Ötödik fejezet, amelyben Osszián korrepetál

A koradélutáni napsugár ragyogóan áradt be a rajzterem köralakú ablakain. Most is, mint mindig, Osszián és Nóri érkeztek elsőnek. Gyorsan végeztek az ebéddel, mert Osszián túl finnyás volt, Nóri pedig általában annyit csipegetett, mint egy kismadár, így a többiek előtt legalább negyed órával beülhettek a rajzterembe. Endre bá a projektort kapcsolgatta, a laptopja előtt hajlongott, ahogy készült az órára.

Osszián a Viktorral való beszélgetés után elszégyellte magát, hogy ennyire nem figyelt Nórira. Így hát szerdán és csütörtökön is megpróbált kiiktatni minden zavaró tényezőt, és csak a lányra koncentrálni. Nóri tényleg csendesebb volt, de a mosolya időről időre felbukkant, ezért nem aggódott túlságosan.

Osszián a rajzfakt előtti negyed órában általában rajzolt, most csak az elé készített fehér rajzlap csücskét piszkálta a mutatóujjával.

– Mit csinálunk a szülinapodon?

Nóri Osszián felé fordult, és koppanva tette le a ceruzát a padra, amit eddig a kezében forgatott.

– Anya azt mondta, menjünk el valahová szombat délelőtt. Nati, Anya, Viktor és én. Állatkert vagy múzeum, de még nem gondoltam ki. Ha szeretnél, becsatlakozhatsz.

Osszián torka elszorult, meg kellett köszörülnie, hogy válaszolni tudjon.

– Az az igazság, hogy jön haza apa, és...

– Ó, tök jó, persze, semmi vész. – Nóri lehajtotta a fejét.

– De azért mindenképpen átmegyek valamikor még szombaton, jó?

– Persze, várunk és hagyunk majd tortát – mosolygott Nóri. Osszián túl jól ismerte már, hogy felismerje a mosoly mögötti szomorúságot. Tudta, hogy meg kell kérdeznie.

– Apukád tényleg nem akar elmenni a szülinapodra?

Nóri felsóhajtott, és feltolta orrára a szemüvegét.

– Viktor pletykált, mi? Á, ne is válaszolj, úgyis tudom – legyintett. – Azt mondta, nem tud ott lenni, mert halaszthatatlan dolga van, de szeretné, ha összefutnánk valamikor, mert fontos dolgot akar bejelenteni.
Nóri hangjából megbántottság áradt.

– Van tipped, mit akar bejelenteni?

– Szerintem elveszi a csajt – vont vállat Nóri.

Osszián tudta, hogy ez álca, hogy Nóri nem ennyire közömbös a téma iránt. Az apja tavaly, Nóri szülinapja előtt egy héttel lépett le otthonról, hogy összeköltözzön a szeretőjével.

Nóri megköszörülte a torkát.

– Apukád elég rég volt már itthon. Jó, hogy végre hazajön. Terveztek valamit?

Osszián hagyta, hogy témát váltsanak, annak ellenére is, hogy nem volt sok kedve az apjáról beszélgetni.

– Nem igazán, mert koncertre mennek, szóval lesz időm átmenni hozzád a szülinapodon.

Endre bá elsétált mellettük, és kitárta az egyik ablakot a terem végében. Osszián követte a férfit a tekintetével. Endre bá felnyúlt, elfordította a kilincset, és kibillentette a körablakot. A mozdulatra az inge széle felcsúszott, Osszián látta a férfi csípőjének fehér bőrét. Az előtte heverő rajzlapot megrezzentette az őszi szél.

– Szóval, mit keresünk? – kérdezte Nóri. Osszián enyhén elpirulva fordult vissza a helyére, elővette a telefonját a farzsebéből, és megkereste rajta Uborkás Ivett rajzának képét.

– Ezt – mutatta a lánynak.

– Hű, ez egész jó – bólogatott Nóri, miközben elvette a telefont Osszián kezéből. – Kár, hogy alig rajzolunk embert a fakton. És a stílusa nem eléggé egyedi. A tiédet biztosan egyből felismerném.

– Tényleg? – Osszián itt fogadta meg, hogy sosem mutatja meg Nórinak a Páli Malvinaként rajzolt Basszián fanartjait.

– Aha. A te rajzaidból árad az egyedi stílusod.

Ebben a pillanatban érkeztek meg a többiek. A teremben a zajszint azonnal a többszörösére ugrott, és Osszián inkább visszatette a telefont a zsebébe. Mélyet szusszantott, mint a katona, aki háborúba készül, majd végignézett a sorra érkező diáktársain. Vajon köztük van-e Uborkás Ivett és ha igen, melyikük lehet?

Klau, aki a rajzfakt tehetsége volt, és már tavaly saját kiállítást kapott a városi művházban?

Timi, akinek többszáz követője volt az Instagramon és saját képregényt rajzolt?

Vagy Martin, aki Osszián mellett az egyetlen másik rajzfaktos fiú volt, és Osszián radarja szerint talán meleg is?

Osszián folytatta volna a diákok szemrevételezését, de Endre bá megszólalt, és Osszián minden figyelmét a tanárnak szentelte.

– Úgy érzem, az elmúlt három hét során túl sokat foglalkoztunk az építészettel, így a mai napra valami mást terveztem – kezdte Endre bá mosolyogva. Tekintete diákról diákra röppent, és Osszián halványan elpirult, amikor a férfi rámosolygott. – Ideje elkezdenünk egy más témát, mégpedig az emberalak ábrázolást.

Nóri felvont szemöldökkel nézett Ossziánra. Mintha Endre bá tudta volna, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy megtalálják Uborkás Ivettet.

Osszián izgatottan ficergett a széken, a többiek is pusmogni kezdtek. Endre bá megkérte Ossziánt és Martint, hogy húzzák el az ablakok előtt a sötétítő függönyöket, és mire Osszián visszatért a helyére, Endre bá már a barlangfestmények emberalakjairól beszélt.

A másfél óra első hatvan perce azzal telt el, hogy Endre bá a projektoron kivetített képekről magyarázott. Mire a tanár végzett, Osszián már égett a vágytól, hogy rajzolhasson. Visszahúzták a sötétítőket, csak hogy Osszián elkedvetlenedjen, mert az eddigi ragyogó napfény helyett sötét esőfelhők képe köszöntötte. Fel kellett kapcsolni a lámpákat.

– Szeretném, ha a hátralévő fél órában elkezdenétek dolgozni egy grafitrajzon, ami emberalakot ábrázol. Tudom, hogy a maradék idő nem sok, ezért természetesen lehet otthon folytatni a munkát, ha valaki szeretné.

Osszián kezében megrezzent a ceruza, ahogyan a megszokott mozdulatokkal nekilátott volna a rajzolásnak, de mielőtt a hegye a laphoz ért, Osszián felpillantott.

Endre bá őt nézte.

– Bármilyen emberalak lehet, minden a fantáziátokra van bízva.

Osszián nyelt. Endre bá látta már több rajzát is a meztelen férfiakról, és persze Nóri is, akivel sokszor beszélgettek a rajzaikról, a lány volt az egyik fő kritikusa. De a többiek nem tudtak semmit arról, hogy Osszián meleg. Nóri a mellette lévő széken már elmélyülten dolgozott, ahogy a csoport többi tagja is, kivéve Klaut, aki a ceruzája végét az ajkához kopogtatva meredt maga elé.

Osszián nem szeretett hazudni, főleg nem a művészetben, ami az egyetlen hely volt, ahová az élet rossz dolgai elől menekülhetett. Endre bá még mindig figyelte, Osszián aprót bólintott, majd nekilátott a rajzolásnak. Az alak hátával kezdte, mert könnyebb volt meghúzni annak az ívét, szebben eltalálta az arányokat is, ha innen indított. A fiatal férfi alakja könnyedén született meg, először a háta, a csípője íve, a feneke, a combja és a lábfeje, végül Osszián visszatért a mellkasához. Éppen a vállizülethez ért, amikor a kicsengő kiszakította a nyugalom világából. Mellette Nóri már állt és a körülöttük készülő rajzokat pásztázta. Osszián kapcsolt és talpra ugrott, csak hogy meglássa Timi rajzát, ahol egy szuperhősre hajazó női képregényfigura félig kész alakja befedte a fél lapot. Martin már elpakolt, a többiek pedig messzebb ültek.

Endre bá elköszönés előtt még bejelentette:

– A következő órán is az emberalak ábrázolással foglalkozunk, és ha minden a terveim szerint alakul, akkor élő modellt is fogok tudni nektek szerezni.

Osszián még sosem rajzolt élő modellről, ahogy valószínűleg senki más sem a teremben, ezért mindenki izgatottan kezdett beszélni. A csigalépcsőn lefelé haladva is ez volt a téma. Osszián Nóri mellé sodródva szólalt meg.

– Ez izgi volt. Vajon milyen modellt tud szerezni nekünk Endre bá?

– Remélem, nem az idióta gyúrós fiúkat, akik mindig imádják mutogatni magukat.

Osszián felprüszkölt. A gyúrós fiúk csoportjába Rókán és Kornélon kívül Bálint is beletartozott. Osszián gyomrában ideges kavargás kezdődött a gondolatra, hogy milyen lenne a fiút lerajzolni az élő, előtte álló, hús vér Bálint alapján.

*

„Na? Jutottál valamire a faktotokkal?”

Osszián még haza sem ért, a lift felé tartott, amikor megrezzent a telefonja.

„Éppen emberalakot rajzolunk, ami kapóra jön, de nem sokat láttam senki rajzából. De jövő csütörtökön folytatjuk.”

Bálint látta az üzenetet. Osszián várta a választ, de mire felért az ősrégi lifttel a tizedikre, az nem érkezett meg.

Amikor belépett az ajtón, dübörgő zene fogadta. Eszerint Auróra még mindig Devecserit gyászolta. Osszián elhúzta a száját az énekes hörgésére, de a Korpiklaaniban legalább volt hegedű.

Ledobta a táskáját a szobájában, aztán becsukta az ajtót, hogy kevésbé szűrődjön be a zene, majd nekilátott a leckének. Ujjai bizseregetek a vágytól, hogy inkább a rajzfakton elkezdett férfi alakját rajzolja, de ellenállt. Később, bűntudat nélkül sokkal jobban fogja élvezni a rajzolást.

Tíz perc múlva, amikor Osszián körzővel és vonalzóval épp egy paralelogrammát szerkesztett, Auróra rontott be a szobájába, majd szó nélkül Osszián komódjához lépve kihúzta a legfelső fiókot, és kivette belőle Osszián vázlatfüzetét.

– Mit művelsz? – Osszián a fiók hangjára olyan gyorsan fordult meg a pörgős székén, hogy egy pillanatra elszédült. Talpra ugrott és kikapta a húga kezéből a vázlatfüzetet.

– Csak bizonyítékot keresek.

Osszián magasra vonta a szemöldökét.

– Mégis mire?

Auróra felszegte a fejét.

– Arra, hogy velünk együtt shippeled Bálintot és önmagadat.

Osszián párat pislogott, aztán elnevette magát, de érezte, a hangja nem csendül eléggé természetesen.

– Nemtom, miről beszélsz.

– Oszkó, minimum négyezerszer hallottam a sztorit, amikor két éves korodban lerajzoltad az első macskát, és mennyire tökéletes volt a bajszával, meg mindennel. Igaz, hogy engem akkor még bőven pelenkáztak, de minden egyes nap láttalak rajzolni. Tudom, hogy te vagy Páli Malvina.

Osszián megrázta a fejét. A szíve hangosan dübörgött a mellkasában a lebukás riadalmára.

– Az meg ki?

– Aha, szóval nem jegyezted meg azt, aki a Basszián csoportban a legjobb rajzot csinálta, és mindenki odáig van érte.

– Ja, most, hogy mondod... – bólintott, aztán visszaült a leckéje mellé, kezében szorongatva a vázlatfüzetet. – De nem én vagyok. Komolyan.

Auróra az ajtó mellett csendben várt pár pillanatig. A nyitott ajtón át beáramlott a szobába a „Keep On Galopping" refrénje.

– Tényleg? Pedig biztos voltam benne – vont vállat a lány, majd Ossziánt egyedül hagyva kiment a szobából. Osszián kifújta a levegőt,  és azonnal a telefonjáért nyúlt. Reggel, első óra előtt nézte meg utoljára az álprofilját, de akkor csak egy szívecske volt a rajzon, és azt is a csoport moderátorától kapta, aki egyébként is minden egyes posztot lájkolt vagy szívecskézett.

Az átjelentkezés után rengeteg értesítést látott. Megnyitotta a posztot. Huszonhat lájk és huszonkettő szívecske fogadta. Tizenhárman kommenteltek neki, hogy milyen ügyes. A tizennegyedik pedig Uborkás Ivett volt. Osszián épp lejjebb görgetett, hogy megnézze a kommentet, amikor Auróra rárontott, nekifutásból az ölébe ugrott és kicsavarta Osszián kezéből a mobilt. Osszián felüvöltött a combjába nyilalló fájdalomtól, majd a lány után mozdult, de hiába, a húga fürgén talpra ugrott, kisprintelt a szobából és bezárkózott a fürdőbe.

– Add vissza a telefonomat – dörömbölt Osszián az ajtón. Hogy lehetett ekkora hülye, hogy elhitte, Auróra ilyen könnyen békén hagyta.

– Tudtam, annyira tudtam – hallatszott bentről Auróra vihogása.
Osszián dühe a torkában lüktetett. Tehetetlenségében ököllel rávágott a fürdőszoba ajtajára.

– Ne merj kommentelni vagy posztolni semmit! – Osszián fel-alá járkálásba kezdett. – Hallod?

– Vajon mit szólna Bálint, ha megtudná, hogy az, akit szövetségesének gondolt...

– Auróra! Ha nem jössz ki, én komolyan... – Osszián rájött, hogy egyetlen fegyver van a kezében. Nem akarta, de muszáj volt felhasználnia. – Ha nem jössz ki, elmondom anyának, hogy le akartál menni éjjel Devecserihez.

Túl hirtelen állt be a csend. Osszián utálta magát ezért, de vissza kellett kapnia a telefonját. A zár kattant, Auróra kitárta az ajtót, de a korábbi nevetés nyomtalanul eltűnt az arcáról.

– De nem mentem le hozzá. Nyugi, bátyus – veregette meg Osszián vállát, miközben a kezébe nyomta a telefont –, amúgy sem tervezem, hogy tönkreteszem Bálinttal az éppen bimbózásnak induló románcotokat.

– Nem tudom, miről beszélsz...

– Akkor eléggé hülye vagy.

Majd Auróra visszamasírozott a szobájába, az előszobában hagyva az értetlenkedve bámuló Ossziánt.

*

Osszián egész csütörtökön és pénteken attól rettegett, hogy Auróra valakinek elárulja, hogy ő Páli Malvina. Vagy hogy Auróra bosszút áll, és az lesz a vége, hogy az egész Basszián dolog még több emberhez eljut. Vagy hogy Bálint megtudja, hogy ő rajzolta a mosdós jelenetet, és Osszián biztos volt abban, hogy akkor Róka is tudomást szerezne róla, és a nyugodt napjai száma nullára csökkenne. Pedig amióta Bálinttal elkezdtek együttműködni a Basszián ügyben, Róka egyetlen egyszer sem kötött belé, sem a folyosón, sem az udvaron, nem szólt be neki az ebédlőben sem. Osszián egyre biztosabban hitte, hogy Bálint állította le Rókát és ezért igazán hálás volt.

A szombat reggel úgy indult, mint mindig: túrórudievés a hűtő mellett, amikor is Osszián zsebében megrezzent a telefon.

„Akkor ma matek? Délután? Tudok egy helyet, ahol nem bukunk le.”

Osszián ijedtében félrenyelte a túrórudit, és heves köhögőroham jött rá, az asztalra dobta a telefont, és tűrte, hogy az anyja a hátát ütögesse.

– Ki ez a Bálint? – hajolt az anyja Osszián telefonja fölé. – Elmész ma itthonról?

Osszián nem kapott rendesen levegőt, éppen a halálán volt, erre az anyja képes, és beleolvas az üzeneteibe. Remek. Osszián még nem látott rendesen a szemét szúró könnyektől, de azt hallotta, hogy a négy lépésnyire álló kanapén Auróra felsikkantott. Amikor Osszián végre kitörölte a szeméből a könnyet, és lenyelte a maradék falatot, Auróra a kanapé és a kisasztal mellől tápászkodott fel a földről.

Osszián és Auróra szó nélkül meredtek egymásra.

– Szóval? – kérdezte Osszián anyja kitartóan a konyhaszekrény mellől.

– Igen, el fogok menni.

– Ezzel a Bálinttal?

Az anyja úgy tűnt, olyan dolgokat képzel a kapcsolatába Bálinttal, amik nincsenek ott. Még egy Basszián fan. Osszián felsóhajtott.

– Csak egy srác, aki béna matekból és korrepetálom.

– Tényleg? És melyik osztályba jár?

Auróra erre futásnak eredt a szobája felé, de Osszián az anyjának adott válasz helyett utána lendült. A szűk folyosón könnyen utolérte és elkapta a karját.

– Nem mondhatod el senkinek, érted? – sziszegte, hogy az anyja ne hallja.
Auróra kemény tekintettel nézett rá vissza.

– Au, kérlek. Le kell állítanunk, ez... fura és ha valaki megtudja, hogy tényleg van bármilyen valóságalapja, akkor...

– Van valóságalapja?

– Nincs! Ez csak annyi, hogy korrepetálom, mert szar matekból.

Auróra hallgatott. Majd lassan bólintott.

– Oké, nem mondom el senkinek.

– Köszönöm.

Osszián hinni akart neki. Remegő térdekkel indult a szobájába, hogy válaszoljon Bálintnak.

*

Délután négy óra volt. Bálint megadta a címet, ami a város túlsó felébe vezette Ossziánt. Amíg tekert a biciklijén, azon tűnődött, miért zavarodott össze ennyire Bálint korrepetálásának gondolatától.
Talán nem kellett volna péntek este IHYBILY-t olvasnia, ahol épp a korrepetálás következett.

„Osszián térde Bálinténak koccant, ahogy közelebb hajolt, hogy megmutassa, hogyan kell helyesen használni a körzőt.

Bálint természetesen tudta, csak szerette volna megtudni, milyen a fiú érintését a saját bőrén éreznie. Teste égett a visszafojtott vágytól, azóta a tavalyi csók óta égett a belsője Osszián újabb csókja után.

– Látod? Ha igy fogod, sokkal könnyebb.

– Köszi – mondta Bálint és az ujjaik egymáshoz simultak, de Osszián túl hamar húzódott hátra, még a térdét is elhúzta és Bálint szívében felszűkölt a szükség.”

Biztosan ez kavarta össze az érzéseit annyira, hogy háromszor öltözött át a tükör előtt, fogat mosott, fésülködött, sőt még a borotválkozáson is elgondolkodott, de rá kellett jönnie, az még mindig felesleges. Amikor végre kilépett a fürdőből a hófehér pólójában és a farmerjában, vállán a cipzáros szürke kapucnis pulcsiban, Auróra karba font kézzel várt rá a cipős polc mellett.

– Nekem egészen olyannak látszol, mint aki randira készül.

– Befoghatod.

Mire Osszián felvette a cipőjét és a kabátját, az anyja is megjelent az előszobában, és Osszián kezébe nyomott egy doboz óvszert.

– Ezt vidd magaddal!

– Anya!

Osszián elkerekedett szemmel bámult a lila csomagolású dobozra.

Auróra felvihogott, leült a padlóra, onnan nevetett tovább, közben olyanokat motyogott, hogy „ezt bele kéne írni az egyik sztoriba”.

– Kösz, de nem kell, nem fog semmi olyan történni – adta vissza az óvszert az anyjának.

– Persze, mi is ezt hittük apáddal, aztán érettségikor már kezdett látszani a hasam.

Az anyja a kabátjának zsebébe tette az óvszert, mert Osszián nem volt hajlandó elvenni.

Osszián felsóhajtott. Számtalanszor hallotta már ezt a történetet. Ő volt a becsúszott gyerek, aki miatt a szülei tizennyolc évesen házasodtak össze. Osszián visszaadta az anyja kezébe az óvszercsomagot.

– Mondom, nem kell. Különben se leszek terhes – próbálta elviccelni a helyzetet, ám az anyja komolyan vette a témát.

– De a nemi betegségek! Sokkal nyugodtabb lennék, ha...

– Jó, legyen.

Osszián bedobta a táskájába az óvszert, a tolltartója, a körzőkészlete, a számológépe, a matekkönyve és a füzete mellé, bár ez utóbbiakat nem is tudta, miért pakolta el, mert Bálint egy évvel fölötte járt. Amikor Osszián ezt megemlítette, Bálint azt írta, már kilencedikben elvesztette a fonalat, így biztos benne, hogy a korrepetálás hasznos lesz.

Osszián örült, amikor végre maga mögött hagyta az anyját és a még mindig a földön vihogó Aurórát.

A cím, amit kapott egy kertes házhoz vitte. Osszián nem ilyennek képzelte Bálinték házát, főleg mert Bálint apja egy méregdrága Mercedesszel hordta a fiát az iskolába, ez pedig egy emelet nélküli, régi építésű, fehér kockaház volt, zöldre festett kerítéssel, ami fölött a járdára futó borostyánindák tekeregtek. Amikor Osszián becsengetett, öblös kutyaugatás hangzott fel.

Bálint egy perccel később jelent meg. Miután kezet fogtak, Bálint beengedte Ossziánt a kapun.

– Támaszd le nyugodtan a biciklidet.

Az előbb ugató kutya, egy németjuhász, csaholva futott Osszián mellé és szagolgatta a lábát, amíg ő lehúzta a kitámasztót.

– Hé, Kormos, óvatosan a vendégünkkel, mert ha fellököd, biztos, hogy megbukom matekból.

Osszián ekkor jött rá, hogy sosem figyelte még meg Bálintot, hogy milyen, amikor nevet. A fiúnak jól állt a jókedv.

– Szép ház – mondta Osszián a kaputól a bejárati ajtóig vezető járda közepénél. A járda melletti keskeny sávban elkerített virágoskert kopárlott, de Osszián elképzelte, milyen szép lehet tavasszal, tulipánokkal meg nárciszokkal teleültetve.

– Ja, a mamám lakik itt.

– Ó.

– Szombatonként négytől nyugdíjas klub van a művházban. Gondoltam, itt nem lát meg senki, és tanulni is tudunk.

Osszián bólintott, és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte. Nem értette, miért zavarja ennyire, hogy kettesben lesz Bálinttal egy üres házban.

Ahogy beléptek az ajtón, Ossziánt elöntötte a nosztalgia, mert eszébe jutottak a nagyszülei. Mindegyikük messze élt és Osszián ritkán látogatta őket, pedig Bálint nagymamájának a házában pont olyan illat volt, mint Piri mamánál. A nappali nagy ablakain beáradt a lemenő őszi napfény. Egy nagy, kerek asztalon számtalan virág, leginkább orchidea sorakozott, boldogan fürdőzve a napfényben. Ehhez az asztalhoz telepedtek le, a virágok mellett bőven jutott hely nekik is.

– Kérsz valamit enni vagy...

– Inkább kezdjünk neki – mondta Osszián. Nem akart itt lenni, amikor Bálint nagymamája hazaér. – Miből lesz a doga?

– Mindenből? Harkai azt mondta, hogy összefoglaló lesz a tavalyi tananyagból.

– És már gyakoroltál?

– Hát... elkezdtem, de nem nagyon ment.

Osszián felsóhajtott.

– Nem gondolod, hogy kellene ilyenkor szerezni egy magántanárt? – Bálint elhúzta a száját, de nem válaszolt. Osszián felsóhajtott.

– Lehet, hogy nem leszek hasznodra, mert én még csak most kezdtem a tizenegyediket.

Bálint vállat volt.

– Azért próbáljuk meg, jó?

Osszián remegő kézzel túrt a hajába.

– Oké.

Próbált biztatóan Bálintra mosolyogni, miközben a táskájából előkereste a matekkönyvét, és minden egyes témakörhöz kiválasztott az összefoglaló részből egy vagy két feladatot. Felírta őket egy papírra és Bálint orra elé tolta a listát.

– Kezdj neki!

– Mi? De te... addig mit csinálsz?

– Először tudnom kell, mi az, amit nem értesz.

– Oké – vont vállat Bálint, majd nekilátott a feladatoknak.

Osszián rövid időn belül megnyugodott, amikor látta, hogy Bálint nagyobb gond nélkül megoldja az egyenleteket, a terület és kerület számítást és a szerkesztést is. Ahol csődöt mondott, az a kombinatorikai feladat és a deriválás volt.

Osszián szeretett deriválni, és lelkesen vetette bele magát a magyarázatba. Bálint szenvedett, de tűrt. Miközben a harmadik függvénnyel küzdött, Osszián tekintete végre elkalandozhatott Bálint arcán. Szemrevételezte a szeplőket, a meglepően kicsi, de elálló fület, az áll vonalát, amit folyton rosszul rajzolt vagy épp Bálint orrát, amin hangosan áradt be és ki a levegő, ahogyan a fiú a feladat megoldása közben sóhajtozott. Ujjai hosszúak voltak, a bőre fehér, az a fajta, ami az első tavaszi napsugárra pecsenyepirosra ég, ha pedig zavarban van, tűzvörös lángrózsák nyílnak az arcán. Ossziánnak eszébe jutott, hogy egyszer már látta őket, amikor Bálint felkérte a korrepetálásra a szertárban.

– Megvagyok – tolta Bálint Osszián elé a füzetet. Osszián összerezzent. Bálint a deriválásban már csak számolási hibát vétett, a képletet jól alkalmazta.

– Jó lesz, szerintem menni fog, csak legközelebb figyelj oda jobban a számolásra.

Bálint tenyerével megdörzsölte rövidre nyírt tarkóját.

– Utálom a matekot – nyögte keservesen.

– Akkor mit keresel fakton?

– Fogalmam sincs, jelenleg azt érzem, ez volt életem legrosszabb döntése.

– Nem is vagy olyan béna, még az is lehet, hogy menni fog. – Osszián bátorítólag mozdult, hogy megpaskolja Bálint vállát, de félúton meggondolta magát, és inkább a széke hátuljára könyökölt.

– Kösz, folytassuk?

– Aha.

A kombinatorikával többet küzdöttek. Bálint hat feladat után sem értette mikor kell faktoriálist használnia. Osszián félretette a könyvet, és egy saját maga által alkotott példán keresztül próbálta Bálintot rávezetni a lényegre.

– Ha egy piros golyót kihúzott, akkor a második alkalommal már csak kéket vagy zöldet választhat – magyarázta Osszián kitartóan.

Bálint bólintott.

– És akkor ha másodszorra kéket húz, akkor a harmadik helyre megy a zöld, ugye? Ezért háromszor kétszer egy?

– Igen – bólintott Osszián.

– Jó, ezt most értem. De bonyolultabb példánál nem jövök rá.

– Ott is ugyanígy kell, nézd csak...

Osszián keresett egy feladatot a könyvből, és Bálint elé tolta. Egymáshoz ütközött a könyökük, pedig Osszián direkt Bálint bal oldalára ült, hogy balkezessége miatt ne akadjon össze a kezük a korrepetálás közben.

Bálint írt és számolt és hat perc múlva felmutatott egy tökéletesen hibátlan megoldást.

Osszián hátradőlt a széken elégedettségében.

– Harkai azt fogja hinni, hogy csaltam, ha ilyen jól megy a dogában is.

– Majd akkor szólj, és elmondom neki, hogy itt is jó voltál.

Összemosolyogtak. Bálint arcán újra kigyúltak a vörös foltok, és Osszián arra gondolt, legközelebb színes képet rajzol vagy az is lehet, hogy festeni fog, csakhogy Bálint elpirulását örökíthesse meg.

– Tényleg kösz, hogy segítettél. Ha neked kell bármilyen tananyag vagy ilyesmi...

– Hát, ha lenne egy Toldi és Toldi estélye összehasonlító elemzésed, az megváltás lenne.

– Varga Henrietta? – kérdezte Bálint az irodalom tanárnő nevét.

Osszián bólintott.

– Ha hazaérek megnézem a gépen. Gondolom, nem kell mondanom, hogy ne szó szerint ugyanazt add be. De kiindulási alapnak jó lehet.

Osszián fellelkesült a gondolatra, hogy végre kap valami támpontot, hogyan kezdje el az esszét.

– Kösz, örök hálám.

– Ezek után? – mutatott a matek füzete felé. – Kérhetsz bármit.

Osszián túl hangosan nyelt, aztán megköszörülte a torkát.

– Asszem mennem kéne – tápászkodott fel a székből. Majdnem kereken két órát töltött el Bálint mellett ülve.

– Oké és tényleg köszi.

Bálint mutatta az utat kifelé. Odakint már lement a nap, Osszián biciklijét Kormos összegömbölyödve őrizte. Osszián összecipzározta magán a kabátját, mert hűvös, télszagú szél fújt. Bálint felkattintotta a kinti villanyt, Osszián pedig bekapcsolta a biciklilámpákat.

– Akkor jó hétvégét – köszönt Bálintnak, miután kitolta a biciklit az utcára.

– Neked is – mondta Bálint. Szólásra nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de ekkor egy idegen hang szólalt meg mellettük.

– Á, szóval te vagy az a titokzatos valaki, akivel az unokám légyottot szervezett.

– Mama – nyögött fel Bálint.

– Jó estét – köszönt Osszián illedelmesen az idős néninek, aki fekete kalapban, szürke szövetkabátban állt a zöld kerítés mellett a lámpa fénykörívén kívül. Osszián nem látta arcának vonásait.

– Milyen gyorsan végeztetek. Remélem, az unokám jól viselkedett.

Osszián nem hitte el, hogy jól hall, a néni hangja tényleg olyan volt, mintha arra utalt volna, hogy ő és Bálint...

– Igen, Mama. Megtanultunk mindent.

– Manapság már így hívjátok? – legyintett a néni.

Bálint és Osszián riadtan néztek össze. Aztán Ossziánnak eszébe jutott Auróra, az anyja, és itt állt előtte egy hatvanas éveiben járó nagymama, aki szintén shippelte a Bassziánt.

– Elnézést, de nekem mennem kell. Szia, Bálint. Szép hétvégét! – köszönt el Osszián, mielőtt elnevette volna magát erre a nevetséges gondolatra.
Felpattant a biciklijére és elhajtott, de a mellkasában futkározott a vidámság. Habár ez az egész Basszián dolog nevetséges volt, mégis mintha mindenki egyszerre a hatása alá került volna. Olyan volt, mint valami vírus, de Osszián hazafelé tekerés közben mégsem esett kétségbe. Ha képes volt megtanítani Bálintnak a kombinatorikát, akkor az sem lehetetlen, hogy a Basszián fanfictionöket is sikerül kiíratni.