A borító Selly_Blackbird munkája, amit a Basszián fanok a legjobb beküldött ötletnek szavaztak meg, így ő kapja az utolsó fejezet borítóép-helyét :)

Huszonötödik fejezet, amelyben Osszián felnő

Osszián csak a kabátját akarta magára kapni, még az sem érdekelte, hogy pizsamában van, az előszobában azonban rájött, hogy segítséget kell kérnie a cipőkötéshez. Elsőre Auróra jutott eszébe, de aztán az anyját választotta, mert ha haza akarja hozni Bálintot, az anyjának tudnia kell róla.
Bekopogott a hálószoba ajtaján, majd benyitott. Az anyja összevont szemöldökkel nézett fel a könyvéből, amit az ágyon fekve olvasott.

– Indulsz valahová?

Osszián legszívesebben Bálint után rohant volna, hogy minél hamarabb biztonságban tudja, ehelyett az anyjával kellett beszélgetnie. Úgy érezte, minden egyes perccel egész életnyi időt veszteget el.

– Bálint bajban van. Meg kell keresnem. Segítenél bekötni a cipőmet?

Az anyja azonnal félrerakta a könyvet, és kisietett Osszián mellé az előszobába.

– Mi történt? – kérdezte, miközben lehajolt bekötni Osszián cipőjét.

– Azt hiszem, megütötte az apja.

Az anyja egy pillanatra megdermedt a mozdulat közben, majd miután elkészült, felegyenesedett, és Osszián szemébe nézett.

– Veled megyek.

– Nem tudom, hol van. Azt mondta, megpróbál fogni egy taxit, de nincsen rajta cipő.

Osszián anyja szótlanul segítette fel Ossziánra a kabátot, majd behúzta a cipzárt, a saját kabátját a hóna alá vágta, aztán felmarkolta a lakáskulcsot és kirobogott az ajtón.

– Átcsengetek Vikihez, biztos kölcsönadja a kocsiját. Megtaláljuk. Addig próbáld felhívni.

Osszián bólintott, és előresietett a lifthez. Legszívesebben leszaladt volna, de repedt bordával és gipszes kézzel nem vállalta, hogy végigrohanja a tíz emeletet. A lift csigalassúsággal indult az első emeletről felfelé, Osszián míg várt, addig hívást kezdeményezett. Amikor pár pillanat után megszólalt egy női hang, hogy „a hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható", Ossziánon végigvágott a jeges félelem.

– Odaadta – jelent meg az anyja, majd az éppen megérkező liftbe lépve felmutatta a kocsikulcsot.

Osszián bólintott. Minden sejtje idegesen remegett, amiért ilyen lassan haladtak. A februári estében cipő nélkül menekülő Bálint veszélyben volt, Osszián arra sem emlékezett, volt-e rajta kabát, amikor a videóhíváson látta.

– Sikerült elérni?

Osszián megrázta a fejét. Inkább nem szólalt meg. Ha Bálintnak valami baja lenne, akkor… akkor ő sosem bocsájtaná meg magának, hogy így lett köztük vége.

Az autó a bejárathoz közel parkolt. Osszián afelé indult, de az anyja megrázta a fejét.

– Te maradj itt. Ha hazajön, legyen itt valaki, aki várja. Én körbejárom a környékbeli utcákat. Hívlak, amint van valami.

Osszián remegve bólintott. A jeges szél bebújt a kabátja alá. Miután a sötétkék Fiat elhúzott mellette, fényszóróival szétszabva a sötétséget, Osszián a ráboruló csendben egyedül és elveszetten érezte magát.

Újra hívta Bálintot, de megint nem sikerült elérnie. A telefonját a jobb kezében szorongatva forgolódott körbe-körbe, és pillanatról pillanatra esett mélyebb kétségbe. A tehetetlenség szétfeszítette a csontjait. Legszívesebben elrohant volna innen, bárhová, csak ne kelljen itt tehetetlenül rostokolnia, míg Bálint ki tudja, hogy merre jár, és milyen szörnyűség történik vele.

Osszián arra gondolt, milyen lehet neki, hogy az apja megütötte. Az ő apja soha nem bántotta egyiküket sem. Osszián legszívesebben felhívta volna az apját most azonnal, de nem merte, mert mi van, ha Bálint is pont akkor próbálná elérni telefonon.

Félpercenként nézte a kijelzőt és próbalta hívni Bálintot, de újra és újra rá kellett jönnie, hogy Bálint telefonja kikapcsolt. Talán csak lemerült.

Osszián a panel rücskös falának dőlt, és felbámult az égre. A csillagok egyáltalán nem látszottak a sötét felhők és a fényszennyezés miatt. Minden percet óra hosszúságúnak érzett. A páni félelem pedig úgy szorította a tüdejét, hogy nem kapott levegőt.

Mi lesz, ha Bálintnak valami baja esik? Mi lesz, ha nem találják meg időben és megfagy a mínusz fokos téli hidegben? Mi lesz, ha…

Megrázta a fejét. Jó dolgokra kell gondolnia. Az anyja meg fogja találni. Az ő szuper anyukája, aki most is azonnal a segítségére sietett. Az apja is biztosan ezt tenné. Ossziánt megint elfogta a bűntudat, hogy leszedte a csillagokat. Mennyire hülye volt, hiszen neki van a legjobb apja a világon. De Auróra i mindig csak segíteni akart neki. Elhozta Bálintot, hogy meg tudják beszélni, hogy megoldják, de ő annyira mérges volt, annyira feszült a dühtől. És mire jutott vele? Elmart maga mellől mindenkit, de a barátai még ezután sem hagyták magára. Viktor is megjelent, és segített neki. Auróra is bejött a kórházba. Osszián látta maga előtt az ágy mellett guggoló húgát, ahogyan pakol a szekrénybe, és átmosta a szívét a szeretet. Auróra mindent csak jószándékból tett. És igaza volt, Osszián is beleszólt az ő életébe folyamatosan. Talán testvérként lehetetlen nem beleszólni a másik életébe?

Felsóhajtott, és újra tárcsázta Bálintot, de a telefon még mindig ugyanazt szajkózta. Osszián üvölteni tudott volna tehetetlenségében. Mennyi, de mennyi film, sorozat és könyv szólt arról, hogy éppen egy nagy veszekedés után vesztették el egymást örökre. Mi van, ha ez gyakrabban megtörténik, mint eddig hitte, és most soha nem beszélhet már Bálinttal, soha nem mondhatja el neki, mekkora hülye volt? Összeveszés helyett össze kellett volna fogniuk és kideríteni, ki tette ki az üzenetet, ki nyúlt bele az életükbe. Az irányítást már akkor elvesztették, amikor a tudtuk nélkül megalakult a Facebook csoport. Sokkal határozottabban kellett volna fellépniük, hiszen ha a fanok nem szabadulnak el, ők sem kezdenek bele a hülye áljárós ötletbe, nem kerül ki a netre az első csókjuk, Barna sem mérgesedett volna fel, és…

Ossziánban felszikrázott a düh, de hosszan kifújta a levegőt. Most már tudta, nem engedhet a haragjának. Helyette újra megpróbálta felhívni Bálintot, mert nem volt semmi más lehetősége.

Éppen akkor, amikor az annyira utált hang megszólalt, hogy a telefon nem kapcsolható, Osszián mellett lefékezett egy taxi, aminek kivágódott az ajtaja, és Bálint szállt ki belőle sűrű köszönömök között.

Osszián dermedten meredt a fiúra egy pillanatig, aki szintén megtorpant, mert nyilván nem számított rá, hogy azonnal ott találja Ossziánt. Majd a következő pillanatban egyszerre mozdultak, és Osszián Bálint kabátjába fúrta az orrát. Tüdejét kitöltötte Bálint ismerős illata, ami mintha balzsam lett volna megrepedt bordáinak. Gipszes keze kényelmetlenül szorult közéjük, de Ossziánt ez sem érdekelte.

– Jól vagy? Mondd, hogy jól vagy – sóhajtotta Bálint melegségébe.

– És te? Hallottam, mi volt Barnával. Anyud bejött a suliba.

Osszián lehunyta a szemét. Bálint megint csak vele foglalkozik, mindenki mindig csak vele foglalkozik, ő is mindig csak magával foglalkozik.

– Menjünk be, nincs rajtad cipő – mondta Osszián, és kézen fogta Bálintot. A lift azóta is lent volt, Osszián elgondolkodott, vajon hány perc telhetett el, amíg Bálintra várt?

– Felhívom anyát, elment megkeresni téged kocsival.

Bálint összepréselt ajkairól Osszián le tudta olvasni a hálát és a fájdalmat. Bálint valószínűleg úgy gondolta, az ő szülei ezt sosem tennék meg Ossziánért.
Miután beértek a lakásba, és már Osszián anyja is úton volt hazafelé, Osszián heves szívverése végre csillapodni kezdett. A kabátját Bálint segítette levenni, majd Osszián beterelte Bálintot az apró fürdőbe, amiben alig fértek el ketten.

– Engedek neked vizet, fürödj le, melegedj át. Mindjárt hozok pizsit – lépett volna ki Osszián a fürdőből, de Bálint megfogta a karját.

Osszián hátra fordulva a lámpafényben jól látta a Bálint szája szegletében megbújó vörösesbarna sebet, mellette a vékonyan pirosló vércsíkkal, ami már a szája szélére száradt.

– Köszönöm – mondta Bálint.

Osszián megrázta a fejét.

– Én köszönöm, hogy jól vagy.

Bálint szóra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit, csak bólintott. Osszián kimenekült a fürdőből. Legszívesebben el sem engedte volna Bálintot, de nem tudta, hányadán is állnak egymással. Akarná-e Bálint, hogy megcsókolja, hogy melegséget simítson az átfagyott csontjaiba?

Osszián a fürdőajtónak dőlt, és sóhajtott egy nagyot, hátha a benne rekedt feszültség végre elhagyja a testét. De ekkor megjelent mellette Auróra.

– Vendégünk van? – dőlt suttogva Osszián mellé az ajtónak.

– Bálint.

Auróra bólogatott, de nem szólt semmit. Osszián egy újabb sóhaj után fordult felé.

– Segítenél keresni valamit Bálintnak, amiben alhat?

– Hm. Szerintem apa pólója jó lenne – mondta a lány és már indult is, hogy átnézze az apja ruháit. Osszián a nyomába eredt, de az anyja ekkor érkezett meg.

– Jól van? – kérdezte azonnal, miközben becsukta maga mögött az ajtót.

– Beküldtem fürdeni. Taxival jött. Tényleg cipő nélkül volt.

Az anyja megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Auróra megjelent a kezében egy szürke pólóval és az apja egyik nagdrágjával.

– Szerintem ez jó lesz neki – mondta, majd Osszián kezébe nyomta a ruhakupacot.

Osszián egy pillanatig tétovázott, aztán bekopogott.

– Hoztam pizsit, bevihetem?

– Persze – szólt az ajtó mögül Bálint hangja.

Osszián megszédült a bentről kiáradó melegtől és a póló nélküli Bálint látványától. Kutató szemmel pillantott rajta végig, de semmilyen más zúzódást nem látott, ami megnyugtatta. A ruhákat a mosógép tejetére tette, majd megköszörülte a torkát.

– Alhatsz az ágyamban. Én meg megyek a kanapéra, vagy…

– Jó lesz a kanapé, neked el van törve a kezed – mondta Bálint, és úgy nézte Osszián gipszelt kezét, hogy a tekintetétől Osszián legszívesebben elmenekült volna. Összesimult a pillantásuk, és Osszián látta Bálint szemében a rengeteg kérdést, de most nem tudták megbeszélni, mert a kád lassan megtelt mellettük.

– Maradj, ameddig csak szeretnél – mondta, majd kihátrált a fürdőből.

Mire Bálint végzett, Osszián és az anyukája megágyaztak Bálintnak a nappaliban. Huzatolás közben Osszián anyja végig az orra alá motyogott, olyanokat, hogy „hogy lehet ennyire kegyetlen" meg „cipő nélkül tél közepén” vagy „milyen szülő az ilyen”. Osszián tartott tőle, hogy ezt rá fogja zúdítani Bálintra, de amikor a fiú megjelent az ajtóban, azonnal elhallgatott egy pillanatra, majd teljesen mást mondott:

– Alhatsz a kanapén. Helyezd magad kényelembe nyugodtan. Addig maradsz, ameddig csak szeretnél.

– Köszönöm – bólintott Bálint.

Az anyja Ossziánhoz fordult:

– Beszélgethettek, de szeretném, ha mindenki a helyén aludna.

– Anya! – nyögte riadtan Osszián.

– Jól van, na – vont vállat az anyja, majd magukra hagyta őket.

Osszián Bálintra pillantott, aki lerakta a nappali asztalára az összehajtogatott ruháját, majd leült a megágyazott kanapéra. Válla megreszketett, és egy mély sóhaj tört elő belőle.

– Leülhetek? – kérdezte Osszián.

– A te kanapéd – felelte Bálint. És Osszián tudta, hogy ez a beszélgetés egyáltalán nem lesz könnyű.

– Én… sajnálom.

– Nem a te hibád – vont vállat Bálint.

– Szeretnél róla beszélni?

– Nem tudom.

Osszián nem tudta elszakítani a tekintetét Bálintról, aki a takaró cipzárját birizgálta. Hosszú percek múltak el, és Osszián haszontalanabbnak érezte magát, mint valaha.

– Kimenjek? – kérdezte ugyanabban a pillanatban, amikor Bálint beszélni kezdett.

– Azt hittem, ha valami kiborítja, akkor az a körömlakk meg a fülbevaló lesz. Azt tudtam, hogy nem mondhatom el előre, hogy mit tervezek.

– Sajnálom – sóhajtotta Osszián.

– Ne sajnáld, mert ha nem látom, hogy mennyire küzdesz az álmaidért, mennyire kiállsz a pályázatért, akkor nekem sem lett volna bátorságom hozzá.

Osszián tudta, hogy ennek jól kellene esnie, de csak megkeseredett szájában a nyál. Közvetetten, de ő is hibás volt mindenért. Arról nem is beszélve, hogy az elején azt sem tudta, részt akar-e venni a pályázaton. De nem javította ki Bálintot, mert ez az egész most nem róla szólt.

– Hol van a bakancsod? – kérdezte a beálló csendbe.

– Otthon. Nem volt időm befűzni, így inkább nélküle jöttem el. De nem akarok sokáig visszaélni anyukád vendégszeretetével. Hamar kitalálok valamit, és…

– Maradj, kérlek.

Bálint végre Ossziánra nézett.

– Elmondod, mi történt Barnával?

– Ha te is elmondod, mi volt az apukáddal.

– Ez egyszerű – szusszantott fel Bálint. – Ma volt az érettségire és az egyetemre jelentkezési határidő, kitöltöttem otthon a papírokat, aztán megmutattam nekik. Az apám végtelenül büszke volt rám, még annak ellenére is, hogy nem az orvosira jelentkeztem, de legalább felhagytam a buta álmommal, hogy írjak, mert nem ez a jövő útja. Meghallgathattam, hogy a bátyám, amióta kibukott az orvosiról, mennyire semmirekellő alak, de én majd sikeres leszek.

Osszián nem szólt közbe, csak figyelte Bálintot, aki törökülésbe húzott lábbal ült, és a bokáján túl rövid nadrágot húzgálta lefelé ideges mozdulatokkal. Fogalma sem volt, mi van Bálint bátyjával. A fiú folytatta:

– Az érettséginek is örültek, hogy megpróbálom a matek emeltet. – Bálint felnevetett. – Te is tudod, hogy reménytelen, igaz? Tudom, hogy nem kapnék rá jó jegyet, és kettes emelt matekkal, hová jutnék be? Sehová. Különben sem akarom ezt csinálni. Szóval kitöltöttem mindent még egyszer, de azt nem mutattam meg nekik. Emelt magyar érettségi, ELTE magyar szak az első helyen. Varga Henriettával is beszéltem, mert elvileg, aki nem járt faktra, azt a suli nem engedi emeltezni. De megnyugtatott, hogy megoldjuk. Hogy ad plusz feladatokat. – Bálint felsóhajtott. – Annyira jó fej volt, annyira…

Bálint elhallgatott. A hirtelen jött csendben talán felkészült a legnehezebb mondanivalóra. Osszián csendben várt, és itta be magába, az életéből úgy hiányzó Bálint látványát.

– Sokat gondolkoztam, elmondjam-e nekik. Elképzeltem, milyen lenne úgy Pestre menni, hogy azt hiszik, a műszakin tanulok, közben meg magyar szakon vagyok. Álomképnek remek volt, de tudtam, nagyon nehéz lenne kivitelezni. Már csak azt is, hogy ne lássák meg a felvételi értesítőt, meg hogy költöznék fel… aztán arra jutottam, a coming outot is jól fogadták. Oké, apával voltak összetűzéseink, de kinek nincsenek – vont vállat Bálint, és Osszián torkát szorongatta a sírhatnék. – Úgyhogy hazamentem és elmondtam, hogy becsaptam őket.

Bálint újra megtorpant. Összeszorított szemmel hallgatott, de Osszián látta a szeme sarkában megszülető könnycseppeket. Keze magától mozdult, de inkább visszahúzta, nem merte megérinteni, mert fogalma sem volt, Bálint szeretné-e.

– Apa kiborult. Hogy mindkét fia haszontalan. Hogy anya hibája, mert ilyen gyerekeket nevelt, egy buzit meg egy lusta, hazug semmirekellőt, és amikor közöltem, hogy nem hibáztathatja sem magát, sem anyát, mert nem is ők neveltek, na akkor ütött meg. Anya elkapta a karját, aztán apa elé ugrott, és azt mondta menjek. „Menj, amíg apád lecsillapodik”. Mire apa azt üvöltötte, neki ilyen gyerek nem kell, vissza se jöjjek.

Osszián Bálint vonásait nézte, a beszédtől kipirult arcát, a könnyesen csillogó szemét. Összerezzent, amikor Bálint felé fordult.

– Tudod, mi a legszarabb? Hogy szerintem ez csak indok volt, amolyan utolsó csepp. Hogy ő sosem fogadott el igazán, és most végre valahogy kiadhatta a dühét, amit azóta tartogatott magában, hogy anya előbújtatott neki. Soha nem békélt meg azzal, hogy pán vagyok.

– Sajnálom.

Bálint megvonta a vállát. Ez annyira fájdalmasan szomorú és lemondó mozdulat volt, hogy Osszián közelebb húzódott Bálinthoz és sután a vállára simította a tenyerét. Bálint megfeszült az érintése alatt.

– Elmondod, mi volt Barnával?

Osszián elhúzta a tenyerét, és az ölébe ejtette a jobb kezét. Az ujjait figyelte, amelyekre most semmilyen festékfolt nem száradt oda. Olyan tiszta volt a bőre, mint évek óta soha. Halkan belekezdett:

– Kaptam egy üzenetet, hogy menjek a sulis parkba.

– Ki írta? – Osszián Bálintra bámult. – Csak mert Barna üzijére nem mentél volna oda.

– Simon. Azt írta, hogy rájött valamivel magával kapcsolatban, és hogy velem meg tudná beszélni. Én meg elhittem.

– Túl jószívű vagy.

Osszián elvörösödött az igazságtalan dicséret hallatán.

– Igazából… azt is írta, hogy tudja, melyik fanficet írtad te, és… hát fogalmam sem volt, hogy hihetek-e neked.

– És rájöttél, melyiket írtam? – kérdezte Bálint keserűen.

– Tudom, hogy semelyiket. Sajnálom, hogy nem bíztam benned.

Bálint vállat vont, mintha nem lenne fontos, de Osszián látta a ráncolódó homlokán, hogy fájt neki az árulás.

– Nóri után elhiszem, hogy kételkedni kezdtél mindenkiben. De azért az elég meredek feltételezés, hogy magam ellen írtam volna üzeneteket, meg hogy a másik oldalra is ráláthattam volna. Ennyire sosem lennék gerinctelen.

– Tudom. Tudom! Tisztára kiborultam. Sajnálom, hogy kételkedtem benned.

– És mi lett, miután odaértél?

– Hát szerencsére Simon meg Marci hamar rájöttek, hogy Barna elszállt, és leléptek – mondta Osszián könnyed stílusban.

– Szóval magadra hagytak vele? – mordult Bálint.

– Csak… csak megijedtek, azt mondták, nem akarnak részt venni benne, mert…

Osszián megtorpant. Fogalma sem volt, hogyan kellene mindent elmondania Bálintnak arról, hogy Barna hogyan próbálta bántani. A törött csuklót nem lehetett letagadni, de mást mélyre lehetne temetni, olyan mélyre, hogy aztán onnan ne is kerüljön elő. Osszián csak azt nem tudta, akarja-e ezt. Az anyja mindenképpen beszélni akart az ügyvéddel, sőt pszichológust is emlegetett, és Osszián tudta, el kell majd mondania, hogy ez nem egy átlagos verekedés volt. Lehetett volna sokkal rosszabb kimenetele. Talán csak őszintén el kellene mondania, talán ha kibukik, akkor nem mérgezi magát vele tovább.

Bálint türelmesen várt és nyílt tekintettel fürkészte Osszián arcát.

– Barna kicsatolta az övét, lehúzta a sliccét és elő akarta venni, hogy… fogalmam sincsen, hogy meddig jutott volna, ha Viktor nem érkezik meg – nyögte ki összeszoruló torokkal.
Bálint arca elsápadt. A közéjük ülő csend mélyebb volt, mint korábban bármikor.

– Basszus. Sajnálom, én…

– Én sajnálom. Azt is, hogy nem hittem el, hogy te nem írsz. Meg azt is, hogy olyan dühös voltam mindenre és mindenkire. Nem szabadott volna. Csakis magamra gondoltam.

Bálint közelebb ült Ossziánhoz, és szembe fordult vele, így végre összesimultak a térdeik. Osszián kinyúlt és megragadta Bálint kezét.

– Olyan sok mindenre rájöttem, amíg nem tudtalak felhívni – kezdte gyorsan Osszián, mert attól tartott, Bálint félbe fogja szakítani. – Annyira féltem, hogy valami baj történt. Nem akarlak elveszíteni.

Bálint nem válaszolt, csak előre lendült, hogy megcsókolja Ossziánt. Összekoccant a foguk a nagy sietségben. Bálint ajka pergamenszáraz volt, mégis Osszián a legfinomabb puhaságúnak érezte. Mintha ezzel a csókkal a helyére lendült volna az Univerzum békéje. Amíg a csók tartott, Osszián azt is el tudta képzelni, hogy a lehullott csillagok egyszer újra világítanak majd.

Bálint elhúzódott, de a tenyerét Osszián arcára simította és közelebb húzta magához, egészen az ölébe.

– Amikor nem jöttél suliba, annyira féltem. Aztán megjelent anyukád, jött üzenet a húgodtól, de minden olyan káosz lett, mert Rókát kellett őriznem, hogy ne verje agyon Barnát, miután elterjedt a verekedés híre. A Basszián fanok leszedték a fanficeket, és tök sokan odajöttek hozzám, hogy mondjam meg neked, mennyire sajnálják és sosem akarták, hogy bajod essen – motyogta Bálint Osszián hajába. – Én meg nem mertem írni neked, mert megbeszéltük, hogy vége. És tudtam, van elég bajod nélkülem is. És… istenem, annyira féltem.

– Én is.

Csend ült közéjük. Osszián egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét és csak élvezte a Bálint testéből felé áramló meleget. Az otthonos érzés békét simított feszült tagjaiba.

– Mi lesz a pályázattal?

– Jövő héten lesz egy röntgen, ahol megnézzük, elindult-e a csontosodás. Ha igen, akkor még két hét gipsz. A doki szerint nyárra újra rajzolhatok, ha rendesen csinálom a rehabilitációt. Szóval ez a lehetőség most elúszott.
Bálint hallgatott, de az ujjait Osszián hajába fűzte és apró mozdulatokkal simogatta.

– Mi lenne, ha beküldenéd a rólam készült rajzokat?

Osszián Bálintra nézett, majd megrázta a fejét.

– Nem kérhetem ezt tőled. Ha nyernék, és a kiállításom csak rólad szólna, a fanok újra megőrülnének.

Osszián gondolatban azt is hozzátette, hogy el sem akarja képzelni, mit szólnának Bálint szülei.

– Igaz. Lehetséges… mi lesz a suliban? Mikor jössz suliba?

– Majd ha lekerül a rögzítő a bordámról. Még egy hét.

Bálint aprót bólintott, az álla Osszián hajába fúródott.

– Mit fogunk csinálni?

– Nem tudom. Ott lesz Barna, és…

Osszián örült az ölelésnek, mert így nem kellett Bálint szemébe néznie.

– Tettetek feljelentést, ugye?

– Anya azt mondta, keres ügyvédet.

– Beszéljetek Róka szüleivel. Biztosan segítenek a jogi képviseletben.

– Erre nem is gondoltam.

Megint hallgattak pár pillanatig, amíg Osszián azon gondolkodott, vajon hogyan fogja tudni másoknak is elmondani, mi történt vele a parkban.

– Szóval, mi lesz a suliban? – kérdezte újra Bálint. – Mit szeretnél?

Osszián torka összeszorult az utolsó kérdéstől. Bálint mindig őt vette figyelembe, az egész kapcsolat összes döntését Osszián hozhatta meg, de most nem vágyott erre.

– Te mit szeretnél?

Bálint mélyen beszívta Osszián hajának illatát, utána szólalt meg:

– Szeretném, ha együtt maradnánk.

– Mi lesz, ha a fanok újrakezdik?

Bálint előrenyúlt és végigsimított Osszián begipszelt kezén.

– Bízok benne, hogy ennél érettebbek. Tényleg minden fanfiction eltűnt a netről.

Osszián ezt el sem tudta hinni. Nagy árat fizetett, de végre elérték, amit kezdettől fogva szerettek volna.

– Aki kirakta az üzenetet, meg megcsinálta a képeket, az még mindig ott van a suliban. Anyával megbeszéltük, hogy őt is felejelentjük, de nem tudom, hogy valaha sikerül-e megtalálni.

– Szerintem ha megnézik a rendőrök a telefonodat, lesz esélyük a nyomára akadni.

Osszián bólintott. Ő is ebben bízott.

– Szeretném, ha nem szakítanánk – szólalt meg újra Bálint.

– Én is – súgta Osszián Bálint nyakába.
A csók felszabadító ígéretként simult az ajkuk alá, és Osszián végre újra egésznek érezte magát.

*

Osszián felriadt álmából. A részletek egyből kicsúsztak a tudata széléről, de arra emlékezett, hogy sűrű bokrok között szaladt az üldözői elől. Az arcára simította a tenyerét, de nem találta ott a vágást, amit egy álombéli faág karcolt a bőrébe.

A telefonja hajnali fél hármat mutatott, amikor Osszián kimászott a takaró alól. A nappaliban Bálint kanapén alvó lénye minden porcikáját vonzotta. Jó lett volna mellé kucorodni, és a karjában megnyugodni, de Osszián tudta, hogy nem mérgesítheti fel az anyját. Bálint itt most biztonságban volt, nem tehetik ezt kockára.

Auróra fejbúbig betakarózva aludt, amikor Osszián benyitott a szobájába. Csendben osont az ágyhoz, majd leült a szélére és óvatosan megrázta a húga vállát.

Auróra halkan felnyögött, lerántotta a takarót a fejéről, majd Ossziánra bámult. Egy pillanatig Osszián azt hitte, Auróra a fejére fogja rántani a takarót, és visszagubódzik, de csak felemelte, helyet engedve Ossziánnak maga mellett.

Miután bemászott, Auróra nem hunyta vissza a szemét, a sötétben némán figyelte.

– Tudom, hogy nem csináltál semmit. – Auróra hallgatott. Osszián tovább suttogott. – Azt is tudom, hogy Nóriról sem tudtál sokkal korábban, mint én. És tudom, hogy nem te tetted ki Bálint üzenetét sem.

Auróra felsóhajtott.

– Légyszi, húzd ki az íróasztal második fiókját.

– Mi?

Auróra a fiók felé bökött a fejével. Osszián ülésbe tornászta magát, ami még mindig bordasajgással járt, de már elviselhetőbb volt a fájdalom.

– Van ott bal szélen egy zacskó.

Osszián ujjai beleütköztek a zörgő csomagolásba. Kihúzta a zacskót. A kezében halványan felderengett néhány csillag.

– Még aznap megrendeltem. Ma ért ide. Tegyük fel közösen.

Osszián bólintott, és örült, hogy a sötétség elfedi a könnyeit.

(Már csak az epilógus van hátra. Mire elértek idáig, az is kint lesz ❤)