– Osmo Wiio tehát Klaus Merten munkásságára hivatkozva összegezte a kommunikáció kulcsfogalmait. Az egyik ilyen kulcsfogalom a transzmisszió, ami... – Az oktató hangja halk, alig hallom a szavait, de a jelek szerint mások ezzel nincsenek így. A hatalmas előadóban elszórtan elhelyezkedő néhány hallgatótársam lázasan körmöli a kivetített anyaggal kapcsolatosan elhangzó magyarázatot. A székekhez tartozó felnyitható kis asztalkák néha megnyikordulnak, jelezve, hogy a rájuk nehezedő könyökök súlyát már nem sokáig bírják el, de ezen és a tanár hangján kívül csak a tollak papíron való sercegését hallani a teremben.

A nyakam nyújtogatva próbálom elolvasni a kivetített dián lévő szöveget, de az előttem ülő lány feje pont eltakarja előlem a szöveg nagy részét és nem látok mást, csak a baracksárgára festett, bal oldalt felnyírt haját.

Végül feladom és úgy döntök, a tanár alig érthető szavait próbálom lejegyzetelni, ám az előttem ülő lány ebbe is bele tud rondítani, ugyanis hátrafordul.

– Hé! – súgja, mire felemelem a fejem és egyből egy vakítóan kék szempárral találom szemben magam. – Tudnál adni egy tollat? Az enyém kifogyott – suttogja és bizonyítékként felemeli a kezében lévő tollat.

Nem mondok semmit, csak a mellettem lévő székre rakott táskámhoz nyúlok. Előveszem belőle a tolltartómat és addig kutatok az egyébként nem is fogó tollak között, amíg meg nem találom azt az egyet, ami talán még fog. Átnyújtom a lánynak, mire ő hálás mosollyal az arcán elveszi és újra előrefordul.

– Az interpretáció azt jelenti, hogy kommunikáció csak abban az esetben jön létre, amikor az egyén egy belső ingernek jelentőséget vagy jelentést tulajdonít. – Az oktató hangja továbbra is halkan jut el hozzám, és mint már oly sokszor az elmúlt hét alatt, úgy most is megfogadom, hogy legközelebb nem a terem legvégében foglalok majd helyet, de már most tudom, hogy amikor ismét belépek az egyetem épületének első emeletén lévő nagy előadóba, ugyanúgy az ajtó közvetlen közelében helyezkedem majd el.

Kínkeserves, unalmas negyven perccel később végre feltűnik az oktatónak a mozgolódás és rápillant a karórájára. Amikor szembesül vele, hogy már öt perccel korábban végeznie kellett volna, bezárja a prezentációt és bólint, jelezve, hogy mehetünk.

Gyorsan a táskámba dobom a füzetemet és a tollamat, hogy kiérjek az előadóból, mielőtt az a nagyjából harminc fő, aki eddig elszórtan ücsörgött a teremben, az ajtóhoz tódul. A hátamra kapom a táskámat, bevágok egy lány elé és már kint is vagyok. Egyből a mosdó felé veszem az irányt, ahol még mindegyik fülke szabad, úgyhogy a jobb oldalit választom, amit mindig használni szoktam. A szokások rabja vagyok, azt hiszem.

Néhány perccel később, amikor kilépek a mosdóból, a folyosón már hemzsegnek a hallgatók. Igyekszem kikerülni őket, de néha nekiütközöm egy-egy vállnak vagy táskának, és mire sikerül elvergődnöm magam a lépcsőig, gondolatban már átkozom az egész emberiséget.

– Ó, hát itt vagy! – A hang, amit hallok, mosolygós, valószínűleg valamelyik lány egy régi barátját köszönti így. Legalábbis azt hiszem, egészen addig, amíg a baracksárga hajú lány el nem állja az utamat. Mosolyog. – Itt a tollad.

– Megtarthatod.

– Dehogyis, hiszen a tiéd. Ma már úgyis csak gyakorlati óráim lesznek, ott pedig nem szoktunk írni – legyint. Nem mintha tudhatná. Ez a szemeszter első hete, mi pedig gólyák vagyunk. Legalábbis én gólya vagyok. – Jó, tudom, most arra gondolsz, honnan tudom, fogunk-e írni. Lebuktam, keresztféléves vagyok. Múlt félévben kezdtem, szóval már ismerek néhány tanárt. Az mindegyikben közös, hogy a gyakorlati órákon nem várják el az írást, csak a beszédet. Kivéve persze, ha valamilyen idegennyelvi kurzusról van szó, mert akkor persze írni is kell, meg beszélni is. Hé, jól vagy?

Nem is figyelek a lányra. Hallom ugyan a hangját, ahogy kérdezgeti, minden rendben van-e, de csak az jár a fejemben, amit néhány másodperccel korábban mondott. A gyakorlati órákon nem várják el az írást, csak a beszédet. Beszélnem kell majd. Emberek előtt.

– Mennem kell – nyögöm ki. Kikapom a lány kezéből a tollamat, mielőtt megint utánam jönne miatta, és lekocogok a lépcsőn a földszintre. Még van nagyjából két perc a gyakorlati órám kezdetéig, szóval veszek egy vizet az automatából, amit lassan kortyolgatni kezdek, hogy elmúljon a hányingerem. Nem szeretek emberek előtt beszélni. Ez a viszonylag enyhe szociális fóbiám egyik tünete. Sokkal rosszabbul viselem a szerepléseket, a prezentációk tartását, mint mások.

Mivel kissé késésben vagyok, lifttel megyek fel a harmadik emeletre, ahol a terem, amiben leszünk, viszonylag kicsi. A székek ugyanolyanok, mint az előadóban, és körkörösen vannak elhelyezve, mintha egy önsegítő klubhoz csatlakoznék éppen. A többségük már foglalt, a tanár is a számítógéppel matat, szóval igyekszem úgy helyet keresni magamnak, hogy ne nagyon figyeljen fel rám, a későre.

Leülök az ablak alatt lévő szabad székek egyikébe és lassan körbejáratom a tekintetem a többieken. Tizenhatan vagyunk, a hallgatók többsége látásból már ismerős, valószínűleg láttam már őket egy korábbi előadáson vagy a folyosón, de sosem beszéltem még velük. Kivéve persze a baracksárga hajú lányt, aki természetesen itt is jelen van és a jobb karján lévő tetoválást piszkálja elmélyülten, mintha a vart próbálná leszedegetni, holott minden bizonnyal tudja, hogy azt nem szabad.

– Nos tehát – csapja össze a tenyerét a tanár. – Most, hogy mindannyian megérkeztek, el is kezdjük az órát. Mivel még nem ismerem önöket és önök sem engem, bemutatkozással kezdünk, aztán elmondom a tantárgy tematikáját, az értékelési szempontokat, és ha utána lesz még időnk, elkezdjük a feladatokat is. – Itt egy kis szünetet tart, végigjáratja tengerkék tekintetét a csoport tagjain, majd megvakarja sötétbarna borostáját. – Jouko Rinne vagyok, négy éve tanítok az egyetemen.

Kikapcsolom az agyam. Nem igazán érdekel a tanár élettörténete, hiszen úgyis ugyanazt mondja el, amit a többiek. Mind felsorolják az egyetemeket, ahol tanultak, azt, hogy miből szereztek diplomát, és miből szerezték a doktorijukat, ha van. Unalmas, száraz információk.

– Most pedig jöjjön az önök bemutatkozása. Kezdjük Virvával, ő már tudja, mit szeretnék hallani – mosolyog az ajtó környékén ülő társaság felé. A baracksárga hajú felkapja a fejét a tetoválásáról és megköszörüli a torkát.

– Virva Salmi vagyok – kezdi. – Keresztféléves, szóval egy félévvel több tapasztalatom van, mint nektek. Azért vagyok kommunikáció- és médiatudomány szakon, mert imádok beszélni és írni, közel áll hozzám mindkét tevékenység és mivel elég megnyerő személyiségem van, a legnagyobb sztárok is örömmel árulnák el nekem az összes titkukat. Még nem tudom pontosan, mivel szeretnék foglalkozni, de ha elvégzem ezt a szakot, elég sok lehetőségem lesz a médián belül, szóval legfeljebb kipróbálok mindent az online újságírástól kezdve a rádiózáson át a riporterkedésig. Nem hiszek a mennyországban, ahogy Istenben sem, hobbim a csillagok bámulása és szeretek beszélni bárkivel bármiről, de leginkább az asztronómiáról, a különböző mitológiákról, a szuperhősös filmekről, vagy a könyvekről. Egyébként, ha bárkit érdekelne, a kedvenc szuperhősöm Vasember, a kedvenc görög mitológiai alakom Hádész, skandináv mitológiát tekintve pedig Loki a kedvencem és egy kicsit sem kedvelem Thort, bár ezért a Marvel filmeket okolom. És igen, tudom, hogy a tanár úr nem erre volt kíváncsi – villant egy mosolyt Rinnére.

Csak hallgatom az emberek bemutatkozásait, figyelem, ahogy szép sorjában haladunk és ahogy egyre közelebb érünk hozzám, úgy vagyok egyre idegesebb. Érzem, ahogy izzadni kezd a tenyerem, a szívem egyre gyorsabban és hangosabban ver, remegni kezd a lábam, és hirtelen teljesen kiürül az agyam. A nevemet sem tudom.

– Suvi Perhonen vagyok – nyögöm ki, amikor elér hozzám a sor. Mégis tudom a nevem. Az már valami. – Újságíró szeretnék lenni. Van egy kiadott könyvem.

Elhallgatok. Ennél többet nem tudok mondani magamról, viszont érzem, hogy lángol az arcom. Zavarban vagyok, a hangomat is olyan furcsának hallom, mintha nem is az enyém lenne, és a rám szegeződő pillantások annyira zavarnak, hogy legszívesebben felpattannék és kirohannék, de mivel tudom, hogy az csak még több tekintetet vonzana rám, nem mozdulok.

– Mi a könyved címe? – kérdezi egy kedves hang. Virva.

– Bohóc – motyogom. Többen kuncogni kezdenek, mintha ez olyan vicces lenne, de igazából fogalmuk sincs a történetről. A cím miatt azt hiszik, egy bohócról szól a regényem, pedig valójában nem. Sokkal komplexebb, mint azt ők el tudnák képzelni.

Mivel nincs több kérdés, a mellettem ülő folytatja a bemutatkozást. Nem figyelek sem a nevére, sem az élettörténetére, hiszen nem érdekel. Nagy valószínűséggel az egész egyetemet úgy fogom végigcsinálni, hogy nem lesznek barátaim, de ez nem is zavar. Sosem voltam az a kimondottan szociális típus, már a korábbi iskoláimban is én voltam a csendes, félénk lány, akinek csak egy-két barátja volt. Miért kéne, hogy ez most megváltozzon?

A gyakorlati óra nagyjából fele azzal megy el, ahogy a hallgatótársaim bemutatkoznak. A legtöbben hosszasan mesélnek magukról, akárcsak Virva az elején, csak egy ember akad, aki röviden, olykor megremegő hangon foglalja össze, ki is ő és mit keres itt. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, ő is annyira irtózik a nyilvános szerepléstől, mint én. Valószínűleg a szereplésre igencsak nagy hangsúlyt fektető finn oktatás szégyenei vagyunk.

Az óra második felében a tanár ismerteti a tematikát, beszél arról, mi mindenről lesz szó a félév során, majd a maradék negyedórában rátér a tényleges tananyagra. Powerpoint prezentációt vetít ki, és arról kezd beszélni, hogy az első feladataink egyike az lesz, hogy a kötelező olvasmány egyik fejezete alapján írjunk le két belső monológot. Az egyiket egy gyilkos, a másikat pedig az áldozata szemszögéből.

Mosolyogva hallgatom, ahogy ismerteti, mi van a fejezetben, majd felvázolja a szituációt, amiről írni kell majd. Tetszik a gondolat, hogy a kreatív írás órákon kamatoztathatom majd írói tudásomat – mindez egészen addig jó, amíg szóban nem kell megnyilvánulnom róla. Nem tudnám elmondani, miért pont úgy írom meg a belső monológokat, ahogy megírom, és nem tudnék arról beszélni, miért lett pont ilyen a karakterek stílusa. Én egyszerűen csak írok, alkalmazom a tudásomat, de ha el kéne mondanom, mégis mi az a tudás, amit alkalmazok, gondban lennék.

Amikor végre valahára vége van az órának, a baracksárga hajú lány, akinek az óra eleje óta sikeresen elfelejtettem a nevét, meglepő módon mellém szegődik. A lehető legnagyobb természetességgel teszi ezt, és miközben sétál mellettem a lépcsőn, beszélni kezd. Úgy tűnik, mindenről, ami éppen eszébe jut. Először az óráról és arról, mennyire várja, hogy megírhassa a belső monológokat, majd arról, hogy ő inkább azonosul a gyilkossal, mint az áldozattal, de a helyzet akkor válik igazán érdekessé, amikor kijelenti, ő csak egy belső monológot fog írni.

– Egyet? – motyogom. Hiszen az oktató világosan elmondta, hogy kettőt kell írni, miért írna csak egyet?

– Egyet – bólint. – Ugye Rinne arról beszélt, hogy senki nem siet az illető megmentésére, pedig ha valaki épp készül megölni őt, akkor nyilván minden erejével védekezik. Ez hangzavarral jár, talán néha még sikít is félelmében, mégsem próbálja megmenteni őt senki a gyilkostól. Na de mi van akkor, ha ez az egész teljesen máshogy zajlik le? Tegyük fel, hogy az emberünk nem ellenkezik, nem próbál védekezni, így nincs is semmi, amit a szomszédoknak meg kéne hallania.

– Akarja, hogy megöljék? – kérdezem halkan, de a lány egy halvány mosollyal az arcán megrázza a fejét. Lassan újra végigveszem magamban, amit mondott. A lány nem ellenkezik, ezért senki nem tudja, hogy meg kéne menteni őt. – Várj! Úgy érted...

– Úgy.

– Király – vigyorodom el.

– Kösz. Na és te tudod már, hogyan fogod megírni? Vicces lenne, ha megpróbálnád elhagyni a tipikus sztereotípiákat, amiket az emberek várnak. Mondjuk, ha...

– Nő lesz a gyilkos – vágok közbe halkan. – Férfit fog megölni.

– Tökéletes! Váratlan, mert a társadalom általában arra gondol, ha gyilkosságról van szó, hogy egy férfi gyilkol. Az áldozat neme mindegy, a lényeg, hogy férfi követi el a gyilkosságot. Mutasd meg nekik, hogy a nők is vannak olyan erősek, hogy gond nélkül hason szúrjanak és szinte teljes egészében felnyissanak valakit! Aztán egy finom, félédes vörösbort kortyolgatva nézzék, ahogy az illető belsőszervei a bolyhos szőnyegre omlanak. Girl power.

Elmosolyodom. Az, hogy a lány folyamatosan beszél, egy kicsit leveszi a vállamról a terhet. Nem érzem azt, hogy meg kéne szólalnom, nem érzek késztetést arra, hogy hozzáfűzzek valamit a beszélgetéshez, és látszólag ő sem szeretne rám erőltetni semmi ilyesmit. Egyszerűen csak beszél és örül, hogy hallgatom. Én pedig örülök, hogy hallgathatom.

– Egyébként miről szól a könyved? – kérdezi, és egy pillanatnyi szünet után már folytatja is. – Bohóc. Nem tűnsz olyan lánynak, aki ilyen egyértelmű címet adna a történetének, szóval biztos nem egy bohócról szól.

– Olvasd el! – mormolom. Már az egyetem előtt vagyunk. Ráfordulok arra az útra, amelyiken hazafelé kell mennem, ő pedig jön mellettem. Vagy ő is erre lakik, vagy csak annyira elmerül a beszélgetésben, hogy azt sem figyeli, hol vagyunk. Persze az is lehetséges, hogy pontosan tudja, hol járunk és nem erre kell jönnie, de nem érdekli, mert még beszélgetni szeretne. Akármelyik is, irigylem. Én legszívesebben elfutnék a beszélgetések elől. Szívem szerint most is ezt tenném, mégis visszafogom magam. Kíváncsi vagyok, mikor fogja úgy érezni, ideje mennie.

– Úgy lesz – bólint. – De azért tippelhetek? A szomorú bohócos dolog is lerágott csontnak tűnik, és javíts ki, ha tévedek, de te biztos nem olyan vagy, aki előveszi a világi kliséket és azokat írja meg századjára. – Itt egy kis szünetet tart, mintha arra várna, hogy ellenkezni fogok, de eszem ágában sincs. Igaza van. Ha a történetem egy hagyományos értelemben vett bohócról szólna, sosem adták volna ki. Én pedig elástam volna magam szégyenemben, amiért csak ennyire futja tőlem. – Én azt mondom, a főszereplőd miatt kapta a Bohóc címet a történet. Valószínűleg a srác vagy lány szomorú...

– Srác.

– Oké, szóval a srác szomorúnak tűnik valami miatt, és az az egésznek az alapja, hogy ő igazából egy tök humoros, kedves, közvetlen fiúcska, csak ezt nem mutatja meg az embereknek, és a külső szemlélő nem lát mást, csak egy melankolikus, csendes srácot, aki mindig lógatja az orrát. Magadról mintázhattad, te is olyannak tűnsz, aki kedves és humoros, csak éppen nem mutatja ezt meg a nagyközönségnek. Vagy csak én nem érdemeltem még ki?

– Introvertált vagyok.

– Ezt egyből észrevettem. Ahogy minden bizonnyal te is észrevetted, Suvi, hogy nálam extrovertáltabb ember a világon nem létezik. A bemutatkozásom is csak azért volt viszonylag rövid az órán, mert ha kicsit mélyebben belementem volna abba, ki vagyok én, és mit keresek ezen az egyetemen és ezen a szakon, valószínűleg még most is azt hallgatná mindenki. Nem mintha olyan elképesztően érdekes történet lenne, egyszerűen az van, hogy szeretek beszélni, és néha el is kalandozom. Nem tudom megfelelően fókuszálni a figyelmemet, és akaratlanul is más dolgokról kezdek beszélni, és nemcsak a szám, de a kezem is jár olyankor, mert muszáj csinálnom valamit duma közben. Ha engem kérdezel, ez valami olyasmi, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar. Na persze nem vagyok én ADHD-s, legalábbis nem olyan durván, de ismerek valakit, aki az. Percy Jacksonnak hívják. – Egy kis szünetet tart, mintha várna valamire, de amikor a várt reakció elmarad, a lány felsóhajt. – Ne már! Ez egy poén volt, arra vártam, hogy nevess. Nem volt vicces? Hiszen tudod, Percy Jackson meg minden. Ugye, ismered Percy Jacksont?

– Nem.

– Nem? – A hangja most teljesen döbbent, mintha elképzelhetetlennek tartaná, hogy valaki nem ismeri ezt a Percy Jacksont. Akárki is legyen ő. – Rick Riordanről sem hallottál még? – kérdezi, én pedig megrázom a fejem. – Oké, akkor tartok neked egy gyorstalpalót. Rick Riordan egy amerikai történelemtanár volt, amíg úgy nem döntött, hogy álljunk már meg egy szóra, a görög mitológia tök nehéz, mi lenne, ha úgy tanítanánk meg a gyerekeknek, hogy azt ők is élvezzék? Megalkotta hát a modern verzióját a görög istenségeknek. Az Olimposzra az Empire State Buildingen keresztül lehet feljutni, a görög istenségeknek pedig természetesen vannak félisten gyermekeik, akik rendszerint igen rövid kort élnek meg, mert különböző küldetések közben meghalnak még tizenévesen. A szörnyekkel harcolás átka, tudod. Na és ennek a könyvsorozatnak a főszereplője Percy Jackson, aki az egyik főisten, Poszeidón fia. Imádja a kék ételeket és italokat, ADHD-s és diszlexiás. Mellesleg a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar és a diszlexia a félistenek ismertetőjele. Mivel az agyuk az ógörögre van ráállva, nehéz kisilabizálniuk a latinbetűs írásokat. Amikor gyerekként nehezen ment az olvasás meg az odafigyelés, szentül meg voltam győződve arról, hogy félisten vagyok és eljön majd értem isteni szülőm. Valamiért mindig úgy képzeltem, Hádész az. Akkor lehetnék Nico di Angelo testvére, milyen klassz lenne már! Megszeretgetném őt néha, és elmondanám neki, mennyire rendben van, hogy szereti Percyt, aztán jót nevetnék, amikor közli Percyvel, hogy amúgy már nem szereti és nem az esete. Később pedig kerítőt játszanék, amíg össze nem jön Will-lel.

– Aha – mormolom. Kezd sok lenni ez a lány. Szörnyek, figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar, diszlexia, random görög istenségek, meleg kapcsolatok... Szinte lépést sem tudok tartani vele, ami a beszédtémákat illeti. Normális lépéseket tekintve... Szinte egy helyben állunk, alig haladtunk még valamit. Elképesztően lassan sétál.

– Untatlak – fintorog. – Ne haragudj, rossz szokásom, hogy túl sokat beszélek és általában nem is veszem észre, ha zavarok vele másokat. Pedig téged most láthatóan zavarlak. Na mindegy, azért egy élmény volt, remélem, legalább azt elértem, hogy kedvet kapj a Percy Jackson könyvek elolvasásához. A filmeket semmiképp ne nézd meg, ha egy mód van rá! Ja, egyébként tényleg köszi a tollat, megmentettél azon az órán. Szia!

– Szia! – motyogom, de mire kimondom, a lány már méterekkel arrébb jár, a hátán lévő táska minden lépésnél a fenekéhez csapódik, a haját hátrafújja a szél.

Megfordulok és folytatom az utamat haza. Vagy inkább elindulok, tekintve, hogy még mindig az egyetem területén vagyok.

A baracksárga hajú lány nélkül meglehetősen gyorsan hazajutok, mindössze tíz percembe telik elgyalogolni a társasházig, amiben élek. A lakásom az első emeleten van, szemben a szintén egyetemista srácéval és a lakótársaiéval. Hárman vannak, és valami fura okból kifolyólag fittyet hánynak arra a kimondatlan szabályra, hogy mi, finn emberek nem barátkozunk a szomszédjainkkal. Rendszeresen hívnak át magukhoz, kérnek kölcsön olyan dolgokat, amiknek minden háztartásban alapnak kéne lenniük, és az egyik srác már meg is próbált felszedni magának, amit visszautasítottam azzal, hogy nem az esetem. Ha tudná, mennyire nem!

A lakásomban természetesen csend és nyugalom vár. Minden pont úgy van, ahogy reggel hagytam, a konyhában lévő csap csöpögésén kívül más zajt nem hallani. Ismét az emlékezetembe vésem, hogy hívjak szerelőt, aki ránéz a csapra és remélhetőleg meg is javítja, ha már nekem nem ment, majd a nappaliba megyek, lekuporodom a kanapéra, az ölembe veszem a laptopomat, és megnézem, mi újság a közösségi médiában.

A régi osztálytársaim többségét követem Instagramon, így pontosan tudom, mi újság velük, nem mintha érdekelne. Karoliina babát vár, Moona jelenleg Párizsban van a párjával, Noora egy étteremben dolgozik pincérnőként és mély tartalmúnak szánt, de valójában klisés idézeteket oszt meg napi szinten, amik árulkodnak arról, mennyire elege van az életéből, Jimi pedig ugyanarra az egyetemre jár, amelyikre én, csak egy másik szakra, és szerencsére sosem találkozunk egymással.

Becsukom a böngészőt, és megnyitom a Wordöt, majd felírom a címet: Hogyan kövessük el a tökéletes gyilkosságot? Módosítok a betűméreten, félkövérre állítom ezt a néhány szót, kiskapitálissá változtatom, majd a következő sorban elkezdem megírni a gyilkos belső monológját. Írok arról, milyen érzés elvenni valaki életét, írok az adrenalinról, ami elárasztja a szereplő testét, és arról, ahogy néha az ajtó felé sandít, mintha ellenőrizné, nem tör-e rá valaki. Kissé vulgáris stílusban írok, olyanban, ami véleményem szerint passzolna ehhez a rideg, szívtelen nőhöz, aki a gyilkosság elkövetése után egy cigarettára gyújt és figyeli, ahogy a férfi vére eláztatja a padlót és befolyik a fa repedései közé.

Elmentem a fájlt és egy új Word dokumentumban megírom az áldozat belső monológját is Mit ne mondj a feleségednek, ha élni szeretnél címmel. A gyilkosság az ő szemszögéből leírva ijesztőnek tűnik, hiszen retteg, amikor észreveszi, ahogy a neje tekintete elborul, és amikor megérzi, ahogy a feje az asztal sarkán koppan, már tudja, hogy meg fog halni. Érzi, ahogy forró vér áztatja, és csak arra gondol, bár ne mondta volna ki azt, hogy... És így ér véget. Egy befejezetlen mondattal, hogy sose derüljön ki, mivel idegesítette fel annyira a feleségét, hogy az elkövesse a tökéletes gyilkosságot.

Néhányszor átnézem mindkét szöveget, kijavítom az apróbb hibákat, majd az online felületen beküldöm mindkét monológot, és úgy döntök, felmegyek Facebookra, hátha az elmúlt fél órában, amíg a monológokkal voltam elfoglalva, történt valami érdekes.

Egy ismerősnek jelölés fogad, és amikor rámegyek, egy ismerős lány mosolyog rám a profilképéről, ám a fotón mályvaszínű a haja, ami jelenleg baracksárga. Virva Salmi. Tényleg, Virvának hívják!

Visszajelölöm, a következő pillanatban pedig egy üzenetet kapok tőle. Meglehetősen hosszú, többsoros üzenet, sehol egy köszönés vagy egy kósza kérdés, és amikor elkezdem olvasni, meg is értem, miért. A belső monológot küldte el.

Szeretem, ahogy a kés a bőrhöz ér. Az a nyers erő, amire szükség van, hogy átszakíthassam az ember bőrét, átvághassam az ereket, komoly sérülést tudjak okozni, mindig is kíváncsivá tett. Mindig úgy éreztem tőle, hogy én vagyok a világ ura. A kezdetben csak játékosan elejtett apró vágások, a karokon és a lábakon végigcsorgó vörös vér, a fémes szag, ami betölti a helyiséget, a halk nyöszörgés, ami arra utal, fáj, amit teszek... Mind-mind valami furcsa, eufórikus érzést vált ki belőlem. A kezemben van egy ember élete, elég egyetlen nagyobb vágás, hogy véget vessek neki, de ha úgy gondolom, akár meg is kegyelmezhetek. Olyan ez, mint a Hamlet egyik legtöbbet idézett mondata: lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Tenni vagy nem tenni, ölni vagy nem ölni. Ezek a szavak visszhangzanak bennem, miközben újra végighúzom a kést a finom, fehér bőrön. A fájdalom szülte apró szisszenésről egy éppen felbontott kóla hangja jut eszembe, csak az orrlyukaimba tóduló illatok mások. Ott a karamellizált, agyoncukrozott ital illatát érzem, itt a forró vér semmi mással össze nem téveszthető, fémes illata tölti be az orromat. És akkor vége. Az utolsó vágás mélyebb és hosszabb, mint a többi, végigvágja az artériát, a vér spriccelni kezd, eláztatja a ruhámat, az áldozatom pedig holtan esik össze. Holtan esem össze.

Hűha. Néhány percig csak meredek a monitoromra, újra és újra elolvasom a Virva által írt sorokat. Lenyűgöző. Hiába tudtam, mi a terve, hiába vált egyértelművé, amikor beszélt róla, hogy a gyilkos és az áldozat ugyanaz a személy lesz, most valahogy mégis úgy érzem magam, mintha darabokra szakadtam volna. Egész egyszerűen csodálatos.

Mivel nem tudom, mit írhatnék vissza Virvának, egyszerűen csak nyomok egy szívecskés reakciógombot a belső monológra, majd még egyszer elolvasom. Újra és újra, amíg már szinte betéve tudom a szöveget, de az utolsó mondat még mindig megdöbbent.

Ez a lány eszméletlenül tehetséges.