Amint elengedett az Úrfim, na jól van... Nem fogom így szólítani, mert nem szereti. Pedig el kell fogadnia!

Visszatérve az ebédhez!

Megebédelés után úgy döntöttünk Tae-vel, hogy megnézünk egy filmet. Már szinte alig várom, hisz ez lesz az első alkalmam, amikor mellette leszek, s úgy fogom nézni az általa kiválasztott filmet.

Gondolom ez, csak egy kis ízelítő lesz, mert ezután várhatóak a többi romantikus/szomorú események. Nagyon remélem nem lesz szívfacsaró!

Ha igen, tudjon rá...

Ebédkor maga elé ültetett az asztalhoz. Nem igazán értem, hogy miért, de ő tudja. Olyan furcsa nekem, hogy nem használom az Úrfi megszólítást, amit nemrégóta vertek belém. Most pedig már ott tartunk, hogy arra semmi szükség.

Szeretem őt!

A szokásosabbnál is szokásosabban öltözködött. Velem ellentétben, még mindig a Cseléd ruhámat kellett viselnem. Bár, a mobilomat visszakaptam, de a ruháimat nem. Azokat kell hordanom, amiket kiadtak nekem.

Kezdem szörnyen érezni magam, amiért az Úrfival....

A fene ezekkel a megszólításokkal!!!

...ebédelek. Nem szabadna, de mit tehetek? Maximum annyit, hogy felállok, s elhúzom innen a belemet.

Park Bo Gum-ot azóta nem láttam a házban, amióta az Úrfi (visszatértem erre az úrfizásra) elküldte őt egy teáért. Valóban Bo Gum jelentette ki, hogy elmegy, de nem hittem volna, hogy komolyan is gondolja.

Aigoo...

Félek! Egyszerűen remeg a testem, s nem tudom magam irányítani. Szeretnék megnyugodni, de nem reagál rá a testem.

-Minden rendben van?-aggódva meredt rám.

-Félek az édesanyjától!

-Nem kell félned tőle! A légynek sem ártana!

-Azt te csak hiszed, kisfiam!-csattant egyet a bejárati ajtó.-Mit képzelsz magadról, hogy a fiammal együtt eszel?-ordítozott velem.

-Elnézést kérek, Asszonyom!-megbántam a dolgokat.

-Anya!-szólította az Úrfi, de nem figyelt rá.

-Ebben a házban te csak egy SENKI vagy, aki mostantól a konyhában fog enni, inni, és aludni! Ha nem tetszik, akkor húzz el innen!-szűrte ki a fogai közül.

-Igenis, Asszonyom!-meghajoltam, s elslattyogtam az említett helyiségbe.

Hálát adtam az Úrnak, hogy nem cibált meg az Asszonyság, amiért elkövettem egy bűnt.

Egy bűnt?

Ó, csináltam annyi rosszaságot, amíg távol volt, hogy azt már tényleg megkellene bánnom. Az Úrfi ágyában ébredtem fel, vele társasoztam, meg az Úrfival aludtam. Ezeket nem kellett volna teljesítenem, de nem tehettem mást. Az Úrfi kényszerített, én pedig elfogadtam.

Nem hibáztatom érte, mert mégis bedőltem neki. Amint a konyhába érkeztem, hangos kiabálások ütötték meg a fülemet. Miattam nem kell, hogy üvöltözzenek a másikkal. Az Úrdi hallgasson az édesanyjára, és felejtsen el. Én is ezt fogom tenni. Kitörlöm az emlékeinket, s úgy fogok itt dolgozni, ahogy egy Cselédlánynak kell!

Végül abbahagyták a veszekedést. Közben elkezdtem mosogatni, amikor egy durva kéz visszarántott, s megpofozott. Második alkalommal kaptam már meg. A fájó pontra helyeztem a kezemet.

-Megérdemelted, te kis cafka! Menj és pakold össze a cuccaidat! Többet te nem dolgozol itt! Takarodj!

-Igenis, Asszonyom!

Felsétáltam a lépcsőn, hogy a szobámba mehessek a holmijaimért. Visszapakoltam a bőröndömbe, s átöltöztem a nagyon rövidnadrágomba, és egy fekete atlétába. A hajamat is kiengedtem, majd alaposan körülnéztem mégegyszer, s már itt sem voltam. Lesétáltam a lépcsőn, át a nappalin, aztán az ajtón kilépve, találtam magam szembe a kerítéssel. Még indulás előtt a farzsebembe csúsztattam a telefonomat. A kapuig elballagtam, s becsuktam magam után. Elindultam a nagy világnak.

A hosszas séta közben minden emlékemet ki akartam törölni, de nem tudtam. Nem bírtam. Az Úrfi élete el van könyvelve, ahogy az enyém is. Nekünk külön utakon kell járjunk!

Na, Úrfi!

Mostantóo visszatérhetsz a régi énedhez, akit megismertem. Egy szoknyavadászként térj vissza, s engem örökre verj ki a fejedből, és a szívedből!

Mielőtt kiérnék a buszmegállóba, azelőtt készültem valamit meginni, de elment a kedvem is hozzá. Minden az Úrfira emlékesztet.

Minden...

Percekkel később a megállóban ülve várom a járatomat. Persze előtte a telefonomat a kezembe vettem, nehogy összetörjem a nagy hátsómmal. Jó, csak az 59.6 kilommal biztos tönkretenném egy fél perc alatt.

BRR... BRR...

Üzenetem jött. Az Úrfi írt. Nem akartam megnyitni, de megöl a kíváncsiság. Megakarom nézni, egyben nem.

Aigoo...

Megnyitottam, s olvasni kezdtem. Bocsánatot kért az anyja viselkedéséért. Megígérte, hogy visszaszerzi az állásomat.

Nem óhajtottam válaszolni neki, de közölni akartam vele ezt a helyzetet. Megírtam neki, hogy ne keressen többet, s nem kell az állás.

Rögtön válaszolt az üzenetemre. Azt már nem nyitottam meg. Megérkezett a járatom. Szöulban kezdek egy új lappal az életemben. Megpróbálom befejezeni ott az egyetemet, ha nem sikerül, akkor egy albérletben fogom tengetni a napjaimat.

A mobilomon keresgéltem olcsó albérleteket, amit Szöulban is meglelhetek. Olcsóbbak nincsenek, de vannak drágábbnál is drágábbak.

Végül nem kutakodtam tovább.

Szöul...

Onnan tértünk vissza a birtokra, csak persze másnap, hisz lerobbant az autója. Azon az estén voltam a világ legpirosabb nője. Egy hotelszobában aludtunk. Az volt a legelső alkalmunk az együttalvásra. Addig a padlón voltam, amíg el nem aludt.

Féltem tőle a kórházi eset miatt. Tényleg nem volt valami kellemes látvány, amiben először részesített. Az anyám egyik ápolónőjével kavart. S állítása szerint be is lázasodtam.

Igen...

Arra is tisztán emlékszem, amikor megpofozott, aztán bocsánatot kért. Nem csak én kaptam pofonokat az élettől, hanem az Úrfi is.

Miért nevezem még mindig így, amikor már nem vagyok a Cseléde?

BRR... BRR...

Ismét rezgett a készülékem.

Aigoo...

Megnyitottam, s erre nem számítottam.

Úrfim❤: Igen, igazad van! Számomra csak egy Cseléd voltál, akire úgy vágytam. Magamnak akartalak, de úgy, hogy az ágyamba kössünk ki mind a ketten. Bevallom, eleinte játszadoztam az érzéseiddel, ahogy most is. Kérlek, ne haragudj rám!

A rohadék!

Elhitette velem, hogy mennyire szeret. Becézgetett, pedig csak játszott az érzéseimmel. Csak az kellett neki, hogy lefektessen. Azt mondta nem kerülök az ágyasai listájára. Egy fenét nem!

Ahogy ezek végig pörögnek az agyamban, szemeim könnyekkel telnek meg, s a hosszú út után le is szállok a járműről. Telefonáltam anyukámnak is, hogy mostantól nem vagyok egy Cseléd, de nem az édesanyám vette fel a kagylót, hanem egy francia nő. Még az a szerencse, hogy valamennyire tudok franciául.

-Bonjour!-szólt bele a francia ápolónő.

-Bonjour! Ma mère a été récemment emmenée à l'hôpital pour enquêter parce qu'elle a un cancer de la peau.

-Oh, chérie je suis désolé, mais ta mére... Est mort! Je suis désolé!-csuklott el a hangja.

Micsoda? Az anyám meghalt? Nem... Ez nem lehet!

A fájdalom úrrá lett a testemen, ezért nem tudtam abbahagyni a sírást, pedig kellett volna, mert sokan azt hiszik megőrültem. Ez az, hogy még nem őrültem meg!