Tizenhatodik fejezet, amelyben Ossziánt és Rókát összezárják egy szobába

Osszián Rókára bámult, aki rábámult. Látszott rajta, hogy nem számított a megjelenésére, de nem szólt semmit, csak dühösen berángatta a függönyt.

– Ezt nem hiszem el – csapott Osszián ököllel az ajtóra, miután felocsúdott az első döbbenetből. Nem tudta, Rókának jobban örül-e, mint Devecserinek. Mivel az ajtó a dörömbölésére sem nyílt ki, inkább a kilincset kezdte rángatni.

– Hé, arra vigyázz – lépett mellé Róka, és elkapta a karját. Osszián kirántotta a kezét Róka érintéséből, de túl nagy volt a lendület, így sikeresen orrba verte fiút.

– A picsába – nyögték egyszerre. Róka elfordult és tett előre pár lépést. Osszián az öklét rázogatta, hátha akkor elmúlik a bütykeiben zsibongó fájdalom.

Róka végre visszafordult, tenyerét az orrára szorítva meredt Ossziánra. Hidegkék szeme döbbenten csillogott. Osszián pedig furcsa elégedettséget érzett, hogy aztán egy másodperccel később el is öntse a bűntudat. Már majdnem kicsúszott a száján a bocsánatkérés, de inkább visszanyelte, és élvezte, ahogyan a bensőjében hullámzó harag elnyeli. Jelen pillanatban nem is Rókára volt a legdühösebb, hanem Bálintra. Meg Aurórára.

– El sem hiszem, hogy képesek voltak összejátszani – morogta Osszián, és Róka szeme helyett a pirosló kézfejét nézegette.

Róka lerogyott a beépített szekrény előtt álló fotelba, a térdére támasztotta a könyökét. A tenyerével még mindig az orrát fogta.

– Én simán kinézem belőlük – sóhajtotta. Kicsit orrhangon beszélt, de Osszián remélte, nincsen nagy gondja. Még csak az kéne, hogy megint leszúrást kapjon egy nemlétező verekedés miatt.

Inkább visszafordult a kilincshez, de hiába rángatta, még mindig nem mozdult az ajtó. Csak annyit ért el, hogy a kabátja alatt ráizzadt a pulcsija. Morogva bújt ki a kabátból és ledobta az ágyra.

– Bezárták – mondta, majd az ágyra ült, a lehető legtávolabb Rókától.

Róka nem szólt semmit. Az ajtó mögül behallatszottak a házibuli zajai, a zene és a tülkölés, az utcáról pedig a folyamatos petárdázás, Osszián mégis kínos csendnek érezte a zsivajt.

Előkapta a telefonját és ráírt Bálintra.

„Engedj ki!”

Aztán Aurórának is elküldte ugyanezt az üzenetet, de nem kapott rá választ.  Így inkább a szemben lévő falon logó tájképet kezdte tanulmányozni. Amatőr ecsetkezelést látott, ami nem illett Rokáék házába. Minden pillanattal egyre jobban érdekelte, ki csinálhatta, de most nem volt időszerű megkérdezni.

Osszián el sem hitte, hogy ennyire könnyen átverték. Itt ült egy szobában a nemezisével, aki éppen eléggé kiborította már akkor is, amikor Ossian dalszövegeket idézett neki, hát még most, hogy Auróra is megbonyolította a helyzetet.

– Mit terveztél csinálni a húgommal a szobában? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy végiggondolta a történteket.

– Auróra hívott be – vont vállat Róka. Végre elvette a kezét az orra elől. Osszián kifújta a benntartott levegőt, amikor látta, hogy Róka orra nem vérzik. A pirosság meg talán nyom nélkül elmúlik.

– És gondoltad, tök jó lehetőség lesz, hogy megfektesd a húgomat.

– Hát persze. Pont a saját szilveszteri házibulimon tervezek ilyet, miközben valaki a kertben hányik.

– Bármit kinézek belőled – morogta Osszián.

Róka hallgatott. Osszián ettől csak még idegesebb lett. Miért nem mentegetőzik, fenyegetőzik, vagy csak szarakodik úgy, mint az elmúlt egy évben majdnem minden nap?

– Szerinted mikor engednek ki? – kérdezte Róka.

– Nemtom. Lehet össze kéne verekedni, a falhoz csapni pár bútort, akkor tuti kinyitnák az ajtót.

– Kizárt – rázta a fejét Róka. – Nem nyúlunk semmihez. A múltkori kislámpa miatt is kivoltak anyámék, kiherélnének.

– Lehet, hogy az lenne a legjobb – morogta Osszián épp annyira hangosan, hogy Róka meghallja.
Róka rábámult.

– Élvezed, igaz? Hogy végre te vagy az, aki ilyeneket mondhatsz. Segít? Jobban érzed magad tőle? Kicsit kiereszted a gőzt? – húzta félmosolyra a száját. – Üdv a bullyk világában!

– Én nem bántottam senkit!

– Hát persze – somolygott Róka a parkettát bámulva. Mindenttudó mosolyának látványára Osszián keze ökölbe szorult.

– Oké. Mikor bántottam meg azt az érzékeny lelkivilágodat? – csattant fel.

– Nem csak tettekkel, hanem szóval is lehet ezt csinálni.

– Hát persze, mert annyira bánt, hogy ilyeneket mondok, hogy aludni sem fogsz tudni holnap éjjel.

– Látod? Erről beszélek. Fogalmad sincsen, milyen ember vagyok. Mi van, ha igazad van?

– Jó. Én ezt nem hallgatom tovább – ugrott fel Osszián és az ajtóhoz sietett. – Engedjetek ki! Auróra! Komolyan azt hiszed, ez megoldja a helyzetet? Bálint, ne már! Mi lesz, ha a hülye haverod nekem esik?

De Osszián hiába kiabált, nem érkezett válasz. Csak percek múlva rezzent meg a telefonja Rókáéval egyszerre.

„Bízunk bennetek, hogy meg fogjátok tudni ezt oldani.” Írta Bálint.

„Tök jó lenne, ha az éjféli tűzijátékot négyesben nézhetnénk, nem?” Fűzte hozzá Auróra a frissen létrehozott közös cseten.

„Kösz a lehetőséget!” Gépelte Róka.

– Ne is álmodj róla – morogta Osszián, és tüntetőleg Rókának hátat fordítva ült le az ágyra. Testében már dolgozott a megivott három sör, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni a késztetést, hogy vécére menjen. Inkább a mobil kijelzőjére nézett: 23:12. Esélytelen, hogy háromnegyed óra alatt jussanak bármire is.

Ossziánnak Róka üzenete jutott az eszébe, amit három napja kapott.

„Tisztességesek a szándékaim.”

Osszián felprüszkölt, amikor meglátta. Ha visszatekert, Róka azelőtti üzenete ez volt:

„Hali, nyomikám! Nézd, mit találtam neked! Archiválták a pécsi koncert felvételeit is.” És a link egy újabb részeg Ossian koncerthez.

Az előtt pedig ez állt:

„Bocs, hogy nem tudtam ma odamenni hozzád, hogy megkérdezzem, honnan sikerült összevadásznod azt a fantasztikusan ocsmány, hányás színű pólót, amit láttam rajtad. Na komolyan, honnan, melyik kukából szerezted?”

Osszián szájában megkeseredett a nyál az emlékre. Azt a pólót még aludni sem vette fel többé. Róka üzeneteit egy ideje már figyelmen kívül hagyta, ahogy ezt a legutóbbit is. A korábbiak ezeknél rosszabbak voltak, akkor még Ossian dalszövegeket költött átírva, na meg minden mondatában feltűnt egy meghívós utalás.

Amikor óvatosan hátrapillantott a válla felett, Róka a fotelban terpeszkedett és a telefonján játszott. Osszián végül nem bírt tovább csendben maradni.

– Azt hittem, hogy kihasználod a lehetőséget, és majd megpróbálod bebizonyítani, hogy hű de tisztességes vagy, ahogyan az üzenetben írtad.

– Minek? Már úgyis eldöntötted, hogy nem érdemlem meg a húgodat.

Róka hangja keserűen csendült, de Osszián nem akarta meghallani.

– Ha nem, hát nem – vont vállat. – Azt azért remélem, tudod, hogy Bálint már bocsánatot kért a nevedben.

– Én is megpróbáltam – motyogta Róka.

– Tök érdekes, mert erre én nem emlékszem – felelte Osszián, és Róka felé fordult ültében, mert zsibbadni kezdett a nyaka.

– Ha válaszoltál volna a legutóbbi üzenetemre...

– Már rég leszoktam róla, hogy figyeljek rájuk. Ugyanis eddig mindig csak paraszt voltál, ha írtál.

Róka Ossziánra nézett. Homlokán gyűrődtek a ráncok.

– Mégsem tiltottál le.

– Ebben igazad van.

– És miért nem?

Osszián a hajába túrt.

– Talán mert ha letiltottalak volna, még jobban rám szálltál volna a suliban.

Róka elhúzta a száját. Amikor lehajtotta a fejét és nagyot sóhajtott, Osszián látta rajta a megbánást. Soha az életben nem gondolta volna, hogy Rókával egyszer le fogja folytatni ezt a beszélgetést. És mindez azért történik, mert Róka összejött Aurórával.

– Mi lenne, ha megmutatnám Aurórának az üzeneteket, amiket nekem írtál?

– Már mindet látta – vont vállat Róka. – Nem kezdek bele úgy egy kapcsolatba, hogy nem rakom rendbe a dolgokat.

Osszián szája tátva maradt. Rohadtul nem akarta ezt, de Róka néha olyan értelmesen nyilvánult meg, hogy elkezdte azt gondolni, talán egy kicsit tényleg félreismerte. Ezelőtt nem igazán hitte el róla, hogy tudott úgy viselkedni, ahogyan Bálint mesélte.

– Kapcsolatba... aha. Tizenöt éves – folytatta egy torokköszörülés után.

– És?

– Mi és?

– A szüleim tizenkét évesen találkoztak először valami ügyvédi vacsorán. Aztán összeházasodtak tizenhárom évvel később. Szerintem a kor nem számít. Bármikor megtalálhatod az igazit.

– Ez úgy hangzik, mint valami borzalmas randiapp szlogenje.

– Hát szerencse, hogy nem reklámszakember leszek, hanem ügyvéd.

Osszián fejében zümmögtek a kérdések. Legszívesebben megkérdezte volna Rókától, hogy miért akar ügyvéd lenni. Tényleg az akar-e lenni. Aztán inkább ráharapott a nyelvére és idegesen felpattant, hogy sétáljon egy kört. Végre lenyugodott, az adrenalin is kiszaladt a testéből, már tudott higgadtan gondolkodni. Kár, hogy egyre jobban érezte, pisilnie kell.

– Jó. Találjunk ki valamit, amivel kijuthatunk.

Róka Ossziánra nézett egy hosszú pillanatig, aztán elrakta a telefonját.

– Oké. Kezdem én. Sajnálom, hogy piszkáltalak. Nagyon nem volt tőlem rendes dolog. Tudom, hogy eléggé elbasztam, de jó lenne, ha ki tudnánk jönni egymással.

Osszián pislogott. Erre egyáltalán nem számított.

– Miért piszkáltál?

– Mi van?

– Azt kérdeztem, miért piszkáltál.

Róka hosszan hallgatott. Osszián már azon volt, hogy harmadszor is megismétli a kérdést, amikor Róka végre beszélni kezdett.

– Talán mert könnyű célpont voltál...

– Jah, ez is az én hibám, mi?

– Nem, várj. Könnyű célpont voltál, és nekem pont ilyen könnyű célpont kellett. Valaki, akin levezethetem a feszültséget. A suliban általában unatkozom, otthon meg... tudod, van ez az ügyvéd dolog – Róka megvakarta a tarkóját. – Elég nyomasztó tud lenni, ha magasak az elvárások az emberrel szemben. Nálunk extrémen magasok. Ha négyest kapok, miért nem ötös. Ha ötöst, akkor miért nem csillagos ötös. Ha csillagos ötös, akkor miért nem csillagos ötös az összes többi jegyem is...

És Osszián, ahogy a Róka szavaiban kavargó kétségbeesést hallgatta, már tudta, hogy meg fog neki bocsájtani. De azért még kérdezett.

– És nincsen jobb módja, hogy levezesd a feszültséget?

Róka lehajtotta a fejét.

– Sajnálom. Tényleg.

Osszián felsóhajtott.

– Most te jössz – mondta Róka a beálló csendbe.

– Nem tudom, mit vársz, mit mondok. Itt neked kell elnyerned a bizalmamat – kezdte Osszián.

– Ez igaz – nézett rá Róka. – De azért elgondolkodhatnál, hogy mennyire van jogod beleszólni más életébe.

Osszián nem szerette ezt a témát. Mintha sem Bálint, sem Róka nem értette volna, hogy ő csak segíteni akar a húgának.

– Auróra a húgom, a családtagom.

Róka komolyan nézett rá. Az egész testtartása megváltozott, és a percekkel ezelőtt a fotelban hanyagul terpeszkedő és mobilozó srác felszívódott, helyette egy őszinte tekintetű, egyenes hátú Róka figyelte a kék szemével. Lassan szólalt meg.

– És te mit szólnál hozzá, ha a szüleid azt mondanák, nem lehetsz együtt Bálinttal?

– Csak áljárunk – motyogta Osszián.

– Hát persze, de most nem ez a lényeg. Mit gondolnál?

Osszián maga elé meredt. Ha azt mondanák, nem járhat Bálinttal, azt gondolná, homofóbok a szülei, de Osszián tudta, hogy erről szó sincs. Eszébe jutott, amikor arról beszélgettek, hogy Bálint az a srác, akit megütött még tavaly. Igazából mondhatták volna azt a szülei, hogy „Az a fiú rossz hatással van rád, ne barátkozz vele.” Sőt, az anyja azt is tudta, hogy Bálinttal nem járnak igaziból, mégsem beszélte le, pedig lehet, hogy előre látta, hogy lesznek olyanok, akik ezt nem hagyják szó nélkül.

Osszián elszégyellte magát. A szülei hagyták, hogy elkövesse a saját hibáit. Mindig azt mondták, ha hibát követsz el, az nem baj, az ember a hibákból tanul.

– Oké. Értem. Járhatsz a húgommal.

Róka értetlenül pislogott.

– Te most komolyan...

– De ha megtudom, hogy bántod, ha csak egyszer is meghallom tőle, hogy szemét vagy vele, akkor vége. És ha azt mondja vége, akkor békén hagyod.

– Rendben – bólintott Róka komolyan.

Aztán rájuk szakadt a csend. Mind a ketten csak bámultak egymásra. Osszián el sem hitte, hogy tényleg képesek voltak dűlőre jutni. Végre meg kellett kérdeznie, azt, ami annyira érdekelte.

– Ki festette azt a képet? – mutatott a falon logó tájképre.

– Azt? Azt anyukám. Miért, tetszik?

– Eléggé amatőr munka, éppen azért tűnt fel. Kitűnik a többi közül.

– Az a ház a fák között a nyári nyaralónk. A szüleim minden évben ott töltenek egy hetet kettesben.

– Hm – felelte Osszián. Akkor a képnek érzelmi értéke volt, azért került be a hálószobába. – Anyukád sokat fest?

– Már nem. Régen többet csinálta, de kevés rá az ideje a munkája miatt. Pedig azt mondták, tehetséges.

Osszián erre nem mondott semmit. A falon logó tájkép nem volt kiemelkedően ügyes darab, rosszul ábrázolta a fák között sütő nap fényviszonyait, de voltak szép részletei. Ossziánnak leginkább a sarokban megbúvó szajkó tetszett.

Ezután egy darabig megint együtt hallgatták a kintről beszűrődő zsivajt. Végül Róka eszmélt fel előbb, mert nekiállt pötyögni a telefonon.

„Megegyeztünk.”

„Ha Oszkó is ír, kijöhettek.” Írta Auróra.

„Tényleg megbeszéltük, amit kellett.”

A zár azonnal kattant. Osszián felugrott a helyéről, és az ajtóhoz sietett.

– Mindjárt átbeszéljük ezt a nagyon szemét húzást – mutatott az ajtó mögött megjelenő Aurórára és Bálintra –, de előbb el kell mennem vécére.

– Nem a mi hibánk – emelte fel a kezét védekezően Auróra, amikor Osszián ellépett mellette.

– Én megkérdeztem, mielőtt elindultunk, hogy elmész-e a mosdóba, de nem akartál – tette hozzá Bálint.

Osszián döbbenten bámulta őket, aztán inkább arra iramodott, amerre a fürdőszobát sejtette.

– A folyosó végén balra! – rikkantott utána Róka.

Osszián, amikor a kezét mosta, kapott egy üzenetet Bálinttól. „Kint leszünk az erkélyen.”

Osszián tényleg ott talált rájuk. Mielőtt kilepett az üvegajtón, végignézett a társaságon. Auróra Róka oldalához bújva állt, a fiú óvatosan karolta át. Osszián felsóhajtott és elszakította a párosról a tekintetét, hogy inkább Bálintot figyelje.

A fiú az erkély korlátját szorította, és egyáltalán nem tűnt magabiztosnak, mégis az égen szétdurranó tűzijátékot bámulta. Osszián rájött, utálja, hogy nem látja a fiú arcát, ezért inkább kilépett az erkélyre a többiekhez.

Auróra azonnal felé vetődött és belecsimpaszkodott a nyakába.

– Annyira örülök, hogy nem vertétek szét egymást – mondta. Osszián elgyengült a szorításában. Talán évek is elteltek már, mióta megölelte a húgát. Ebben a pillanatban azt gondolta, megérte kibékülni Rókával, ha ez érte a jutalom.

– Véletlenül azért orron vertem – mondta Osszián büszkén.

Auróra ellépett tőle és Róka elé sietett, aztán kétoldalt megragadta a fiú fejét és közelebb húzta, hogy lássa az arcát a kinti sötétben.

– Tényleg megütött? – kérdezte aggódva.

Róka teljesen vörös arccal válaszolt:

– Éppen hogy hozzám ért, semmi komoly.

És Osszián attól, hogy látta Róka pirosló fejét, egy kicsit megnyugodott. Ha egy kis fejtapitól ennyire zavarba tud jönni, akkor talán tényleg minden rendben lesz. Egyelőre.

Bálint mosolyogva nézte Rókáékat, de amikor Osszián is odaállt mellé a korláthoz, akkor visszafordult az ég felé. A szomszéd utcából lőttek fel egy piros tűzijátékot, a durranásra Bálint összerezzent, aztán azonnal felkapta a fejét. A piros szín szétfutott az égen, a derengése körbefonta őket egy hosszú pillanatra. Bálint csillogó szemmel figyelte az ezután sorban felröppenő tűzijátékokat, de minden egyes durranásnál megrezzent.

– Nem tudom eldönteni, hogy szereted vagy utálod – szólalt meg Osszián.

– A látványt szeretem, a hangot utálom.

– Hány perc van még éjfélig? – kérdezte Róka, aki az erkély oldaláról az udvaron gyűlő tömeget nézte.

– Három – mondta Auróra.

Egy darabig csak csendben nézték az égen szétpukkanó színes fényeket.

– Szinte biztos voltam benne, hogy te lősz fel tűzijátékot – mondta Osszián, hátra nézve Róka felé.

– Látod, mondom, hogy semmit se tudsz rólam. Anyám utálja, szerinte veszélyes és szennyezi a környezetet. Még szerencse, hogy a bulit megengedte.

Osszián nem szólt semmit, csak visszafordult. Ahogyan a hideg korlátra markolt, végigfutott rajta a borzongás. Bálint mintha megérezte volna, közelebb araszolt és összesimult a válluk.

– És mi történt még a szobában? – kérdezte Auróra.

Osszián jelentőségteljesen Rókára nézett, aki aztán Auróra felé fordult:

– Az a kettőnk titka. Tovább visszük a sírba.

– Vérszerződést kötöttünk odabent – szólalt meg Osszián magát is meglepve. Róka rábámult. – Senki sem tudhatja meg.

Aztán egyszerre tört ki Rókából és Ossziánból a nevetés.

– Elég szar érzés, ha kihagynak valamiből – morogta Auróra.

– Akkor nem kellett volna összezárni minket – mondta Róka, és Osszián egyet tudott vele érteni.

Nem sokkal később, amikor Bálinttal még mindig az eget nézték, a fiú megszólalt:

– Örülök, hogy kibékültetek.

– Én is. Asszem – mondta Osszián.

– Hidd el, tényleg tud jó fej lenni, ha akar.

– Elég nehéz hozzászokni ehhez a gondolathoz.

– Hé, nem zavar, hogy itt állok mögöttetek?

– Nem – mondta Bálint és Osszián egyszerre és összevigyorogtak.

– Mindjárt éjfél – mondta Auróra.

Osszián felbámult az égre, hogy megnézze a tűzijáték színeit. Képtelen volt szépet rajzolni, pedig egy időben rengeteget gyakorolta különböző technikákkal, fekete papíron.

Aztán rájött, nem érdekli a tűzijáték. Bálint volt az, akiről nem akart lemaradni. Arról, ahogyan csillogó szemmel csodálkozva bámulja a színes fényeket. Az előbb is csodaszép volt a látvány. Ráadásul ilyenkor Bálint annyira más volt, mint amit a suliban mutatott magából. Osszián szerette az arcára kiülő nyíltságot.

– Tíz, kilenc, nyolc... – kezdte alattuk a tömeg a visszaszámlálást.

– Hát itt vagytok! – rontott be hétnél Kornél is. Aztán üvöltve folytatta a számolást a többiekkel.

Osszián Bálintot nézte. A szája olyan szépen formálta a szavakat, hogy Osszián legszívesebben elnyújtotta volna ezt a tíz másodpercet, hogy élete végéig bámulhassa.

Aztán háromnál Bálint összefűzte az ujjaikat. Kettőnél egymásra néztek és Osszián tudta, mi fog következni, ezért egynél lehunyta a szemét.

Bálint ajka forró volt a hideg szilveszter végi, újévi éjszakában. Osszián úgy érezte, maga is tűzijátékká válik és mindjárt kihuny és elporlad a forróságtól. Körülöttük felrobbant a világ, az udvaron visítottak, az égen tűzijátékok érték egymást, és Osszián csak csókolta Bálint fantasztikus száját, amit annyiszor lerajzolt már.

Amikor elhúzódtak, Osszián Bálint kabátjába fúrta az orrát, a cipzár bökte az arcát, de ez most nem számított. Bálint átölelte, és az egész annyira természetes és könnyű volt.

Amikor felnézett, mintha víz alól bukkant volna a felszínre. Nyakon csapta a valóság. Az, hogy mindenki hallgat mögöttük, az hogy az udvarról is őket bámulják. Volt, aki feléjük fordította a telefont, és videózta őket.

Bálint ránézett és még közelebb húzta, egészen elbújtatta az ölelésébe. És ez jól esett, egészen addig, amíg Bálint meg nem szólalt.

– Tizenöt nap, aztán szakítunk – súgta. És Osszián szívét mintha intarziával karistolták volna végig a szavai.