Huszadik fejezet, amelyben Bálintnak születésnapja van

Bálint hangja recsegve szólt a kaputelefonból:

– Szia! Hoztam magammal egy Rókát is.

– Oké – mondta Osszián, majd megnyomta a gombot, aztán Aurórához fordult, aki a tükör előtt fésülködött.

– Mi van? – nézett rá a húga a tükör üveglapján vezetve a tekintetét. Hosszú, fekete hajában lágyan és hangtalanul siklott a hajkefe.

– Mentek valahová Rókával?

– Lehet. – Osszián hallgatott, Auróra folytatta. – Talán el akarom neki mondani. Ő is olyan sok mindent elmondott nekem.

– Ez nem adok-kapok meccs. Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – csúszott ki Osszián száján. Auróra csak sóhajtott egyet, de nem válaszolt semmit.

Az ajtón felhangzott a kopogás, így Osszián lenyomta a kilincset. Bálint mosolyogva állt előtte, télillatot hozott, arcára vörös foltokat csókolt a hideg szél. Róka mögötte toporgott. Osszián mindig meglepődött, ha az egyébként magabiztos Rókát idegen helyzetben találta. Folyton rá kellett jönnie, hogy Róka is tud ideges, zavart vagy tétova lenni.

– Gyertek be – mondta Osszián szélesre tárva a bejárati ajtót.

Miközben levették a kabátjukat és a bakancsaikat, Auróra és Róka arról beszélgetett, hogy mit terveznek erre a napra, de Osszián nem tudott lépést tartani a szavaikkal, mert Bálint magas alakjának látványa minden mást kitörölt a fejéből.

Aztán arra eszmélt, hogy Róka Auróra körme fölé hajol.

– Tényleg jó lett. Látod, a rózsaszín jól illik a feketéhez.

Auróra vidáman bólogatott, mire Bálint is odahajolt hozzájuk.

– Hű, ez tök szép – mondta őszinte ámulattal.

– Kifessem a tiédet is? – kapott az alkalmon Auróra, aki régebben Ossziánét is kifestette, de Osszián nem szerette a körömlakkot, mert néha lerágta a körmét. Utálta, ha szétáradt a szájában a keserű íz.

Bálint a saját körmére nézett, aztán vissza Auróráéra. A lány folytatta:

– Ha nem tetszik, bármikor lemoshatod.
Bálint még mindig tétovázott, végül megrázta a fejét.

– Kösz, de inkább nem.

Bálint nem sokkal később Osszián ágyán ült kezében egy könyvvel, és olvasott. Osszián rajzolás közben figyelte a tekintetét, az arca apró változásait, az ujja rezdülését. Bálint mintha egy másik világba merült volna, mélyen a könyv lapjai közé, és Ossziánnak hirtelen kedve lett társul szegődni mellé a kalandra. De ehelyett megrázta a fejét, és újra munkához látott. A szénceruza lassan siklott a papíron, Osszián szerette a hangját.

Összerezzent, amikor a semmiből Róka tűnt fel a küszöbön. A fiú szótlanul Osszián mögé sétált, és nézte, ahogyan rajzol. Osszián utálta, ha rajzolás közben figyelték, pedig Endre bá is sokszor csinálta az órán, de ilyenkor azonnal feléledt a lámpaláza, mindig megremegett a keze, és minden húzott vonal sokkal rosszabbul sikerült.

– Megtennéd, hogy nem bámulsz? – morogta.

– Bocs, azt hittem, lehet. A rajzolós-festős filmekben mindig így nézik a másikat munka közben – mondta Róka, és összefűzte a mellkasán a karját. – Tényleg zavar? Idegesít? – Azzal még közelebb hajolt Ossziánhoz, aki dühösen fordult Róka felé.

– Balázs, viselkedj! – szólalt meg Bálint, de fel sem pillantott a könyvből.

Osszián egy pillanatig nem értette, kinek szól a mondat, aztán Róka elfordult, és Osszián szegényes könyvgyűjteményét vette szemügyre.

Osszián visszafordult Bálinthoz. A fiút figyelte. A moccanó szemöldökét, a néha öntudatlanul néma szavakat formáló ajkát, az arcára kiülő vöröslő zavart, ami végigfutott a nyakának puha bőrén, le egészen Bálint pólója alá. Osszián mocorgott a széken, majd lehunyta a szemét, nagyot lélegzett és mélyen kifújta a levegőt. Folytatta a munkát. Keze újabb erővel lendült neki, hogy megörökítse a látványt, már a papír felett volt, amikor Auróra lépett a szobába.

Osszián rezignáltan tette félre a szénceruzát az asztalra.

– Megtennéd, hogy kitessékeled innen a pasidat? – fordult a húgához.

– Csak pisilni mentem, és máris összekaptatok? – sóhajtott lemondóan Auróra, aztán Róka mellé sétált.

– Dehogy, csak megpróbáltam megnézni a rajzát – sóhajtott Róka.

– Azt utálja – mondta Auróra.

– Most már tudom. Gyere, hagyjuk magukra a szerelmes pacsirtákat.

Auróra és Róka már kiléptek az ajtón, amikor Osszián sietve utánuk szólt:

– Hagyjátok nyitva az ajtót, a tiedet is, Au!

Róka felröhögött.

– Ezt nem hiszem el – bámult Ossziánra Auróra a küszöbről. – Most komolyan azt hiszed...

– Mi lenne, ha lelépnénk innen? Szerintem azzal mindenki jól jár – mondta Róka Aurórának, aki bólintott, majd becsukta maga mögött Osszián szobájának ajtaját.

Osszián sóhajtva megrázta a fejét. Inkább Bálinthoz fordult, aki őt fürkészte. Pillantásuk egy hosszú másodpercre összefonódott, majd Bálint visszafordult az ölében pihenő könyvhöz, Osszián pedig a rajzlapjához.
Minden vonással egyre mélyebb csend ült közéjük, de Osszián ezúttal nem bánta. Bálint fájdalmasan szép volt fehér bőrével a zöld ágytakarón, és Osszián minden eltelt pillanattal egyre határozottabban érezte, hogy meg kell csókolnia Bálintot.

– Én megnézhetem a rajzot? – kérdezte Bálint, mire Osszián bólintott.

– Persze, de még nagyon vázlatos.

Bálint könyvjelzővel megjelölte a könyvet, az ágyra tette, majd Osszián mellé sétált, és odahajolt a papír fölé. Osszián megszédült a hirtelen jött közelségétől.

– Izgalmas látni, ahogyan az üres lapra került vonalaid megelevenednek.

– Az is lehet, hogy szörnyű lesz – köszörülte meg a torkát.

– Azt nem hinném – mosolygott le rá Bálint, és Osszián szívét elöntötte a hála. Nem csak a kedves szavak miatt, de azért is, mert azt érezte, Bálint hisz benne. Végre valaki tényleg hisz benne.
Szinkronban mozdultak. Bálint lehajolt, Osszián felnyújtózott ültében. Bálint csókja az első pillanatban megnyugvást hozott, aztán további szükséget. Osszián kitapogatta a kezével az asztal sarkát és rátette a szénceruzát. Próbálta távol tartani a kezét Bálinttól, nehogy összemaszatolja a fiút a szürke ujjlenyomataival.

A rajztömbje szánkázva csúszott le a térdéről, majd hangosan csattant a parkettán. Osszián megfogta Bálint derekát, és az ölébe húzta. Csók simult az ajkuk alá, egymás illata bújt az orrukba, Bálint selymes haja Osszián tenyere alá kúszott. Már meg is felejtkezett a szenes ujjairól.

Aztán benyitott Auróra.

– Elmegyünk... Hoppá, még jó, hogy becsuktam – vihogott fel, majd visszacsukta az ajtót.

Osszián Bálint homlokának támasztotta a sajátját.

– Lebuktunk – mosolygott Bálint, de Osszián nem válaszolt, csak újra megcsókolta.

*

Osszián a videócset túloldalán Nórit nézte, aki ceruzával a kezében rajzolgatott az íróasztalánál miközben beszélt:

– Azt mondta, a következő ultrahangon, ami csütörtökön lesz, már meg tudják mondani a baba nemét.

Nóri nem nézett a képernyőre, de Osszián hallotta a hangján, hogy mennyire meg van bántódva. Mélyre bújt, egeszen közel a rajzlapjához, így csak a szőke haja látszott. Ossziánt érdekelni kezdte, vajon min dolgozik.

– Anyukád mit szólt?

– Neki még nem mondta el. Azt kérte tőlem, hogy még várjunk vele egy kicsit. Csak tudnám, nekem miért kellett elmondania – rázta meg a fejét, a mozdulattól a szemüvege lejjebb csúszott az orrán. Remegő kézzel igazította meg.

– Abban igazad van, hogy nem kellett volna egy ennyire fontos dolgot rád bíznia. De talán csak örült, és meg akarta osztani valakivel – próbálta Osszián lehűteni Nóri haragját.

Nóri felszusszant. A radírjával erőteljesen tépte a papírt, majd elfújta a leszakadó, apró szürke koszokat.

– Fogadjunk, hogy fiú. Két lány után kap egy kisfiút. Legalább az új családja szuper lesz – morogta Nóri. Ossziánnak Nóri keserűsége úgy fájt, mintha nyílt sebre sót szórnának.

– Neked mondta el, nem másnak. Biztosan nagyon fontos vagy neki – mondta Osszián.

Nóri idegesen kapta fel a fejét, és  bámult bele a kamerába. Haja ziláltan állt szerteszét, nyoma sem volt a mindig szépen kifésült lófaroknak. Osszián egy pillanatra azt hitte, a lány dühösen kiabálni fog vele, de Nóri csak nagyot sóhajtott, megrázta a fejét, és alig láthatóan elmosolyodott.

– Köszönöm, hogy segíteni próbálsz.

– Én csak... szeretném, ha jól lennél.

Nóri szemüvegének keretén megcsillant a lámpa fénye. Ossziánnak tetszett ez a melegbarna szín. A remény jutott róla eszébe, mert legutóbb rajzfakton érzelmeket festettek. Nóri rajzán aznap minden kék és fekete volt, de Osszián hiába kérdezgette, a lány akkor nem nyílt meg neki.

– Nem azt mondom, hogy bocsáss meg neki mindent. Csak hallgasd meg, még az is lehet, minden jóra fordul.

Nóri mosolya kiszélesedett.

– Annyira szeretem az optimizmusodat.

Osszián csak vállat vont, és somolyogva visszafordult a rajzhoz, amit tegnap Bálintról kezdett el.

– Inkább mesélj, mi volt Bálinttal.

Osszián egyből elpirult. Fogalma sem volt, hol kezdje. Vajon melyik részletek érdekelhetik igazán Nórit?

– Elkezdtem róla a rajzot, de nem jutottam sokra… de legalább matekoztunk is, meg beszélgettek Anyával – felelte sietve.

– Hú, micsoda produktív nap.

Osszián bólintott, aztán egy nagy levegő után megszólalt, mert végre volt valaki, akivel őszintén megoszthatta Bálintról a gondolatait, érzéseit:

– Annak ellenére, hogy az áljárás kezdetekor megegyeztünk, hogy nem lesz semmilyen csók, a nap fele ezzel telt el – nevette el magát égő arccal Osszián.

– Ezt ismerem. Amikor összejöttünk Viktorral nálunk is ez volt – bólogatott mindentudóan Nóri. – Viszont... mi lesz az álszakítással? Meg fogjátok csinálni?

Nóri a ceruzája végét rágcsálva nézett a kamerába.

– El szeretném neki mondani, hogy ne szakítsunk – bólintott Osszián határozottan. – Csak még nem találtam meg a megfelelő időpontot.

Szívet melengető érzés volt Nórival végre mindenről titkolózás nélkül beszélgetni.

Nóri elmosolyodott, majd visszafordult a rajzához, és újra munkához látott. Osszián somolyogva nézte a lányt a túloldalon. Nóri homlokán egy halvány, szürke grafitfolt nyújtózott békésen.
Osszián tudta, hogy Nóri már tavaly is rengeteget küzdött a pályázatért. A shortlistről esett ki, ott volt a legjobb tizenkettő között, ahová Osszián be sem került.

– És ti mit csináltatok Viktorral a hétvégén? – szólalt meg olyan témát keresve, amivel nem lőhet mellé.

– Összevesztünk, hála apámnak. Ő is megpróbált megnyugtatni, de sokkal bénábbul csinálja, mint te, úgyhogy elküldtem a francba. – Osszián szótlanul figyelte Nórit, aki felsóhajtott.

– Tudom, tudom, nem kell így nézned. Bocsánatot fogok kérni tőle, de előbb veled akartam beszélni. Reméltem, hogy lenyugtatsz.

– Sikerült?

– Azt hiszem, igen – fújta ki a levegőt Nóri, majd félretette a ceruzáját, felemelte a rajzlapot, és lerázta róla a maradék radírdarabkákat.

– Megmutatod, mit rajzoltál? – kérdezte Osszián.

– Persze.

A kamera felé fordított fehér rajzlapon egy ágas-bogas grafiterdő szürkéllett, hófehér holddal a háttérben. Osszián szívébe ezúttal mély irigységet karmolt az elégedettségért felelős kismacska.

– Ez nagyon jó lett – mondta száraz torokkal. Nóri emberalakokban ugyan nem remekelt, de tájképekben és csendéletekben utolérhetetlen volt.

– Alig várom, hogy kihirdessék a shortlistet – sóhajtott Nóri.

– Én is – mondta Osszián. Szívből remélte, hogy mind a ketten tovább fognak jutni.

*

Osszián megtorpant a kirakat előtt. Bálintra pillantott, aki nagyot nyelt. Osszián szerette volna összefűzni az ujjaikat, de itt a főutcán ez egyenlő lett volna a halálos ítélettel. Bálint végül elszántan Ossziánra pillantott.

– Menjünk be.

– Biztos?

Bálint bólintása meggyőzőre sikerült, így lesétáltak az üzlet kőlépcsőin, és beléptek az ajtón. A csengő hangosan csilingelt végig az apró helyiségen, majd egy szakállas, huszonéves srác lépett elő az üzlet végében lévő, függönnyel elválasztott helyiségből. Pólója alól tetoválások sora bújt elő. Osszián ottfelejtette pillantását a mintákon egy pillanatra.

– Miben segíthetek?

Osszián tudta, hogy ez az a pillanat, amikor Bálint még meggondolhatja magát, még meg nem történtté tudja tenni a dolgokat, de Bálint magabiztosan lépett előre, és kezet nyújtott.

– Fazekas Bálint vagyok, beszéltünk telefonon.

– Ó, igen, szia, én meg Geri vagyok – rázta meg a felajánlott kezet a srác. – Készen állsz?

Osszián meglepetten pislogott. Fogalma sem volt, hogy Bálint ennyire komolyan készült erre az alkalomra, hogy még időpontot is egyeztetett.

Ugyanis vasárnap este Bálint egyszer csak megkérdezte:

„Eljönnél velem valahová kedden? Akkor lesz a szülinapom.”

És ez nagyon spontánnak hatott Osszián számára.

„Persze, szívesen. Hová megyünk?”

Kérdezte, de Bálint hárított és Osszián kedd suli utánig nem kapott rá választ, hogy Bálint mire készül. Csak a buszon tudta meg, hogy egy tetoválószalonba jönnek, ahol Bálint nem tetoválást, hanem fülbevalót szeretne lövetni magának.

– Róka ajánlotta a helyet, a srác Róka bátyjának volt az osztálytársa, és elvileg nagyon jófej – mondta Bálint, miközben a buszon ültek.

Osszián bólintott, és kinyögött egy okét. Nem tudott koncentrálni, mert Bálint karja az övének simult, és habár mindketten téli kabátot viseltek, Osszián érezni vélte a Bálintból áradó forróságot. Bálint mellette lazának és nyugodtnak látszott, de a térde ütemes rándulása elárulta, hogy ideges.

– Mit fognak hozzá szólni a szüleid? – kezdete Osszián.

– Nem érdekel. Tizennyolc vagyok – vont vállat Bálint. Ossziánra mosolygott, de a határozottsága mögött ott ült a szemében a kétség. Osszián elgondolkozott, hogy vajon most azt látja-e, hogy Bálint „lerendezi" a szüleit, ahogyan ígérte.

Az ideges ficergés Osszián gyomrában még tovább nőtt, miután Bálint beült egy kényelmesnek tűnő bőrszékbe, Geri pedig fölé hajolt, és a fülcimpáját vizsgálgatta.

– Mindkettőt, igaz?

– Aha.

Amíg Geri a fülbelövőt készítette elő, Bálint kezébe adott egy dobozt, tele apró fülbevalóval.

– Műanyag, fémmentes borítás, így nem leszel allergiás. A lövés után hat hétig ne vedd ki, de néha mozgasd meg. A hat hét leteltével kicserélheted bármilyen másik fülbevalóra – mondta Geri, majd felállt és arrébb sétált.

 Amíg Bálint a fülbevalókat nézegette, Osszián közelebb somfordált.

– Ez milyen? – mutatott Bálint egy apró, kék fülbevalóra.

– Nekem tetszik.

– A rózsaszínt kihagynám, apám így is eléggé ki lesz. De a kék az fiús szín, nem? – nevetett fel Bálint idegesen, majd a hajába túrt. – Baszki, utálom a tűket.

– Akkor tetkót soha ne csináltass – mutatott Osszián az egyik állványon pihenő gép felé.

– Nem fogok – rázta meg elsápadva a fejét Bálint. Osszián elnevette magát. – Te szeretnél tetkót?

– Lehet. Egy ceruzát, vagy valamilyen rajzolós mintát magamra tetováltathatnék.

– Van rengeteg sablonom – jegyezte meg Geri, majd Bálint térde mellé húzta a fekete gurulós, támla nélküli székét és lecsüccsent rá, kezében a fülbevaló belövő szerkezettel.

– Csak vicceltem. Asszem – visszakozott Osszián gyorsan.

– Oké – mondta Geri, de a fejével a bejárat melletti kis asztal felé intett. – Van ott az a piros mappa, látod? Na, az tele van mindenféle sablonnal. Megnézheted, ha gondolod.

Osszián lába magától indult a javasolt irány felé, de Bálint elkapta a csuklóját.

– Maradj itt, jó?

Osszián bólintott, Geri pedig elmosolyodott.

– Csak nyugi, egyáltalán nem fog fájni – mondta. Osszián hitt neki, mert Geri tapasztaltnak látszott. A bal fülében hat karika és egy fültágító is ott sorakozott. Geri egy tűhegyű filccel apró pontot rajzolt Bálint fülcimpájára.

– Nem szeretem a tűket.

– A belövő nem vészes – mondta Geri, miközben Bálint állát fogva oldalra forgatta a fejét, hogy megnézze, jó helyre jelölte-e a pontokat.

Amikor Geri a kezébe vette a belövőt, Bálint még erősebben kapaszkodott Osszián csuklójába. Összeszorított szeme körül puha ráncok futottak, és Osszián megint rajzolni szeretett volna. Bálint ujjai közé fűzte a sajátjait, éppen akkor, amikor az első fülbevaló a helyére került.

Bálint kifújta a levegőt, majd kinyitotta a szemét.

– Hú, ez tényleg nem vészes.

– Mondtam – vigyorodott el Geri, majd kettő pillanattal később már be is lőtte a bal cimpába is a fülbevalót.

Geri ezután mindent újra elmondott, hogy Bálintnak mire kell figyelnie a seb miatt, aztán Bálint fizetett, és tíz perc múlva ki is szabadulhattak a téli napsütésbe. Hideg volt, de szerencsére elállt a szél. Osszián hálás volt nulla fokért a mínusz tíz helyett.

– Most merre? – kérdezte Bálintot, aki a fülbevalóit simogatta, és elégedetten vigyorgott a kirakat tükrébe, ahogyan megnézte magát.

– Nézzük meg a Dunát!

A part csak öt percnyire volt, de lassan sétálva tízig is el lehetett nyújtani. Osszián, ha felnézett Bálintra, az arcélét látta, meg a kipirult foltokat az arcán, amiket a hideg simított oda, és másra sem tudott gondolni, hogy inkább ő szeretné Bálintot vörösre csókolni a hideg helyett. Ma még egy csókra sem volt alkalmuk, de a Duna és a Rába összefolyásánál meghúzódó kis sziget a földig érő fűzfáival reményt adott Ossziánnak.

Bálint olyan hirtelen torpant meg, hogy Osszián észre sem vette. Úgy kellett visszalépdelnie mellé.

– Beugrom ide – mutatott Bálint a jobb kéz felől nyíló boltajtóra. – Megvársz? Két perc lesz.

– Oké – mondta Osszián, majd a fal mellé húzódott.

Bálint valóban megjelent két perc múlva, és mosolyogva igazgatta a hátizsákja pántját.

– Mit vettél?

– Titok – mosolygott Ossziánra, majd elszaladt a Duna felé.

Osszián szerette a Dunát, még ha az ő tízemeletesük viszonylag messze is volt a folyótól, de hozzá tartozott a városhoz a Duna-parti séta. Bárcsak ne tél lenne, akkor ki lehetne ülni a lépcsőkre, bámulni a kacsákat, és zavarban lenni a rengeteg csókolózó szerelmespár mellett.

– Jössz? – reppent fel Bálint kurjantása a varjakkal együtt, így Osszián egy megadó sóhaj után futásra kapcsolt. A sziget egyik pirosra mázolt, lepattogzott festékű padjánál érte utol Bálintot. Amikor lehuppant, Osszián arra gondolt, végre itt lesz a tökéletes alkalom, hogy odaadja az egész nap a táskájában hurcolt ajándékot, de még mielőtt mozdulhatott volna, Bálint előhúzott a táskájából két sört, és az egyiket Osszián kezébe nyomta.

– Életem első söre, amit én vettem. Mindenképpen veled akartam meginni – mosolygott Bálint. Osszián kibontotta a sörösdobozt, és belekortyolt. Nulla fokban a szabadban sörözni egy tízes skálán tizenegynyire volt hideg, de Osszián nem bánta.

A Radó-sziget csendes volt körülöttük, a nap lassan lenyugodni készült, narancs fénye széttöredezve bújt át a fák ágai között.

– Odaadhatom az ajándékodat?

– Persze – felelte Bálint, és maga mellé állította a sörösdobozt, majd feljebb csúszott a padon.

Osszián a könyvet saját maga által festett fehér-piros-kék színű papírba csomagolta, ami illett a borítóhoz. Bálint csendben bontotta. Hosszú ujjai néha meg-meg rezzentek izgalmában.

– Hű – mondta, amikor rápillantott a borítóra.

– Olvastad már? – kérdezte Osszián riadtan.

– Még nem, de tervezem. Nyugi, nincsen meg – nevetett fel. – Te elolvastad?

– Nem, de jó értékeléseket láttam róla. Meg Auróra is ajánlotta, amikor az áljárásról beszélgettünk.

– Összejönnek, mi? – rázta a fejét Bálint somolyogva, miközben a könyvet forgatta a kezében, és megnézte a hátulsó borítóját is.

– Össze hát – felelte Osszián halkan, aztán közelebb csúszott. Nagyot nyelt, és végre belevágott abba a témába, amire a Nórival való beszélgetés óta készült. – Ha tudtad volna, hogy ez lesz a vége, akkor is belementél volna az áljárásba?

– Reméltem, hogy ez lesz a vége. – súgta Bálint, majd a padra tette a könyvet és közel hajolt. Sárgászöld szeme komolyan figyelte Ossziánt, aki zavarba jött a tekintet súlya alatt. – Ez a vége? Holnap tizenötödike lesz.

Osszián nem tudott ellenállni tovább, csak előre dőlt, és csókot nyomott Bálint hideg ajkára, hátha akkor Bálint végre befejezi a túl közelről bámulást.

– Ez mi volt? – pislogott Bálint.

– Csók? – nyögte Osszián.

– Ez csak puszi, megmutatom, milyen az igazi csók – simította Bálint Osszián tarkójára a tenyerét.

– És ha jön valaki?

– Szürkület, mínusz két fok... de kivételesen jó hallásom van, fülelni fogok.

Osszián hagyta, hogy a hidegen egymásra simuló ajkuk átforrósodjon, miközben a saját dörömbölő szívverésén és Bálint sóhajain kívül semmi mást sem hallott.

– Nem akarok szakítani – súgta Osszián pár perc múlva, amikor elvált az ajkuk.

– Én sem.

Osszián megkönnyebbülve felsóhajtott. Bálint elnevette magát, majd újra belekortyolt a sörébe.

– Kezd hideg lenni.

Osszián bólintott, mégsem mozdult egyikük sem. Csak ültek a csendben, sokkal közelebb egymáshoz, mint az illendő lett volna, és somolyogtak maguk elé. Osszián imádta ezt a pillanatot, és legszívesebben örökké elnyújtotta volna, de a világ nem állt meg a kedvükért.

Amikor a nap teljesen lebukott a fák mögött, Bálint elpakolta a könyvet a táskájába, összelapította a sörös dobozt, és célba lőtte a legközelebbi kukába. Végül lassan elindultak a buszmegálló felé, ahol el kellett volna búcsúzniuk, de három busz is elment mellettük, mire végre elhatározták, hogy a következőre Osszián mindenképpen felszáll. Amikor a sarkon befordult a busz, Osszián nagy levegőt vett.

– Holnap találkozunk, és ha tudom, majd elviszem az ajándékod másik felét.

– Milyen másik felét? – gyűlt izgalom Bálint hangjába, miközben a busz begördült Osszián mögé a megállóba.

– Rajzoltam neked – mondta, miközben kinyílt mögötte a busz ajtaja.

Osszián integetett, aztán sietve felszállt a buszra, és elfoglalta az ajtóhoz legközelebb eső helyet.

– Jövök. Szeretném most megkapni – huppant le mellé az ülésre Bálint vigyorogva.

Osszián pislogott párat, aztán elnevette magát. A buszon tovább nyúlt köztük a csend, de boldog csend volt ez, főleg azután, hogy Bálint összekulcsolta az ujjaikat, és a kabátja zsebébe rejtette.

Amikor leszálltak, Ossziánnak nem volt kedve elengedni Bálint kezét, de túl sokan jártak az utcán. Bálint a háztömbök között sétálva elővett még egy doboz sört, és Osszián felé nyújtotta, aki megrázta a fejét. Bálint szótlanul vállat vont, és kibontotta magának. Osszián nem akart semmit sem szólni. Az, hogy Bálint a házibuliban józan maradt, most meg egy iskolai hétköznapon akár egyedül is sörözik, sokat elárult neki Bálint helyzetéről.

Bálint, mintha meghallotta volna Osszián gondolatait, magyarázkodni kezdett:

– Egyszer vagyok tizennyolc. Persze nem berúgni akarok, csak végre magamnak vehettem sört.

Osszián szótlanul sétálva figyelte Bálintot, aki most megint a laza, nemtörődöm, iskolai Bálinttá vált mellette.

– Izgulsz, mit szólnak a szüleid a fülbevaló miatt? – csúszott ki Osszián száján a kérdés.

Bálint idegesen felnevetett.

– Dehogy. Végülis felnőtt vagyok, azt csinálok, amit akarok. Az én testem. Ha akarnám, még a hajamat is megnöveszthetném vagy felvehetnék lila inget vagy... – Bálint idegesen felnevetett, és a hajába túrt. Aztán egy sóhaj után folytatta. – Jó, igazából rohadtul be vagyok tojva, hogy apám mit fog szólni hozzá. De ezt már évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy megteszem. Köszönöm, hogy eljöttél velem.

– Örülök, hogy engem hívtál.

Megkönnyebbültek, amikor bejutottak a lépcsőházba, mert itt már nem fújt téli szél, és a hőmérséklet is plusz fok fölé emelkedett. A lift működött, így végigcsókolózták az időt, míg a tizedikre értek. Szerencsére nem tört rájuk senki.

Amikor beléptek az ajtón, a lakásban csend honolt. Fél hetet mutatott a falióra, és Osszián azon kezdett aggódni, hol lehet Auróra, de Bálint átkarolta hátulról. Osszián megfordult az ölelésében. Az előszobai lámpa fényében Bálint kék köves fülbevalói szokatlanul csillogtak.

– Nem tudom eldönteni, mit szeretnék jobban. Az ajándékomat megkapni, vagy ezt... – Azzal Bálint Osszián szájára hajolt, és újra elvesztek pár csókolózós percben. Ossziánnak fogalma sem volt róla, hogy ez ennyire jó érzés lehet. Legszívesebben végigcsókolózta volna a hátralévő életét Bálinttal.

– Kérem a rajzom – lehelte Bálint Osszián fülébe nem sokkal később.

– Oké, gyere – fogta kézen Osszián Bálintot.

A szobájába érve felkattintotta a lámpát. Odabent a szokásos rendetlenség uralkodott, az ajándék pedig a mappában lapult a többi rajz mellett. Osszián a fehér hátlapjával felfelé adta át. Ezen dolgozott egész vasárnap és hétfőn is. A hétvégi rajz volt az: Bálint könyvvel a kezében ült és olvasott. Osszián annyira elégedett volt vele, hogy úgy döntött, meg fogja festeni. És ha megnyeri a kiállítást, ez a festménye mindenképpen kint lesz a hófehér falon, hogy mindenki láthassa, milyen is Bálint valójában.

Bálint széles mosollyal vette a kezébe a rajzlapot, majd megfordította. A mennyezeti lámpa árnyékokat simított a szeme alá és a lassan halványuló mosolya szegletébe.

– Nem tetszik? – kérdezte riadtan Osszián.

Bálint megrázta a fejét.

– Nagyon szép, köszönöm.

Osszián látta már Bálintot örülni egy rajznak, de most kényszeredettnek tűnt a mosolya, ahogyan leeresztette a rajzlapot a kezéből.

– Elmondod, mi vele a baj? – kérdezte Osszián halkan.

Bálint megrázta a fejet.

– Semmi. Hülyeség.

– Az nem lehet. Az, amit érzel, semmiképpen sem hülyeség.

Bálint felsóhajtott, majd előre lépett párat, és leült az ágyra. A rajzot a térdére fektette. Osszián lassan ereszkedett le mellé az ágytakaróra.

– Azt hiszem, elszomorodtam – mondta Bálint egy vállrándítás kíséretében.

– Valami nem tetszik rajta?

Bálint megrázta a fejét.

– Pont, hogy tetszik. Még sosem láttam magam olvasás közben, és... – Bálint elhallgatott, Osszián vele együtt türelmesen várta, hogy a mondat nehezebbik fele is megszülessen. – Csak arra gondoltam, úgy nézek ki, mint aki igazán boldog. Mindig ez van, amikor lerajzolsz, csak eddig sosem éreztem ettől igazán szomorúnak magam. Lehet, csak a sör miatt van.

Bálint jobb kezével megdörgölte a mellkasát egy ponton.

– Ha nem tetszik, szívesen rajzolok másikat, vagy választhatsz a mappából, is vagy...

– Habár nagyon csábító az ajánlat, hogy egy meztelen rajzot válasszak magamról – mondta Bálint bujkáló mosollyal, majd rábökött az olvasós képre –, mégis ezt szeretném.

– Rendben. És sajnálom, hogy elszomorítottalak.

Bálint megrázta a fejét.

– Dehogy is. Fantasztikus ez a rajz, tényleg. Biztos, hogy be fogsz jutni a shortlistre.

– Az jó lenne – sóhajtott fel Osszián. – Kérsz valamit enni?

De Bálint nem tudott válaszolni, mert Auróra lépett be az ajtón. Osszián felugrott, és elé sietett az előszobába.

– Hol voltál?

De Auróra nem felelt neki, csak elhaladt mellette és az ajtófélfába kapaszkodva benézett Osszián szobájába.

– Szia, boldog szülinapot – mondta Bálintnak, aki erre felugrott, és Aurórához sietett begyűjteni a puszikat.

– Köszi, köszi – nevetgélt Bálint, és az előbbi elkomorodását mintha elfújta volna a szél.

– Hű, menő a fülbid!

– Köszi, még friss.

Osszián nem bírta tovább türtőztetni magát, és szétcsapott a vidámságon.

– Rókával voltál? Mert ha leromlanak miatta a jegyeid, akkor...

Auróra rezignáltan felsóhajtott, majd Ossziánra nézett.

– Grétinél voltam. Holnap randija lesz, kifestettem a körmét.

– Ó. Oké – bólintott Osszián, és próbálta eljátszani, hogy a nagytesós páncélján Auróra hanghordozása nem mart lyukat.

– Tök ügyes vagy a körmökkel – állapította meg Bálint. Mindannyian ott csoportosultak Osszián szobájának küszöbe mellett.

– Ja, szeretek kísérletezni.

Bálint egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta:

– Tudod mit, mégis szeretném, ha kifestenéd nekem. Ha ráérsz, és van kedved.

– Biztosan?

– Aha. Ma van a szülinapom. Megtehetem – bólintott. Osszián pedig, csak nézte, ahogyan a húga lelkesen felsikkant, és eliramodik a szobája felé. Bálint rámosolygott, és Osszián tudta, hogy most semmi másra nincs szüksége, csak arra a nyugodt válaszmosolyra, amit azonnal meg is adott neki. Mert a fülbevaló mellé a körömlakk már csak apró csepp volt a tengerben.

*

Fél kilenc is elmúlt, amikor megálltak a ház előtt. Bálint azt mondta, hazamegy egyedül, de Osszián mégsem tudta elengedni. Egyrészt, minden együtt töltött perc jól esett a szívének, másrészt izgult, mi lesz Bálinttal, nem csak a sörök, de a fülbevaló miatt is.

– Köszi, hogy elkísértél – mondta Bálint, amikor megérkeztek a kapujuk elé. Az ablakokon át aranysárgán szűrődött ki a benti fény.

– Ma van a szülinapod. Ez még az ajándék része.

– Teljesen elkényeztetsz – kuncogott Bálint. – Köszönöm, hogy eljöttél velem, és...

Manci szélsebesen rontott elő a ház mögül, majd a kapura ugrott, és vinnyogva csaholt, hogy Bálint megsimogassa.

– Szia, Macika – gügyögte Bálint, és bedugta a karját a kapu egyik résén. – Jól van már, halkabban, rám uszítod az egész...

– Bálint? – jelent meg egy magas alak a bejárati ajtóban. A férfi a kilincset fogva hajolt ki és nézett a kapu felé. A mögüle áradó fényár miatt Osszián úgy képzelte, csak sötét foltot láthat belőlük, és ennek kivételesen örült.

– Szia, Apa.

– Hétköznap van, ráadásul a születésnapod – folytatta a férfi, majd elengedte a kilincset, és lefelé indult a lépcsőn.

– Holnap. Köszi mindent – mondta Bálint hadarva, aztán benyitott a kapun, és Mancit arrébb lökdösve próbálta beverekedni magát, de a kutya semmi mást sem akart, mint Bálintra ugrálni.

Osszián egyszerre szeretett volna elrohanni, de közben minden egyes lehetséges pillanattal tovább akart maradni, hogy szemügyre vehesse Bálint apját, és a beszélgetésükből leszűrje, milyen kapcsolatban állnak egymással.

– Miért nem lehet téged elérni, amikor... ó.

Ez az ó Ossziánnak szólt, mivel Bálint apja most már őt is észrevette.

– Jó estét – köszönt Osszián.

– Szerbusz – válaszolta a férfi. Osszián nem sokat látott belőle, csak a magas alakját, a felkarján feltűrt, vakítóan fehér ingjét, a szemüvegén megcsillanó utcai lámpák fényét és bozontos szakállát. – Na, gyere, Bálint. Remélem, elköszöntél a kis barátodtól.

Osszián szájában megkeseredett a nyál. Bálint intett egyet Ossziánnak, aki elveszetten álldogált a kapu mellett. Bálint a lépcső felé indult, a hátán az apja tenyerével, a lába körül meg a megkergülten szaladgáló Mancival, aki fel-fel ugatott a téli csendben.

Osszián nem hallotta, hogy Bálint apja pontosan mit mond, de a férfi fojtott hangon magyarázott egyre nagyobb vehemenciával. Osszián zsebre dugta a kezét, és éppen megfordult, hogy a buszmegálló felé induljon, amikor megütötte a fülét Bálint apjának felcsattanó hangja.

– Az ott fülbevaló?

Osszián gyorsan visszafordult. Bálint a bejárati ajtó fényárjába lépett be éppen, és az apja kérdésére önkéntelenül is végigsimított a fülén.

– Körömlakk? Na, jó. Mondjon nagyanyád akármit, nem fogom hagyni, hogy...

Osszián többet nem hallott, mert becsukódott az ajtó. Manci nyüszögve ült le a lépcső tetején, fejét magasra emelve nézte a kilincset, várta, hogy Bálint visszajöjjön hozzá. Osszián szíve összefacsarodott Manciért. Pontosan így érezte magát ő is. Arra meg gondolni sem akart, hogy vajon mi történik Bálinttal odabent a házban.