1988 augusztus 13. Szombat volt, utolsó nap a táborban, utolsó nap velük, akikkel együtt töltöttem az elmúlt nyolc év minden hétköznapját reggel nyolctól, és utolsó nap, veled. Vagyis akkor ezt még nem tudtam.

Mi ketten sülve főve együtt voltunk, főleg ebben a két hétben. Hogy mi kötött össze minket ezen a nyáron olyannyira, hogy még éjszakára sem váltunk el egymástól? Mi volt az, ami miatt alig aludtunk?

Nem mi volt?

Ki...?

Tamás.

Tamás, aki mögöttünk ült két paddal, akibe a magunk tudatlan, az élet napfényére épp hogy kinyíló 14 éves viráglelkünkkel beleszerettünk. Vagyis inkább csak te, mert nekem csak tetszett. Tetszett, mert átnézett rajtam, és talán pont ezért vonzott. Te másról sem tudtál beszélni, ezzel kezdted a hétfőt, és ezzel zártad a pénteket, ahogy a tábor első napját is. Én pedig hallgattalak, csendesen gyönyörködtem a vöröses göndör hajszálaidon megcsillanó fényben, a szeplőkkel teleszórt hófehér bőrödben, álmélkodtam, hogy lehet ilyen pisze orra valakinek, és hogy ez mennyire jól áll neked. Nem vetted észre, hogy én Tamásról egy szót sem szólok, hogy már rég nem érdekel. Mentem utánad, mint egy pincsikutya. Nem zavart, hogy csak azért, hogy Tamás rád figyeljen, bolondot csináltál magadból, veled vihogtam, nyihogtam, mint egy megbolondult kanca. Hagytam, hogy kirúzsozz, hogy befond apróba a hajam. Nem nyavajogtam, hogy húz, hogy vörösre égett a napon a fejbőröm, mert addig is ott voltál a közelemben.

Mi lesz, ha végetér a tábor?
Mi lesz velünk?

Eljött az utolsó este, és a hagyományos tábortűz. Álmélkodva néztem az égigérőnek tűnő lángok táncát a szemedben, és azt sem vettem észre, amikor Tamás mellé leült valaki. Aztán óvatosan megfogtam a kezed, mint múlt éjjel a bátorságpróbán. Akkor sem húztad el. A bőröd puha volt, és meleg.

Aztán hirtelen belevájtad a körmeid a kézfejembe, és a fájdalomtól felsikoltottam. Csak szorítottad tovább, aztán mikor követtem a tekinteted, megtudtam miért. Tamás azzal a lánnyal csókolózott. Nyelve megcsillant a tábortűzben, ahogy a lány szájába siklott.

- Ki ez a csaj? - kérdeztem nyögve, és igyekeztem lefejteni az ujjaidat a kezemről. Rám néztél a könnyeiden át, az ajkad remegett ahogy suttogtad.

- Fogalmam sincs. Miért nem én ültem mellé? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?

Arcul ütöttek a szavaid. Rám nem is gondoltál. Végig csak magadra, és nem csak most. Évekig az volt, amit te akartál, sose az, amit én. Megláthattál valamit az arcomon, mert egy fintor kíséretében végül kimondtad. - Te is ülhetnél ott.

Aztán legördült egy kövér könnycsepp az arcodon, és elfelejtettem az önzésedet, csak azt láttam, mennyire szenvedsz, és hogy nekem segítenem kell.
Felugrottál.

- Megyek lefekszem.

Követtelek, át a sötét udvaron, a szállásunkig futottam utánad, és megtartottam a cipőm orrával az ajtót, mielőtt az orromra csaptad volna.
Leroskadtál az ágyra, a fejed lehajtottad úgy, hogy a hajad eltakarta az arcod. Ha a vállad nem reszket, nem is tudtam volna róla, hogy sírsz.

- Milyen lehet?

- Micsoda Flóra?

Tudtam, hogy ő lesz a téma, hiszen eddig sem beszélgettünk másról.

- Csókolózni vele... - suttogtad a sötétben, és közelebb húzódtál. Csendben mozdultam, megfogtam a könnyeidtől nedves kezed, és éreztem, hogy összeszorítja valami a torkom. Valami közeledik. Valami, ami félelemmel töltött el, mint mikor feleltetésnél Simonné a nevem felé közeledett a naplóban.

- Mi lenne, ha eljátszanánk? - mondtad a sóhajnál is halkabban. - Gondoljunk rá közben, mintha... - Nagyot nyeltél, és ha volt is még köztünk távolság, azt legyűrted. -, mintha ő csókolna.

Olyan ártatlanul mondtad, könyörögtél a szemeiddel, amiket lassan lecsuktál, és követtelek. Éreztem az ajkad, elmerültem az illatodban, remegtem, pedig fülledt nyáreste volt. Belesóhajtottál a számba, amikor kicsit megnyitottad nekem, és éreztem mit akarsz. Amit Tamás azzal a lánnyal csinált. Óvatosan érintettem a nyelvem a fogadhoz, és te beengedtél. Mozdult a szád, mozdult az enyém is. Sohasem érzett izgalom futott át rajtam, a kezem önkéntelenül mozdult, érintettem az állad, csúsztattam végig az ujjaimat a füled alatt, a tarkódig, míg a másik kezem a blúzod alatt a derekadhoz ért. Többet akartam, pedig fogalmam sem volt, mi lehet a több. Tenyerem alatt megremegett a bőröd, ujjam hegye a melledhez ért, belenyögtél a számba, de ekkor kintről kettőnk közé furakodott otromba módon valami tábori nóta.

Kinyitottad rám a szemed.
Elhúzódtam tőled, de te úgy maradtál, hatalmas, csodálkozó szemekkel. Óvatosan érintetted meg a szád, és mosolyogtál. Az egész nem lehetett több néhány másodpercnél, nekem mégis óráknak tűnt.

- Ugye végig rá gondoltál?

- Rá - hazudtam. - Flóra... én. - kezdtem, mert valamiért úgy éreztem, bocsánatot kell kérenem.

- Jó éjszakát - köszöntél el komoran, és lefeküdtél. Sokáig hallottam, hogy csak forgolódsz, mert én sem tudtam elaludni. Másnap végetért a tábor, érted jöttek, és úgy mentél el, hogy rám se néztél.

Eltelt harminckét év. Nemsokára egy újabb nyár múlik el, és azon tűnődöm, vajon mi van veled?

Három éve elmentem Tamáshoz.

Vittem egy szál fehér rózsát, és percekig bámultam azt a két számot a könnyeimen keresztül.

Tóth Tamás
Született: 1974
Meghalt: 2017

Mondták, hogy a középiskolát nem fejezted be, hogy elszöktél otthonról, és beálltál valami szektába. Hallottam azt is, hogy meghaltál.

Remélem nem igaz, de ha mégis, ha igen, bízom benne, sőt imádkozom érte, hogy a mennyországban megtaláld Tamást, és a nagy égi tábortűznél ülj mellé, hogy megtudd, milyen lehet...