Tisztán meglehet, hogy feldúlt vagyok,
Hogy a jóban is csak rosszat látok,
De álljon meg a világ egy röpke percre
S én nyugodtan néznék a tettekre.
Szánom a lelkemet a jövendő miatt,
Melyben más nem, csak Kétely marad.

S megint ez a Kétely követi életem,
Nincs előle menekvésem énnekem.
Borítsd rám szárnyaid őrangyalom,
Várom a percet, már várom nagyon.
Annyi súlytalan perc, s eggyüttlét,
Elviszi őket egy mikroszkóp betegség.

Hol leszek, ha más már nem lesz?
Akkor remélem egy gyilkos elvesz
Egy életet, talán a tulajdon enyémet.
S egy barát, hű társ majd eltemet.
Vagy a fényt kéne látni a rosszban?
Visszamennék oda, hol már voltam.

Visszatekerni a csillagok éji táncát,
A Napnak sürgő, fényes mozgását.
Vissza egy időbe, hol volt nyugalom
S nem ily gondokon kellett agyalnom.
Ám ez mind színpadi játék, az élet.
Élni kell, játszani kell még lehet.

Folytogat mindenkit a kilátástalanság.
Istenem, mondd hova tart ez a világ?
Hogy vesztébe, azt látom szememmel
S várom a lovasokat nagy figyelemmel.
Mikor leszáll a Nap keleten a távban,
Akkor leszünk majd egy tökéletes világban.

Bús az ég, bús a föld, bús a szél,
S többé szép zenéket sem mesél.
Istenem...ha létezel, miért ily kín a lét?
Miért bünteted a jót is jó tettükért?
S te, Ördög, segíts tiszta szíveddel,
Eleget csatáztatok e Földért Istennel.

Hjaj, a kozmosz élő világmindene
Mennyi csalódással van tele tűzdelve.
S oly apró a gondom eme nagyképben,
Eltűnik a gondtengernek legmélyében.
Számítottam rátok, ti fura emberek,
S ha nem léteznénk nem élnénk szenvedéseknek...