Reggel, amikor szól az ébresztőm, igyekszem halkan kimenni a szobából, nehogy felébresszem Virvát. Nem tudom, neki mennyi időre van szüksége reggelente, hogy elkészüljön, de bízom abban, hogy ő is beállította magának az ébresztőt a telefonján, mert nem szívesen keltegetném. Mondjuk abban majdnem biztos vagyok, hogy ő könnyedén ébred, és nem az a morcos reggeli állatfaj, mint én, de akkor sincs túl sok kedvem ahhoz, hogy arra figyeljek, sikerül-e felkelnie időben.

Amikor kilépek a nappaliba, olyan látvány tárul a szemem elé, amire a legkevésbé sem vagyok felkészülve. Amint meglátom őt, kiszakad belőlem egy halk, elkínzott nyögés, ami, azt kell mondjam, egész jól tükrözi a gondolataimat. Virva ugyanis a hasán fekve alszik, abban a hosszú pizsamanadrágban, amit adtam neki, viszont a póló, amit kapott, nincs rajta, és a takaró is lehullott róla a földre. Ugyanaz a lila melltartó van rajta, ami a Shiraz Lane koncerten is kilátszott a pólója alól. Próbálom elszakítani róla a pillantásomat, próbálom nem bámulni őt, de magára vonzza a tekintetem a hátán lévő tetoválás, így végül lábujjhegyen közelebb lépdelek, és végigjáratom rajta a szemem. Végül is Virva azt mondta, egyszer majd megnézhetem ezt a tetkót, akkor miért ne vehetném szemügyre most?

Érdekes tetoválás, egy fejjel lefelé lógó repülőkutyát ábrázol, ami valamiféle virág száráról lóg le, elképzelésem sincs, milyenről. A szárnyán csillagok ragyognak, a csillagképeket vonalak kötik össze, körülötte mindenhol fehér virágok vannak, némelyik kinyílva, némelyik nem.

Átsétálok a kanapé másik oldalára, csendben letérdelek mellé, és valami megmagyarázhatatlan késztetéstől vezérelve lassan felemelem a kezem, és mire észbe kapok, már a tetoválása vonalain simítok végig. Követem a denevér szárnyának a vonalait, lassacskán egyre feljebb haladok. Az ujjam beleakad Virva melltartójába, mire zavartan kapom el a kezem. Mégis mit művelek?

– Ennyire azért nem kell megijedned – suttogja halkan. Felé kapom a fejem, érzem, ahogy a szégyentől elönti a testemet a forróság. Mióta lehet ébren? Vajon akkor ébredt fel, amikor hozzáértem, vagy már jóval korábban fent volt? Mit gondolhat most rólam, miután engedély nélkül végigtapogattam a hátát? – Egészen biztos vagyok abban, hogy nem most érsz hozzá első alkalommal egy melltartóhoz, tekintve, hogy te is hordasz. Akkor mi a gond? – mosolyodik el, de továbbra sem mozdul meg. Ugyanúgy fekszik, mint korábban.

– Azok a melltartók, amikhez hozzáérek, általában nem másokon vannak – mormolom, és feltápászkodom a földről. – Kérsz kávét? Teát? Tejet? Embervért?

– Ha már így kérdezed, nullás vért szívesen innék, köszi. Remélem, van koktélos poharad, csak és kizárólag abból szoktam vért inni. Ó, és szükségem lenne hozzá fém szívószálra is, az kiemeli a vér finom, fémes ízét – vigyorodik el, és végre felül. – Egyébként egy bögre meleg tejet kérek, köszönöm.

Csak egy pillanattal nézem őt tovább, mint illene, majd elszakítom róla a tekintetem, és a konyhába megyek. Engedek egy kis vizet a vízforralóba, elkezdem melegíteni, Virvának pedig kitöltöm a tejet, és beteszem a mikróba. Lassan, kissé komótosan végzem a dolgomat, és amikor Virva – most már felöltözve – csatlakozik hozzám, felpattan a konyhapultra, és a lábát kezdi lóbálni, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak rá.

– Nem fáztál éjszaka? – kérdezem.

– Nem – rázza meg a fejét. A haja ide-oda csapódik közben, az egyik gyöngy eltalálja az állát, de úgy néz ki, Virvát nem zavarja. – Szerencsére nem vagyok túl fázós, általában melegem szokott lenni, ezért is öltözöm viszonylag lengén, biztos észrevetted már. Ja, egyébként nehezen aludtam el, úgyhogy utólagos engedelmeddel megbütyköltem a csapodat, hogy ne csöpögjön. Remélem, nem baj. A szerszámokat nem raktam vissza, elfelejtettem, honnan vettem elő őket – fintorog.

Döbbenten kapom a csap felé a fejem. Mellette árválkodik a szerszámos ládám kinyitva, benne minden szerszámommal. Figyelem a csapot, számolom a másodperceket, várom a csöpögést. Normális esetben négy másodpercenként csöpög egyet, de most hiába számolok el négyig, nyolcig, tizenkettőig, tizenhatig, majd húszig, nem történik semmi. Tényleg megcsinálta.

– Hogyan javítottad meg? – fordulok felé. – Nekem nem sikerült megcsinálni, pedig többször is próbáltam.

– Majd megtanítalak rá, ha megint elkezd csöpögni egy csap valahol – mosolyodik el, és miközben elkezd mindenféle dologról beszélni, ami csak eszébe jut, kiveszem a tejet a mikróból, és odateszem mellé a pultra, majd nekiállok megcsinálni a teámat. Virva meg csak mondja, mondja, és mondja. Hallgatom őt, és amennyire az ébredező énemtől telik, oda is figyelek rá, de van egy olyan érzésem, hogy ha később visszautalna erre a beszélgetésre – mármint monológra –, nem tudnám, miről beszélt. Nem tudok én ennyi mindent megjegyezni, pláne nem kora reggel.

Miután megittuk a tejet és a teát, benavigálom Virvát a szobámba, kinyitom a ruhásszekrényemet, és a vállánál fogva odatolom elé.

– Válassz valamit! – mondom, mire értetlenül fordul felém, szóval kénytelen vagyok magyarázatot hozzáfűzni. – Nem akarhatod a tegnapi ruháidat visszavenni.

Aprót bólint, én pedig magára hagyom. A nappaliból hallom, ahogy dúdolgat, énekelget készülődés közben, és tudom, hogy ismerős a ritmus, amit hallok, de mindaddig, amíg ki nem lép a szobámból, és nem értem tisztán a szöveget, nem jövök rá, mit énekel. I could be your doctor, and I could be your nurse*...

– Szereted Miley-t? – kérdezem felé sem pillantva.

– Ki ne szeretné? – kérdez vissza. – Miley Cyrus egy istennő. Már a Hannah Montana óta bolondulok érte, ő volt az első híresség, aki tetszett. Miatta kezdtem ráébredni arra még kislányként, hogy nekem nem a fiúk keltik fel az érdeklődésemet. Ki fogsz nevetni, de általánosban, amikor mindenki Mrs. Justin Biebert és hasonlókat firkálgatott a füzeteibe, én a Mrs. Virva Cyrus aláírást gyakoroltam – kuncog. – Amit egyébként már egészen széppé sikerült varázsolnom, megnézed? – kérdezi, és ekkor besétál a látóterembe. Döbbenten fordulok felé. Az egyik fehér farmernadrágomat vette fel, felső gyanánt pedig egy egyszerű, világosbarna póló van rajta, amit betűrt a nadrágba. Furcsa őt ilyen egyszerű, világos ruhában látni, de hazudnék, ha azt mondanám, nem tetszik.

– Tökéletes – suttogom, mielőtt lakatot tehetnék a számra.

– Mi? Még nem is láttad az aláírást!

– A ruhára értettem – motyogom. – Tökéletesen áll.

– Ó! – mosolyodik el. – Köszönöm. Bár vitába kell szállnom veled, nem tökéletes. Ugyanis nem létezik olyan, hogy tökéletes.

– Nem létezik? – kérdezek vissza zavartan. Miért ne létezne?

– Szerintem nem – vonja meg a vállát, és lehuppan mellém. – Egyáltalán mit jelent az, hogy tökéletes? A legtöbb ember azt tartja tökéletesnek, ami neki tetszik, de ez nem logikus, mert ha tényleg létezne tökéletes, akkor annak objektív fogalomnak kéne lennie. Persze, sokan mondják azt, hogy számomra tökéletes vagy, de ez mégis mit jelent? Azt, hogy teljesen tisztában vagy az illető összes hibájával, ismered a legféltettebb titkait, a legnagyobb ballépéseit, és ennek ellenére, a hibáival együtt is szereted? Mert akkor az nem tökéletesség. A tökéletesnek valami magasztosnak, hibátlannak, mennyeinek kellene lennie, de ilyen dolog nem létezik a világunkban. Emberek vagyunk, vagyis esendőek, hibákkal telik, a világ pedig, amit esendő, hibázni képes lények formálnak, szintén nem lehet hibátlan, és így nem lehet tökéletes sem. Én mindig is sokkal szívesebben mondtam azt az embereknek, akik fontosak számomra, hogy igen, tudom, hogy vannak hibáitok, de elfogadom őket, és ezekkel együtt is fontosak vagytok számomra. Az én szememben ez sokkal többet ér, mint azt mondani valakinek, hogy tökéletes.

– Oké – fordulok felé. Végignézek rajta, próbálok keresni valamiféle hibát azon, ahogy kinéz, majd mosolyogva pillantok az arcára. – Kicsit sápaszt téged ez a világos szín, de elfogadom ezt a hibát, és ezzel együtt is tetszik, ahogy felöltöztél.

Virva felnevet és puszit nyom a halántékomra, amitől a mosolyom még szélesebb lesz. Nem érdekel, mit gondol a tökéletességről. Ő igenis tökéletes.

***

– Idegesítő, hülye vacak – dob le Lumi egy könyvet** az asztalra. Az ebédlőben ülünk, Aurora és Timo már néhány perce csatlakoztak hozzánk, már csak Lumit vártuk azzal, hogy megbeszéljük, mikor megyünk el Auroráék zenekarának a próbájára, de úgy fest, nem most kerül sor erre a beszélgetésre.

– Mi a gond? – kérdezi Virva, és egyből a könyv felé nyúl, hogy magához húzva megnézhesse, mit olvas Lumi.

– Megvettem ezt a könyvet tegnap, mert tök klassznak gondoltam a leírás alapján. Oké, félig-meddig romantikusnak tűnt, erről azért a borítón lévő két srác helyzete is árulkodik, a szerelmes dolgokért meg nem vagyok oda, mint tudjátok. De olyan jó a fülszövege, olyan jó sztorit mesél el, hogy azt hittem, a romantika ellenére tetszeni fog. Még a felénél sem tartok, de legszívesebben kidobnám a legközelebbi kukába – mondja, és nyöszörögve az asztalra ejti a fejét.

– Mi a baj vele? – kérdezem, ahogy Virvával együtt én is átfutom a fülszöveget, ami alapján kifejezetten izgalmasnak, eseménydúsnak tűnik a regény.

– Minden! – kiált fel Lumi színpadiasan, a levegőbe emelve mindkét kezét, majd bizalmasan közelebb húzódik hozzánk, és halkan, mintha egy titkot osztana meg velünk, beszélni kezd. – Lányok, ti ugye leszbikusok vagytok.

Hűha! Jól kezdődik.

– Legjobb tudomásom szerint igen – bólint Virva, miközben az asztal alatt a térdemre csúsztatja a kezét. Láthatóan szórakoztatja a helyzet.

– Akkor hadd kérdezzek valamit! Titeket nem idegesít, milyen reprezentációja van mostanság könyvekben, filmekben, sorozatokban a meleg férfiaknak, és mennyivel kevesebb szerepet kapnak a leszbikus nők? Mert engem kezd nagyon bosszantani, hogy bemegyek egy könyvesboltba, és majdnem mindegyik LMBT+ könyv, amibe belefutok, meleg férfiakról szól. Mintha nem léteznének biszexuálisok, pánszexuálisok, netán aszexuálisok. Lassan az LMBT+ betűszóból el lehet hagyni az M kivételével mindent, mert a többi úgysem érdekel senkit. És tudjátok, mi bosszant még? Az, hogy megnézem ezeket a meleg férfiakról szóló könyveket, és szinte kivétel nélkül mindet nő írta. Már bocsánat, ha nyersen fogalmazok, de mi a fene van a könyviparral? Nők írnak nőknek meleg férfiakról. Röhejes!

– Szerintem ennek sok esetben a vágyhoz van köze – szólal meg Aurora. – Kezdenek elmúlni azok az idők, amikor egy írónő szürke kisegér női főszereplőről írt, aki a nagymenő sráccal jött össze, helyette megkapjuk az egymással kavaró srácokat. Valamiért a nők egy része szeret elképzelni együtt két férfit, és van, aki szereti megírni, mert tudja, hogy lesz, aki olvassa. Kicsit olyan ez, mintha önmaguk szexuális vágyainak kielégítésére használnák ezeket a karaktereket, öncélúan megjelenítve a kapcsolatukat, az intimebb pillanataikat. Megírják, mert izgatónak tartják – vonja meg a vállát.

– De ez... nem káros dolog? – kérdezi Lumi halkan, kissé zavartan, mintha elképzelni sem tudná, mi izgató lehet ebben.

– Dehogynem – válaszol Virva egyből. – Több szempontból is. Egyrészt azért, mert sokszor olyan emberek írnak két férfi kapcsolatáról, akiknek semmi tapasztalatuk nincs benne, lévén, nem homoszexuális férfiak, és olyan emberek véleményét kérik ki, akiknek szintén nincs benne tapasztalatuk, mert ők sem homoszexuális férfiak. Nem valósak az ábrázolások – rázza meg a fejét. – Ez már önmagában gond, de ha ehhez hozzáadjuk azt, amit Aurora is mondott, még rosszabb az egész. Egy meleg férfi ugyanúgy nem lehet mások szexuális vágyainak a kielégítésének az eszköze, ahogy egy leszbikus nő sem. Gondoljatok csak bele! Ha ugyanilyen könyveket írnának heteroszexuális férfiak leszbikus nőkről, egyből támadná őket mindenki, hogy tárgyiasítja a nőket, és egy magára valamit is adó kiadónak eszébe sem jutna megjelentetni egy ilyen regényt sem. De ha egy nő ír egy erotikus meleg történetet, amiben több az ágyjelenet, mint a cselekmény, akkor versenyeznek érte a kiadók, és ráteszik a félmeztelen, kockás hasú férfiakat a borítóra, hogy még inkább eladhatóvá tegyék a sztorit. Ha engem kérdeztek, ez baj, és rettentően káros. Arról nem is beszélve, hogy azok a nők, akik megírják két meleg férfi szerelmét, két leszbikus nőét nemhogy megírni, de még olvasni sem lennének hajlandóak. Kérdem én: miért nem? Ha a diverzitás a fontos, és a különféle szexuális orientációk reprezentációja a cél, akkor annak tovább kéne terjednie a meleg férfiakon.

– De nem ez a cél – mormolom.

– Nem, tényleg nem. De úgy adják elő, mintha ez lenne. Hány olyan írónőt láttál már, aki kiállt, és megmondta, hogy igen, ő azért ír meleg férfiakról, mert szeret fantáziálgatni róluk? Csak mert én egyet sem. Mondjuk lehet, hogy nincs is, aki számonkérje őket, mert akinek nem tetszik, amit csinálnak, azt kapásból homofóbiával vádolják, és ezek után ugyan kinek lenne kedve megosztani a gondolatait?

– Ez akkor lehet érdekes, amikor mondjuk te fejted ki a problémáidat, mint leszbikus nő, és egy heteroszexuális ember megy neked azzal, hogy homofób vagy – szól közbe Timo.

– Volt már rá példa – vonja meg a vállát Virva. – Talán két évvel ezelőtt, a suliban. Volt egy srác, Aleksi, akivel szünetekben gyakran együtt lógtunk, és aki történetesen meleg volt. Akkortájt még a mostaninál is jobban hódítottak az ilyesféle könyvek – tolja vissza Lumi elé a regényt –, és volt néhány lány, akik feltétlenül tudni szerették volna, a valóságban is úgy működik-e a dolog, mint a könyvekben, szóval többször is odamentek Aleksihez, és faggatni kezdték. Ő mindig elhajtotta őket, de a sokadik alkalommal már engem is kezdett egyre jobban zavarni, hogy indiszkrét kérdéseket tesznek fel neki, és fel sem merül bennük, mennyire úgy kezelik őt, mintha valamiféle cirkuszi látványosság volna, vagy egy ketrecbe zárt állat az állatkertben. Úgyhogy egyszer én szóltam rájuk, hogy fejezzék be, nem illik ilyen dolgokat kérdezni senkitől, legfeljebb akkor, ha jóban vannak, és az illető maga kezd el mesélni. Persze egyből azzal támadtak, hogy homofób vagyok – fintorodik el. – Amikor felvilágosítottam őket arról, hogy leszbikus vagyok, az egyik lány azt mondta, ettől még lehetek homofób, épp csak önmagamat is utálom. A másik szerint csak féltékeny voltam, amiért Aleksitől kérdeztek ilyen dolgokat, tőlem pedig nem.

– Ostobák tudnak lenni az emberek – csóválja a fejét Lumi, majd hirtelen felém néz. – Suvi!

Attól, ahogy kimondja a nevem, elbizonytalanodom. Az ostoba emberektől eljutottunk odáig, hogy az én nevemet mondja... Ez nem egy szerencsés képzettársítás, de azért teljesen felé fordulok, hogy lássa, figyelek, és biccentek, jelezve, hogy mondja.

– Te miért férfiakról írsz? – kérdezi. – Úgy, értem, a Bohóc főszereplői fiúk, és ha jól tudom, a jelenleg készülő sztoridban is fiúk vannak. Miért?

Azt hiszem, erre a kérdésre már régen fel kellett volna készülnöm, különösen most, hogy férfi és női karakterekről, azonos nemű kapcsolatokról beszélünk, és azt kell mondjam, jogos a kérdés, mégis beletelik pár pillanatba, mire össze tudok rakni magamban egy épkézláb mondatot.

– Nőkről írni nehéz – motyogom végül, és megfogom Virva kezét, ami még mindig a térdemen pihen. – Túl sok az elvárás.

– Mire gondolsz?

Zavartan hallgatok. Az egy dolog, hogy a fejemben megvan, amit mondani szeretnék, de ezt ki is kéne mondanom, és nem állok készen arra, hogy ennyit beszéljek, különösen nem egy ilyen fontos téma kapcsán. Úgy érzem, ez megint az a helyzet, ahol minden azon múlik, hogyan fogalmazok. Elég csak egy szót elrontanom, egy helyen rosszul hangsúlyoznom, és máris teljesen mást érthetnek a mondandóm alatt, mint én. Istenem, de utálom ezt!

– Írd le! – hallom Virva kedves hangját, ami azt jelenti, hogy a fejemben kavargó gondolatok kiültek az arcomra. – Ha nem tudod elmondani, írd le!

– Ha megvárjátok – pillantok bizonytalanul a többiek felé.

– Nem mintha menne a buszunk – mosolyog rám Timo. – Nyugodtan, Suvi, nem sietünk sehova.

Aprót bólintok, és elveszem Virvától a felém nyújtott papírt. Toll persze nincs nála, így azt nekem kell előkeresnem a táskámból, majd körmölni kezdek, a többiek pedig beszélgetnek közben. Halk foszlányok eljutnak felém abból, amiről szó van – még mindig a különböző párkapcsolatok könyvbéli megjelenéseiről beszélnek –, de ki tudom zárni őket annyira, hogy a saját gondolataimra tudjak fókuszálni. Viszonylag gyorsan, gondolkodás nélkül írok. Nem tudom, miért, de ha írnom kell, könnyebben jönnek a szavak, és nem kell rajtuk annyit gondolkodnom. Tudom, hogy amit leírok, jó úgy, ahogy leírtam, tudom, hogy jó helyen vannak a vesszők, és mindennek az az értelme, amit én gondolok. Milyen furcsa! Amióta ismerem ezeket az embereket, a regényemmel nem sikerül haladnom, de a véleményemet egyre könnyebben tudom leírni. Lehet, hogy inkább blogot kéne vezetnem?

Amikor néhány perccel később elkészülök, Virva elé tolom a papírt. Egyből abbahagyja a beszédet, és a többiek is figyelni kezdenek. Virva tekintete végigszáguld a papíron, majd visszateszi az egyik kezét a lábamra – észre sem vettem, hogy elvette –, és olvasni kezd.

– Nőkről írni nehéz. Nehéz, mert túl sok elvárása van mindenkinek azzal kapcsolatban, hogy milyen egy jó női karakter. Nem szeretik, ha egy átlagos családanya van bemutatva, aki dolgozik, elvégzi a házimunkát, és neveli a gyerekeit, mert az ilyen nőket mostanság sokszor áldozatnak látják, olyan valakinek, aki ezt csinálja, mert ezt várták el tőle, és sehogy sem lehet megértetni az emberekkel, hogy van, aki tényleg ilyen életet szeretett volna – mert nem tudhatod, így van-e. Elvégre kinek lenne élete leghőbb vágya az, hogy három-négy ember után takarítson napi szinten, és szinte egymaga neveljen gyereket? Ha pedig egy magával, a külsőjével sokat foglalkozó tinilányról írnál, aki mondjuk még szőke hajú is, és kicsit butácskább, akkor egyből ő lenne a picsa, a ribanc, a hülye szőke nő, és senki nem próbálná megérteni a karakter motivációit. Ha a szürke kisegérről írsz, aki az iskolában a leghátsó padban bújik meg, szünetekben egyedül lófrál, nem szeret felszólalni az órákon, és nem tud barátkozni, az egyrészt unalmas, mert a szürke kisegér nem tűnik ki a tömegből, másrészt miért írsz egy ennyire életképtelen lányról? Mostanság a jó női karakter az erős nő. Az, aki szarkasztikus, aki vagány ruhákat hord, aki nőre legfeljebb külsőleg hasonlít, belsőre viszont inkább a férfiasabbnak tulajdonított személyiségjegyekkel rendelkezik. Isten ments, hogy a regényed lapjairól visszaköszönő nő véletlenül netán nőies legyen, vagy alkalmanként gyenge, a nehezebb napokon hangulatingadozásai legyenek, és szó sem lehet róla, hogy házimunkát végez, mert azzal kihasználják. – Virva itt egy kis szünetet tart, mintha gondolkozna a szavaimon, de senki nem szólal meg, valószínűleg érzékelik, hogy még nem ért a végére. Virva benedvesíti a száját, majd folytatja. – Mindenkinek van egy elképzelése arról, milyen a tökéletes női karakter. Mindenki látni szeretne valakit, és mindenki azt szeretné, ha ő maga köszönne vissza egy regény lapjairól, hogy tudja, jó, amit csinál. Mert ha írtak egy hozzád hasonló nőről, akkor az olyan, mintha valaki jóváhagyná a személyiségedet, és azt mondaná, ez az, egy nőnek pont ilyennek kell lennie. Ez túl nagy nyomást helyez az íróra, aki csak egy történetet szeretne elmesélni, ami egészen véletlenül nőkkel esik meg. Meg aztán... Gondoljatok bele, mi lett volna, ha a Bohócot lányokkal írom meg, nem fiúkkal! Ha egy lány diákot kezdett volna molesztálni a tanára, biztosan megjelent volna az olvasók között egy-két áldozathibáztató: biztos túl kihívóan öltözködött, jelzéseket küldött a tanár felé, és egyébként is örüljön, hogy valaki felfigyelt rá, mert amilyen nagyszájú picsa, örülhet, ha valakinek gusztusa van megerőszakolni. Férfi karaktereknél nem érzem ezt a nyomást. Nem azt mondom, hogy sokkal egyszerűbb férfiakról írni, mert velük kapcsolatban is vannak elvárások, és a Bohóc is kerülhet olyan ember kezébe, aki szerint egy férfi nem lehet áldozat, pláne egy nő áldozata nem, de mégis kevésbé érzem a súlyát. Egy nőről írni... Az mázsás teherként nyomná a vállamat, és erre a teherre még nem állok készen.

Amint Virva befejezi az olvasást, teljes csend borul az asztalunkra. Hosszú percekig senki nem szólal meg, mintha mind emésztenék a hallottakat, én pedig nem tudok felpillantani az asztalról. Mi van akkor, ha azért nem szólal meg senki, mert feldühítettem őket? Talán ők nem úgy gondolkodnak, mint én, szerintük nincs semmi nehéz abban, hogy valaki megjelenítsen egy női karaktert, de ha mégis úgy gondolják, vannak nehézségei, lehet, hogy gyávának tartanak, amiért nem vállalom be őket. Talán úgy gondolják, nőként kötelességem kiállni a többi nőért, kötelességem egy olyan nőt megalkotni, amilyenről mindenki olvasni szeretne, vagy pedig eloszlatni a tévhiteket a többi női karakterrel kapcsolatban. Ha így gondolják, akkor most biztos haragszanak rám, amiért nem szólalok fel a nőkért – értük.

– Hű – töri meg végül Lumi a csendet. Virva lenyúl az asztal alá a másik kezével is, és két keze közé zárja az én remegő balomat. – Erre még sosem gondoltam így, de igazad van, ez nagy nyomást helyezne rád, és te vagy az egyetlen, aki el tudja dönteni, bírnád-e ezt. Nem röhejes ez az egész? – kérdezi, és amikor fel merek pillantani, látom, hogy a szeme dühösen csillog. Kicsit olyan, mint Virva, amikor nagy beleéléssel magyaráz valamiről, csak sokkal komolyabb. – Itt vagyunk a huszonegyedik században, és még mindig nem mindegy, hogy egy nő miféle női karaktert alkot.

– Férfiakkal sem könnyebb – suttogom, hogy biztos legyek benne, ezt sem felejtik el. – Csak kevésbé személyes.

– Timo, te, mint férfi, mit gondolsz Suvi fiú karaktereiről? – néz Virva a srác felé.

– Én? – kapja fel a fejét Timo. – Van egyáltalán jogom hozzászólni ehhez a témához?

A következő pillanatban két dolog történik egyszerre: Virva megkérdezi tőle, miért ne lenne, Aurora pedig finoman, de azért határozottan meglegyinti Timo fejét. Döbbenten fordulok a lány irányába, és látom, hogy mellettem Virva is ugyanígy tesz. Egyedül Lumi nem zavartatja magát a látottak miatt.

– Mi volt ez? – motyogom.

– Szeretetteljes figyelmeztetés, hogy Timo ne becsülje le magát – vonja meg a vállát Aurora. A keze még mindig Timo fejénél van, de most már a tincseit birizgálja.

– Nem kell kiakadnotok – mosolyodik el Timo, és az asztalra könyököl. – Kaptok egy kis háttérsztorit, hogy értsétek, és ne gondoljátok azt, hogy egy bántalmazó kapcsolatban vagyok a világ egyébként legcukibb csajával. Magamra venném, ha miattam gondolnátok rosszat Auroráról.

– Nem gondolnánk róla rosszat – mondja Virva. – És nem muszáj mesélned, ha nem szeretnél.

– Ugyan, nem gáz – legyint Timo. – Szóval... Még kölyök voltam, amikor a szüleim elváltak. Apám kikerült a képből, úgyhogy az egyedül hagyott, sértett és dühös anyámmal maradtam. Amiatt, hogy apám elhagyta, az egész férfinemet hazug, mocskos állatnak tartotta, és eszerint is nevelt. Nem volt túlságosan oda értem, de igyekezett minél kevésbé férfiasra formálni, hogy ne legyek én is olyan mocsok, mint amilyennek az apámat tartotta. Anyám szerette azt hangoztatni, hogy ő feminista, de igazából férfigyűlölő volt. Sajnos, mivel gyerekként feminizmusként lett nekem eladva csomó olyan dolog, ami nem az, néha még most is elbizonytalanodom, melyik tanítását kell megfogadnom, és mi az, amit ki kéne hajítanom a legközelebbi kukába, mint Luminak azt a rémes könyvet – vigyorog Lumira. – Például anyám mindig azt tanította, hogy egy férfinek nincs joga beleszólni egy nő életébe, és nem alkothat véleményt olyan témában, ami főként nőket érint. Amikor ezt tanította nekem, olyan példákat hozott fel, mint a terhesség. Mi történik, ha véletlenül teherbe ejtem a barátnőmet? Semmi közöm hozzá, mivel a nő teste, csak neki van joga véleményt formálni és dönteni, nekem ezt el kell fogadnom. Rónak hosszú éveibe telt megértetni velem, hogy ez nem egészen így működik – pillant a barátnőjére. – Persze, ha véletlenül teherbe ejteném, övé lenne a végső döntés, és természetesen sokkal nagyobb beleszólása lenne a dologba, mert minden nehézséggel neki kellene megküzdenie, de ettől függetlenül lehetne véleményem, és elmondhatnám neki. Anyám erről hallani sem akart soha. Amikor megkérdeztem tőle, mi van, ha én nem szeretnék gyereket, de a barátnőm megtartaná, akkor lekevert nekem egyet, és azt mondta, ha a barátnőmnek kell a gyerek, kötelességem mellette maradni, és segíteni, ahogy tudok, akár akarok, akár nem. Ro segített csak megérteni, hogy nem muszáj maradnom, ha így alakul. – Rövid szünetet tart, majd elfintorodik. – Tizenhárom voltam, amikor elvettek anyámtól, és nevelőszülőkhöz adtak. Ők sokáig nem is tudták, milyen dolgokkal tömte anyám a fejemet, csak évek elteltével, az én drága barátnőm miatt tudták meg, hogy miért nem mondtam véleményt soha, ha kérdeztek, és úgy éreztem, a dolog érinti a nevelőanyámat is. Az ő segítségükkel, és persze Auroráéval sikerült nagyjából összeraknom a dolgokat, de néha még mindig bizonytalan vagyok. Ilyenkor kapok egy fejbevágást, hogy tudjam, megint anyám szól belőlem. Olyan ez, mintha Ro a fejemben élő anyámat ütné le, hogy én is odaférjek az agyamhoz, és tudjak önmagamként gondolkodni.

– És önmagadként gondolkodva mi a véleményed arról, amit Virva kérdezett? – kérdezem halkan. Valamiért úgy érzem, Timo nem szeretné tovább feszegetni ezt a témát. Elmondta, mert úgy alakult, de látom rajta, hogy nem szeretné, ha bárhogy is reagálnánk erre. Egyébként is... Mit mondhatnánk? Nyilván nem kíváncsi a sajnálatunkra, és valószínűleg önfejlesztési tippeket sem szeretne hallani, úgyhogy az a legjobb, ha csak tudomásul vesszük, amit mondott, és haladunk tovább a korábbi témáinkkal.

– Jók a srácaid – vonja meg a vállát. – De az a helyzet, hogy engem sosem érdekelt, a társadalom szerint milyennek kéne lennie egy férfinek. Ezt az egy dolgot megköszönhetem legalább anyámnak – mosolyodik el keserűen. – Mivel úgy lettem nevelve, ahogy, ezért sosem volt szégyen, ha sírtam, sosem kellett olyan fiús sportokat űznöm, amiket nem akartam, és nem ordította le a fejem, amikor gyerekkoromban poénból felpróbáltam a magassarkúit. Igazából gőzöm sincs, mit vár el a társadalom egy férfitől. Szokták még azt mondani, hogy a férfiak nem sírnak? El kell még rejtenünk az érzéseinket? Feltétlenül meg kell tanulnunk barkácsolni, mert az férfias munka, és ne is álmodozzunk torták sütéséről? Nem tudom, ezek közül mik azok, amik még érvényben vannak. Hogy őszinte legyek, nem is igazán érdekel.

– És a nőkkel kapcsolatos dolgokról mit gondolsz?

– Azt, hogy ha lenne egy testcsere gépem, és kipróbálhatnám, milyen egy napig nőnek lenni... A világ összes pénze is kevés lenne, hogy bevállaljam. Nektek nincs választásotok, titeket érdekelnie kell, hogy mások mit gondolnak rólatok, és ez olyan dolog, amit én nem bírnék elviselni. Szóval emelem előttetek képzeletbeli kalapom, de én ezt nem kérem.

– Mi sem kértük – mormolja Lumi. A következő pár percben senki nem szólal meg.

*Részlet: Miley Cyrus - Doctor

**Az író egy kitalált könyvről beszél, az olvasó bármiféle asszociációjáért nem vállal felelősséget. Ha valaki ráismer egy könyvre, amit szeret, az pusztán a véletlen műve.