Huszonharmadik fejezet, amelyben Osszián egyedül marad

Osszián szótlanul ült az ágyban, és a földön heverő, lehullott csillagokat szemlélte a reggeli bágyadt napsütésben. Tompán zúgtak a gondolatai, mintha a fejében minden egy másik szobában lévő tévéből szólt volna. Napvilágnál még valóságosabbnak tűnt a pusztítás. Tudta, hogy az öntapadó csillagok soha többé nem fognak visszaragadni.

– Kisfiam, jó lenne, ha... – nyitott be az anyja, és az ajtót nekivágta a még mindig a szobában álló fémlétrának. – Mi a...

Az anyja rágyalogolt pár csillagra, majd riadtan tántorodott vissza. Aztán felnézett Ossziánra és megremegett a szája.

– Tudod? Honnan tudod? Engem csak reggel hívtak – suttogta az anyja.

Osszián szívébe mély barázdát szántott a félelem.

– Anya – kezdte, de meg kellett köszörülnie a torkát. – Mi történt?

– Nem tudod? Azt hittem, azért... – nézett az anyja a földre szóródott csillagokra.

– Apával van valami? – kérdezte riadtan Osszián.

Az anyja bólintott, majd közelebb lépdelt, és leült Osszián ágyára. Kezét összefonva az ölébe ejtette. Osszián legszívesebben ráüvöltött volna, hogy mondja már, de az anyja csak nagyot nyelt, és próbálta visszafogni a könnyeit.

– Anya? – suttogta páni félelemmel Osszián.

Az anyja nem nézett rá, a kezéhez beszélt, amikor végre megszólalt:

– Felhívott apád egyik munkatársa. Tegnap délután baleset történt az építkezésen. Apa karja megsérült. Megműtötték, most még altatásban van.

Osszián dermedten bámult maga elé. Minden porcikájában ott cikázott a riadalom, hogy mi van, ha az apja tényleg nagyon megsérült, és soha többet nem ébred fel az altatásból, vagy nem fogja tudni használni a kezét és...

Az első könnycseppjei akkor bukkantak elő, amikor az anyja végigsimított a vállán. Osszián a földön szétszóródott csillagokat nézte. Az apja soha nem fogja neki megbocsájtani. És ő sem magának. Hogyan is hihette, hogy az apja megszegi az egyezségüket? Tudnia kellett volna, hogy valami baj történt.
Megköszörülte a torkát, hátha attól eltűnik a gombóc, vagy legalább elállnak a könnyei.

– Mikor ébresztik fel? – kérdezte, miközben megtörölte a szemét a pizsamafelsője ujjával.

– Estefelé, ha jók az értékei. Kilencórás műtét volt, valami karscpecialista orvos csinálta. De biztatóak az eredmények.

Osszián bólintott. Csendben ültek egymás mellett. Osszián úgy érezte magát, mintha a végtagjai üvegszilánkkal lennének kitömve. Nem volt ereje megmozdulni.

– Itthon maradhatok ma? – szólalt meg hosszú percek múlva.

Az anyja összerezzent, majd könnyes szemmel pillantott rá.

– Persze – bólintott. – Majd igazolom. Auróra már elment.

Ossziánban azonnal felbugyogott a harag.

– Elment?

– Igen. Nulladik órája van ma. Azt mondta, ha itthon vár, attól nem lesz jobb semmi, és fontos dolga van a suliban.

Osszián az anyja reszkető vállát nézte. Auróra viselkedésétől felfordult a gyomra. Közelebb mászott az anyjához, és belebújt az ölelésébe. Az anyja válla megreszketett és végre elsírta magát. Osszián ott ült mellette, neki már nem folytak a könnyei. A harag, a fásultság és a bizonytalan jövő miatti félelem összevissza kavargott a belsőjében.

*

Osszián visszacipelte a létrát a helyére, összeszedegette a csillagokat a földről, és a komódjának fiókjába rejtette. Valamivel vissza kell őket ragasztania a falra, amint lesz rá lelkiereje. Miután megebédeltek, szellem módjára járkáltak a lakásban az anyjával és kerülték egymást.

Amikor aztán délután fél négykor megszólalt a telefon, az anyja remegő kézzel kapott érte, és majdnem elejetette, ahogyan elhúzta a hívásfogadás gombot. Osszián riadtan hallgatta a szavait, és próbálta kitalálni, mit mondanak a túloldalon, mert az anyja csak német igeneket és értemeket válaszolt. Miután kinyomta, Ossziánra nézett.

– Felébresztették. Jól van.

Osszián lerogyott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. Végre elmosolyodott, de a következő pillanatban belehasított a felismerés, hogy az anyja nem könnyebbült meg.

– Mi a baj? Mit nem mondtál el? – kapta fel a fejét az anyja tekintetét kutatva.
Az anyja a szőnyegnek válaszolt.

– Egyelőre nem tudja mozgatni a karját – válaszolta halkan. – De még nincs ok az aggodalomra. Ez még normális, azt mondták.

Ám mindezt hiába tette hozzá, mert az aggodalom továbbra is ott lappangott bennük. Újra elcsendesedett körülöttük a nappali. Osszián éppen a szőnyeg szálai között megbújó apró szöszöket bámulta, amikor Auróra négykor hazaérkezett.

– Sziasztok – köszönt be a nappaliba.

– Jó napot – szólalt meg utána egy másik hang, aminek hallatán Osszián olyan gyorsan ugrott fel, hogy beleverte a térdét a dohányzóasztal sarkába. Bicegve botorkált a bejárati ajtóhoz.

Bálint gyönyörűbb volt, mint valaha. Ossziánnak összefacsarodott a szíve, ahogy ránézett. Bálint magabiztosságának nyomát sem látta, csakis az aggódás bujkált a tekintetében, ahogyan egyik lábáról a másikra állt, és Osszián arcát figyelte kutató pillantásával.

– Elhoztam Bálintot – mondta Auróra.

– Azt látom – fordult Osszián a húga felé. – Miért?

Osszián tudta, hogy a szavai fájdalmat okozhatnak Bálintnak, de olyan jó érzés volt végre visszakapni egy kicsit az irányítást, még akkor is, ha megbántott vele másokat.

– Szeretném, ha beszelnétek, mielőtt mindent tönkrecseszel – mondta Auróra, miközben levette a kabátját, majd leült kifűzni a bakancsát.

Bálint még mindig szótlanul és elveszetten álldogált mellette.

– És ez szerinted most a legalkalmasabb? – köpte Osszián.

– Igen.

– Érzéketlen vagy, ugye tudod? Apa kórházban, te meg itt hagytad anyát és...
Bálint riadtan kapta Osszián felé a fejét, de nem szólalt meg.

– Apát innen nem tudjuk meggyógyítani. A lehető legjobb helyen van – állt fel Auróra, most már a bakancsa nélkül, és Ossziánra nézett. – Te úgyis itthon maradtál. A tegnapi után beszélnem kellett Bálinttal.

Osszián belsőjében apró buborékok pezsgésével indult újra a harag.

– Hát persze, nem bírod ki, hogy ne szólj bele az életembe, igaz? – csattant fel Osszián.

– Oszkó, ne csináld már.

– Minek kellett most áthívnod, amikor... – rázta meg dühösen a fejét.

– Mert aggódott érted, mert megint szarsz felvenni a telefont és válaszolni az embereknek. Bálint nem csinált semmit.

Osszián karba fonta a kezét.

– Szóval elismered, hogy te igen?

– Nem. Csak azt mondom, beszélj vele, és hagyd azt a hülyeséget, hogy szakítotok.

– Szakítani akarsz?

Bálint hangjára Osszián összerezzent. A fiú még mindig kabátban és bakancsban állt a résnyire nyitva maradt bejárati ajtó mellett. Osszián idegesen pillantott rá, de el is kapta a tekintetét.

– Jó, beszéljünk – sóhajtott Osszián és a kabátjáért nyúlt, majd miután belelépett a cipőjébe, kimasírozott a bejárati ajtón. Bálint szótlanul követte.

Mehetett volna a szobájába is, de nem akart maguknak lehetőséget adni a kettesben eltölthető intim pillanatokra. Auróra megjelenése csak feljebb korbácsolta az éppen lecsillapodó dühét. Miért kellett a húgának még a Bálinttal való kapcsolatába is beleszólnia? Miért kellett mindent tönkretennie?

– Mi történt apukáddal? – kérdezte Bálint a liftben lefelé menet.

– Baleset. Műtötték a karját – felelte Osszián.

Odakint ragyogóan sütött a nap. Osszián összevonta a szemöldökét, mert bántották a szemét az első, tavaszt ígérő napsugarak. Szótlanul baktattak egymás mellett, zsebre dugott kézzel. Osszián elkanyarodott a panel mögötti park és játszótér irányába, ahol az első árnyékos padra levetette magát.

– Tényleg szakítani akarsz? – kérdezte Bálint a pad mellett megállva olyan furcsán, ahogyan Osszián még sosem hallotta beszélni. Egészen elfúlt a hangja a mondat végére.

– Nem tudom.

Osszián nem most akarta ezt megbeszélni, mert tudta, túl sok érzés kavarog benne, és ilyenkor nehezebben hozott jó döntéseket, de Bálint ott állt előtte, ő pedig már napok óta hozzá sem szólt.

– Mi lenne, ha szünetet tartanánk? – kérdezte óvatosan Bálint szemébe felnézve.

A fiú gyorsan elmosolyodott, de Osszián látta benne az erőltetett kényszerességet. Lehuppant a padra Osszián mellé, és felé fordulva kérdezte:

– Hogy aztán veszekedhessünk rajta, hogy szakításban voltunk-e vagy sem?

Osszián nem tudott nevetni, csak megrázta a fejét.

– Most ne.

– Bocsánat, én csak... – fordult vissza Bálint.

– Tudom – túrt a hajába Osszián. – Vagyis pont, hogy semmit se tudok.
Bálint hallgatott. Osszián nem akart beszélni, de egy utolsó szardarabnak érezte magát. Kavicsokat rugdalt a cipőjével, hogy ne kelljen újra Bálintra néznie. Felettük károgva repült el egy varjú, éppen akkor, amikor Osszián erővel halkra fogott hangon beszélni kezdett:

– Nóri becsapott, Auróra és Viktor is tudta, és egyre biztosabban érzem, hogy ők csinálták a képeket, ők nyúltak bele a táskámba.

– Miből gondolod?

– Minden összeáll.

– Beszéltél velük?

– Még nem megy – rázta a fejét Osszián.

– Nem hiszem, hogy ők lettek volna. A barátaid. Nórinak is biztosan meg volt a maga oka rá. Azt is el tudom képzelni, hogy mennyire rosszul érezte magát.

Osszián hallgatni akart Bálint szavaira, hiszen tudta, hogy Bálintnak igaza van. Meg kellene mindent beszélni, tisztázni a félreértéseket, és akkor minden visszatérhetne a régi kerékvágásba.

De Osszián szájában szétáradt a keserűség, és ha Nórira vagy Aurórára gondolt, azonnal maga alá temette a düh hulláma. Nem akart beszélni velük, és amúgy sem lehetne minden olyan, mint régen, a csillagok is lehullottak a földre, talán az lenne a legkevésbé fájdalmas, ha mindent eltűntetne az életéből, ami ezt a kavarodást okozta. Beleértve Bálintot.

– Miért gondolod, hogy a szakítás jó megoldás? – kérdezte remegő hangon Bálint. – Szerintem hülyeség. Én nem akarok szakítani. Bennem megbízhatsz, én tényleg nem írtam fanficet, nem...

– Csak szeretném átgondolni a dolgokat.

– Ezt értem, de...

Osszián összeszedte magát, és végre kimondta azt, ami igazán zavarta:

– Ha miattuk van, ha azért jött össze az áljárás, meg az igazi is, mert ők belenyúltak az életembe, akkor nem akarom. Magam szeretnék dönteni az életem felett.

Hiszen éppen csak elkezdett kiállni magáért, és lehet az egész csak színjáték volt. Nem akart báb lenni az őrült fanok színházában.

– Szóval inkább feláldozol miket?

– Csak... csak kérlek, hagyd átgondolni.
Bálint felsóhajtott.

– Olyan sokszor kéred, hogy hagyjalak békén, szerinted ez nekem könnyű?

– Nem tudom – válaszolt Osszián a cipőjének.

– Rohadtul nem könnyű, mert másra se gondolok, csak hogy felhívlak, vagy megölellek, hogy vigaszt szeretnék nyújtani, de nem hagyod, és annyira nehéz a te életedből is kivonni magam, amikor pont, hogy száz százalékig a részese szeretnék lenni. És most annyira félek, hogy nem fogunk többet beszélni.

– Dehogy is. Majd írok és...

Bálint apró felhorkanása éles tűszúrásként fúródott Osszián szívébe.

– Hát persze. Majd írsz.

– Ha elballagsz, és nem leszel a suliban, könnyebb lesz – bökte ki Osszián.

– Úgy gondolod?

Osszián határozottan bólintott. Ha nem látják őket együtt, végleg lecsendesül a pletyka.

– Nem tudom. Ha felvesznek a mérnökire, akkor Pesten leszek. Csak hétvégen fogunk tudni találkozni. Nem hiszem, hogy könnyebb lenne.

– Szerinted nem bírnánk ki egy távkapcsolatot?

– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, nem lenne könnyebb.

Osszián megrázta a fejét.

– Én csak vissza akarom kapni az irányítást az életem felett.

– Csak azt nem értem, miért kell engem kitörölnöd belőle.

– Nem töröllek ki!

– Szünetet akarsz addig, míg el nem ballagok. Február negyedike van, és te azt várod, hogy ne is beszéljünk nyárig?

Bálint egyre jobban hadart és Ossziánnak rá kellett néznie. Tűzvörös foltok égtek az arcán, a szeme sötétzölden csillogott, mintha könnyek ültek volna benne. Osszián még jobban utálta magát, így inkább elfordította a fejét, hogy ne legyen ilyen fájdalmas a látvány.

– Nézd, én... nem tudom, én csak gondolkodni szeretnék.

– Tudom, mindig mindent túlgondolsz, nehogy egyszer is a szívedre hallgatva kelljen cselekedned – csattant Bálint.

– Nem tudom, mi a baj a megfontoltsággal.

– Semmi, azzal semmi, de te nem megfontolt vagy, csak félsz. Félsz kilépni a komfortzónádból.

Osszián mellkasa úgy szorított, hogy minden dobbanás fájdalmasan dübörgött a bordái között.

– Nem tudom, hogy mit vársz tőlem.

– Szerintem meg azt nem tudod, mit vársz magadtól.

– Visszatért a Dalai Láma, remek.

Bálint szóra nyitotta a száját, de visszacsukta. Aztán mégis nagy levegőt vett és megszólalt:

– Tartsunk szünetet, legyen, ahogyan szeretnéd.

Osszián ajka megremegett Bálint keserű hangjától. Annyira szerette volna azt mondani, hogy ne, hogy maradjon minden a régiben, de úgy érezte magát, mint egy megvadult ló, aki nem bírja elviselni senki közelségét, nem akarja magán tudni senki érintését.

– Akarsz drámai szakítást a suliban ahogy eredetileg terveztük? – kérdezte Bálint. Osszián szeme egyre jobban szúrt a kicsordulni akaró könnyektől. Utálta magát, amiért Bálint megkérdezte ezt.

– Nem. Csak... csak most egy darabig ne beszéljünk.

– Rendben. Akkor szia – Bálint felpattant a padról. Osszián a cipőjét bámulta pár pillanatig. Megpróbálta elnyomni a szívét rágó késztetést, hogy Bálint után szóljon, hogy hülyeség az egész, hogy maradjon. Vagy legalább adjon egy utolsó csókot, egy simítást, bármit, de Bálint olyan gyorsan ment, hátán ütemre csattant a hátizsák, és mire Osszián összeszedte az erejét, hogy felnézzen, a fiú már eltűnt a szeme előtt a sarkon.

*

Osszián csomóval a gyomrában ment fel az emeletre, amikor hónapok után érkezett teljesen egyedül az iskolába. Fogalma sem volt, mennyire terjednek gyorsan a hírek, vajon futótűzként terjedt-e tovább, hogy ő meg Bálint külön jöttek. A diákok kutató pillantása ugyanúgy szólhatott az alvatlanságtól nyúzott arcának, mint a szakítás hírének.

A teremben Nóri mellett ott ült Viktor, így Osszián egyedül maradt a padban, aminek kifejezetten örült. Tudomást sem vett Nóriról, sem Viktorról. A lány ugyan néha óvatosan hátra-hátra pillantott felé, de Osszián úgy tett, mintha nem vette volna észre. Viktor a jelek szerint haragudott rá, mert rá sem nézett.

Jó is, gondolta Osszián. Egy problémával kevesebb. Csakhogy a nap végére rá kellett jönnie, rengeteg energiába telik másokat láthatatlannak nézni és nem észrevenni. Az ebédlő ajtajáig jutott, de végül nem mert bemenni, mert nem akart szembenézni a diákok kutakodó pillantásával, ami egész nap elkísérte, sem pedig Nóriék vagy Bálint feltehetőleg közömbös arcával.

Fellélegzett, amikor kilépett az ajtón, és elindult hazafelé. Nemsokára megszabadul a mai napra. Zsebre dugott kézzel bandukolt, és arra próbált gondolni, milyen rajzot adjon be a pályázatra. Neki kellett állnia dolgozni, hiszen bekerült a shortlistre. A sok szar mellett valami jó is történt, amit nem szabad veszni hagynia. Persze át kell gondolnia a terveit. Ezek után semmiképpen sem adhatja be a Bálintról készült rajzait.

Már éppen kilépett a kapun, amikor valaki a nevét kiáltotta. Osszián hátranézve látta, hogy Barna siet felé.
Felsóhajtott, szorosan rámarkolt a táskája pántjára, és éppen elfordult, hogy meginduljon az utcán, de akkor meghallotta Barna hangját.

– Hogy siet a kis buzi. Mekkora gyáva köcsög vagy Osszilány.

Ossziánnak minden szó az elevenébe vágott, de leginkább az fájt, hogy Barna ugyanazt mondta, amit tegnap Bálint is: hogy gyáva.

Megtorpant, és visszafordult. Osszián minden érzéke kiélesedett, látta, ahogyan Barna elvigyorodik és meglódul felé. Osszián egy helyben állva várta, hogy odaérjen elé.

– Na, mégis csak hallgatsz a nevedre, igaz-e, Osszilány?

Osszián nem szólt, csak szorította a táskája pántját. A düh cseppről cseppre növesztett benne tengert.

– Mi újság? Csak nem szakítottatok a helyes kis barátoddal? Nem tudtátok eldönteni, ki legyen alul? Bár ahogyan rád nézek, ez nem lehet kérdés. Annyira rossz volt, hogy többet nem engeded, hogy beléd dugja a...

Puff.

Ossziánnak kicsordult a könnye a fájdalomtól, ami végigfutott az öklén, és az alkarján. Soha nem ütött meg eddig senkit szándékosan, dühből és ekkora erővel, de Barna minden egyes szava mintha egy-egy újabb sebet szabott volna amúgy is heges szívén.

Barna az állához kapta a kezét és szitkozódni kezdett. Osszián dermedten bámult Barnára. Megütött valakit, és...

– Kinyírlak, te seggfej – emelte Barna a karját. Ossziánnak csak annyira futotta, hogy becsukja a szemét, de az ütés mégsem érkezett meg.

– Meg ne próbáld – rontott közéjük Róka. Osszián kábultan pislogott.

– Engedj el, állba vert a kis buzi.

Róka falként állt Osszián és Barna között, karjaival lefogva Barnát a vállánál. Elmozdíthatatlannak látszott, pedig nem sokkal magasodott Osszián fölé.

– Jobban tennéd, ha elhúznál innen – morogta Barna arcába.

Barna egy pillanatig felmerte a lehetőségeit, majd Róka válla felett átszólt Ossziánnak:

– Ne hidd, hogy megúsztad. Nem lesz mindig ott a buzi szerelmed és a haverja. El foglak kapni és...

– Oké, értjük. Most pedig takarodj.

Azzal Róka Barnára meredt, aki egyik kezével az állát fogva, a másikat ökölbe szorítva megfordult és elrobogott.

– Nem kell segítened – szólalt meg Osszián azonnal.

Róka felé fordult, karba fonta a kezét és felvonta a szemöldökét.

– Ja, láttam mennyire voltál a helyzet magaslatán. Teljesen meghülyültél?

– Beszólt.

– És ez ennyire kikészített? Mi a fasz van veled, hogy ennyire kifordultál önmagadból?

– Neked nem tartozom magyarázattal – morogta Osszián és megfordult, hogy faképnél hagyja Rókát, de Róka elkapta a karját.

– Nem, csak a húgodnak meg Bálintnak, meg...

– Jó, nem kell a szentbeszéd – rántotta ki Osszián a karját Róka szorításából –, főleg nem tőled.

– Mi a szarért nem hagyod, hogy segítsenek neked?

– Mert egyedül is meg tudom oldani.

– Ja, láttam.

Osszián felsóhajtott. Ugyanazokat a köröket futották újra és újra.

– Ha legközelebb látsz, csak hagyj békén.

Róka hosszú pillanatig vizslatta, aztán megvonta a vállát és kimondta azt a szót, amit Osszián hallani akart.

– Meglesz – majd megfordult, és szó nélkül ott hagyta Ossziánt az utcán.

*

Osszián szobáját mindenhol rajzlapok borították. Az ágyra pakolta a használhatónak gondolt, régebben készült műveket. Mindegyik pocsék volt, de legalább egyiken sem volt rajta Bálint. A parketta gombócba gyűrt vagy épp széttépett, elrontott vázlatokkal volt tele. Az íróasztalon félbehagyott rajzok, szétpakolt festékestubusok és színesceruzák hevertek.

Osszián lelkesen látott neki a portfóliónak, hiszen végre semmi más dolga nem volt a tanuláson kívül, csak ez. Végre nem vonja el Auróra a figyelmét a hülye Rókával együtt, végre nem kell a Basszián csoporttal törődnie, ahol teljes letargia uralkodott, és Osszián meglepetésére egyre többen döntöttek úgy, hogy leszedik a történeteket, miután Moonlightca... vagyis Nóri is letörölt minden egyes fanficet a Wattpadról.

Az apja tényleg felébredt, már előjegyezték rehabilitációra. Osszián minden nap beszélt vele telefonon, habár azt még mindig nem merte elmondani, hogy a közösen feltett csillagok hiányoznak a plafonról.

Minden tökéletes lehetett volna, ha nem hiányzott volna Bálint. Osszián fájó keserűséggel tapasztalta, hogy mennyire a mindennapjai részesévé vált a fiú, ott ült minden gondolatában; a rajzfakt tanári asztalában, ahová modellként támaszkodott, Osszián ágytakaróján, a Radó-sziget padján, minden könyvben és versben, minden tábla csokiban.

Osszián felsóhajtott, és összegyűrte a tenyere alá simuló rajzlapot. Ugyan csak vázlat volt, egy grafittal készülő hegy és kopár fenyők vonásai, de akárhányszor rajzolta újra, sosem tetszett neki az eredmény. Minden vonal kínosan nehezen született meg a másik mögé, és Osszián egyre csalódottabb lett minden egyes vonás után.

Az ágyon harminc helyett csak négy rajz pihent. A „Reggel" a szüleivel, egy lemenő nap fényében fürdő erdő pasztellkrétarajza, egy ló, amit végül nem adott oda Nórinak a szülinapján, na meg egy rajzfakton készült, szerkesztett és festett városkép. Mit csinált az elmúlt években, hogy semmi használható munkája nem akadt?

Osszián elhajította a gombócba gyűrt rajzlapot és leborult az asztalra. Bárcsak sose kezdett volna Bálintról rajzolni, bárcsak ne engedte volna, hogy a múzsájává váljon. Most pont ott tartott, amiről az apjának beszélt. Elvesztette a rajzolás szeretetét, mert elvesztette Bálintot is, aki úgy sétált a folyosón, mintha Osszián nem is létezett volna.

Osszián elgondolta, hogy talán írnia kellene neki, de nem tudta, mit mondjon. Az eltelt fél hét és a mostani hétvége sem hozott megoldást a történtekre, nem találta ki, mit szeretne, így pedig nem volt ereje Bálint elé állni.

Felállt, és sétált pár kört a szobában, hátha az megnyugtatja, majd inkább úgy döntött, jár egyet a friss levegőn. Talán az este sötétsége megihleti, és végre talál valami új témát magának. A lakás csendes volt. Osszián anyja elutazott a hétvégére Németországba meglátogatni az apját, Auróra pedig biztosan Rókánál lebzselt, de ez Ossziánt nem érdekelte. Csináljon a húga, amit csak akar.

Odakint hideg, téli éjszaka simult az utcai lámpák alá. Osszián a park felé indult. Lassan vitték a lábai, nem is figyelte, merre megy, miközben a lépései ritmusára a rajzolás felé kanyarodtak a gondolatai. Talán ki kellene próbálnia valami új technikát. Annyi szuper dolog jött szembe mindig a Youtube-on, meg a különböző rajzos oldalakon. Gyakorolhatna festeni olajjal is. Kevésszer próbálta, pedig lehet, hogy jó lenne benne. Nem mintha tudna harminc festményt olajjal megfesteni. Lehet, meg sem száradnának a kiállítás napjáig.

A grafit gyorsabb és tehetségesebb is benne. Meg a szén. Ezekhez ért. Talán Bálint helyett rajzolhatna ismeretlen férfiakat. Kevésbé izgalmas, de új technikát megtanulni időigényes lenne. Osszián felsóhajtott, pont amikor megrezgett a telefonja.

„Ráérsz most? Beszélnünk kell.”

Simon írt rá. Osszián nem hitt a szemének. Simon eddig sosem írt neki semmit. Osszián éppen visszarakta volna a telefont a zsebébe, de akkor felvillant Simon újabb üzenete.

„Segítened kellene. Azt hiszem, rájöttem pár dologra magammal kapcsolatban. Beszélnem kell valakivel.”

Osszián újra és újra elolvasta az üzenetet, hogy megbizonyosodjon, Simon tényleg azt akarja mondani, amit ő gondol.

Eszébe jutott az a pillanat, amikor januárban először ment iskolába. Simon pedig sokkal visszafogottabban tapsolt, mint Barna vagy Marci. Kevésbé vett részt a megszégyenítésében, talán tényleg...

„Bálintról is van infóm. Tudom, hogy melyik fanfictiont írta.”

Osszián tüdejéből kiszaladt a levegő. Bálint azt mondta, hogy ő nem írt fanfictiont.

„Találkozzunk a suli melletti parkban fél óra múlva, ha érdekel.”

Osszián a zsebébe melyesztette a telefont. Mélyet sóhajtott, és megpróbálta végiggondolni a lehetőségeket. Vajon kell-e tartania Simontól?

Ha a fiú tényleg meleg, és azért csatlakozott Barnáékhoz, mert így jobban érezte magát, mert kiadhatta a dühét Ossziánon, aki meg merte tenni azt, amit ő sosem, akkor Osszián meg tudott neki bocsájtani. A zavart, a szégyent és az önutálatot senki sem érdemli, még Simon sem.

Ha Simon meleg, könnyen lehet, hogy figyelemmel követte a Basszián fanok eseményeit. Tényleg tudhatja, melyik fanficet írta Bálint.

De Osszián nem csak ezért indult az iskola melletti park felé, hanem azért is, mert túl kecsegtető volt az ajánlat, hogy végre beszélhet valakivel, aki talán megérti, aki ugyanolyan mint ő, és Osszián minden porcikája sajgott egy új barát után.

Gyorsan elfogyott talpa alól a három utca. A park kapuja hívogatóan nézett rá, Osszián pedig egy mély levegővétel után belépett.

Simon a kapuval szembeni padon ült, összefont karral, magába roskadva a lámpa fénykörében. Osszián leült mellé a hideg padra.

– Szia.

Simon riadtan pillantott rá.

– Eljöttél – kezdte, de karcosan szólt a hangja, így megköszörülte a torkát. – Fazekas érdekel vagy én?

– Mindketten. Kezdjük veled. Miről szeretnél beszélni?

Simon elhúzta a száját. Minden porcikájából sütött, hogy kényelmetlenül érzi magát, és Osszián látta rajta, hogy legszívesebben menekülne mellőle. Simon felsóhajtott.

– Össze vagyok zavarodva. Lehet, hülyeség volt az egész. Talán nem is kellett volna neked írnom.

– Na, ne mondd ezt – szólalt meg egy hang a kapu mellől.

Osszián a mellkasában gyűlő, szorító félelemmel figyelte, ahogyan Barna bereteszeli a kiskaput. Marci vigyorogva sétált mellette.

Osszián Simonra nézett, aki csak megvonta a vállát, majd feltápászkodott a padról. Osszián is gyorsan felugrott, de bekerítették.

– Köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást, Osszilány.

Ossziánnak sebesen vágtáztak a gondolatai. Csak egy esélye volt, és azt nem szabadott veszni hagyni.

– Szóval csapda.

– Belesétáltál.

– Az is kamu volt, hogy Bálint fanficet ír?

Barna pár pillanatig tétovázott, majd elvigyorodott.

– Dehogy.

– Melyiket írta?

– Az Alfa emberét, nem tudom olvastad-e.

Osszián minden erejét beleadta, hogy közömbös arcot tudjon vágni.

– Megnézem – motyogta.

Gyors mozdulatokkal vette elő a telefonját, és megnyitotta a Messengert. Legörgetett Viktor profilképéhez, majd villámgyorsan begépelte.

„Sos suli park"

Amikor felpillantott, Barna éppen elé került, a két vállánál pedig Simon és Marci helyezkedtek. Felkészült, hogy nem ússza meg a kalandot ép bőrrel.
De legalább biztos lehetett benne, hogy Bálint ártatlan, és azt is tudta, hogy most meg fog fizetni azért, mert kételkedett benne. Viktor volt az egyetlen reménye.

Az esélytelenek nyugalmával fordult a Barna felé, miközben zsebre rakta a telefonját.

– Az Alfa emberét egy tizedikes lány írta és már letörölte a Wattpadról – sóhajtotta Osszián Barna felé fordulva. – Attól, mert ott van a csoport borítóján, még utánanézhettél volna. Szar vagy a csapdaállításban.

– Mégis belesétáltál, Osszilány – lépett közelebb Barna.

– Ez igaz, de ez nem a te eszedet, hanem az én hülyeségemet mutatja.

– Felvágták a mocskos nyelved.

Osszián felhorkantott. Húznia kellett volna az időt, de a napok óta benne pislákoló vad düh újra kezdett életre kapni.

– Ennél jobbat is tudsz – lépett egyet ő is előre.

– Nem félsz, hogy beverem a képed?

Vajon mennyi ideig tart Viktornak ideérni? Osszián abban sem volt biztos, hogy el fog jönni mindazok után, ami köztük történt.

– Elvitte a cica a nyelved? – vihogott fel Barna. – Pedig biztosan nagyon tehetséges vagy vele.

Osszián megrázta a fejét.

– Jó lenne, ha azzal a két agysejteddel másra koncentrálnál, nem az én...

Barna olyan közel lépett hozzá, hogy egy pillanatra összesimult a mellkasuk. Ossziánban benne rekedtek a szavak. Inkább elhátrált jó pár lépést.

– Mondtam, hogy vissza fogod kapni, igaz? – vigyorgott rá Barna, és kitartóan követte.

Osszián idegesen pillantott a háta mögé, nehogy megbotoljon valamiben.

– Ne pofázz már annyit, csak...

Az első ütés váratlanul érte, hiába számított rá. Barna a gyomrába vágott, amitől Osszián kétrét görnyedt. A fájdalomtól megszédült, de nem rogyott a földre, mert Barna újra az arcába bokszolt. Fémes íz áradt szét a szájában.
Osszián arra gondolt, mennyire jó, hogy az anyja nincsen itthon, így nem fogja látni, ahogyan megverve hazaér.

Barna belemarkolt a hajába, és a forró lehelete megcsapta Osszián orrát és arcát.

– Mocskos kis buzi vagy. Megérdemelnéd, hogy agyonverjünk – röhögött. – De jobb ötletem van.

Barna elengedte a haját. Osszián nyaka sajgott a hátrafeszítéstől, így egy pillanatra megkönnyebbült. A jeges földön térdelt, és riadtan vizslatta a felé magasodó három alakot, amikor Barna megszólalt:

– Fogjátok le!

Marci és Simon megragadták a két vállánál. Ujjaik fájdalmasan nyomódtak Osszián húsába.

Barna a nadrágjával matatott, lehúzta a sliccét. Ossziánon végigvágott a rettegés a cipzár hangjára.

– Ne – nyögte.

– Nocsak. Pedig azt hittem, ez tetszeni fog neked – mondta Barna és közelebb lépett.

Osszián lehunyta a szemét és összeszorította a száját. Kavargott a gyomra, a hányinger felfelé vágott a torkán. Forró könnyek szántották végig az arcát.

– Szerintem ez nem poén – szólalt meg halkan Simon.

– Mi van, begyulladtál? – csattant Barna. Osszián hallotta, ahogyan az övét csatolja ki. Tudta, el kellene szaladnia, de a félelem megdermesztette minden porcikáját.

– Ez erőszak, le is csukhatnak, én ezt nem csinálom – remegett meg Simon hangja. Azzal elengedte Osszián vállát és elhátrált. Marci szó nélkül követte, Osszián hallotta a talpuk alatt sercegő kavicsokat.

– Ti is puhapöcsűek vagytok, mint Osszilány?

– Én lelépek – mondta Simon.

– Én is. Nem vagyok hülye – közölte Marci, majd Barnát és Ossziánt faképnél hagyva Simonnal együtt kisiettek a kapun. Osszián megpróbált hátra fordulni, hogy biztos legyen benne, a kapu nyitva maradt mögöttük, de Barna két kézzel satuba fogta az arcát.

– Kettesben maradtunk – susogta a csendbe.

Osszián elrántotta a fejét, és magát is meglepte, hogy sikeresen elszakadt Barnától. Talpra ugrott és kapu felé hátrált.

– Ha hozzám érsz, én...

– Mondjad! Te mit? Elélvezel? – vihogott fel Barna, mire Osszián előre lendült, ököllel az arcába csapott. Barnát váratlanul érte a támadás, ezért Ossziánnak volt annyi ereje, hogy eliramodjon a nyitott kapu felé, de Barna gyorsan utolérte, elkapta a kabátjánál és ellökte. Osszián karral előre lezuhant a földre. A csuklójában szétáradt a fájdalom.

– Nem tudom, kinek hiszed magad. Megmondtam, hogy ne kezdj ki velem, mert...

Ossziánnak újra kicsordultak a könnyei. Megpróbált fekve megfordulni, hogy védje a hasát és a bordáit. A kezére támaszkodva próbált felkecmeregni a földről, de akkor Barna bakancsa eltalálta a bordáit. Osszián tüdejében bennrekedt a levegő, és felköhögött.
Magzatpózba görnyedten várta az újabb rúgást, vagy azt, hogy végre vége legyen, megjöjjön Viktor, Barna adja fel, vagy csak sötétüljön el a világ, amikor valaki rárontott Barnára. Osszián minden igyekezettel próbált levegőhöz jutni, de riasztóan sajgott az oldala, mégis összeszedte az erejét, hogy felemelje a fejét.

Az arcába csapó friss téli levegő csípte a szemét, a szeme alá szárította a könnyeket, miközben azt figyelte, ahogyan Viktor Barna minden ütését hárítja. Barna hamar rájött, hogy semmi esélye, így inkább kiszaladt a kapun.

Viktor Ossziánhoz rohant és mellé térdelt a földre.

– Jól vagy?

– Nem igazán – sóhajtotta Osszián, majd Viktornak dőlve elsírta magát megkönnyebbülésében, aki erre ügyetlenül paskolgatta a vállát.

– Köszönöm – suttogta Osszián a könnyeit nyelve.

– Tíz év karate, ami majdnem feleslegessé vált, mert még sosem kellet az edzőtermen vagy versenyeken kívül használnom. Én köszönöm a lehetőséget – mondta Viktor, még mindig Osszián vállát paskolgatva.

Osszián halványan elmosolyodott, de Viktor újabb szavai pánikot ültettek a gyomrába.

– Menjünk be a kórházba.