Furcsa Virvát a lakásomon látni. Nem is olyan rég még azt gondoltam, nem fogom őt beengedni az életem ezen részébe, nem fogom engedni, hogy ennyire alaposan megismerjen, most mégis itt vagyunk, Virva a könyvespolcomat nézegeti, végighúzza a mutatóujját a könyveim gerincén, néha levesz egyet a polcról, belelapoz, majd visszateszi. Ha olyan könyvet sikerül levennie, amit teleragasztgattam post-itekkel, akkor sokat időzik az adott könyvnél, kinyitja mindenhol, ahol post-itet lát, elolvassa az általam valamiért fontosnak tartott részleteket, és csak azután teszi őket vissza a polcra, hogy befejezte az olvasgatást.

A következő könyv, amit leemel a polcomról, egy Brecht verseskötet, a The Collected Poems of Bertolt Brecht. Érdeklődve vonja össze a szemöldökét, amikor észreveszi, hogy csak a kötet egy adott részében vannak post-itek, majd kinyitja az egyiknél, beleolvas, lapozgat, és kérdőn felém pillant.

– Brecht a politikai versekhez ért igazán – mondom megválaszolva a kimondatlan kérdést. – Jól ír nácikról, háborúról, kommunizmusról. Nekem a többi verse nem igazán tetszik. Kölcsönadhatom a könyvet, ha érdekel.

– Ismerem Brecht költészetét – mosolyog rám. – Bár a drámáit jobban szeretem. Ismered őket? Az Egy fő az egy fő az egyik kedvencem, ügyesen világít rá a világ gondjaira. Mindegy nekünk az, hogy ki végzi el a munkát, amíg valaki megcsinálja. Egy ember olyan könnyedén pótolható egy másikkal, hogy hajlandóak vagyunk eltekinteni attól, hogy nem ugyanazt az embert látjuk, vagy észre sem vesszük, hogy valaki más van előttünk, nem az, aki eddig. Jól mutatja be, hogy maga az egyén nem ér semmit.

– Nekem a Gallilei élete a kedvencem, ha már a drámáit nézzük. Brecht nagyjából egyetlen olyan főhőse, aki kedvelhető, és tetszik, hogy akár fanfictionnek is lehet tekinteni – mormolom. – Gallilei végig kitart az álláspontja mellett, nem hódol be. Érdekes.

– Ó, igen, az is jó, egyetértek veled – mondja Virva, miközben újra lapozgatni kezdi a verseskötetet. – Na és ha versekről van szó? Nekem A nagy emberekről az egyik kedvencem, a Kopernikusszal kapcsolatos versszakot különösen imádom – mondja, és lapozgatni kezd, amíg meg nem találja az adott verset, majd felolvassa a versszakot: – „A nagy Kopernikusz nem bírt aludni, / hát egy távcsövet kézbe vett, / kiszámította: a Föld a Nap körül kering, / s hitte: az Eget értette meg."* Sok mindent elmond rólunk, emberekről, nem gondolod? Megértünk egy dolgot, és máris azt hisszük, mindent tudunk. Ez is csak azt mutatja, hogy fontosabbnak, eszesebbnek hisszük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Kopernikusz ma már nemcsak azt állapítaná meg, hogy a Föld kering a Nap körül, hanem azt is, hogy a világ az ember körül forog, pedig ez nem egészen így van. Csúcsragadozónak, az evolúció csúcsának tartjuk magunkat, szerintünk mi helyezkedünk el a tápláléklánc tetején is, és ha valami meg tudna enni minket, fogjuk, és legyilkoljuk, hogy bizonyítsuk, nekünk ugyan nincs vetélytársunk a világon. Ez annyira önteltté tett minket, hogy azt is elhisszük, rajtunk kívül nincs értelmes létforma a világon, és képesek vagyunk kinevetni valakit, mert azt állítja, léteznek földönkívüliek. De miért ne létezhetnének? Hülyeség azt gondolni, hogy a végtelen univerzumban a mi bolygónk az egyetlen, ami lakható, és honnan tudjuk, hogy más élőlényeknek pont ugyanolyan körülményekre van szükségük, mint nekünk? Gondolj csak a medveállatkákra! Szinte bármit túlélnek, olyan extrém körülmények között is vígan elvannak, amikben mi már rég meghaltunk volna. És ezek után tényleg képesek vagyunk azt gondolni, hogy más Naprendszerekben, más bolygókon nem lehetnek olyan értelmes lények, akik az ottani körülményekhez alkalmazkodva képesek élni? Ostobaság – fintorog, majd visszateszi a könyvet a polcra. – Na szóval, neked melyik a kedvenc Brecht versed?

– A Német anya dala – mondom rövid gondolkodás után, és már látom Virván, hogy szeretné megkérdezni, miért, de nem igazán tervezem kifejteni a gondolataimat, így lekuporodok a kanapéra, és a tévére csatlakoztatom a laptopomat. – Sorozatot nézni jöttél át, szóval nézhetnénk?

– Persze – hallom a hangját a hátam mögül, nem sokkal később pedig csatlakozik hozzám a kanapén. – Egyébként csöpög a csap a konyhában.

– Tudom. Még nem volt időm szerelőt hívni – mormolom, és elindítom a sorozat első részét.

Néma csendben nézzük a sorozatot. A részek alatt Virva szinte észrevétlenül kúszik egyre közelebb és közelebb hozzám a kanapén, majd amikor már közvetlenül mellettem van, és a combunk összesimul, a kanapé háttámlájára teszi a kezét mögöttem, mintha egy borzalmas romantikus vígjátékban lennénk, és éppen próbálna finoman utalni arra, hogy a közös filmezést randinak gondolta. Felvont szemöldökkel fordulok felé, szeretném megjegyezni, hogy azt hittem, ezen az óvatoskodáson már túlvagyunk azok után, hogy egymás kezét fogva sétáltunk az egyetemen, végül mégsem szólalok meg, helyette inkább élvezem, ahogy Virva bénázik. Jó érzés a változatosság kedvéért az ő ügyetlenkedését tapasztalni, jó látni, hogy ő sem magabiztos mindig. Persze ez az állapot nem tart sokáig, a harmadik rész után, amíg indítom el a negyediket, Virva visszakúszik a kanapé végébe, félig a karfának, félig a háttámlának dől, a lábát kinyújtja a kanapén, és miután elindítom a részt, előrehajolva elkapja mindkét kezem, és úgy húz magához, hogy félig-meddig rajta feküdjek.

Képtelen vagyok megszólalni. Virva közelsége megbabonáz, a teste, ami az enyémhez simul, teljesen zavarba hoz. Érzem, ahogy veszi a levegőt, és ha elég erősen figyelek, a szíve dobogását is hallom – vagy csak a sajátom kalapál ilyen eszeveszetten?

Annak ellenére, hogy Virva ebből a szögből nem igazán láthatja az arcomat, késztetést érzek, hogy elrejtsem a zavaromat. Szeretném belefúrni az arcomat valamibe, de erre nincs lehetőségem, hacsak nem Virva mellkasában óhajtok eltűnni, így inkább igyekszem nagyon erősen a sorozatra koncentrálni, de most egyszerűen nem köt le. Virva ezt valószínűleg látja rajtam, és részben a sorozatnak tulajdoníthatja ezt, mert úgy, hogy továbbra sem engedi, hogy elhúzódjak tőle, elnyújtózkodik a laptopomig, és megállítja a lejátszást.

– Nyáron kijött a Vörös, fehér és királykék film, láttad már? – kérdezi, mire megrázom a fejem. Vagy valami olyasmi. – A könyvet olvastad?

– Igen. Azért nem mertem megnézni a filmet.

– Én sem láttam még hasonló okokból, de jókat hallottam róla, megnézhetnénk sorozatozás helyett, ha te is benne vagy.

– Virva, nemsoká este tíz van – suttogom a laptopom kijelzőjére pillantva.

– Na és? Akkor már úgysem fekszel le időben, én úgyis későn megyek haza, hol itt a probléma? Pont belefér a napunkba egy kétórás film.

– Nem hiszem, hogy oda tudnék most figyelni egy filmre, de egyezzünk meg egy köztes megoldásban – pillantok rá. – Maradhatsz még, de nem állunk neki filmezni.

– Ez elfogadható – bólint. – Akkor beszélgessünk! Miért is a Német anya dala a kedvenc versed Brechttől?

– Tudod, jobban belegondolva nem is olyan rossz ötlet az a filmnézés...

– Na, ne csináld! – mondja, és amikor a laptopomért próbálok nyúlni, hogy megkeressem a filmet, visszahúz a kanapéra. – Tudod, hogy érdekelnek a gondolataid. Nem baj, ha akadozva mondod el őket, meg tudom várni, amíg összerakod magadban a mondatokat, de ha szeretnéd, le is írhatod. Tudod mit? Írd le! Én addig kimegyek mosdóba. Nyugi, majd megtalálom, hol van, nem fogok a szekrényedbe pisilni.

Ezzel magamra hagy, én pedig az ölembe veszem a laptopomat. Hallom, hogy Virva ajtókat nyitogat a folyosón, ahogy keresgéli a fürdőszobát, és amíg ezzel foglalatoskodik, megnyitom a Facebookot, megkeresem az üzenetváltásomat Virvával, és gépelni kezdek. Félúton elakadok a magyarázattal, úgyhogy felkelek a kanapéról, leveszem a verseskötetet a polcról, és előkeresem a verset, hogy újra elolvashassam. Hosszú percek telnek el csendben, amíg próbálom megfogalmazni a gondolataimat, de amikor végül sikerül, az ujjaim szinte megállíthatatlanul siklanak a billentyűzeten. Hallom, ahogy Virva lehúzza a vécét, aztán megnyitja a csapot a kézmosáshoz, és amikor teljesen elcsendesedik, még akkor sem jön ki a fürdőszobából. Olyan, mintha hallaná, hogy gépelek, és nem akarna megzavarni. Elküldöm neki az üzenetet, az asztalon hagyott mobilja pedig csipog egyet.

– Te voltál? – kiabál ki a fürdőből.

– Igen.

– Akkor mehetek?

– Jöhetsz.

Virva visszajön hozzám, leül a kanapéra, és a kezébe veszi a telefonját. Megnyitja az üzenetet, majd rám pillant.

– Felolvashatom?

– Olvasd – vonom meg a vállam. – Én írtam, tudom, mi áll benne.

– Jól van – bólint, és olvasni kezd. – Azért szeretem a Német anya dalát, mert ez kivételesen egy olyan vers, ami azt mutatja meg, hogy mennyire befolyásolhatóak a fiatalok. Mindig azt hisszük, a fiatalabb generációk be- és elfogadóbbak, olyanok, akik tanultabbak annál, hogy könnyedén át lehessen verni őket, de ebben a versben pont azt látni, hogy egy anya látja a rosszat Hitlerben, míg a fia vakon követi, és nemcsak az anya, de Brecht tehetetlensége és haragja is érződik a versben. Megmutatja, hogy kezdetben ott a szülői támogatás: „E barna inget, e csizmát / én adtam, drága fiam"**, aztán ahogy megérti a szülő, mivel jár a barna ing, már bánja a tettét, bánja, hogy támogatta a fiát: „Ha tudtam volna, amit ma, / fellógatom magam." Ez a vers végigveszi mindazt a szörnyűséget, amit Hitler által elkövettek a németek, és kétféle nézőpontot mutat be: az fiúét, aki hős fajnak tartja a németet, és az anyáét, aki nem látott mást, csak vérlepte kőhalmokat. Azt is szeretem, hogy gondolkoznom kell rajta. A barna ing az elején mire utal? Először azt hittem, a Hitlerjugendre, elvégre ők hordtak barna inget, de az utolsó versszakban ugyanezt a barna inget írja a fiú halotti ingének is, és közben kiderül, hogy hóhérlegény volt, szolgált a seregben, tehát nem lehetett gyerek. Akkor az SA-ra utalna a barna ing? Vagy mégis gyerek volt, és esetleg arra utal, hogy ez már a háború végén volt, amikor tizennégy-tizenöt éveseket is könnyedén kiküldtek a frontra, és senki nem foglalkozott a korukkal, ölték őket? Vagy arra, hogy a fia már akkor meghalt, amikor először vette fel a barna inget gyerekként? És persze ott van benne a megbánás: „Viselted a barna inget, / nem szálltam szembe veled. / Nem tudtam, amit ma: hordod / halotti ingedet." Mindig, amikor eljutok a vers végére, felmerül bennem a kérdés, hogy mit tett volna az anya, ha tudja, mi lesz a vége. Szembeszállt volna a fiával? Elmondta volna neki, hogy ő nem hős népet lát, hanem hamut és vért? Elmondta volna neki az aggályait, minden kétségét, elmondta volna, hogy félti őt a háborútól? Ha valami csoda folytán látta volna, mi lesz a vége, minden erejével megpróbálta volna visszatartani, mert mégiscsak a fiáról van szó? Vagy hagyta volna, hadd menjen, mert már úgyis mindegy volt neki? Gondolj bele, Virva! Egy felnőtt, sokat látott nő vagy, valaki, aki túlélte az első világháborút, aki sok szörnyűséget tapasztalt, aki pontosan tudja, hogyan működik a propaganda. Látod, ahogy a fiadat beszippantja egy újabb nézet, és tudod, hogy az sem jobb, mint a többi, de nem tudod megállítani, nem tudod elmagyarázni neki, hogy rosszul látja a világot, mert hiába mondasz bármit, nem hisz neked. Egy öregasszonynak lát, aki fél az új dolgoktól, és éppen olyan biztos az igazában, mint a mi generációnk most, ha szóba kerül a politika. Ő azt az eszmét követi, ami számára előnyökkel kecsegtet, és nem tudod meggyőzni arról, hogy rossz lesz a vége. Mit tennél egy ilyen fiú anyjaként? Nem ugyanolyan ez a helyzet, mint jelenleg a miénk? Mi is okosnak hisszük magunkat, biztosak vagyunk abban, hogy amit mi gondolunk jónak, az valóban az, és ha az idősebb generációk nem értenek egyet velünk, mérgesek vagyunk rájuk, amiért nem a fiatalok érdekeit nézve döntenek, de mi van, ha ők tudják jobban? Mi van, ha a mi eszméink vége is óriási katasztrófa lesz? – fejezi be az üzenetem felolvasását. – Hű, Suvi, a végére nagyon eltértél a verstől – pillant rám döbbenten. – Ez persze egyáltalán nem baj, szép, amikor egy vers gondolatokat ébreszt az emberben, főleg, ha aztán van lehetősége átültetni ezeket a gondolatokat a saját életébe. Van egyébként igazság a szavaidban, tényleg okosnak hisszük magunkat, és azt gondoljuk, a mi döntéseink a legjobbak, de nem tudhatjuk, mi lesz a vége. Egyszer régen a kommunizmus is egy szép eszmeként indult, ami a társadalmi különbségeket lett volna hivatott megszüntetni, és tudjuk, mi lett belőle. A politika pedig egyébként is veszélyes játszótér, nem éri meg túl sokat várni tőle.

– Nem szeretsz politizálni? – kérdezem halkan.

– Miért, ki szeret? – kérdezi pimasz mosollyal az arcán. – Még aki azt is mondja, hogy szeret, az is dühös lesz, valahányszor szóba kerül, mert vannak vélemények, amik nem egyeznek az övével. És mitől szeretnél valamit, aminek a megvitatása dühöt vált ki belőled? Nincs semmi értelme.

– Igazad lehet – dőlök hátra a kanapén. A fejemet hátradöntve pillantok fel a plafonra, majd lehunyom a szemem, és egy rövid ideig csupán hallgatom a lakásom minden aprócska zaját. A konyhában szüntelenül csöpög a csap, a szobámban megreccsen a ruhásszekrény, mintha nem bírná el a ruhák súlyát, a lépcsőházból léptek zaja hallatszik. Az erkélyem felől halk koppanásokat hallok, ami valószínűleg azt jelenti, eleredt az eső, mellettem pedig Virva lélegzetvételeit hallom, majd azt, ahogy mocorogni kezd. Érzem, ahogy közelebb kúszik hozzám, közben egy halk koppanás jelzi, hogy visszatette a telefonját az asztalra, a következő pillanatban pedig átveti fölöttem az egyik lábát, és beleül az ölembe.

Kipattan a szemem.

– M-mit csinálsz? – dadogom. Persze, hogy a hangoknak ilyen bénán kell szólniuk. Mintha egy mutáló tinisrác lennék, fel-le ugrál a hangom, az egyik pillanatban még mély és dühös, a következőben egércincogásra emlékeztető. Miért is nem tettem némasági fogadalmat már évekkel korábban?

– Helyezkedem – vigyorog rám. – Nyugi, nem vagyok hülye, nem akarlak kényszeríteni olyasmire, amire nem állsz készen, csak ücsörgök itt, mert kényelmes. De ha zavar, szólj és leszállok rólad. Ki is mehetnénk az erkélyre, úgy hallom, esik az eső. Szeretem az esőillatot, mondtam már? Meg azt is, ahogy az emberek menekülnek a víz elől, mintha attól tartanának, hogy elolvadnak tőle, vagy sellővé változnak, mint azok a csajok a H2O-ban. Biztos te is nézted régen azt a sorozatot, a mi korosztályunk még pont beleesett a célközönségbe akkoriban, amikor nagy siker volt a kislányok körében. Nekem mindig Rikki volt a kedvenc karakterem, elég menő és laza csaj volt, bírtam a szókimondóságát. Emmát nem szerettem, túlságosan is irányítani szeretett volna, bár jobban belegondolva megértem, miért. Rikkire nem számíthatott, ő a világ összes pénzéért sem vállalt volna ekkora felelősséget, Cleo pedig kicsit butácska volt, aligha tudott volna jó döntéseket hozni, amik mindhármuk javát szolgálják. Egyébként nem igazán értem, miért van oda mindenki a sellőkért. Belegondoltak már abba, mennyire halszaguk lehet? Kötve hiszem, hogy a H2O-ban olyan könnyű volt elrejteniük magukat a lányoknak, amikor sellővé változtak olyan helyen, ahol nem kellett volna. Ha el is tudtak bújni, azt a tömény halszagot meg kellett volna éreznie a közelben lévőknek. Vagy ők már hozzászoktak, mert tengerparton éltek?

– Honnan jönnek neked ezek a gondolatok? – szakítom félbe abban a fél pillanatnyi szünetben, amíg levegőt vesz.

– Az ADHD-s agy áldása – vonja meg a vállát. – Vagy átka, attól függ, honnan nézed. Ha két perc múlva megkérdeznéd, miről beszéltem az öledben ülve, nem tudnám elmondani. Talán emlékeznék valami beszélgetésre sellőkről, de igazából néha olyan gyorsan jár az agyam és a szám, hogy időm sincs normálisan végiggondolni valamit, már jön is a következő gondolat. Persze vannak, amikbe nagyon bele tudok merülni, például amikor az első kreatív írás óránkra azokat a monológokat kellett írni, és jött az ötlet, akkor azon tudtam hosszasan gondolkozni, de ehhez tényleg az kell, hogy valami annyira felkeltse a figyelmem, hogy hosszan tudjak rá összpontosítani. És még ilyenkor is kellenek szünetek, ezekben a szünetekben pedig simán elfelejtem, hogy egyébként egy beadandót írtam eddig, és csak egy-két óra elteltével veszem észre, hogy a gépemen valamiért meg van nyitva egy Word dokumentum, amire nem is emlékszem. Persze ez még a jobb eset, mert nem veszik el. De tudod, hányszor jártam már úgy, hogy csináltam magamnak egy bögre teát, aztán otthagytam, hadd ázzon kicsit, és másnap reggel vettem észre, hogy még mindig benne van a bögrében a teatojás? Vagy beraktam a mikróba a kávémat, hogy megmelegítsem, és közben el kellett mennem valahova, aztán két perc múlva úgy döntöttem, iszom egy kávét, szóval kitöltöttem a hideg kávét egy új bögrébe, és amikor beraktam volna a mikróba, akkor vettem észre, hogy már egyszer elkezdtem ezt a procedúrát aznap. Szóval egész vicces néha a fejemben lenni – összegzi az elmondottakat.

– Nem tűnik túl ideális helyzetnek – fintorgok.

– Eláruljak neked egy titkot, Suvi? – néz rám olyan komolyan, mintha az élet értelmét szeretné éppen megosztani velem. – Te döntöd el, mi ideális, és mi nem. Nagyon sok minden csak a hozzáálláson múlik. Tekinthetnék úgy az ADHD-ra, mint valami problémára, ami nem hagyja, hogy túl sokáig koncentráljak egyetlen dologra, és ami miatt nem tudok nyugton megülni a fenekemen – kel fel, és a kezemet fogva magával húz az erkélyajtó irányába. Kinyitja, és kivonszol engem is a hidegbe és az esőbe. – Gondolhatnám azt, hogy megszívtam, mert nem tudom kontrollálni a saját gondolataimat, és néha még gyógyszert is kell szednem, mert nem mindig vagyok képes anélkül normálisan funkcionálni. Ehelyett úgy döntöttem, megtalálom benne a szép dolgokat. Van egy agyam, ami úgy asszociál egyik dologról a másikra, hogy azt senki más nem tudná követni, és olyan gondolataim támadnak, amik egyedivé, érdekessé teszik a látásmódomat. Mert komolyan, Suvi, hány embernek jutna eszébe rajtam kívül az, hogy a sellők tök büdösek lehetnek? Én az ADHD-ban nem egy problémát látok, hanem lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy mindig csináljak valamit, lehetőséget arra, hogy minél több új dolgot megismerjek, lehetőséget arra, hogy folyamatosan fejlesszem önmagam. Igen, mindezt muszáj megtennem, de ettől még nem feltétlenül kell rossznak lennie, nem igaz?

– Igazad lehet – mormolom. Ilyen szempontból még sosem próbáltam megközelíteni a helyzeteket. Azt hiszem, én mindig is az a típusú ember voltam, aki ott is problémát lát, ahol egyébként nincs is. Mintha direkt szeretném elszúrni az életemet. – Szerinted én is tudnám pozitívan szemlélni a saját betegségeimet?

– Neked kicsit nehezebb dolgod van – látja be. – A szorongás és a szociális fóbia szép oldalát sokkal nehezebb meglátni, de... Ezek miatt írsz, igaz? Azért írsz, mert írásban tudod igazán kifejezni magad, és ezáltal megjelent egy regényed, és sikeres író válhat belőled. Ez nem biztos, hogy menne, ha...

– Nem tudok írni – vágok a szavába. Olyan döbbent arccal néz rám, hogy el kell gondolkoznom azon, vajon szakította-e őt már félbe bárki az életben.

– Tessék?

– Nem tudok írni. Amióta megismertelek titeket. Rinne szerint azért lehet ez, mert most végre vannak emberek, akikkel beszélhetek. Most kimondom, amit leírnék.

– De ez nem igaz – rázza meg a fejét Virva. – Nekem szoktál írni.

– Az más. Azt írom le, amit nehéz szóban megfogalmaznom. De történetet írni nem tudok – halkítom le a hangom. Fáj erről beszélni. – Múltkor Rinne óráján még a pados történetet sem tudtam megírni.

– Ó! És ez hogyan érint téged?

– Nem tudom – könyökölök a korlátra. Sötét van, szinte semmit nem látni. Az utcalámpák fénye rávetül az útra és az épületekre, de emberek nincsenek az utcán, és autók is csak ritkán haladnak el a ház előtt. Az eső zuhog, a kezdeti csendes esőzésből valószínűleg nemsokára vihar lesz. A szemem sarkából pillantok Virva felé. Ő innen nagyon messze lakik, hogy fog így hazajutni? – Aludj itt ma este! – mondom ki, mielőtt átgondolnám.

– Tessék? – kérdezi. Az elmúlt pár percben másodszor látom az arcán ezt a döbbent kifejezést.

– Este van – mondom, mintha ez nem lenne egyértelmű. – Vihar lesz. Messze laksz. Kényelmes a kanapém.

– Oké – bólint. – Köszi. Visszatérünk arra, hogyan érint, hogy nem tudsz írni?

– Tényleg nem tudom – sóhajtok fel, de aztán olyan történik, amire én sem számítok: hadarni kezdek. – Úgy érzem, mintha kivettek volna belőlem egy darabot. Már megmondani sem tudom, hány éve része az életemnek az írás. Nem múlt el úgy nap, hogy ne írtam volna, és közben végig arról fantáziáltam, bár lenne valaki, akivel megbeszélhetném azt, amit leírok. De tudod, arra nem gondoltam, hogy ha lesz, akivel beszélhetek, akkor majd nem lesz mit leírnom. Olyan ez, mintha elfáradnék a beszédben. Egyszer már elmondtam valakinek, megbeszéltem valakivel, akkor minek írjam le? Volt már, aki hallotta, ez a lényeg. De közben ott van bennem a vágy, hogy leírjam, mert tudom, hogy akkor sokkal összeszedettebbek lennének a gondolataim, és sokkal több mindent tudnék elmondani. És mégsem megy. Nem, mert ha csak rágondolok, fáradtnak érzem magam újra ugyanahhoz a témához. Az egészhez. Teljesen lemerít az, hogy vannak körülöttem emberek, akik kedvelnek. És ez nem baj! Örülök neki, csak nem vagyok hozzászokva, és nem tudom kezelni. Hazaérek az egyetemről, elnyúlok a kanapén, és fekszem, miközben zenét hallgatok, mert ennél többhöz nincs erőm. És tudod, mi a baj? Sokszor eszembe sem jut, hogy írhatnék. Ettől pedig bűntudatom van. A karaktereimre gondolok, akik bennragadnak egy szituációban, mert képtelen vagyok foglalkozni velük, és azt érzem, hogy ez így rossz, ezen változtatnom kell. De itt a változás az lenne, ha újra egyedül lennék, ha nem lennének barátaim, és nem akarom ezt a változást, Virva – nézek rá. Basszus, hogy elhomályosult a látásom. Könyörgöm, ne lássa meg! Ne vegye észre a könnyeket! – Nem akarok megint magányos és meg nem értett lenni – nyögöm ki esetlenül.

– Jaj, Suvi, gyere ide – suttogja Virva, két pillanattal később pedig már a karjaiba zárva rázkódom a sírástól. Érzem, ahogy néha-néha puszit nyom a fejemre, érzem, ahogy simogatja a hátamat, ahogy a keze elindul felfelé, és kicsivel később a hajamat kezdi simogatni, majd lassan, mintha alaposan átgondolná, mit mond, megszólal. – Sosem kell újra magányosnak és meg nem értettnek lenned. Szereztél barátokat, akik törődnek veled, és meg tudják várni, hogy összeszedd a gondolataidat, és kimondd, amit szeretnél. Vannak már olyan emberek az életedben, akik szeretnek téged, és ez nem olyan dolog, amit könnyedén elveszíthetsz. Ha néha úgy érzed, szükséged van egy kis egyedüllétre, arra fel tudsz készíteni mindenkit. Elmondhatod a többieknek is, hogy néha sok neked ennyi ember az életedben, és ha ezt tudják, nem fognak feleslegesen nyaggatni téged, ha véletlenül egy-két napra eltűnsz. Meg fogják érteni, ha töltőre kell tenned magad, te pedig ebben az időben írhatod tovább a regényedet, és kínozhatod a karaktereidet. Hallod? – suttogja. – Nincs olyan piszkosul nagy szerencséd, hogy meg tudj szabadulni azoktól a lököttektől, akikkel az elmúlt hetekben összebarátkoztál. Tudod, pénztártól való távozás után nincs reklamáció, és blokk hiányában sajnos nem lehet becserélni a megvásárolt termékeket. Megszívtad.

– Köszönöm – motyogom.

Kell néhány perc, hogy meg tudjak nyugodni, de Virva ezt türelmesen megvárja, és amíg eláztatom a vállát a könnyeimmel, addig tovább beszél arról, hogy nem visszaválthatóak a barátaim, és akár tetszik, akár nem, ők már velem maradnak. Belegondolok abba, hogy Lumival, Aurorával, Timóval és Virvával kell kapcsolatban maradnom életem hátralévő részében, elképzelem, ahogy az egyetemi éveink alatt az ebédlőben beszélgetünk szociálpszichológiai kísérletekről, és megvitatjuk néhány rajzfilmszereplő motivációit, aztán miután megszereztük a diplománkat, ugyanezt tesszük majd egy kávézóban vagy egy parkban ülve. Nem tűnik rossz lehetőségnek.

Amikor végre abbahagyom a sírást, Virvával visszamegyünk a nappaliba, ő egyből a kezébe veszi a telefonját, én pedig csak hátradőlök a kanapén, és próbálom újra a fényhez szoktatni a szemem.

– Aurora írt – szólal meg Virva. – Holnap este lesz valami koncert, amire van két jegye, mert a zenekarból a barátai lemondták. Érdekli, megyünk-e.

– Milyen koncert? – kérdezem.

– Blind Channel a Tavastiában.

– Ők azok, akiket néhány éve küldtünk az Eurovízióra, ugye? Az a rock, rap, elektronikus zene kombinációt játszó csapat.

– Úgy emlékszem, igen. Én nem nagyon hallgatom őket, de szeretem a koncerteket, úgyhogy szívesen mennék. Persze ha te nem akarsz...

– Akkor elmehetsz nélkülem is. De szeretnék. Mehetünk.

– Szuper! – vigyorodik el. – Akkor megírom Aurorának, hogy megyünk. Látod, drága, én megmondtam. Nem vagyunk visszaválthatóak.

Drága?!

*Részlet: Bertolt Brecht: A nagy emberekről (Tellér Gyula fordítása)
**Részlet: Bertolt Brecht: Német anya dala (Csorba Győző fordítása)

---

Mivel egy rakás részletet írtam nektek a Német anya dalából, de neten nem fellelhető magyarul, ezért most begépelem nektek (amúgy meg olvassatok Brechtet, jó):

E barna inget, e csizmát
én adtam, drága fiam:
ha tudtam volna, amit ma,
fellógatom magam.

Fiam, hogy "Heil Hitler"-re
láttam lendülni karod,
nem tudtam még: az ilyennek
tőből lerohadnia jobb.

Fiam, hallottam, amint a szád
hős fajról zengedezett,
nem tudtam, hallom egyik
hóhérlegényünket.

Fiam, Hitler seregében
marsolni láttalak,
nem tudtam, vissza sosem tér,
ki az ő nyomán halad.

Fiam, hogy Németország
más lesz, mondtad makacson.
Nem tudtam: pernye lesz és
vérlepte kőhalom.

Viselted a barna inget,
nem szálltam szembe veled.
Nem tudtam, amit ma: hordod
halotti ingedet.

(Csorba Győző fordítása)