Mint a világűr a tér bennem,
Nem tudom mit kéne tennem.
Virág a réten hiába növekszik,
Ha nincs méh, mi azt terjeszti.
Hjaj, bóklászok a fekete mezőn,
Nyomomban siet valami ijesztőn.
Nékem újat nem mutat az sem,
Életem a drága Zenével teljesítem.

Újabb Szépség, újabb Szörnyeteg,
Újabb álomvilág fergeteg, rengeteg.
Mást nem is kérnék, csak új világot,
Kívűl, belűl új célokat, tisztaságot.
S ez lenne nagy hullám, elsöpörné
Mi felelős mind ez kínzó érzésért.
Jöhetnél a partra, velem újra,
El a régból a jelen gondolatba.

Olimpia ez, a megkísértésért,
A fénnyel való érintkezésért.
Segíts, ha vakon futok vesztembe,
A koporsóba s a temetésbe.
Utána találkozunk a kőparton
S végig éljük az angyali korszakot.
A szenvedést mellőzzük, fellőjük
Az űrbe. Tisztán csak elfelejtjük.

Áldozattal jár minden üres perc,
Ez heves vihar, mit tán kiheversz.
Egy perc, a Mennyek leereszkednek,
Egy éj nekünk, csakis kettőnknek.
Csillageső zúgatja a szenes éjjelt,
Reményfényt ád nékem s néked.
S hogy kedvünk emelkedik szépen
Célom végleg vár rám az Elf-út végen.