri, amikor észreveszi a döbbenetet az arcomon. – Ma érkeztünk Helsinkibe, úgyhogy még nem találkoztunk vele.

– Honnan jöttetek? – kérdezi Lumi, de közben Lauri is odalép a vörös lányhoz, aki óvatosan megöleli, és halkan beszélni kezd hozzá. Látom Lauri arcán a mosolyt, mintha ennek a lánynak az érintésével a legkevesebb problémája sem volna, ami valószínűleg azt jelenti, hogy jó a kapcsolatuk, és bízik benne. Nem tudom, min mehetett keresztül korábban ez a fiú, de az biztos, hogy ha tart az érintésektől, akkor nem érhet hozzá csak úgy akárki.

– Tamperéből jöttünk – hallom Lilja hangját mögöttem. – Én már itt élek egy ideje, Ari és Lauri csak látogatóban vannak.

– Miért költöztél ide? – kérdezi Lumi.

– Két évvel ezelőtt bezárt apám kocsmája. Amióta betöltöttem a tizennyolcat, ott dolgoztam, és amikor bezárt, sokáig nem tudtam mit kezdeni magammal. A kocsmán kívül nem találkoztam azokkal, akikkel együtt dolgoztunk, pedig mindig azt hittem, vagyunk olyan jóban, hogy ha másfelé kerülünk az életben, akkor is tartani fogjuk a kapcsolatot. Nem így lett. Ari már jóval a bezárás előtt felmondott, vele addigra már nagyon keveset beszéltünk, maximum akkor álltunk meg pár szót váltani egymással, ha összefutottunk valahol az utcán. A másik srác, akivel egy műszakban dolgoztam, teljesen kizárt az életéből, mintha sosem lettem volna benne. Egyedül éreztem magam. Amikor becsődölt a kocsma, és apa eladta a helyiséget, hagytam egy üzenetet Arinak abban a reményben, hogy segít melót keresni, ő meg rám uszította a nővérét. Milla egy parkban talált meg, a tél kellős közepén ücsörögtem egy havas padon. Azt mondta, jöjjek vele Helsinkibe, és lakjak vele és a lakótársával. Mivel úgy gondoltam, jót tenne a megszokott környezetemtől való elszakadás, meg az, ha kivételesen csajok vennének körül, igent mondtam.

– Sajnálom, hogy csődbe ment apukád kocsmája – fordulok hátra, miközben odaadom a jegyemet az Ari nővére mellett állónak.

– Ne sajnáld. Most végre ott vagyok, ahová tartozom, és ezt részben Millának köszönhetem – mosolyog Lilja Ari nővére felé. – Ha nem zárt volna be a Henry's, sosem jövök Helsinkibe, Milla sosem rántott volna ki abból a szarból, amit életnek csúfoltam, és sosem találtam volna meg önmagam. Nem bánom, hogy így alakult. Szeretem Helsinkit, szeretem a jelenlegi életemet.

Mielőtt Lilja bővebben kifejthetné, milyen is a jelenlegi élete, bejutunk a klubba, ahol a lány egyből a bárpult felé indul, és magával rángatja Lumit is, mintha pusztán az, hogy mindketten aszexuálisak, máris közelebb hozta volna őket egymáshoz. Virva körbenéz a helyiségben, mintha Ariékat keresné, majd elindul a színpad irányába, és a kezemet fogva magával húz engem is. Beállunk az első sorba, nagyjából középre, és amíg a többiek nem csatlakoznak hozzánk, nekitámaszkodom a kordonnak. Virva újra körbejáratja a tekintetét a helyiségen, majd leül mellettem a földre, és a fejét a kordonnak döntve pillant fel rám.

– Leereszkedsz hozzám? – mosolyodik el, úgyhogy leguggolok mellé. – Köszi.

Megfogja a kezem, a szája elé húzza, és megpuszilja a kézfejemet. A levegő egy pillanatra bennem reked, és érzem, ahogy a szívem megpróbál kitörni a mellkasomból, hogy körbefuthassa egész Helsinkit, de igyekszem a helyén tartani. Szükségem van rá, nem hagyhat csak úgy magamra.

– Muszáj mindig zavarba hoznod? – motyogom. – Finnek vagyunk, mi nem vagyunk nyilvánosan gyengédek.

– Én az vagyok, az előbbi beszélgetésünk után meg aztán különösen. Ez vagy azt jelenti, hogy nem vagyok igazi finn, vagy azt, hogy máshogy szocializálódtam, mint a többség. Akárhogy is, én nem bánom – puszilja meg újból a kézfejem. – Szerintem a mi generációnk már kevésbé ad azokra a szabályokra, amikre a szüleink generációja. Nézd csak meg! – mutat az éppen belépő Timo irányába, aki a hátán cipeli Aurorát. – Ők is állandóan flörtölgetnek, csókokat váltanak, és az alapján, amit eddig láttam, Ari és Lauri sem vetik meg a mások előtti érzelemnyilvánításokat.

– Nem gondolod, hogy ez kényelmetlenül érint másokat?

– Ha így is van, nem foglalkoztat. Szerintem a világunknak el kellene jutnia addig, hogy senkit ne érdekeljen, ki mit csinál. Ha engem nem zavar, hogy a legtöbb szerelmespárt még csak ismerősöknek sem nézem, ha elmennek mellettem, akkor őket sem kéne zavarnia, ha megpuszilom a barátnőm kézfejét, mert éppen úgy tartja kedvem. Nem fogom pusztán azért elnyomni magamban a késztetést, hogy hozzád érjek, mert néhány ember szerint ettől kevésbé vagyok finn.

– Lauri szerint sokszor mondod, hogy a barátnőd vagyok – jegyzem meg.

– Tényleg? – mosolyog rám. – Nem vettem észre. Zavar téged?

– Tudod, hogy nem – mormolom.

– Akkor jó, mert tudod, az a helyzet, hogy a barátnőm vagy, aminek én örülök, úgyhogy mondani fogom még egy párszor. Akkor is, ha Lauri strigulázgatja a ma este folyamán, hogy hányszor ejtem ki a számon ezt a szót, és akkor is, ha Lumi minden alkalommal fintorog rajta.

– Lumi ma előbújt – suttogom. Oké, hogy sosem beszéltünk Virvával erről, de neki is van szeme és füle, biztosan tudja ő is. – Nem mondta ki, de egyértelművé tette. És félt attól, hogyan reagálok. Nem értem, miért.

– Mert a barátjának tart, és fontos, hogy egy barát elfogadjon. A magunkfajtának nehezebbek ezek a helyzetek. Nem mindenkinek van a homlokára írva, hogy az LMBTQ+ valamelyik betűje alá sorolja be magát, és vannak, akik nem szeretnek azzal indítani egy barátságot, hogy ezt kinyilatkoztatják. De várni is nagyon nehéz, Suvi. Megkedvelsz valakit, kezdesz megnyílni neki, elkezd érdekelni a véleménye, bízol benne, és készen állsz, hogy elmondd neki, amit addig nem mondtál. Ijesztő lehet, mert mi van, ha nem úgy reagál, ahogy szeretnéd? Mi van, ha félreismerted, és gondja van azzal, aki vagy? Akkor elveszítesz egy barátot. De ha nincs is gondja vele, könnyen lehet, hogy nem érti meg, mert ő nem olyan, mint te vagy. Mihez kezd az, akit a barátai sem értenek meg? – sóhajt fel. – Aztán persze az is előfordulhat, hogy elmondod valakinek, és az a valaki mérges lesz, mert úgy érzi, későn mondtad el. Sokan vannak, akik úgy érzik, tartozol nekik az előbújással, mintha kötelességed lenne odaállni mások elé, és kimondani, hogy ki vagy. Lumi valószínűleg ezért félt. Ugye, megnyugtattad, hogy nincs mitől félnie?

– Azt mondtam, nem ítélkezhetek – motyogom.

– Az kevés lesz.

– Igen, már én is érzem – kelek fel. – Megnézem, merre van.

– Jól van – néz fel rám Virva, majd a kezemet megfogva még egyszer csókot hint rá. – Elképesztően sokat fejlődtél, amióta megismertelek, Suvi. Büszke vagyok rád.

– Te pedig még mindig elképesztően bosszantó tudsz lenni – mormolom, miközben zavartan otthagyom őt. Látom, ahogy Timo, aki még mindig a hátán viszi Aurorát, elindul Virva irányába, Arit és Laurit is látom, ahogy az ajtónál beszélgetnek Ari nővérével, aztán észreveszem a bárpulttól éppen ellépő Lumit és Lilját, akik beszélgetve indulnak a színpad felé. Odasietek hozzájuk, és megállok Lumi előtt. – Van egy perced?

– Kettő is – áll meg. Lilja magunkra hagy minket, én pedig egy ideig zavartan toporgok Lumi előtt. Gőzöm sincs, mit kéne mondanom.

– Nézd, én... Sajnálom, ha rosszul reagáltam arra, amit mondtál – nyögöm ki végül. A mondatok elkezdenek megfogalmazódni bennem, és érzem, hogy most sokkal többet fogok beszélni, mint szeretnék, többet, mint amit valaha beszéltem Lumival, de attól tartok, muszáj kimondanom mindent, amit gondolok. Most, mert később nem lesz rá lehetőségem. – Soha senki nem bújt még elő nekem. Nem így. Amikor megismertem Virvát, ő az első pillanattól nyílt volt ezzel kapcsolatban, és előtte sosem ismertem olyat, aki más lett volna. Nekem sem volt alkalmam soha előbújni. A suliban ez csak kiderült, nem tudtam befolyásolni. Aztán emiatt a szüleim is megtudták, mert felhívták őket a suliból. Szóval nekem nem volt meg erre a lehetőségem. Nem kellett elmondanom senkinek, és senki nem mondta nekem azt, amit te valószínűleg hallani akartál tőlem. Szóval én csak... Azt akartam mondani, hogy bocsánat az előbbiért – sütöm le a szemem. – Nem tudom, mit mondjak erre, Lumi. Engem ezek a címkék nem érdekelnek. Vagy, aki vagy. Hetero, bi, leszbikus, aszexuális, aromantikus, nem érdekel. Az én szememben te Lumi vagy, ezen egy címke nem változtat.

– Ez egészen hasonlít arra, amiben reménykedtem – mondja Lumi, és hallom a hangján, hogy mosolyog, a következő pillanatban pedig átölel. Nagyjából két másodpercig zavartan állok a karjai közt, aztán lassan, akadozva felemelem a kezem, és visszaölelem. Érzem, ahogy elernyed a teste, mintha eddig görcsben lett volna, és most a megkönnyebbüléstől ellazulna minden izma. Rövid ideig marad csak így, aztán elhúzódik, és elérzékenyülve, amilyennek még sosem láttam, rám mosolyog. – Kösz, Suvi.

Szóval ilyennek kéne lennie egy normális előbújásnak?

*Miért ilyen dögös minden srác? Miért ilyen dögös minden csaj? Miért ilyen dögös mindenki? Miért ilyen forró a pizzám? (Ugye, hogy magyarul nem jó?:D Ha valaki át tudja nekem ezt ültetni magyarba úgy, hogy jó legyen, azt örökké üldözni fogom. Vagyis a hálám fogja örökké üldözni, na, értitek.)