Nyolcadik fejezet, amelyben Osszián többnyire telefon nélkül boldogul

Osszián annyira utálta a visszautazós vasárnapokat, mint amennyire szerette a hazajövős szombatokat. Az apja a bejárati ajtónál állt, hátizsákja telepakolva házikoszttal, a keze a kilincsen pihent.

– Köszönöm a könyvet – mosolygott rá Osszián.

– Örülök, hogy tetszik. Vigyázz a lányokra.

Osszián nem akarta megkérdezni, mégis kicsúszott a száján.

– Mikor jössz legközelebb?

Az apja elmosolyodott.

– Amint tudok. Karácsonykor biztosan. És akkor elmegyünk moziba.

– Rendben – felelte nehezen, mert az összeszoruló torkából alig jött ki hang.

Auróra karba font kézzel toporgott mellettük. Még mindig duzzogott a büntetés miatt, és Osszián legszívesebben ráüvöltött volna, hogy fejezze be, mert elszalasztja az utolsó perceket, amit az apjával tölthet.

– Lekísértek a kocsihoz? – kérdezte az apja. Auróra megrázta a fejét. Osszián igent akart mondani, de ránézett az anyjára, aki az ajkára harapva elveszetten, szótlanul álldogált a bejárati ajtó mellett.

– Leckét kell írnom – felelte inkább.

– Oké. Jók legyetek, és fogadjatok szót anyának. Majd írok, ha odaértem.

– Nem tudsz, nincs telefonunk – morogta Auróra.

– Ó, igaz. Akkor majd anyát hívom.

Az apjuk odahajolt Aurórához és megpuszilta a homlokát, aztán Ossziánét is ugyanúgy, majd kint is volt az ajtón az anyjukkal együtt.

A zár kattanásának hangja összefacsarta Osszián szívét. Sosem fogja ezt megszokni.

Auróra szó nélkül masírozott el mellette, már majdnem beért a szobájába, amikor Osszián utolérte, és elkapta a könyökénél.

– Mi van? – Auróra fújt, mint egy macska. Összehúzott szemmel fordult hátra.

– Én is ezt kérdezem. El sem mondtam, hogy miattad mentünk el Rókáékhoz, és ahelyett, hogy hálás lennél, duzzogsz meg morogsz mindenkivel.

Auróra úgy bámult Ossziánra, mint aki nem hisz a fülének.

– Elvették a telefonom!

– Tudom, az enyémet is.

– De... de lehet, hogy Ákos írt és... és nem is tudtam elolvasni, mert...

Osszián lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Nyugodtnak kellett maradnia, hogy el tudja mondani, amit szeretne.

– Szerinted tényleg írt?

– Biztosan. Olyan hülyén jött ki a dolog a buliban, és azóta sem tudtam neki üzenni.

Osszián Auróra arcát figyelte. A szomorúság ott ült a húga szája szegletében, nem volt szíve tovább mélyíteni az apró ráncot.

– Anya azt mondta, kettőkor megkapod a laptopot tanulni. Majd akkor írsz neki.

Auróra megrázta a fejét.

– De addigra már eltelt egy csomó idő, és biztosan azt hiszi, haragszom, mert...

Auróra elveszetten állt előtte, a földet nézte, a csíkos zoknis nagylábujjával a fugát piszkálgatta két padlócsempe között.

– Haragudnod is kéne – sóhajtotta Osszián halkan.

– Te nem ismered Ákost. Ő... ő egészen más, mint amit a suliban mutat magából, amikor beszélgetünk, akkor...

Osszián felhorkantott. Nem tudta tovább türtőztetni magát, mert Auróra ránézett és reménykedve csillogott a szeme, ahogy a hülye Devecseriről áradozott.

– Nem hiszem el, hogy beveszed ezt a maszlagot. Azt hittem, okos vagy, de...

– Én meg azt hittem, veled lehet beszélni, de te is csak azt mondod, amit a többiek.

– Örülök, hogy vannak mások is, akik egyetértenek velem abban, hogy Devecseri egy szemét.

– Fulladj meg! Senki nem ismeri, csak én.

Osszián szeretett volna még válaszolni, de Auróra berontott a szobája ajtaján, és magára csapta. Épp akkor ért vissza az anyja, elveszetten toporgott az előszobában, miután becsukta maga mögött a bejárati ajtót.

– Elment.

Osszián bólintott, nem volt már kedve arra gondolni, hogy az apját milyen soká látja legközelebb.

– Elkérhetem kicsit előbb a laptopokat? Aurórának fontos beadandója van holnapra.

*

Osszián vacsora után jött rá, hogy nincs nála a biciklije. Gyorsan ráírt Bálintra, de a nyolc órás laptopkapcsolásig nem érkezett meg a válasz.

Osszián ezután lefürdött, hajat mosott, és kilenc órakor tanácstalanul állt az ágya mellett. Hiányzott a telefonja. Nem nézhette végig a közösségi oldalakat, nem rajzolhatott rajta, nem nézhetett sorozatot, és még a Basszián csoport történéseiről is lemaradt.

Végül kínkeservesen odaballagott a könyvespolchoz, és levette az ott sorakozó kötelező és ajánlott olvasmányok közül a legvékonyabbat. Nyár végén az anyja odakészítette őket a polcra, legalábbis azokat, amik megvoltak nekik.

Az Isten háta mögött Móricz Zsigmondtól. A könyv szerencsére elég vékony volt, az is lehet, hogy elolvas belőle két oldalt, mielőtt elaludna rajta.

*

Osszián tizennégy oldal után aludt el.  Reggel fél hétkor arra riadt, hogy nem fejezte be az irodalom esszét. A tételmondat és az összefoglalás még hátra volt. Gyorsan felöltözött, kicsit latolgatta, felkeltse-e az anyját, de ismerte annyira, hogy valószínűleg ezért sem kapná vissza a laptopját. A szabály az szabály. Így inkább egy a hűtőn hagyott, kézzel írt cetli után negyed nyolckor már kint is volt a házból. Arcát csípte a hideg, elszántan gyalogolt. Szerencsére a három utca hamar elfogyott a lábai alatt.

Amikor belépett az iskola ajtaján, Hókuszpók, alias Jenci bá felvont szemöldökkel méregette a portásfülke ablaka mögül.

– A könyvtárba kell mennem, nyomtatnom kell, és...

És akkor Osszián rájött, hogy tiszta hülye volt, mert nem töltötte fel a felhőbe a majdnem kész esszét.

– A könyvtárba csak Gabi néni engedhet be, fél nyolc körül szokott jönni – mondta Hókuszpók, és leült a portásfülkében álló gurulós székére.

– Mindegy – legyintett Osszián és kifordult az ajtón.

Az iskola kapujában állva gondolkozott. De akárhogyan számolt, tudta, nem fog időben haza és visszaérni, sem pedig az esszét befejezni, így hát nem a könyvtár felé, hanem a rajzterem csigalépcsőjéhez tartott. Miután felcaplatott rajta, levetette magát az egyik fotelba és elővette a rajzmappáját. Miközben megnyugtató vonalakat húzott a kezével, gondolatban arra készült, mit mond majd Varga Henriettának irodalmon, hogy ne kapjon egyest.

*

Nem elég, hogy Varga Henrietta beírta az egyest, de a negyedik óra után, amikor Osszián a termük felé gyalogolt vissza tesiről, belenyúlt a zsebébe, és egy papírlap akadt az ujjai közé. Öntudatlan mozdulattal vette elő, és hajtotta szét a levelet. Mellette a fiúk hangosan nevettek valamin.

„Matekszertár ebédidőben. B.”

– Randid lesz, haver? – csapott a vállára az osztálytársa, Barna, aki éppen mellette sétált, és gondolkodás nélkül beleolvasott az üzenetébe.

– Randi? – kurjantotta mögötte Viktor.

– Szerintem ez valami hülye poén – mondta Osszián, és összegyűrte a papírt, majd beledobta a sarkon álló szelektív gyűjtőbe.

Törin alig tudott figyelni. Ez volt az utolsó óra az ebédszünet előtt, és máshol sem jártak a gondolatai, mint a matekszertárnál. Kicsengetés után nehezen sikerült lerázni Viktort, és Barna is röhögve hangoztatta, hogy Ossziánt követni kéne, hogy megtudják, ki a csaj, aki titkos üzeneteket ír neki.

Szerencsére az ebéd kecsegtetőbb volt számukra, mint Osszián képzelt szerelmi élete, így végül kicsengetés után pár perccel Osszián meg is érkezett a szertár elé, egyedül.

Azonban amikor lenyomta a kilincset, nem Bálintot találta odabent, hanem Devecserit, mellette meg ott állt Auróra.

– Na ne – nyögte döbbenten.

Mindketten Ossziánra bámultak. Devecseri ocsúdott fel leghamarabb.

– Ezt nem hiszem el, idehívtad a bátyádat?

– Mit keresel itt? – támadt Ossziánnak Auróra, de a fiú nem törődött vele, mert végre itt volt az alkalom, hogy elbeszélgessen Devecserivel, így betrappolt a terembe. Devecseri és Auróra közé fúrta magát, és bátran szembenézett a nála egy fejjel magasabb fiúval. – Hagyd békén a húgomat!

– Ezt nem hiszem el – ismételte Devecseri és beletúrt a hajába. – Most komolyan itt keménykedsz nekem? Te meg rámuszítottad? – hajolt el Osszián mellett, hogy Aurórára nézzen.

– Nem, én nem... Ákos, én...

– Ha még egyszer egy ujjal is hozzá mersz érni...

– Jézusom, nyugodj már le – emelte fel a kezét Devecseri. – Semmi sem történt.

– Mert Róka lerángatott róla.

– Oszkó! – Auróra Osszián vállára tette a kezét, de ő lerázta magáról a lány érintését.

– Nézd, akkor egy kicsit sokat ittam és...

– Ha még egyszer meglátlak a közelében...

Devecseri megrázta a fejét.

– Azért hívtam ide, hogy megmondjam, álljon le, nem volt és nem is lesz köztünk semmi.

– De Ákos... azt mondtad, hogy...

– Helyes – bólintott Osszián.

Devecseri szánakozó pillantást vetett Aurórára, majd sarkon fordult, és már kint is volt a szertárból.

Osszián egészen megkönnyebbült, hogy sikerült elintéznie a dolgot Devecserivel, ám amikor megfordult, Auróra dühös tekintetével találta szemben magát.

– Miért kell neked mindenbe beleavatkoznod?

Osszián nyugalma azonnal elpárolgott, felzúdult belsőjében a harag.

– Nem hiszem el, hogy ennyire hülyének kell lenned. Futsz utána, közben meg szarik a fejedre. Nyilvánvaló, hogy csak hülyített, azt hitte, gyorsan megdug, aztán lapátra rak és...

Auróra elvörösödött. Osszián torkában benne akadtak a szavak.

– Mondd, hogy nem... Au, ugye nem...

– Semmi közöd a szexuális életemhez – visította a lány, majd kirohant a szertárból.

Osszián fejében zúgott az egyszerre megszólaló ezer kérdés. Tizenöt éve ismerte Aurórát, lehet, hogy a húga lenne ennyire felelőtlen, hogy Devecserivel...azok után, hogy az anyja is fiatalon szülte őket és talán tönkretette a saját és az apja életét...

– Hahó!

Osszián összerezzent. Az ajtóban álló Bálint természetfeletti jelenésnek tűnt a káoszban.

– Találkoztam a húgoddal, majdnem lelökött a lépcsőn. Minden oké?

– Aha... – Osszián megköszörülte a torkát és kényszeredetten elmosolyodott. – Csak egy kis testvéri civódás.

Bálint bólintott, és becsukta mögöttük az ajtót.

– Mit szeretnél? – kérdezte Osszián, mert Bálint megint a Rubik kockához lépett, ahelyett, hogy beszélt volna. Ossziánnak nem volt most türelme ehhez.

– Nem hiányzik a biciklid? – Osszián gondolatai végre visszakanyarodtak a saját problémáihoz. Bálint folytatta. – Bocs, hogy nem válaszoltam, épp a mamámnál voltam, ezért nem láttam az üzeneted.

– Semmi gond.

Osszián Bálintot figyelte, az arcát, a szája vonalát, ahogyan az izzó narancssárga fénye sötét árnyékot ültetett a sarkába. A barna folt hol megnőtt, hol pedig összezsugorodott, ahogy Bálint beszélt.

– Szóval írtam, de gondolom, nem láttad, hogy vasárnap elhoztam Rókától a bicódat. Nálam van.

– Hú, hát köszi – nyögte Osszián zavartan.

Bálint vállat vont.

– Semmiség. Eljössz érte?

Osszián szeretett volna igent mondani, mert fogalma sem volt róla, Bálint hol lakik, és érdekelte, hogy jól képzelte-e el: hatalmas palotában, épp mint Róka. Csakhogy a büntetésének volt egy másik kitétele is. Minden nap, azonnal haza kellett mennie suli után, és habár az anyja nem ellenőrizte, mert kilencig dolgozott, Osszián be akarta tartani a szabályokat, ha már Auróra úgysem fogja.

– Bocs, de nem mehetek. Szobafogság.

Bálint elgondolkodva figyelte Osszián arcát.

– Dühösek voltak otthon rátok?

– Nem szoktak azok lenni.

Osszián ezt bírta a szüleiben, megkapták a büntetést, és ezzel minden el volt rendezve, nem kellett órákig hallgatni a fejmosást, amiért igazán hálás volt. Bálint folytatta.

– Gondoltam. Jó fejnek tűnt az apukád.

Osszián felvonta a szemöldökét.

– Komolyan? Pedig elég rendesen kifaggatott.

Bálint legyintett.

– Amikor tavaly Renivel jártam, az ő apja rosszabb volt. Ha együtt elmentünk valahová, az apja félóránként fényképes bizonyítékot kért, hogy hol vagyunk és mit csinálunk.

– Na, simán kinézem apámból is, hogy megkérne erre – nyögte Osszián.

Bálint oldalra döntötte a fejét és felvonta a szemöldökét.

– Mármint ha együtt járnánk?

Osszián arca felforrósodott, összeszorult a torka és nem tudta, hogyan kezdje megmagyarázni, hogy nem így értette.

Bálint elnevette magát.

– Csak hülyéskedek... de azért azt be kell vallanod, ez az egész, hogy levelet írok, meg titokban találkozzunk a szertárban, eléggé jó fanfiction alapanyag. Remélem, megtartottad a levelemet.

– Ne is poénkodj ezzel – nevette el magát Osszián, és a szelektív kukában pihenő papírfecnire gondolt.

Aztán a gyomra fájdalmasan megkordult, ő pedig a telefonja után nyúlt a zsebébe, de rájött, nem fogja tudni megnézni, mennyi ideje van hátra az ebédszünetből.

– Akkor elviszem én a bicódat, oké? Valamikor ma este, edzés után.

– Rendben, írj rám, ha... izé... csengess a kaputelefonon. A huszonhatos a miénk.

– Oké.

Osszián elköszönt, majd kilépett a teremből. Körbenézett. Vajon Auróra hol lehet? Ha nála lenne a telefonja, talán írna neki, de így nem volt rá lehetősége.

Szerencsére úgy tűnt, Barnára senki sem hallgatott, mert a folyosó csendes volt, és nem lopakodtak fel az emeletre megnézni, kivel találkozik. Így hát a lépcső felé iramodott abban a reményben, hogy lesz még ideje ebédelni. Már a földszinten járt, amikor rájött, Bálint milyen furcsán megnyugtató hatással volt rá. Minden dühe, amit Devecseri és Auróra miatt érzett, észrevétlenül párolgott el, miközben beszélgettek.

*

Osszián a kaputelefon előtt tipródott, hogy biztosan ő legyen az, aki előbb odaér, ha Bálint megérkezik. Bár ahogy Auróra viselkedett, abból úgy tűnt, úgysem dugja ki az orrát a szobájából. Hangosan üvöltött a SOAD Fuck the System című száma, amit a húga általában akkor hallgatott, ha az anyját akarta idegesíteni. Auróra, mióta hazaért, csukva tartotta az ajtót, még vacsorázni vagy vécére sem jött ki.

Osszián a délután folyamán befejezte az irodalom esszét és átküldte a tanárnőnek, remélve, hogy talán kegyelmet nyerhet. Azt nem hitte, hogy Varga Henrietta kihúzza a jegyét, de talán ad neki valamilyen javítási lehetőséget.

Amikor végre fél kilenc után megszólalt a kaputelefon, Osszián egy pillanat alatt felkapta.

– Megyek!

Aztán fogta a kulcsát és lerobogott a lépcsőn. A lépcsőház átlátszó ajtaja előtt Bálint a csípőjének döntötte a biciklit. Osszián egy pillanatra megtorpant a lépcső aljában. Bálint feketeségével beleolvadt az este sötétjébe, szőke haja az utcai lámpák fényében színaranynak látszott. Osszián tovább lendült, hogy kinyissa a lépcsőház ajtaját.

– Szia!

– Hali – mosolyogott rá Bálint, majd Osszián elé tolta a biciklit.

– Kösz, hogy elhoztad.

Bálint egy kézzel tartotta, így Ossziánnak nem kellett manővereznie, nehogy a kezéhez érjen. A bicikli kormányának fogója még ott hordozta magában Bálint testmelegét.

– Bármikor.

– Akkor... – kezdte Osszián, és a kaputelefonhoz lépett, hogy beírja a kódot, de Bálint megszólalt mögötte.

– Harkai kijavította a matekot. Négyes lett.

Osszián visszafordult.

– Az tök jó! Gratulálok.

– Á, nélküled sehol sem lennék, szóval köszönöm még egyszer.

– Ha máskor is kell a segítség, szívesen.

Bálint bólintott. Osszián újra a kaputelefon felé fordult, már majdnem be is gépelte a kódot, amikor eszébe jutott valami.

– Tényleg, mi újság a Basszián csoportban? – Ekkor jött rá, hogy még sosem mondta ki hangosan Bálint előtt a ship nevét. Elpirult zavarában.

– Szokásos fejetlenség. Kár hogy nincs mobilod, lemaradsz a holnapi fanart napról.

– Majd hétvégén bepótolom. Anya azt ígérte, péntek este kilenc körül visszakapom.

– Jól van. Majd beszélünk.

– Oké. És kösz még egyszer a biciklit.

– Én meg a matekot.

Bálint intett, aztán zsebre dugta a kezét, és átsétált az úttest túloldalára. Fázósan húzta össze magát. Bőrdzsekije túl vékonynak tűnt az öt fok hidegben. Osszián ebben a pillanatban érezte meg, hogy fázik, így inkább bepötyögte a kódot, és belökte a biciklivel az ajtót, hogy aztán a tárolóba tolja. Ha más nem is, de annyi feldobta az estéjét, hogy holnap nem kell gyalogolnia és Bálint is négyest kapott. Legalább jó dolgok is történtek ezen a rossz napon.

*

Osszián péntek este kilenc óra harminckilenc perckor kapcsolta be a telefonját, ami azonnal lefagyott, amikor az összes értesítés egyszerre érkezett meg, pedig csak egy nap telt el azóta, hogy internetet látott.

Este tizenegykor, amikor már mindent megnézett, eszébe jutott, hogy megnyissa az álprofiljával a Basszián fanok csoportot.

Nem számított semmi jóra, de amit ott talált, attól kihagyott pár dobbanást a szíve, majd szapora ritmusra kapcsolt. Három órával ezelőtt minden komment nélkül feltöltöttek a csoportba három képet.

Az elsőn Osszián épp betolja a biciklijét egy zöld kapun, Bálint ott áll mellette és tartja az ajtó kilincsét.

A másodikon Róka bulijában állnak a lépcső mellett és beszélgetnek.

A harmadik egy összevágott kép volt, a bal oldalin Osszián jött ki a matekszertárból, a jobb oldalin pedig Bálint.

A bejegyzés alatt kétszázötven komment volt. A feltöltő nevét még sosem látta ezelőtt, de a neve Szecska Mester volt és egy rajzfilmfigura volt a profilképe.

Osszián remegő kézzel írt rá Bálintra.

„Láttad a csoportot???”

„Visszakaptad a mobilodat? Amúgy nem, miért?”

„Nézd meg, feltettek rólunk képeket.”

„Rólunk?”

„Csak nézd meg!”

Osszián óráknak érezte az eltelt perceket, mire Bálint végre válaszolt.

„Shit. Ki a szar csinálhatta?”

„Nem tudom.”

„Tudta valaki, hogy korrepetálni jössz?”

Osszián a kezébe szorította a telefonját és felugrott. Auróra szobájában még mindig üvöltött a zene, így nem is törődött a kopogással. A húga az ágyán ült a laptopja előtt, és kérdőn nézett Ossziánra, de ő csak elé tartotta a telefonját a képekkel.

Auróra lekapcsolta a zenét.

– Mi ez? – egyenesedett ki ültében.

– Képek. Képek!

Auróra összevont szemöldökkel nézte a bejegyzést, de nem szólt semmit, Osszián nem bírt tovább hallgatni.

– Azt mondtad... megígérted, hogy nem mondod el senkinek, hogy korrepetálom Bálintot!

– Nem is mondtam, komolyan.

– Akkor mégis honnan tudták, hogy ott leszek? – rázta Osszián dühösen a telefont.

– Fogalmam sincs, de nem én voltam... talán... talán valaki követett.

Osszián beletúrt a hajába, és tett egy kört Auróra szobájában. Muszáj volt mozognia, mert attól félt, ha nem ezt csinálja, akkor összetör valamit.

– Nem vagyok én egy kicseszett híresség, hogy kövessenek!

Auróra lemászott az ágyról és Osszián elé lépett.

– Oszkó, komolyan, higgy nekem, nem én voltam!

Osszián megpróbált nyugodtan gondolkodni.

– Oké, a bulit értem, sokan voltak, láthatták, hogy beszélek Bálinttal... A szertár... a srácok hülyültek, hogy randim lesz, követhettek vagy...

Osszián Aurórára bámult.

– Te csináltad? Bosszúból. Mert Ákos lerázott, lefényképeztél minket, meg követtél a korrepkor, meg ott voltál a buliban.

– Ne már Oszkó, tiszta hülye vagy! Nem követtelek, a szertárnál sem maradtam ott, rohadt dühös voltam, de nem lennék ekkora szemét! És a bulin... éppen az emeleten voltam.

– Akkor megkértél valakit, egy barátnőt, Kornélt, bárkit, aki utál engem, csak hogy...

Auróra megrázta a fejét.

– Azt se tudtam, hogy ott leszel!

Osszián felnyögött és kirontott Auróra szobájának ajtaján, felhúzta a cipőjét, magára kapta a kabátját, fogta a kulcscsomóját és a bejárati ajtót feltépve kimenekült a lakásból.

Hiába volt este tizenegy, hiába volt kint mínusz fok, ki kellett levegőztetnie a fejét, ott ahol egyedül lehet és Auróra sem zavarja.

A panel épülete mögötti park sötét volt és csendes. Az ég felhőtlenül borult Osszián fölé, de sem  a holdnak, sem pedig a csillagoknak nyoma sem látszott. A jeges szél csípte Osszián arcát. Zsebre dugta a kezét, és gondolkodás nélkül indult el az egyik kis úton, hagyta, hogy vigye a lába amerre akarja. Tüdejébe hidegen áramlott az éjszakai levegő, de ez legalább arra ösztönözte a szívét, hogy megnyugodjon és ne vágtasson olyan hevesen. Végig akart gondolni mindent. Auróra szavai még ott visszhangoztak a fejében. A húgának igaza volt, nem lehetett ő, hiszen azt se tudta, hogy Osszián ott lesz a buliban. Ha Auróra igazat mond, és tényleg nem árulta el senkinek, hogy korrepetálta Bálintot, akkor hogyan készült a legelső kép Bálint mamájánál?

Osszián összerázkódott a gondolatra, hogy valaki követte. Megtorpant és körbenézett. A park kihalt volt, sehol nem látott senkit, autók zaja jutott el hozzá a közeli útról, fényszórók elsuhanó fényét szűrték meg a messzebb álló sövény dús ágai. A sötétben a bokrok és fák árnyékában bárki megbújhatna. Osszián megrázta magát és inkább megfordult, lépteit megszaporázva hazafelé indult.

*

A hideg takaró és az otthonillatú lepedő végül megnyugtatta Ossziánt, a benne lévő feszültség úgy oldódott ki belőle, mint ahogy a festékcsepp eloszlik a vízben. Csend vette körül, már Auróra sem neszezett a fal túloldalán. Majdnem éjjel egy óra volt, és Osszián arra várt, hogy Nóri mit válaszol a kérdésére.

„Szerinted hogyan lehetne kideríteni, hogy ki csinálta a képeket?”

„Nem tudom. De ez nagyon rémes.” Írt vissza Nóri.

„Tudom.”

„Bálint mit mond?”

Osszián, amióta hazaért, nem nézte meg Bálint üzeneteit.

„Nem tudom. Majd holnap beszélek vele.”

„Oké. Biztosan jól vagy?”

Osszián felsóhajtott. Egyik pillanatban úgy gondolta, minden rendben, de a másikban rátört az érzés, mintha valami fontosat vettek volna el tőle a tudta nélkül, csak hogy ezután hülyének érezze magát, mert túlságosan a szívére veszi a dolgokat. Csak pár kép az egész, egyáltalán nem olyan borzalmas, szajkózta magának.

„Tudod, mindig is híres akartam lenni.” Kezdte írni Nórinak a választ. „Annyiszor elképzeltem, hogy híres festőként rajongók járnak a nyomomban, például amikor ott volt a tavalyi önkormányzatos pályázat, de ez most eléggé furcsa érzés.”

„Akarsz nálam aludni holnap?”

Osszián elmosolyodott. Ezer éve nem aludtak egymásnál Nórival. Nagyjából azóta, hogy Viktor képbe került. Osszián szívesen mondott volna igent, de holnap szombat volt, és nem akarta tönkretenni Nóri és Viktor randinapját.

„Minden oké. Ne aggódj.”

„De aggódom. És ha mégis meggondolod magad, szólj. Komolyan, bármikor.”

„Köszönöm.”

Hálás volt Nórinak, hogy mindig meghallgatja, és habár az elmúlt egy évben, amióta a lány Viktorral járt, kevesebb időt töltöttek együtt, Osszián még most is tudta, hogy számíthat Nórira. Ráadásul bónuszként megkapta Viktort is, aki egyáltalán nem volt olyan borzasztó. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy egyszer eléjük áll és kimondja: helló srácok, meleg vagyok.

Elköszönt Nóritól és Bálint üzeneteit továbbra is ignorálva a párnája alá dugta a telefonját, mert nem maradt már ereje megnézni, miket írt a fiú. Inkább a fejére húzta a takarót és megpróbált aludni. Reménykedett benne, hogy holnap egy sokkal jobb nap jön, hiszen már itt volt a mélypont, nemigaz?