Huszonnegyedik fejezet, amelyben Osszián videócsetel

A szobába bágyadtan sütött a délutáni napfény. Osszián a harmadik napja csinálta ugyanazt: sitcom sorozatokat nézett. Egyik részt a másik után, de valójában fogalma sem volt, hogy melyik miről szól. Az asztalán a rajzeszközök ugyanúgy hevertek ott, mint mikor sétálni indult a verekedés napján.

A tekintete időnként a barna mappára kalandozott, ami tele volt a Bálintról készült rajzokkal. Ilyenkor aztán hamar észbekapott, megrázta a fejét, és a képernyőhöz fordult. Bálint hiánya néha úgy vágta pofon, ahogyan még Barnának sem sikerült.

Osszián nem tudta, mi lehet a suliban. Vajon elterjedt a hír, hogy Barna mire képes? Osszián visszadőlt a párnájára, és behunyta a szemét. Nehéz hét állt mögötte.

Amikor beértek a kórházba taxival, már este tíz volt. Osszián hiába nyaggatta Viktort, hogy menjen haza, a fiú nem tágított mellőle. Elvitték röntgenre, és amikor végeztek, Viktor ott várta. Akkor is ott állt, amikor a mosolygós, nagyszakállas Gerenci doktor a leleteket lobogtatva elmondta neki, hogy ez bizony sajkacsont törés. Műtét és négy hét gipsz kell a gyógyuláshoz. Utána pedig sok torna és kitartás.

– Én... szeretek rajzolni – nyögte Osszián riadtan.

Gerenci doktor bólintott, mintha tudta volna, hogy Osszián nem mondta ki a lényeget, a szívét szorongató kérdést. Lassan születő, komótosan pergő szavakkal adta vissza Ossziánnak a reményt:

– Minden csak rajtad múlik. Én úgy gondolom, hogy kitartással és gyakorlással hamar visszatérhetsz a rajzoláshoz.

– Milyen hamar?

– Talán nyárra.

Viktor torkán kiszaladt egy csalódott nyögés. Osszián lehajtotta a fejét, és a nyelvére harapott, hogy el ne sírja magát. Megérdemelte, bíznia kellett volna Bálintban. Okosabbnak kellett volna lennie. Sejtenie kellett volna a csapdát. Volna, volna, volna. Mintha az egész életét csak megbánt múltbéli cselekedetekből tákolták volna össze.

A doktor részletesen ismertette a műtétet, ami helyi érzéstelenítéssel zajlott. Osszián törött csontjába egy szegecset juttatnak be egy apró lyukon keresztül. Rutinműtét, bemosakodással együtt maximum fél óra, és nem kell semmitől sem tartania. Azt is elmondta, hogy a műtéthez Osszián aláírása mellett még az egyik szülő beleegyezése is kelleni fog. Amikor Osszián megkapta az ágyát, Viktor még mindig nem hagyta magára, csupán a sarokba húzódott, és a padlót fixírozva próbált a legkevésbé sem jelen lenni. Osszián a törött képernyős telefonjára nézett. A jobb felső sarokban apró vonalak szabdalták szét az üveget. A verekedés emlékére született, mint egy elrontott festettüveg kompozíció. Felsóhajtott, majd a hívásindításra nyomott éjfél előtt kettő perccel.

– Ne légy dühös – kezdte, amikor meghallotta az anyja álmos hangját a vonal túloldalán.

– Oszkó...

– Kórházban vagyok.

Osszián látta maga előtt az anyját, ahogyan hirtelen ülésbe tornássza magát az ágyon. Hallotta a takarósuhogást is.

– Mi történt?

Osszián egy pillanatig elgondolkozott, milyen lenne hazudni, például azt mondani, leesett a bicikliről, megbotlott a lépcsőn, vagy esetleg hogy Auróra lelökte. De ahogyan a lüktető, lassan feldagadó csuklójára nézett, tudta, hogy ezt nem tudja, és nem is akarja megoldani egyedül.

– Verekedtem. Eltört az egyik kéztőcsontom. – Bármennyire is próbálkozott nyugodtnak hangzani, megcsuklott a hangja. Azzal, hogy kimondta, mintha minden kőbe vésetett volna. Az elvesztett pályázat, a rajzolás, az élete. – Haza kellene jönni, hogy aláírd a műtétbe beleegyező nyilatkozatot.

A vonal túlsó végén csend honolt. Osszián elemelte a fülétől a telefont, hogy ellenőrizze, a hívás nem szakadt meg.

– Anya?

Újabb takarósuhogás, parkettán csattanó léptek, pakolás hallatszott.

– Megyek. Hívlak, ha tudom, hogy mikor érkezem. Van ott veled valaki?

– Viktor.

– Hívd fel Aurórát, jó?

– Jó, felhívom – hazudta Osszián rángatózó szemöldökkel. A legkevésbé sem vágyott Auróra szánakozó pillantásaira, sem tüzes kirohanására, hogy Barna mekkora egy seggfej.

– Megsérültél máshol is? – hallatszott az anyja hangja távolabbról. Biztosan kihangosította és letette a telefont, hogy tudjon csomagolni.

– Pár zúzódás, horzsolás... bordarepedés.

Az anyja felsóhajtott. A bűntudat fájón marta Osszián sebeit. Megint elvett egy napot a szüleitől, amit kettesben tölthettek volna.

– Otthon megbeszéljük.

Miután letették, Osszián hátradőlt a kórházi ágyon. A háromágyas kórteremben egyelőre ő volt az egyedüli. Viktor az ablak előtt állt, és karba font kézzel figyelte a kórház udvarán körbefutó sötétséget, amit néhány halvány lámpa tört meg.

– Megleszek. Menj haza nyugodtan aludni. Anya úton van – mondta a kórterem csendjébe Osszián.

Viktor fürkésző szemmel fordult Osszián felé. Hosszú pillanatokig hallgatott, majd határozott hangon szólalt meg:

– Nem ingyen segítettem.

– Ezt... ezt hogy érted? – Fészkelődött Osszián feljebb az ágyon, mire a bordáiba hasított a fájdalom. A fájdalomcsillapító gyógyszereket már beígérték, amikor megmutatták az ágyát, de még mindig nem kapta meg őket.

– A segítségért cserébe azt szeretném, ha beszélnél Nórival.

– Nem akarok – nyögte riadtan Osszián.
– Tudom. Pont ezért kérem.

Osszián szerette volna a fenébe küldeni Viktort, de a segítsége után nem tehette meg. Hiszen belegondolni sem akart, mi történt volna, ha Viktor nem érkezik meg időben, ha Barna tényleg... Ossziánon végigfutott a hideg, és felkavarodott a gyomra.

– Jó, majd írok neki. Majd a műtét után.
Viktor komolyan bólintott.

– Nem megy túl jól nekem az, hogy fontos dolgokról beszeljek, mert szeretem elhülyülni őket – túrt a hajába Viktor. Olyan halk volt a hangja, hogy Ossziánnak előrébb kellett hajolnia, hogy hallja, ami újabb bordanyilallással járt. – De tudnod kell, én a barátomnak tartalak. És amit Nóri csinált, azzal nem értek egyet. Tudtam, hogy ki fog derülni. Tudtam, hogy mindkettőtöknek nagyon fájni fog, és...

– Van egy kérdésem – vágott közbe Osszián. – Azt akarom, őszintén válaszolj.

Viktor bólintott.

– Írtál fanficet?

– Nem.

– Tudod, hogy ki túrt bele a táskámba?

– Nem.

– Te nyitottad ki az öltöző ajtaját?

– Nem. Bármennyire is úgy tűnik, nem csináltunk ellened semmit. Már persze azon kívül, hogy Nóri írt, de az is... majd ő elmondja. Én pedig csak poénból olvastam a hülye fanficeket, sajnálom, ha rosszul esett, meg hogy túlzásba estem, nem igazán gondoltam bele. Mondhattad volna, mert néha tényleg kiskanál szinten vagyok.

Osszián kifújta a levegőt, amit észrevétlenül eddig a mellkasában tartott. Nem akart Viktor érzelmi szegénységéről vitatkozni, inkább mást kérdezett:

– Honnan tudtad meg, hogy Nóri ír?

Viktor az Osszián ágya melletti fémszékhez sétált és lehuppant rá.

– Néha hasonló szófordulatokat használt, így gyanús lett – vont vállat Viktor. Osszián szíve összeszorult. Szóval ez azt jelenti, Viktor jobban ismeri Nórit mint  ő. – Na meg amikor szilveszter után kikerült a videó, nekem is olyan védőbeszédet mondott, hogy csak pillogtam. Meg ő adta kölcsön Aurórának meg nekem is a szivárványos cuccokat. Folyamatosan üzeneteket írt előtte nap mindenkinek, mert szervezte a dolgokat. Tudtam, hogy benne kell lennie. Rákérdeztem, és elmondta, mit miért csinált.

– És miért?

– Ezt beszéld meg vele. Pont ezt kérem.

Osszián bólintott, mert a benne parázsló düh lassan csordogáló lávafolyama mellett egy kis szigeten lábat vetett a kíváncsiság és a remény.

Viktor egészen addig mellette maradt, amíg az anyja másnap délután meg nem érkezett. Osszián figyelte, ahogyan a fiú a kényelmetlen széken bóbiskol, és egyszerre volt boldog és szégyellte is magát a korábbi mondataiért, mert aki még most sem hagyta őt egyedül, az nem lehetett más, csak igaz barát.

Osszián kulcszörgésre rezzent össze, a hang visszarántotta a jelenbe. A sorozatrész a közepénél tartott, de megint percekkel ezelőtt lemaradt az események fonaláról. Nem sokkal később Auróra dugta be a fejét az ajtón.

– Most? – kérdezte megint, ahogy minden egyes nap. Osszián csodálta a türelmét, amiért ilyen jól kezeli a folyamatos visszautasítást. A lány ugyanis random időpontokban megkérdezte, mikor beszélhetnek meg mindent. Osszián tudta, hogy lassan meg fog törni a kitartása, mert az, hogy Auróra nem ront rá és tiszteletben tartja, amit kér, elképesztő önfeláldozás volt a lány részéről. Az anyja persze felhívta a húgát, amíg Osszián a kórházban várt, így Auróra pakolt össze Ossziánnak villától a papucson át tiszta alsógatyáig mindent, majd reggel hangosan bemasírozott a kórterembe.

– Akkora egy seggfej vagy, hallod, hogy még fel se hívsz – riadt Osszián a húga zsörtölődésére, aki pakolni kezdett az ágya melletti szekrénybe a táskájából. Osszián most csodálkozott rá, hogy a húga mennyire hasonlít az anyjukra.

– Mit keresel itt?

– Anya küldött. Tényleg képes voltál összeveretni magad? Ezt nem hiszem el.

Viktor motyogott valamit a mosdóról, és kisomfordált a kórteremből, rútul elárulva Ossziánt.

Auróra tovább dohogott:

– És akkor azt mondod Rókának, hogy majd te elintézed. Hát faszán összehoztad. Csonttörés baszki. Remélem, legalább egyszer odavertél neki.

– Oda.

– Helyes – bólintott Auróra, majd egy őszibaracklevet pakolt a szekrénykére egy alufóliával bevont kisebb csomag mellé.

– Abban mi van? – mutatott Osszián az alufóliás csomagra.

– Vettem neked egy hambit.

– Ú, majd megeszem. Köszi.

Auróra csak megvonta a vállát. Osszián figyelte, ahogyan újra lehajol és egy piros-kék kockás törölközőt cibál elő a hátizsákjából.

– Elmondod?

Osszián meglepően tapasztalta, hogy a szavak akarata nélkül is útnak indulnak.

– Barnáék csapdába csaltak. Megvertek és... – Osszián nyelvére fagytak a szavak. Hogyan lehetne itt most megemlíteni, hogy Barna mire készült? Ossziánnak eszébe jutott a focimeccs, és hogy ő maga mondta azt Barnának, hogy pont a frusztráltságat próbálja meg kitölteni rajta. Hát igaza volt, mert tényleg ez állt a háttérben.

– És? – egyenesedett fel Auróra, Osszián arcát vizsgálva összevont szemöldöke mögül.

Osszián megköszörülte a torkát.

– Nem tudom, mi volt a célja, de... szóval azt mondta, tud jobb szórakozást a verekedésnél is, és... lehúzta a sliccét és... – elcsukott a hangja. Auróra Osszián szeme láttára sápadt el.

– Csinált valamit?

– Nem, megjött Viktor, és...

– Épp azt meséled, mennyire menő voltam, amikor megmentettelek? – dugta be a fejét Viktor az ajtón, kezében egy ásványvizes palackkal.

Osszián rövid időn belül másodszor volt hálás a fiú megjelenéséért. Auróra szótlanul bámulta Ossziánt, ajka pengevékonyra összeszorítva, ami Auróránál nehezen visszafogott dühöt jelentett.

Viktor megtorpant az ajtóban, mert nem kapott választ.

– Izé, telefonálok egyet, mindjárt jövök – hadarta, majd újra eltűnt az ajtó mögött.

Auróra Osszián mellé ült az ágyra, kezében egy otthonról hozott kanalat szorongatott.

– Ugye nem hagyod, hogy megússza? – bökött Osszián felé a kanállal.

Osszián hallgatott.

– És ha valaki mást is megtámad?

– Nem hiszem, pont én dühítettem fel. Nem fog másnál is ilyennel...

– És ha később más is feldühíti? Vagy majd megy a neonáci haverjaival melegeket verni? – Auróra megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy a náci dolog motiválná – motyogta Osszián.

– Anyának elmondtad?

– Még nem.

– Kérlek, mondd el neki, jó? Mindent. Ezt is.

Osszián felszusszantott.

– Aztán miért hallgatnék pont rád?

– Mert szeretlek, te segg, és azt akarom, hogy aki bántott, az megkapja a büntetését – mondta Auróra maga elé, aztán felpattant és folytatta a pakolást.

A húgával nem beszéltek többet, mert miután végzett a pakolással, el is ment, csak annyit ígértetett meg Ossziánnal, hogy ha hazajön, akkor beszéljenek meg mindent. De ez a minden annyira nehéznek hangzott, hogy Osszián még napok múlva is azt érezte, sose szedi össze az erejét hozzá.

Auróra kíváncsian figyelte az ajtóból, de Osszián csak megrázta a fejét. Ma nem volt kedve hozzá. Auróra apró szájhúzás kíséretében bólintott, majd becsukta maga után az ajtót.

Az anyja ezzel szemben nem volt ennyire türelmes. Alig, hogy beléptek az ajtón a kórházból hazajövet, az anyja megszólalt:

– Azt ígérted, ha itthon leszünk, elmondod.

– Tudom – sóhajtotta Osszián. Nem akart visszakozni, csak nehezen sikerült erőt gyűjtenie. Olyan régről indult a dolog, mintha az egész egy másik életben történt volna.

Miután leültek az ágyra, a legelejéről kezdett mindent. Attól az emailtől, amit a [email protected]ól kapott. Mintha ezer évvel ezelőtt érezte volna a riadt, szívet szorongató zavart, mintha egy másik életben beszélgetett volna Bálinttal a matekszertár rejtekében, mintha más írta volna azt a béna, könyörgő üzenetet, amit elküldött a wattpados íróknak. Elmesélte a bulit, de kihagyta Auróra bűnösségét. Aztán elérkeztek az egyre nehezebb részekhez, a képekhez, és hogy valaki hozzányúlt a cuccához.

– Kisfiam, miért nem szóltál?

Osszián vállat vont. Nem mondhatta, hogy nem akarta, hogy az anyja berobogjon az iskolába vádaskodni, mikor semmilyen bizonyítéka sem volt.

– Kitaláltuk Bálinttal az áljárást, aztán a nyilvános szakítást.

– Ez lett volna a megoldás? – vonta fel az anyja a szemöldökét.

– Azt hittük. Aztán... hát egy idő után nem is akartunk szakítani.

Osszián összerezzent a hátára simuló meleg tenyértől. Az anyja közelebb húzta magához a vállánál fogva, óvatosan vigyázva a bordájára.

– Biztosan remek srác.

Osszián megpróbálta lenyelni a torkán akadt gombócot.

– Mi történt ezután?

– Felvették videóra egy csókunkat és feltették a netre.

– Tessék? – Az anyja olyan hangosan csattant fel Osszián mellett, hogy a fiú összerezzent.

Osszián hadarva elmesélte, hogy a fanok mennyire kiálltak mellettük, és majdnem az egész iskola elfogadónak bizonyult, kivéve Barnát.

– Szóval ő volt, akivel verekedtél?

Osszián lehajtott fejjel bólintott.

– Egy hülye üzenettel csalt csapdába, és... hát ellökött, akkor tört el a kéztőcsontom. Ezt már mondtam. Meg... megpróbált máshogyan is bántani, de...

Az anyja az arcára simította a tenyerét, és lassú mozdulattal ösztönözte felfelé Osszián tekintetét. Olyan óvó és gondoskodó volt ez a pillanat, hogy Osszián szeméből kicsordult egy könnycsepp.

– Mit csinált? – súgta az anyja.

– Nem sikerült neki, de szétgombolta a nadrágját és...

Az anyja a bal karjával megszorította a vállát. Osszián érezte, ahogyan az ujjai reszketve markolják a vállát.

– És?

– Megérkezett Viktor.

Az anyjából kiszaladt egy megönnyebbült sóhaj. Osszián viszont most már nem tudott csendben maradni, kiszaladt belőle mindaz, ami napok óta marta, és apró darabonként őrölte porrá a nyugalmát odabent.

– De ha Viktor nem ér oda, akkor...

– De odaért.

Osszián megrázta a fejét.

– Nem csináltam semmit. Csak becsuktam a szemem. Megdermedve vártam, csináljon, amit csak akar. Mi lett volna, ha Viktor később jön? Hagytam volna, hogy elővegye, hogy...

– Kisfiam – emelte fel újra az anyja Osszián fejét –, ez sokkal összetettebb, mint ahogy gondolod. Az ember sokszor leblokkol, ha vészhelyzet éri. Ez nem azt jelenti, hogy te most belegyeztél volna, csak...

– Annyira rossz, és...

De nem tudta folytatni, mert végre kiszakadt belőle a sírás, ami napok óta fojtogatta. Hangos zokogásként tört előre, és benne volt minden riasztó pillanat, a bántalmazás halálfélelme, a segítségvárás kétségbeesése, a tehetetlen düh, az önutálat és az elvesztett remény.

Osszián sokáig sírt, az anyja pedig magához vonva ringatta, amíg Osszián meg nem nyugodott. De amikor a sírás elcsendesült, szavak buktak elő mögüle. Szavak, amiket kétségbeesett kiáltásként lehetett volna értelmezni.

– És Nóri is írt fanfictiont, Auróra tudta, és Viktor is, Bálint meg... Bálinttal meg szakítottunk, és apa is... senkim sincsen és... a pályázatot is...

– Én itt vagyok. És biztos vagyok benne, hogy nem hagytak egyedül. Egy ilyen remek fiút, remek barátot senki sem hagyna így egyedül.

Osszián az ujjait nézte az ölében. Ő a remek barát? Nem is ismeri Nórit. Viktor, akivel egy éve járnak, sokkal jobban ismeri. Auróra meg... folyton beleszólt a húga életébe, nem csak hogy kivel járhat – mondjuk Devecserivel igaza volt! –, de folyton összevesznek valamin, és Bálintot is elüldözte. Ezelőtt soha nem szerette így senki, de Bálint megnyílt neki, ő pedig mindig túl zárkózott volt, és mennyit bántotta Bálintot!

Lassan, nehezen ment a megnyugodás. Osszián óráknak érezte a zokogással töltött időt. Amikor végre elfogytak a könnyek és csak a hüppögés maradt, az anyja akkor kezdett beszélni.

– Amit elmeséltél, az nem játék. A képkészítés, a videó, a fanfiction írás, mindegyik sérti a személyiségi jogaidat. Szeretném, ha feljelentést tennénk. Barna ügyében is. Tudom, hogy a kórházban azt mondtad, nem szeretnél, de ez nem csak egy sima verekedés, ez egy szándékos bűntény, ami csak vétlenül nem lett erőszak. Kisfiam, ha a nyilvánosságtól félsz...

– Ne költsünk ügyvédre.

– Oszkó.

– Apa nem dolgozik a karja miatt, és te is csomó szabadnapot tartottál és jövőre érettségi, meg szalagavató, és kell öltöny, meg ballagás, a telefonom is eltörött, meg Aunak is úgyis...

Osszián nem mondta ki, amit valójában érzett, ami csak ennyi volt: Félek.

– Látod, erről beszéltem. Ilyen jószívű és önzetlen gyereke nincsen...

– Anya, ne – rázta meg Osszián a fejét. Megint mardosta a lelkét az önutálat.

– Keresek ügyvédet, csak megkérdezem, mit tehetünk, jó?

Osszián felnézett az anyja szemébe, majd megadóan bólintott. A sírás kifárasztotta, elvette az ellenállásra minden erejét. Amikor az anyja egy nagy ölelés után magára hagyta, Osszián hamarosan mély álomba merült.

A háttérben végigszaladó nevetés rántotta vissza Ossziánt a jelenbe. Húszperces vígjáték sorozatokat nézett. Legszívesebben Jóbarátokat választott volna, de a „szakításban voltunk” miatt a sorozat emléke összeforrt Bálinttal.

Osszián azon gondolkodott, amit az anyja mondott azon a hazajövős napon. Hogy biztosan nem hagyták magára a barátai. Osszián Aurórára gondolt, aki minden nap kitartóan próbálkozott. Nórira gondolt, aki megszámlálhatatlan üzenetet küldött már neki, amiket Osszián sosem olvasott el. Először azért, mert dühös volt, aztán meg mert telefonáláson kívül semmire sem akarta használni a telefonját. Ki tudja, mit piszkáltak meg benne és honnan figyelik.

A sorozatrész véget ért, a Netflix automatikusan a következőre ugrott, de Osszián megállította. Vett egy nagy lélegzetet, amibe belehasogattak a bordái, majd megnyitotta a laptopján a Facebookot, megkereste Nórit, és üzenetet kezdett gépelni neki, a jobb keze három ujjával.

„Nem olvastam el semmit, amit nekem üzentél. Nem azért vagyok itt, mert meggyőztél, hanem mert tartozom Viktornak. Ha szeretnéd elmondani, mit miért csináltál, meghallgatlak.”

Az üzenet kellően rideg volt, még akkor is, ha Osszián megszívesebben azt írta volna. „Szükségem van a barátságodra, kérlek, tegyük olyan gyorsan rendbe, amilyen hamar csak lehet.” De ezt mégsem írhatta, mert hiába vágyott erre, még mindig nagyon haragudott.

Miután elküldte, Nóri percekig nem látta. Osszián szívet átmosta a csalódás, hogy a lány nem ül kétségbeesve az ő üzenetét várva. Elindított egy újabb részt, és csak a felénél jött rá, hogy mivel péntek délután van, Nóri biztosan lovagol. Osszián aprót sóhajtva dőlt hátra, hogy a következő pillanatban a frászt hozza rá a felugró videóhívás.

Nóri mosolya a profilképen beragyogta a képernyőt. Osszián egy pillanatra bepánikolva arra gondolt, el kellene utasítania a hívást, de aztán rájött, itt neki nincs mitől félnie. Megkeményítette magát, és a zöld ikonra klikkelt.

Nóri fején ott volt a lovaglósisak, szemüvege az orrára csúszott, az arca kipirult. Éppen az istállóból lépett ki a tél végi naplementébe.

– Szia – rebegte halkan. – Köszi, hogy felvetted.

Osszián bólintott. Nóri azonnal hadarni kezdett:

– Én annyira sajnálom. Az egészet. Viktor mondta a verekedést, meg a kórházat. Hogy van a kezed?

– Gipszben – mondta Osszián és felemelte a karját.

– Mit mondanak, mikor veszik le? Fogsz tudni rajzolni? Miket küldesz a pályázatra?

Ossziánnak elszorult a torka. Nórival beszélgetni annyira otthonosnak érződött. Hetek óta nem érezte magát ennyire a bőrében. Legszívesebben minden kérdésre válaszolt volna, hogy négy hét a gipsz, hogy utána jön a torna, hogy elbukta a pályázatot, de ehelyett megkeményítette magát.

– A fanfiction miatt hívtalak. Szia, Moonlightcarrot.

Nóri megtorpant. Megremegett a kezében a telefon. Osszián hallotta, hogy nagyot nyelt.

– Annyira sajnálom. Tudom, hogy hiába mondom, nem ér sokat, de tényleg, én...

– Csak mondd el, miért. Ezt ígértem meg Viktornak, hogy meghallgatlak.

Nóri lehajtotta a fejét. Hosszú pillanatig csak a szél hangját lehetett hallani, majd a lány felnézett, bele Osszián szemébe.

– Sosem tűnt fel, hogy egyedül ülök az osztályban?

Osszián összevonta a szemöldökét. Nóri tényleg egyedül ült, amióta Kovácsovics óráján tavaly túl sokat beszéltek, és a tanár hátra ültette Ossziánt Viktor mellé, és osztályfőnökként elérte, hogy ez a többi órára is vonatkozzon, amit a tantermükben töltenek.

– Mert elültettek.

– De utána is. Egész idei tanévben is.

Osszián megvonta a vállát.  Zavarta, hogy kezdi rosszul érezni magát, mintha ő tartozna magyarázattal.

– Utáltak a lányok.

– Tessék? – pislogott Osszián.

– Kiközösítettek. Horror volt minden tesis átöltözés. Szandi és Kinga mindenért belém kötöttek. Hol az volt a bajuk, hogy lovagolok, hol más. A tavalyi baleset után még azt is mondták, sajnálják, hogy nem taposott agyon a ló. Senki nem állította le őket. Én sem. Néha megpróbáltam, de csak rosszabb lett utána. Sosem nyilvánosan csinálták, csak a tesiöltözőben. Senki más nem tudott semmit.

– Miért nem mondtad el?

Nóri elhúzta a száját.

– Nem tűnt vészesnek. Csak ronda dolgokat mondtak, de sose csináltak mást. Persze szarul esett, de nem tépték szét a ruhám, nem firkálták össze a könyveimet, nem vertek meg...

A szóbeli bántalmazás is bántalmazás, akarta mondani Osszián, de helyette ez csúszott ki a száján:

– És mi köze ennek a fanfictionökhöz?

Nóri felsóhajtott.

– Az egyik tesin hallottam meg. A felmentett lányok erről beszéltek az öltözőben, míg visszamentem valamiért. Megleptem őket, el is hallgattak, de sok mindent hallottam.

– El kellett volna akkor mondanod.

– Tudom. – Nóri leült valahová, majd úgy folytatta: – De előtte meg akartam nézni, hogy hülyeség-e az egész. Elolvastam pár vacak sztorit, megtaláltam a csoportot, ahol éppen meghirdették az első versenyt, mert alig írt már valaki.

– Írtál rá? – kérdezte Osszián.

– Igen. Tudom, hogy nem kellett volna, de csak egy rövid novellát akartam, csak poénból kipróbálni. És mindenki imádta, és elkezdtek velem beszélgetni, és kommentelni, és nagyon hamar ott voltam a fandom közepén, mint a legnépszerűbb regény írója. – Nóri lehajtotta a fejét. – Annyira sajnálom. Szólnom kellett volna, írnom sem kellett volna, rajzolni meg...

– Uborkás Ivett?

Nóri bólintott.

Osszián figyelte a besötétedő estében a szőke haját, amin megcsillant a lovasiskola udvari lámpájának a fénye.

– Köszönöm, hogy megszervezted a szivárványos összefogást, hogy levetted a sztorit, amikor kikerültek a képek.

Nóri még mindig nem nézett a kamerába, úgy rázta a fejét.

– Nem kellett volna írnom.

– Ez igaz – mondta Osszián. – Nekem meg észre kellett volna vennem, hogy miért utálsz tesire menni.

Nóri felsóhajtott. Hangját messzire vitte a szél.

Osszián úgy tervezte, hogy megkérdezi, ők csinálták-e a képeket, ők nyúltak-e a táskájába, de képtelen volt rá. Most már biztosan tudta, hogy sem Viktor, sem Nóri nem tenné ezt meg.

– Auróra hogyan tudta meg?

– Pont a shortlist eredményhirdetésének a napján történt. Rátok vártunk Bálinttal, csak ültünk a lépcsőn telefonozva, amikor Auróra írt Moonlightcarrotnak, hogy mikor hozok friss részt. Beszélgettünk kicsit, aztán egyszer csak Auróra berakott egy gifet, amin felnevettem. Összenéztünk, és akkor jöttünk rá. Én se tudtam, hogy ő kicsoda, mert álnéven volt ugye a csoportban.

Osszián szaporán feldobogó szívvel kérdezte meg:

– Mi Auróra álneve?

– Halálos Hajnalka.

Ossziánból kipukkadt a nevetés.

– Mi az?

– Van egy Auróra szám: Halálos Hajnal.

Nóri pislogott párat, aztán ő is felnevetett.

– Ez nagyon nyilvánvaló.

Osszián bólintott. Akkora ütődött kishúga volt, akit legszívesebben magához ölelt volna, leginkább azért, mert nem ő volt az, aki Szecska Mesterként posztolta a képeket.

– Köszönöm, hogy meghallgattál – mondta Nóri mosolyogva. Osszián azonnal rendezte az arcvonásait.

– Nekem még gondolkodnom kell, hogy mi legyen, de.... köszönöm, hogy elmondtad.

– Sajnálom.

Osszián egy intés és egy szia kíséretében kinyomta a hívást.

Bekapcsolt egy újabb sorozatrészt, pedig tudta, hogy nem fog figyelni rá. Gondolatok cikáztak ide-oda a fejében, miközben hátradőlt az ágyon. Érezte, hogy ki kellene mennie pisilni, de inkább lehunyta a szemét, hogy elragadja az álom.

Tizenegykor ébredt fel, előtte még mindig játszotta a Netflix a sorozatot, ki tudja, hány részt mulasztott el. De Ossziánt nem érdekelte, mert napok óta nem aludt ilyen jót. Kinyújtózott, kikászálódott az ágyból, hogy elmenjen végre vécére, amikor visszaért, már megfogalmazódott benne az elhatározás.

Leült a laptop elé, majd begépelte:

„Boldog névnapot!” És elküldte Bálintnak. Aztán pizsibe öltözött, majd éppen rámarkolt a laptop tetejére, hogy lehajtsa, amikor felpittyent a videóhívás. Osszián gyomorideggel ült le a laptop elé. Fel sem merült benne, hogy Bálint hívását kinyomja, de meglepte, amit a hívásfogadás után látott.

Bálint az utcán gyalogolt, a kamera összevissza rázkódott a kezében. Osszián szívét összeszorította a rettegés, amikor meglátta Bálint szája sarkában a vért.

– Úristen, mi történt? Barna...

– Magyarszakra jelentkeztem a műszaki helyett. Meg emelt magyar érettségire a matek és fizika helyett. Apámnak nem tetszett, mert a tudta nélkül csináltam.

Eltelt pár pillanat, mire Osszián összekapcsolta Bálint szavait a szája szegletében ülő vérrel.

– Hová mész?

– Nem tudom. A mamámnál megtalál. Rókához nem mehetek így, a szülei nem hagynák, hogy... szóval...

– Gyere ide. Milyen messze vagy?

– Nemtom. Negyed óra? – kérdezte Bálint riadt hangon, majd körbe-körbe fordult a sötét utcán.

– Eléd menjek? Mondj légyszi egy címet.

– Hívok egy taxit. Nincs rajtam cipő. Szerinted felvesznek így? – kérdezte Bálint, aztán elröhögte magát, de Osszián hallotta, hogy a nevetése zokogásba váltott.

– Eléd megyek! – pattant fel Osszián. A hívás ebben a pillanatban megszakadt, Osszián szívét pedig vasmarokra fogta a rettegés.