Tizedik fejezet, amelyben Osszián álbarátot szerez

Osszián a kivárásra játszott.  Abban bízott, hogy ha Bálinttal nem csinálnak semmit, egyszer csak elül a pletyka.

A suliban még mindig minden második lány őket figyelte, egyre erősödtek a sutyorgások, ha megjelentek a folyosón. Még új történetek is születtek Viktor jelentése szerint. Mintha egy megállíthatatlan Basszián cunami csapott volna le a világra. Osszián pedig nem találta a levegőhöz való utat, nem tudott kikeveredni a felszínre. De bízott a lehetetlenben. Talán minden jól ment volna, ha Endre bá nem kezd önálló akcióba.

Amikor Osszián csütörtökön belépett a faktos terembe, Bálint nézett vissza rá a faliújságról. Osszián azonnal felismerte a saját vonalait, ez volt az a rajz, amit az előtte álló hús-vér Bálint alapján készített a múltkor a rajzfakton, és odaadott Endre bának, hogy leosztályozza.

Eszébe sem jutott, hogy a tanára kirakja a faliújságra, ahová Osszián egy éve akart kikerülni, de mások mindig jobbak voltak nála. Erre most, a legrosszabbkor ismeri el Endre bá a tehetségét.

– Mióta van ez itt? – nyögte Osszián, mire Nóri is a képre bámult.

– Jaj, ne – nyögte halkan a lány.

– Látom, észrevettétek – mosolygott az íróasztala mögül Endre bá. – Kedd délután raktam ki, és hatalmas sikere van. Nem is tudom, szerintem minden órán megkérdezi valaki, hogy az ott Fazekas Bálintról készült-e, na meg persze azt is, hogy ki rajzolta.

Osszián legszívesebben felüvöltött volna. Jól tudta, ha nem Bálint lenne a képen, a diákokat nem érdekelné a rajz, ugyanúgy figyelmen kívül hagynák, mint a többit. Az meg, hogy pont ő rajzolta, csak olaj volt a tűzre.

Hétvége óta gyűjtötte az erőt, hogy újra belépjen a csoportba, és megnézze, mi történt ott, de nem sikerült legyőznie a gyomorideget. Attól tartott, megint képekkel találja szemben magát, vagy kiderül, ő volt, aki Páli Malvina álnéven feltöltött egy Basszián fanartot. Inkább a csoport felé sem nézett. De most, hogy Endre bá kirakta a képet, már látta is maga előtt: egy regimentnyi új történet készült az eltelt napok alatt,  amelyben lerajzolja Bálintot.

Mire a többi rajzfaktos társa megérkezett, Osszián teljesen magába fordult. Endre bát csak fél füllel hallgatta. A tanár ezúttal azt kérte, válasszanak ki egy szobrot, ami emberalakot ábrázol, és próbálják meg emlékezetből lerajzolni.

Osszián ettől legalább megnyugodott, mert számtalanszor gyakorolta a Dávid szobor rajzolását. Miközben a ceruzája a papíron táncolt, Bálinton gondolkodott és mindazon, amit Auróra mondott. A húga annyira meggyőző volt, hogy a szavai hatása alatt könnyedén megfogadta, megkéri Bálintot, játszák el a meleg kapcsolatot. De amikor hétfőn a folyosón elmentek egymás mellett, és Osszián óvatosan Bálintra pillantott, minden ereje elhagyta. Nem tudta elképzelni a megfelelő mondatot, ahogy ezt elő lehetne adni. Talán meg kellene kérnie Aurórát. Vagy csak hagyni a fenébe az egészet.

Visszasírta azokat az időket, amikor még nem tudott a Basszián shipről, amikor még sosem rajzolta le Bálintot. Korábban nem hitt a múzsa fogalmának létezésében, de Bálint akárhányszor megjelent a közelében, jeleneteket, mozdulatokat, testrészeket akart rajzolni. Bálint volt a tökéletes téma, de Osszián nem tudott örülni, hogy megtalálta.

– Bálint látta már? – kérdezte hirtelen Nóri, és amikor Osszián kábán, kiszakítva a rajzolás bűvköréből ránézett, pontosított. – A rajzot... hogy Endre bá kirakta.

– Holnap lesz rajzórája – rázta meg Osszián a fejét. A nagy folyosós találkozások elkerülése végett megtanulta fejből Bálint órarendjét.

– Szerinted el sem mondták neki?

– Nem hiszem, én sem tudtam róla.

– Akkor lehet jó lenne, ha felkészítenéd. Biztosan kap majd hideget és meleget is az osztálytársaitól.

– Szerintem megoldja. Majd Róka leveri azt, aki piszkálja – vont vállat Osszián, és visszafordult a Dávid szobor lábszárához. Csak tudná, miért megy ilyen nehezen a lábak rajzolása!

Endre bá, a fakt vége előtt tíz perccel figyelmet kért. Osszián  felnézett. A majdnem elkészült Dávid hasonmást gyengének érezte, és nyomasztotta a tudat, hogy az óra vége előtt már nem lesz ideje rajta javítani.

– Az önkormányzat kiírta a pályázatot.

Endre bá hangja nyugodtan csengett, annak ellenére is, hogy a teremben a hírre többen pusmogni kezdtek. Osszián is váltott Nórival egy izgatott pillantást.

– Az idei téma egyetlen szó – folytatta emelt hangon Endre bá, mire mindenki elhallgatott. – Reggel.

Nóri felvont szemöldökkel nézett Ossziánra, aki elhúzta a száját. Közben a sor legszélén ülő Kitti máris panaszkodni kezdett.

– Ne már, Endre bá, ilyen szóra mit lehet készíteni?

– Bármit. Azt gondolom, pont a kreativitásotokat teszik ezzel próbára. Aki fotót készít, elkaphatja az első napsugarat a pocsolyában, a csendéletfestő a kávésbögre gőzölgő forróságát, aki tájképekkel dolgozik, az a napfelkeltét.

– És aki emberalakokat rajzol? – kérdezett közbe Osszián.

– Egy párnagyűrött arcot, a reggeli öltözködés mozdulatait, bármit, gyerekek, bármit!

Osszián a pozitív világszemléletet többnyire kedvelte Endre bában, de most idegesítette a férfi lelkes hangja. A rosszul sikerült Dávid rajzot nézegette. A pályázat fődíja egy egész hónapon át tartó kiállítás volt a városi művelődési ház egyik kiállítótermében. Tavaly a háromból az egyik hónapot Klau nyerte. Osszián a lány felé pillantott, aki összevont szemöldökkel ült, és úgy tűnt, máris azon töpreng, mit készítsen a pályázatra.

Osszián szeretett volna híres művész lenni. A legtöbb, amíg ennek elérésében jutott, az az év végi kiállítás volt a folyosón, ahová Endre bá tavaly kirakta az egyik rajzát, de Osszián egyetlen diákot sem látott soha, hogy megnézné a képeket, mindenki csak elszaladt mellettük. Na meg persze most az is elismerés volt, hogy kikerült a faliújságra.

Vajon milyen lenne egy saját kiállítás? Amíg a többiek feltették a kérdéseiket, Osszián elmerengett. Nézte az előtte fekvő rajzlapon a nem elég jól megrajzolt alakot, és képzeletben a saját kiállításán járt.

A hófehér falakon keret nélkül lógtak a képei. Mindegyik fekete-fehér, tustinta, grafit, szénceruza... Talán egyet kellene festenie színesben is, és azonnal látta maga előtt, ahogyan Bálint sárgászöld szeme, telt ajkának bíborvöröse megtölti színekkel a termet.

Összerezzent, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan kezdett mindent beledobálni a táskájába, de azért a ceruzakészletét előtte még gondosan összecsomagolta. Endre bá megállt a padja mellett, és ránézett a rajzára.

– Nem rossz.

Osszián megrázta a fejét, de nem emelte fel, mert nem akart a férfi szemébe nézni.

– Rossz az egész lába, természetellenesen tartja a könyökét, és az álla vonalát sokkal feljebb kellett volna...

– Osszián, mindig túl szigorú vagy magadhoz... Szeretném, ha ezúttal jelentkeznél a pályázatra.

Osszián megrázta a fejét és maga elé motyogta:

– Ez a reggel... ez valahogy nem az én témám.

– A művésznek nem kell téma, nem kell ihlet, csak le kell ülni és dolgozni. Az ihletet, az ötletet túlbecsüljük, folyton túlmisztifikáljuk. Csak rajzolj, sokat. Hidd el, előbb-utóbb jönni fog valami, ami kapcsolódik a megadott szóhoz.

Osszián Endre bára nézett. A férfi megnyugtatóan mosolygott, aztán Nóri rajza fölé hajolt. Osszián a férfi állát nézte, a nyaka ívét, az ádámcsutkájának élesen kirajzolódó vonalát. Titokban néha rajzolt Endre báról, de mindig azonnal szét is tépte, mert nem akarta, hogy bárki meglássa. Most hiába figyelte a férfit, nem bizsergett benne a késztetés, hogy ceruzát ragadjon.

Valami nem volt rendben. Azóta semmi sem működött jól az életében, hogy feltették a netre azokat a képeket róla és Bálintról.

*

Este, elalvás előtt azért mégis ráírt Bálintra.

„Készülj, a rajzteremben ki vagy rakva a faliújságra.”

„?”

„Endre bá kitette a rólad készült rajzomat.”

„De jó, akkor végre megnézhetem élőben is! Úgyis megígérted, hogy majd megmutatod.”

Osszián nem erre a reakcióra számított. Zavartan mozgatta az ujját a betűk felett, mert nem tudta, mit gépeljen.

„Remélem, tetszeni fog.” Írta végül a harmadik próbálkozásra.

„Biztosan.”

Osszián el akarta mondani, hogy Endre bá lépése csak tovább rontott a helyzetükön, de sehogyan sem találta meg a megfelelő szavakat, így végül feladta. Már majdnem eltette a telefont, amikor meglátta, hogy Bálint újra írt.

„Most néztem a csoportot. Akkor ezért írtak most ennyi rajzolós sztorit?”

Osszián elhúzta a száját. De legalább kezdett egyre jobban ráérezni, hogyan működnek a rajongók.

„Lehet. Sajnálom.”

Bálint erre már nem válaszolt, Osszián pedig nyugtalan álomba merült, csak hogy ébredéskor Bálint üzenete köszöntse, amit reggel ötkor írt neki.

„Még sosem rajzoltak rólam aktot. Pedig a Titanic-ban is milyen menő volt az a rész. Ezektől a hülye fanfictionöktől folyton azt érzem, mennyi mindenről lemaradok, amit az életemmel kezdhetnék. Te nem vagy így vele?”

„Én nem nagyon olvasom el őket. Abban biztos vagyok, hogy nem baj, hogy nem vagyok Omega...”

„Pedig akkor láthatnád a kéjdorongomat.”

A kacsintós szmájli annyira idétlen volt a mondat végén, hogy Osszián felnevetett.

„Hánykor fekszel és hánykor kelsz, hogy mindig azonnal válaszolsz?” Írta gondolkodás nélkül.

„Korán keltem, futni voltam. Egyébként meg szeretek későig fent lenni. Amúgy nem válaszolok mindenkinek, csak aki megérdemli.”

A mostani kacsintós szmájlitól Osszián elpirult. Úgy tűnt, mintha Bálint flörtölne vele, de tudta, ennek nulla az esélye.

Osszián a suliban nem bírt magával. Bálintnak a harmadik órában volt rajz, amikor Ossziánnak tesi. Legszívesebben felmentést kért volna, hogy percenként nézegethesse a telefonját, hátha Bálint ír valamit, de mostanában már túl sokszor hazudta azt, hogy otthon felejtette a felszerelését.

Miközben átöltöztek, újra és újra a kijelzőre pillantott.

– Mi van a telefonoddal? Kitől vársz ennyire választ? – kérdezte mellőle Viktor, aki a lábát a padra felrakva kötötte éppen a cipőfűzőjét.

Osszián gyorsan a táskája mélyére dugta a telefont, ráhajtotta a pulcsiját és a fiúhoz fordult.

– Anyámtól.

Viktor olyan hangosan röhögött fel, hogy zengett az egész öltöző.

– Hát persze, ki mástól.

– Örülök, hogy ilyen jó kedve van, Szabó, mert indulhat is iskolakört futni.

Osszián elmosolyodott. Hargitayra lehetett számítani.

– Józsi bá, ne már – nyögte riadtan Viktor. – Öt fok, ha van odakint.

– Akkor egy kicsit halkabban, ha lehet – mondta a tanár, majd kiterelte a fiúkat a tornaterembe focizni. Osszián a sor végén kullogott és azzal nyugtatta magát, hogy csak negyvenöt percet kell kibírnia.

Amikor tesi után visszaért az öltözőbe, egyből szemet szút neki, hogy valami nincsen rendben. A pulóvere most a pad szélén, bordó kupacba gyűrődve feküdt. Osszián úgy emlékezett, a táskája tetejére tette.

Idegesen túrt bele a hátizsákja mélyére. Először a pénztárcáját nézte meg, de minden hiánytalanul megvolt benne, a pénz és az iratok is.

– Minden oké? – hajolt hozzá Viktor.

– Asszem valaki hozzányúlt a cuccomhoz.

– Biztos?

– Nemtom... – morogta Osszián, és a telefonját vette kézbe. A mobil ki volt kapcsolva, de emlékezett rá, hogy ő nem így hagyta itt.

Riadtan nézett körbe.

A fiúk mind öltöztek, ma senki sem volt felmentve, így az öltözőt bezárták maguk után. Osszián bekapcsolta a telefont, aztán remegő kézzel húzta le a tesis nadrágját. Lehet, hogy valaki bejött, és áttúrta a cuccait? Valaki lehet annyira elvakult rajongó, hogy ezt megteszi?

Osszián gyomra bukfencet vetett a gondolatra. Szótlanul öltözött fel. Mellette Viktor nyugtalan pillantásai egyre jobban zavarták. Nóri az ajtóban várta őket, amikor végeztek.

– Mi van? – kérdezte azonnal, amikor meglátta Osszián arcát.

– Valaki belenyúlt a táskámba és megnézte a mobilomat.

– Mi?

Egymás mellett sétálva indultak vissza a termük felé. Osszián Nórihoz és Viktorhoz közel hajolva magyarázott.

– A telefonomat bekapcsolva hagytam a táskámban, de mire beértem, ki volt kapcsolva.

– Nem lehet, hogy lemerült?

– Hetvenöt százalékon van. A pulcsim is máshol volt.

Nóri megtorpant és idegesen nézett körbe.

– Nálunk nem volt felmentve senki, és különben is, ilyenkor a hetes viszi magával a kulcsot, nem?

– De – szólt közbe Viktor. – De biztosan van pótkulcs is.

Osszián összefonta maga előtt a karját. Meztelennek és védtelennek érezte magát. A rásimuló bordó pulcsiját idegen kezek érintették.

– Szóljunk egy tanárnak? Megkérdezhetem a tesitanáriban, hogy nem kérte-e el valaki a kulcsot – mutatott Nóri az ajtó felé.

Osszián megrázta a fejét.

– Inkább menjünk. Lehet rosszul emlékszem – mondta, csak hogy mozduljanak már.

A teremben, miután leült a helyére, ráreppenő pillantásokat érzett magán. Lehet, hogy valaki innen, az osztályából kutatott a cuccai között? Vajon mit kerestek? A telefonját átkutatva megláthatták a beszélgetésüket Bálinttal vagy a letöltött Basszián fanartokat, amik még mindig ott pihentek a galériájában. Sőt, bejelentkezhettek volna a Facebookra a nevével. Rájöhettek, hogy ő Páli Malvina. Egyre jobban megrémült, szüksége volt valakire, aki képes megnyugtatni. Ráírt Aurórára.

„Valaki beletúrt a tákámba, amíg tesin voltam és megnézte a telefonomat.”

„Oszkó, ez nem vicc.”

„Tudom.”

„Kitalálok valamit.”

„Hagyd, csak el kellett mondanom. Kicsit kiborultam.”

„Nóri, Viktor?”

„Tartják bennem a lelket.”

„Bálint tudja?”

„Nem akarom ezzel zavarni.”

„Hülye vagy.”

Osszián erre már nem válaszolt, mert becsengettek. Csak az óra közepén jutott eszébe, hogy Bálint sem reagált semmit a képére. Vajon azért nem írt, mert nem tetszett neki, amit rajzolt róla?

Amikor órák után az ebédlőben beálltak a sor végére, Osszián idegesen pillantott körbe, de a sok kutató lánytekintet miatt inkább visszafordult a tálcájához.

Új emberek érkeztek mögé, nem is figyelt rájuk, csak akkor kapta fel a fejét, amikor meghallotta Kornél hangját.

– Hallod, én nem is gondoltam, hogy van ennyi IQ-ja, hogy megtalálja a ceruza jó végét.

– Szerinted akkor hogy került volna be rajzfaktra, ha nem tud rajzolni, te gyökér – morogta Kornélnak Róka.

Osszián óvatosan pillantott hátra. Nem hitt a fülének. Róka majdnem mintha megvédte volna. Kornél és Róka előtt ott állt a sorban Bálint, és Ossziánt nézte, aki gyorsan elkapta a tekintetét. A közvetlenül mögötte álló tizenegyedik bés lányok beszélgetni kezdtek az egyikük kedvenc zenekaráról, így Osszián már nem hallotta, mit mondanak róla Bálinték.

Újra megkockáztatott egy pillantást, miközben előre hajolt és vett magának kanalat, kést és villát. Bálint még mindig figyelte, zöldessárgás szeme különleges fénnyel csillogott, az ajka szegletében őszinte mosoly bujkált, és Osszián szíve beledobogott a látványba.

Bálint tátogott valamit, de Osszián nem értette.

– Mi? – tátogta vissza.

Bálint erre vigyorogva megrázta a fejét. Osszián is elmosolyodott.

– Megtennéd, hogy megmozdulsz? – Osszián összerezzent a mögötte álló lány hangjára, a tálcáján megcsörrentek az evőeszközök. Előtte tovább haladt a sor, ő pedig sietve próbálta beérni a végét. Mögötte a lányok felvihogtak, összesúgtak, és Osszián gyomrába újra belefészkelte magát az idegeskedés. Elment az étvágya, de azért gyors, kapkodó mozdulatokkal levett a pultról egy tányér levest, és nem törődve azzal, hogy a tálcájára fröccsent, már indult volna tovább, de akkor az egyik konyhás néni utánaszólt.

– Spagetti nem kell?

Osszián tűzvörös arccal, a lányok vihogása mellett lépett vissza a tálért, aztán Nóriék után sietett, és leült Nórival és Viktorral szembe az egyik asztalhoz.

– Végre péntek – nyögte.

Nóri és Viktor fél pillanatig megértően bólogattak, aztán arról kezdtek beszélgetni, mit csináljanak szombaton. Osszián a szalvétájával felitatta a kiborult levest a tálcájáról. Néhány betűtészta is kipotyogott, éppen a világmindenség üzenetét akarta kiolvasni belőle, amikor Bálint leült mellé a székre.

Nóri felsikkantott, Viktor félrenyelte a levesét, és köhögőrohamban fuldoklott.

– Mit csinálsz? – sziszegte Osszián.

– Beszélgettem Aurórával – mondta Bálint, majd megmerítette a kanalát a levesben és enni kezdett.

Az ebédlő zsongott, Viktor épp majdnem megfulladt, Osszián pedig a tekintetével a húgát kereste, aki lelkesen vigyorgott rá a sorból.

– Szívesen – tátogta.

Osszián leginkább megfojtotta volna, de ekkor leült az asztalhoz Róka. Osszián felhördült.

– Tudom, hogy ehhez az asztalhoz meghívó kell... – kezdte, mire Bálint felkapta a fejét és ránézett. – Csak hülyéskedtem. Jó leszek, ígérem.

Kornél is befutott. Széles, kapkodó mozdulatokkal húzta ki a székét és levetette rá magát.

– Miért ide ültünk? – Majd körbenézett. – Ó – és szó nélkül enni kezdett.

Osszián felsóhajtott, és a szájába lapátolt egy kanál levest. Vízízű volt, roszogtak benne a répák, de most bármit megevett volna, ami segít elterelni a figyelmét a történtekről.

– Mit beszéltél Aurórával? – kérdezte, amikor már fájt a feje a sok kimondatlan kérdéstől.

– Hogy valaki turkált a cuccod között. – Osszián már épp magyarázkodni kezdett volna, de akkor Bálint közelebb hajolva, hogy csak Osszián hallja, folytatta. – Meg arról, hogy szerinte egy álkapcsolat lehetne a megoldás.

Osszián félrenyelte a félkemény krumplit, és míg azzal küzdött, hogy újra levegőt szívjon a tüdejébe, Bálint még odasúgta neki:

– A hétvégén megbeszéljük a részleteket.

Aztán Róka felé fordult, és a fociedzésről kezdtek beszélgetni. Többet egymáshoz sem szóltak, de akkor is rémesen furcsa érzés volt, hogy Bálint ott ül mellette, és mivel Osszián balkezes volt, folyton összeakadt a karjuk, de Bálint egy szóval sem jelezte, hogy ez zavarná.

*

Osszián az irodalommal próbálta elterelni a figyelmét Bálintról. Varga Henrietta feladott neki egy újabb esszét. A gótikus elemek megjelenése Emily Brontë Üvöltő szelek című művében. Osszián a Wikipédiát olvasgatta éppen, hogy egyáltalán rájöjjön, mi az a gótika az irodalomban. Művtörin sokat tanultak róla, és Osszián gond nélkül elemezte volna a gótikus épületek sajátosságait, de hogy az irodalomban is volt ilyen, azt eddig nem is tudta.

Amikor megrezzent a telefonja, visszafogta magát, hogy azonnal utána mozduljon. Lassan nyitotta meg Bálint üzenetét.

„Nézd!”

Bálint szelfit küldött, ahogy ott áll az Osszián által rajzolt képmása mellett a faliújság előtt, és mosolyog. Osszián percekig bámulta Bálint arcvonásait, a szemét, a szeplőit, a válla ívét. Bálint újabb üzenete rántotta ki az álmodozásból.

„Tényleg nagyon jó lett! Örülök, hogy Endre bá is rájött, hogy a tiéd sikerült a legjobban. Tehetséges vagy.”

„Jó volt a modell.” Osszián nem akart flörtölni, egyszerűen ez volt az igazság. Ha Bálintról rajzolt, minden vonal olyan természetesen született a ceruzája alá, mint soha máskor.

„Bármikor. Szólj, ha szeretnél még lerajzolni.”

Osszián gyors mozdulatokkal gépelte a választ.

„Az tök jó lenne, mert...” Aztán észbe kapott és visszatörölt. „Köszi, megjegyzem.”

„Szóval arról, amit Auróra mondott, arról, hogy működhetne egy áljárás és álszakítás, mit gondolsz?”

Osszián megdermedt. Bálint a kezébe adta a döntés jogát. Osszián napokon át próbálkozott felhozni a témát, és most itt volt, csak annyit kellett volna rá válaszolnia, hogy szerinte ez a tökéletes lépés a részükről.

„Nem tudom. Te nem aggódsz azon, mit szólnának hozzá mások?”

„Talán egy kicsit, mert azért nem szokványos egy meleg pár a suliban.”

Osszián ezzel egyetértett. Hiszen még a coming out sem volt átlagos dolog, azt sem tudta, vannak-e rajta kívül LMBTQ+ tagok a suliban. Vajon Bálint heteró?

„Gondolom az is zavarna, hogy melegnek néznek, nem?” Puhatolózott óvatosan.

„Talán. Téged nem?”

Osszián begépelte: „Meleg vagyok.” Aztán visszatörölte és félretette a telefont, de egy perc múlva újra megpróbált válaszolni. „De, engem zavarna.” De persze nem küldte el, nem akart hazudni Bálintnak. Hezitálása nem kerülte el Bálint figyelmét, mert újra írt.

„Ha nem akarsz beszélni róla, semmi gond. Én pánszexuális vagyok amúgy.”

Osszián hosszú pillanatokig nézte Bálint szavait. Még sosem coming outolt neki senki ezelőtt. Meglepő érzés volt, hogy Bálinttal szemben nem érzett semmilyen változást. Vajon ha ő előbújna, akkor sem változna meg senki érzése vele szemben?

„Köszönöm, hogy elmondtad.”

Bálint egy mosolygó arcot küldött.
Osszián visszafordult a Wikipédiához, hogy elterelje a figyelmét. A karácsonyi szünet kezdetéig kapott időt az esszére, és tudta, hogy nem épp a legjobb forrást használja. Nincs mese, jövő héten könyvtárba kell mennie. Osszián utált könyvekből információkat összeollózni. Mi értelme újra elmondani azt, amit más már egyszer leírt?

Auróra halkan kopogott. Osszián szembefordult a pörgős székén az ajtóval.

– Na? – lépett be a húga.

– Mi na?

– Mi van Bálinttal?

– Semmi – vont vállat Osszián. Auróra becsukta maga mögött az ajtót.

– Megcsináljátok az áljárást?

– Még nem tudjuk.

Auróra leült az ágyra, és törökülésbe húzta a térdét. Osszián a felkarját vakargatta zavarában, de azért megkérdezte azt, amiről leginkább érdekelte Auróra véleménye.

– Szerinted... szerinted mit szólnának hozzá a tanárok és a diákok, ha egy nyíltan meleg pár kezdene járni a suliban?

– Hm. A lányok imádnák. A legtöbb fiút se zavarná szerintem. A homofób gyökereket meg mondjuk leverné Róka.

– Lehet, hogy Róka lenne a homofób gyökér – nyögte Osszián.

– Nemtom, amikor... amikor a buliban voltunk, tök rendes volt velem. Elfordult, amikor megigazítottam a melltartómat.

Osszián megdörzsölte a szemöldökét a tenyerével, miközben felsóhajtott.

– Ezt nem akartam tudni.

– Ettől félsz? Hogy mit szólnak majd mások, ha kiderül, hogy meleg vagy?

– Sosem mondtam, hogy meleg vagyok.

– Oszkó, kérlek...

Osszián megvonta a vállát.

– Jó, lehet, hogy ettől félek. Nem tudom. Semmit sem tudok.

Auróra felhúzta maga elé a térdét és rátámasztotta az állát.

– Nézd úgy, mint egy próbát. Eljátszani mások előtt, hogy meleg vagy, segíthet kipróbálni, milyen lenne azután, hogy coming outolsz, nem? De ebben az a jó, hogy visszatáncolhatsz, szakítotok és vége.

– De utána is mindenki biztos lesz benne, hogy...

– Ez a huszonegyedik század, az LMBTQ+ emberek egyre láthatóbbak.

– Ez igaz.

Auróra elmosolyodott.

– Nem azt mondom, hogy muszáj előbújnod. Akkor csináld, ha késznek érzed rá magad. De ezzel az áljárással kipróbálhatnád, milyen. Ha meg nagyon rosszul sül el, és mégsem akarod, egyszerűen csak bevallod, hogy nem volt igaz.

Osszián bólintott. Miután Auróra magára hagyta, még percekig gondolkodott a lehetőségeken. Végül megrázta a fejét, és visszafordult a laptopja elé. Sikeresen tanulással töltött két órát, majd miután lefeküdt, még egy órán át forgolódott a sötétben. Elképzelte, milyen lenne csak álrandizásból is, de Bálint mellett sétálni az utcán, közösen elmenni moziba, megérinteni egymást, megsimítani Bálint szeplőit vagy megcsókolni az ajkát.

Elővette a telefonját, és gyors mozdulatokkal begépelte:

„Csináljuk. Leszel az álbarátom?”

„Szívesen.” Jött azonnal a válasz.