Huszonkettedik fejezet, amelyben Osszián megtudja, bejutott-e a shortlistre

Osszián hálás volt az önkormányzatnak, amiért a pályázat eredményhirdetését ezúttal a kellemes esti nyolcas időpontra lőtték be. Tavaly délben hirdettek eredményt, ezért Osszián a suliban az első pár órán azért nem tudott figyelni, mert izgult, a későbbiekben meg azért, mert a csalódás tengerében lubickolt.

Ma a helyzethez képest nyugodtan ülte végig az órákat, és megmelengette szívét a tudat, hogy az esti eredményhirdetésnél ott lesz mellette Bálint, Auróra, Nóri, Viktor, na meg Róka is.

Amikor megérkeztek, először Osszián szobájába próbáltak betömörülni, de mivel nem volt hat ülőhely, így átköltöztek a nappaliba. A többiek a kanapén ültek, Osszián pedig Bálint mellett szorongott a közös fotelben. Összefűzött ujjaik melegsége megnyugtatóan hatott Ossziánra, és eszébe juttatták az elmúlt másfél hetet, ami olyan volt, mint egy édes álom egy rózsaszín, vagy inkább egy szivárványszínű buborékban.

A buborék csak két alkalommal pattant szét majdnem.

Egyik délután az ágyán fekve megnyitotta a Wattpadot, mert értesítés fogadta, hogy Moonlightcarrot frissített. Osszián olyan régóta nem olvasott egy fanficet sem, hogy a jókedve arra sarkallta, folytassa ott a regényt, ahol abbahagyta, de az író profilján észrevett egy korábban nem látott százszavas novellagyűjteményt.

Osszián nem igazán értette, mi értelme pont száz szóban megírni egy történetet, de ennyibe legalább nem fért szex, talán még csók sem, így bátran nyitotta meg.

„– Mit művelsz? – kérdezte Osszián rekedt hangon.

Bálint közelebb lépett, Ossziánt a suli udvarán álló fához szorítva.

– Mindjárt kicsengetnek, csak addig kell kibírnod, utána elengedlek.

Osszián vére a fülében dobolt. Bálint fölé hajolt, megnyalta az ajkát, Ossziánnak pedig kiszáradt a szája gondolatra, hogy Bálint a megbeszéltek ellenére meg fogja csókolni.

Az ajtón kitódult a tömeg, zsivaj törte meg az udvar csendjét. Bálint orra Ossziánéhoz simult, de akkor felhangzott mögöttük egy éles visítás. A nézőközönség megérkezett. Bálint elhúzódott, majd sarkon fordulva, zsebre tett kézzel elsétált.

Osszián a fa törzsének dőlve végre kifújta a tüdejébe rekedt levegőt. Bárcsak ne remegne úgy a térde!”

Osszián hangosan dobogó szívvel olvasta újra az egészet, és egyre jobban megrémült. „A megbeszéltek ellenére megcsókolja”? Riadtan gondolta végig, hogy ki tudhatott arról, hogy Bálinttal megegyeztek, ha lehet, nem csókolják meg egymást.

Auróra.

És Bálint.

Felkavarodott a gyomra a gondolatra, hogy valamelyikőjük Moonlightcarrot lehetne. Képes lenne a húga vagy éppen Bálint megtenni ezt vele? Osszián megrázta a fejét. Ez egész biztosan csak véletlen, mantrázta, de ő maga is alig hitte el. Félredobta a telefont, és inkább a ceruzáját vette kézbe. Éppen a haj árnyékolásánál tartott, amikor eszébe jutott Uborkás Ivett egy régi rajza, ahol pont ez a jelenet volt megörökítve, ahogy Bálint és Osszián a nagy tölgyfánál csókolóznak. Moonlightcarrot biztosan a rajz láttán kapott ihletet. Igen, biztosan így történt, mondogatta magának olyan sokáig, amíg végre ő is elhitte, hogy minden rendben.

A másik buborékpukkasztás közeli pillanat akkor jött el, amikor az apja bejelentette, hogy nem tud hazamenni egészen február első hétvégéjéig, mert az építkezésen megcsúsztak a határidőkkel. Osszián lenyelte a mérgét, mert az apja azt mondta, utána egy egész hetes szünetet fog kapni. Osszián pedig úgy várta azt a hetet, mint a megváltást a mindennapi káoszból.

– Mennyire szoktak pontosak lenni? – rezzent össze Osszián Róka szavaira.

– Tavaly percre pontosan délben tették ki. Előző évben órákat késett, mert szétfagyott az önkormányzat honlapja az érdeklődés miatt – mondta Nóri a kanapé széléről, aminek a karfáján Viktor egyensúlyozott fél fenékkel.

Ossziánnak annyira kavargott a gyomra, hogy úgy döntött, inkább meg sem szólal.

– Akkor még tizenöt perc – nézett a mobiljára Róka. Osszián biztos volt benne, hogy a fiúnak a legkevésbé sincsen kedve itt lenni, és Nóriért meg érte izgulni, de értékelendő gesztus volt, hogy ennek ellenére mégis ott ült köztük.

Az a tizenöt perc Osszián számára hol csigalassan vánszorgott, hol pedig villámgyorsan szárnyalt. A film, amit néztek, a legkevésbé sem kötötte le, fogalma sem volt, mit lát a képernyőn, néha a többiek nevetése húzta vissza a jelenbe. Arra is gondolt, jó figyelemelterelés lenne Bálinttal csókolózni, de a kavargó gyomrára tekintettel inkább nem kockáztatott. Csak bámult maga elé, és azon tűnődött, mi lenne, ha megnyerné a kiállítást, és a megnyitón ilyen állapotban még beszédet is kellene mondania.

– Jól vagy? – fordult felé Bálint suttogva, és biztatóan megszorította az ujjait.

Osszián bólintott, miközben az összefűzött ujjaikat nézte. Lehetséges, hogy Bálint írja az IHYBILY-t? Hirtelen kapta el a késztetés, hogy megkérdezze. Még volt majdnem tíz perce. Legalább eltölti valamivel, és addig sem aggódik a pályázat miatt.

Megköszörülte a torkát.

– Képzeld, olvastam egy fura százszavas Basszián novellát – kezdte óvatosan, halkan susogva, minden érzékével Bálint reakcióját figyelve.

A fiú zöldes szeme kíváncsian nézett rá és Osszián ebben a pillanatban meg is bánta, hogy felhozta az egészet. Biztos, hogy nem lehetett Bálint.

– És mi volt benne? – hajolt közelebb a fiú.

– Csak... valami olyasmi, hogy az író tudta, hogy megegyeztünk, hogy nem csókolózunk.

– Mi?

– Egy sztori, ami nagyon hasonlított a valóságra.

– Ki írta? – kérdezte Bálint idegesen.

– Moonlightcarrot – súgta Osszián.
Bálint ajka a névre vékony vonallá préselődött össze, majd a fiú idegesen nyelt egyet.

– Nem akarom, hogy megharagudj, amiért ezt mondom, de már nagyon régóta van egy olyan érzésem, hogy Moonlightcarrot nem más, mint a húgod.

Osszián Auróra felé pillantott, aki a lehető legnyugodtabban ült a kanapén, és éppen egy filmes poénon nevetett, amiről Osszián már régen lemaradt.

– A történet szilveszter óta nem frissült – mondta, mintha ez az apróság nyomra vezető infó lenne.

– Hm. Megmutatod? – kérdezte Bálint. Osszián gyorsan megnyitotta a Wattpadot és Bálint kezébe adta a telefonját.

Bálint csendben olvasott, majd mikor végzett, Ossziánra nézett.

– Szerintem is gyanús.

– Hé, mit suttogtok ott folyamatosan? – nézett feléjük Auróra.

Bálint aprót bólintott, mire Osszián csak megrázta a fejét, de Bálint ezúttal nem engedett, inkább összehúzott szemöldökkel újra bólintott, mire Osszián egy hosszú sóhaj után viszonozta a gesztust.

Bálint a távirányító után nyúlt, majd leállította a filmet. Minden tekintet rászegeződött. Osszián idegesen gubbasztott Bálint mellett a fotelban, és nem tudta eldönteni, milyen válasznak örülne leginkább. Jó lenne tudni, ki írja az IHYBILY-t, de ha kiderül, hogy Moonlightcarrot a húga...

– Van ez a sztori – kezdte Bálint, majd könyörtelenül olvasni kezdte a történetet. Osszián kíváncsian figyelte a többiek arcát. Nóri elsápadt, Viktor lehajtotta a fejét, Auróra szótlanul pislogott, Róka a telefonját nyomokodta, és úgy tűnt, nem is figyel. Miután Bálint befejezte, Róka szólalt meg először:

– Ez eléggé para. Ki tudott erről rajtam kívül?

Osszián döbbenten bámult Rókára. Hát persze, Bálint neki is elmondta. És Róka segített nekik megírni a közös posztjuk sikerét. Mi van, ha Róka az?

– Én tudtam – emelte fel Nóri a kezét. Tényleg, Osszián el is felejtette, hogy az egyik videóhíváskor elmondta neki.

– Én is – húzta el a szájat Auróra.

Osszián megköszörülte a torkát.

– Innen írta valaki?

Meglassult az idő. Húzódott, mint a gumiszalag és Osszián félt a pillanattól, amikor vissza fog csapódni és képen vágja. Auróra és Nóri összenéztek, majd Nóri halkan megszólalt:

– Én vagyok Moonlightcarrot.

Osszián úgy figyelte Nórit, mintha életében először látná a lány szőke haját, a szemüveg mögött megbúvó riadt, kék szemét, vagy az alig észrevehetően reszkető vállát. Viktor a lány mögött megrázta a fejét.

Osszián megpróbálta mélyre nyelni a haragját, hogy ne törje össze az évek alatt felépített barátságot, bár ha belegondolt, lehet, hogy a bizalomnak már úgyis örökké mindegy volt.

Nóri lehajtotta a fejét, már nem nézett Osszián szemébe, inkább a térdének beszélt:

– Sajnálom, én csak... nem tudtam, hogy valaha is magadtól rá fogsz jönni, hogy...

– Ha nem kérdezem meg, nem is mondtad volna el?

– Akartam! Tényleg, csak sosem tudtam, mikor lenne megfelelő.

Osszián megrázta a fejét.

– Bármikor, baszki, bármikor – csattant fel.

– Sajnálom.

Osszián megrázta a fejét. Nóri hallgatott. Viktor bátorítóan átkarolta a vállát. Ez az apró mozdulat felkorbácsolta Osszián mérgét.

– Te tudtad? – kérdezte Viktortól.

A fiú csendben bólintott.

– És te?

Auróra túl hosszan tétovázott, így válaszolnia sem kellett, hogy Osszián rájöjjön, mit mondana.

– Én... nekem most mennem... – nyökögte Osszián, és sietve felállt.

– Bent vagytok – szólalt meg Róka. Osszián megtorpant. – Mind a ketten bejutottatok a shortlistre.

Osszián Nórira nézett. A lány most felemelte a fejét. Könnyes szemében remény csillogott, de Osszián nem tudta állni a tekintetét. Hátraarcot vágott és elsietett a szobája felé, aztán félúton meggondolta magát és belelépett a cipőjébe, magára kapta a kabátot. A síri csendben lévő lakást maga mögött hagyva kirontott a folyosóra.

Bálint a liftnél érte utol. Osszián hiába nyomogatta azt a hülye gombot olyan erősen, hogy majdnem letörött az ujja, a lift csigalassan vánszorgott fel a tizedikre.

– Nem vettél sálat – állt meg Bálint mellette, kezében Osszián piros sáljával.

– Most ne, most egyedül akarok lenni.

– Biztos?

Osszián bólintott. Bálint előre lendült, és Osszián nyakára tekerte a sálat. Eközben megérkezett a lift, és kinyílt az ajtaja. Bálint igazított egy utolsót Osszián sálján, majd egy bátorító vállszorítás után magára hagyta.

*

Osszián nem akart hazamenni. Órákig sétált a paneltömbök között, a szél bebújt a kabátja alá, és ha nem lett volna dühös, talán hálát is érzett volna Bálint iránt, amiért utána hozta a sálját. Csakhogy Ossziánban fortyogott a harag. Nóri becsapta, Viktor és Auróra is tudott róla, hogy a legjobb barátja az, aki fanfictiont ír róla. Hát persze, hogy hasonlóak voltak a karakterek, hát persze, hogy tudta, hogy Osszián rajzol. Hát persze, hogy tudott a csókról! Osszián legszívesebben bement volna a játszótérre, ami mellett éppen elhaladt, jól megrugdosni a padokat, és ez az érzés valójában megrémítette. Sosem volt vandál típus, de most olyan elemi harag dolgozott benne, hogy fogalma sem volt, mit kezdjen vele.

Végül csak ledobta magát a park egy sötét padjára és megpróbált mélyeket lélegezni. Hogyan is lehetett ennyire vak? Az a százszavas történet tökéletesen illett Uborkás Ivett rajzához. Osszián rájött, Uborkás Ivett sem lehetett más, csakis Nóri.

Két kézzel túrt a hajába, és hangosan felnyögött. Szerencsére így január végén este kilenckor senki sem volt rajta kívül a parkban. A hintákat magányosan lóbálta a hideg szél.

Mi van, ha nem csak Nóri írt fanfictiont? Mi van, ha Bálint, Auróra vagy Róka is? Esetleg Viktor, hiszen olvasni is szerette őket. Lehet rajta kívül mindenki ezzel foglalkozott. Hiszen Nóriról is tudott mindenki, talán közös csoportcsetük is volt, ahol...

Megrázta a fejét. Nem engedheti, hogy elszaladjon a fantáziája. A tényeknél kell maradnia: Nóri nem más, mint Moonlightcarrot, és erről Viktor meg Auróra biztosan tudtak.

Osszián zsebében újra megrezzent a telefon. Ez már a huszadik rezgés lehetett, amit figyelmen kívül hagyott, de ez rövid volt. Most írtak neki, nem hívták. Osszián felállt a padról és elővette a telefonját.

„Elmentek. Hazajöhetsz.” Írta Auróra. Osszián a zsebébe mélyesztette a telefont, majd lassan hazafelé indult.

Otthon csend és nyugalom várta, és Osszián egy kicsit mérges volt most, amiért békén hagyják. Arra számított, Auróra az ajtóban fog szobrozni és veszekedhetnek, attól legalább enyhülne a nyomás a mellkasában. Végül bement a szobájába, és eldőlt az ágyon. A telefonja feketén pihent mellette. Osszián azt szerette volna, hogy Bálint felhívja, lenyugtassa és ápolgassa a lelkét, de a telefon fekete maradt, mert Bálint most is figyelembe vette azt, amit Osszián két órával ezelőtt szeretett volna.

Valakivel beszélnie kellene. Osszián arra gondolt, milyen jó lenne most, ha az apja otthon lenne. Biztosan képes lenne lecsillapítani a lávaként fortyogó haragot a belsőjében. Arra gondolt, felhívhatná, de inkább elvetette az ötletet, mert haragudni akart még egy jó daraig. Talán örökké. Az biztos, hogy Nórihoz nem fog szólni egy szót sem.

Osszián belevágott a párnájába. Rohadjon meg a világ! A fejére rángatta a takarót és hosszú órák múlva úgy aludt el, hogy egy pillanatig sem tudott örülni annak, hogy bejutott a legjobb tizenkettő közé a shortlisten.

*

Hétfő reggel még mindig fortyogott. Bálinttal is csak pár szót volt képes beszélni. A többiek békén hagyták, Auróra kifejezetten kerülte. Vasárnap az anyja megkérdezte, minden rendben-e. Osszián képtelen volt őszintén válaszolni, csak egy „most nincsen kedvem beszélgetni"-re futotta. Az anyja tudomásul vette, és Ossziánt egyre jobban kezdte idegesíteni az is, hogy náluk mindenki ennyire kibaszottul figyelmes. Hagyják, hogy egyedül dühöngjön. Fogalma sem volt, mit szeretne, semmi sem volt jó.

Amikor meglátta Bálintot a kapu előtt, legszívesebben hozzá bújt volna, hogy a nyakába zokoghasson, de erre itt nem volt lehetőség, szóval csak beleharapott az ajkába, és odasétált a fiúhoz.

– Minden rendben? – kérdezte Bálint őszinte, nyílt tekintettel figyelve Osszián minden rezdülését. Ettől a kedvességtől Osszián szemét fájdalmasan szúrták a könnyek.

– Voltam már jobban is – mondta torokköszörülés után. – Menjünk be.

Osszián úgy érezte magát az osztályához vezető úton, mintha egy temetési menetben gyalogolna. Elfolyt az idő, bukfencet ugrált a gyomra, ha arra gondolt, látnia kell Viktort és Nórit.
Bálint megszorította a kezét, aztán Osszián belépett a terembe, ahol Nóri nem volt sehol, Viktor pedig ott ült a helyén, Osszián mellett.

Osszián megállt a padjánál, és nekilátott kihámozni magát a kabátjából. Viktor egy percig sem hagyta békén, azonnal felé fordult és beszelni kezdett:

– Nóri belázasodott tegnap. Nem is jön ma.

Osszián megvonta a vállát, és a kabátját a hátsó falon lógó akasztók egyikére akasztotta. Viktor folytatta:

– Válaszolhatnál neki. Nagyon sokat írt.

Osszián Viktorra nézett. A fiú komoly arca szokatlan volt az iskolai lámpafényben. Újra fellángolt benne a düh. Bántani akart valakit, hogy levezesse a benne tomboló haragot.

– Nem érdekelnek az irományai.

– Ha meghallgatnád, rájönnél, hogy...

– Nem érdekel sem Nóri, sem te.

– Velem mi bajod?

– A hülye buzizásokon, meg az állandó fanfic küldözgetés mellett? Nem is tudom. Talán, hogy tudtad és nem mondtad el.

Körülöttük egy emberként hallgatott el a terem. Osszián arca égett a figyelem középpontjában, de nem érdekelte.

– Jó, ez igaz, de... – kezdte Viktor. Annyira furcsán komoly volt az arca, hogy Osszián azt érezte, egy idegen beszél hozzá. Ökölbe szorította a kezét, hogy elnyomja a késztetést, hogy orron verje Viktort. Inkább máshogy bántotta:

– Mi nem is vagyunk jóban. Csak Nóri pasija vagy, nem vagyunk barátok – vont vállat Osszián, és levágta magát a székébe. Elégedetten látta, hogy Viktor szó nélkül mozdult, és átült Nóri üres helyére.

Az elégtétel miatt érzett boldogság hamar szertefoszlott. Amikor a becsengetéskor Varga Henrietta megérkezett, Osszián már utálta magát. Mindez persze az irodalomórai teljesítményén is meglátszott. A kicsengetéskor egy kisegyessel gazdagabban nyúlt el a padban, azt hitte, végre megszabadult, de ekkor Varga Henrietta megszólalt:

– Török Osszián, pattanj, és segíts nekem levinni a könyveket a könyvtárba, légy szíves.

Barna erre az első padban hangosan felröhögött.

– Úgy látom, nem kell egyedül cipekedned...

– Jaj, nem azért, tanárnő, csak Simon mondott egy jó viccet.

– Leviszem egyedül – tápászkodott fel Osszián. A legkevésbé sem akarta maga mellé Barnát.

Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Varga Hernrietta megszólalt:

– Minden rendben?

Osszián úgy érezte, mintha a mellkasát szorongatnák. Ettől az apró, kedves gesztustól is majdnem elsírta magát.

– Persze – próbált őszintén a tanárnőre mosolyogni, aki bólintott válaszul. Fájt, hogy ennyire látszik rajta, hogy valami baja van.

Osszián levitte a könyveket a könyvtárba és már visszafelé indult, amikor Varga Henrietta az ajtóban újra megállította:

– Még ha nem tudod, akkor is nagyon sokan állnak melletted. Ha kell, ne félj segítséget kérni.

Osszián csak pislogott. Nem tudta, mit mondjon, és abba sem akart belegondolni, mit jelentenek a tanárnő szavai. Szeretett volna abban hinni, hogy minden egyes diákjának ezt mondja, ha kiegyest kap. Azt a rémisztő gondolatot pedig, hogy a tanárokhoz nem csak a Youtube videó, de akár a Basszián fanficek is eljuthattak, megpróbálta minden erejével az agya egy hátsó zugába elűzni.

A gyötrelmesen hosszú és fárasztó nap után Osszián csakis azt várta, hogy végre bedőlhessen az ágyba. De még egy Facebook értesítés felvillant az éppen elsötétülő kijelzőn. Az álmosságát elfújta a szél, ahogy elolvasta: „Szecska Mester megemlített téged egy bejegyzésben a Basszián fanok csoportban".

Osszián visszafogott lélegzettel az értesítésre nyomott.

„Tegnap este kilenckor elaludtam. Évek óta nem volt velem ilyen, de az új év felborította a belső órámat. Vagy lehet nem is az új év miatt. Amikor felébredtem éjfélkor, egy egészen furcsa álmom volt...”

Osszián meredten bámult a mobil kijelzőjére. Ott volt minden, amit Bálint írt neki a szilveszteri csók után. Olyan sokszor elolvasta már a magának elküldött emailt, hogy kívülről tudta az egészet a csokival, a versekkel, és mindennel együtt. Zakatoló szívvel olvasta végig, az első könnycsepp után gyorsan buggyant elő a második, és Osszián fejében csak az dübörgött, hogy ne most, amikor minden nagyon szar.

„És habár nemsokára szakítunk, szeretném, ha utána is beszélnénk. Hiányoznál. Kérlek, ne tűnj el az életemből!”

Osszián a kézfejével törölte le a könnyeit. Hát ezt is elvették tőle, nem csak az első csókját, hanem élete első igazi szerelmeslevelét is. Sósavként marta szívét a csalódás. Ebben a bejegyzésben minden benne volt: hogy Bálintnak mennyire fontos; hogy megegyeztek, hogy szakítanak; hogy Osszián meleg. Előbújtatták az akarata ellenére. Nem számított, hogy mindenki így is azt hitte, meleg, mert az áljárás csak színjáték volt.

Osszián félredobta a telefont, és a hajába túrt. Ki nézhette meg a Bálinttal folytatott beszélgetéseiket? Azonnal eszébe jutott a tesióra, amikor hozzányúltak a telefonjához, de az még bőven azelőtt volt, hogy Bálint leírta volna az üzenetet, hiszen akkor még meg sem egyeztek az áljárásban. Azóta észre sem vette, hogy hozzányúltak a cuccához.

Felidéződött benne az Auróra fiókjában pihenő óvszeres doboz. Mi van, ha az ugyanaz volt, mint ami az ő táskájában pihent? De Auróra miért venné el az óvszert? Miért csinálná a suliban, amikor itthon könnyebben hozzányúlhat a cuccaihoz. Vagy pont ezért, hogy ne legyen gyanús? Hiszen a húga beszélte rá Bálintot az áljárásra. Tudta, hogyha a cuccához nyúlnak, Osszián is bele fog egyezni. Lehet, hogy Nóri is benne volt. Vagy Viktor, éppen ő volt akkor a hetes, aki vigyázott a kulcsra.

Osszián a fejére rántotta a takarót. Szerette volna, ha leállnak a gondolatai, csak aludni akart. Napokig, hetekig. Elő se mászni innen mondjuk a nyári szünetig. Vagy aludhatna örökké, akkor végre mindenki békén hagyná és...

Auróra kopogás nélkül rontott be Osszián szobájába.

– Baszki, baszki, baszki. Úgy sajnálom – térdelt le Osszián ágya mellé, és megpróbálta lefejteni a fejéről a takarót, de Osszián erősen szorította. – Hé, tudom, hogy szar, de ezt nem hagyjuk annyiban. Fogalmam sincsen, hogyan szerezte meg, de...

Osszián mégis lerántotta a fejéről a takarót. A nyitott ajtón át beáradó fény szürkére színezte a feketeséget.

– Meg se kérdezed, hogy igazi-e? – Karcosan szólt a hangja, bántotta a fülét. Auróra mozdulatlan körvonalakkal tornyosult az ágy mellett, nem látszottak az arcvonásai. Osszián folytatta: – Talán azért nem, mert tudod. Már olvastad.

– Nem értem...

Osszián idegesen szuszogott fel.

– Benne voltál, igaz? Meg Nóri, meg Viktor. Együtt csináltátok az egészet. Azt nem tudom, miért. Talán vicces volt akaratom ellenére coming outoltatni. Vagy...

– Tényleg nem értem, miről beszélsz – rázta Auróra a fejét.

– A képeknél is biztosan Nórit meg Viktort vetted rá, így minden össze is áll. – Osszián öröm nélkül nevetett fel. – Hát persze, jó volt nézni, hogy valóra válik a hülye shipetek, mi?

– Dehogy, én nem...

Osszián hagyta, hogy a haragja bántó hazugságként szülessen újjá:

– Hát remélem, jól szórakoztatok, mert ennyi volt. Megegyeztünk Bálinttal, hogy megvárjuk a shortlistet, aztán szakítunk. Hosszabb idő, több dráma.
Úgy köpte a szavakat, hogy elfelejtse, mennyire fáj a tartalmuk.

– Mi lenne, ha megnyugodnál és végighallgatnál, hogy...

– Mi lenne, ha kitakarodnál a szobámból? – mondta Osszián, és visszarántotta a fejére a takarót.

– Nem csináltam semmit. Nem fényképeztem, nem posztoltam, nem olvastam el egyetlen üzenetet sem. Annyit tudok, amit elmondtál.

Osszián a takaró alól szólalt meg:

– Kivették az óvszert a táskámból.

– És?

– És nálad pont ugyanolyan van.

– Azt anya adta, kérdezd meg tőle – csattant Auróra. – Mi a szart akarnék kezdeni az óvszereddel?

Osszián megrázta a fejét.

– Fogalmam sincsen. Posztoltad Bálint vallomását is. Benne van, hogy meleg vagyok, hogy megrendeztük és tudtuk, hogy szakítunk majd. Minden és...

– És mégis miért csináltam volna ilyet?

– Nem tudom. Haragudtál Devecseri miatt, vagy Róka miatt vagy csak viccesnek tűnt.

Auróra hangja remegett a visszatartott dühtől.

– De ez egyáltalán nem vicces. Miért gondolsz rólam ilyeneket?

Osszián felsóhajtott.

– Mint amikor azt mondtad, anya vár a kilátóban fent és...

– Az ég áldjon meg, hat éves voltam. Fogalmam se volt, hogy beveszed, és fent fogsz ragadni.

Osszián számtalan hasonló régi emléket tudott volna felsorakoztatni. Hülyének érezte magát, amiért egy pillanatig is bízott a húgában.

– Mindig is szerettél kicseszni velem – morogta.

– Azt hittem, barátok vagyunk. Mostanában olyan jól...

– Hát nem vagyunk. Nem barátom olyan ember, aki a hátam mögött...

– Nem csináltam semmit a hátad mögött, fogd már fel!

– Jó, mindegy. Akkor is tudtad, hogy Nóri Moonlightcarrot. Miért nem mondtad el?

Auróra elhallgatott. Osszián szerette volna látni az arcát, de sötét volt, így nem bújt elő a takaróból. Auróra lassan pergő másodpercek után válaszolt:

– Mert azt akartam, hogy ő mondja el neked. Hogy elmagyarázza és meg tudjátok beszélni.

Osszián megrázta a fejét.

– Tudod mit, nem érdekel Nóri, nem érdekelsz te sem, és nem érdekel Bálint sem. Elegem van mindenkiből. Most meg tényleg elmehetnél.

Osszián hallotta Auróra sóhaját, ruhasusogását, és távolodó lépteit.

– Csak... csak gondold át, jó? – szólt vissza Auróra, majd kattant a kilincs.
Osszián végre kidugta a fejét és mélyet lélegzett. Túl nagy volt a csend. A belsőjében dörömbölő gondolatok halkan zizeregtek, és azt várták, mikor törjenek rá.

Osszián most már az előző beszélgetésért is utálta magát. Kellett valaki, aki segít rendbe tenni a gondolatait és megnyugodni.

Elővette a telefonját és tárcsázta az apja számát. Fél tíz volt, Osszián remélte, hogy nem túl késő, de a telefon hosszú csengetések után szétkapcsolt. Osszián egy pillanatig gondolkodott, majd újra próbálkozott, de megint ugyanez történt. Az apja nem vette fel.

Hátra vágta magát az ágyon, és belebámult a világító csillagokkal szaggatott sötétségbe.

Az apja is cserben hagyta. Nem elég, hogy karácsony óta nem jött haza, de fel sem veszi a telefont. Pedig ők mindig felvették egymásnak. Megmásíthatatlan, kimondatlan egyezség, úgy állt köztük, mint a legerősebb összekötő kapocs. Hétköznap este tíz, vajon mit csinál az apja? Mi van, ha szeretője van? Az is lehet, hogy azért nem jött haza, mert elválnak, csak nem tudják, hogyan mondják el. Sőt, még másik családja is lehet Németországban. Sose jönne rá senki.

Osszián felbámult a világító csillagokra. Lassan, megbabonázott mozdulatokkal mászott ki a takaró alól és sétált ki a létráért. Nem érdekelte, hogy zörög, hogy hangos, hogy felver mindenkit, de kiráncigálta a falba rejtett tárolóból a fémlétrát, odaállította a szobája közepére, és felnyúlt az első csillagért. Meglepően puha volt a tapintása. Osszián rámarkolt és letépte a plafonról, aztán lehajította a földre. Nem is fájt, így felnyúlt a következőért, majd az azutániért, újra és újra.
Negyvenkilenc csillag hullott a szőnyegre és a parkettára. És Osszián, amikor negyedórával később az ágyban feküdt teljes sötétségben, akkor végre úgy érezte, tett valamit. Majd a következő pillanatban elsírta magát.