Jacob az edzések során eredményei láttán magabiztosabbá vált. Azt lehetne hinni, hogy ettől az egója és a makacssága is növekedett, de nem így történt. Ugyanis, ha így lett volna, nem állt volna a Choi rezidencia előtt a bocsánatkérés okán.

Sok idő telt el mióta összevesztek, és a fiúnak nagyon hiányzott legjobb barátjának jelenléte. Hogy nem csak egymásra néznek néha, hanem beszélgetnek, eljárnak együtt helyekre, haverokhoz illően viselkednek.

— Mit keresel itt? — Chanhee undok tekintettel méregette a kapuban állót, viszont Jacob sejtette, hogy ennek ellenére örül neki, csak nem tudja, kimutathatja-e.

— Tényleg seggarc voltam, de be akarom neked bizonyítani, hogy megjavultam. Az a Jacob leszek, aki Kevin, sőt, Namin előtt voltam. Csak gyere el a ma délutáni versenyre. Kérlek.

— Talán. — Chanhee sóhajtott. — Ettél már? — A másik mosolyogva megrázta fejét felelet gyanánt, és kész volt rá, hogy az egész délelőttöt dumálással töltse.

Jacob tehát belátta, hogy hibázott - aznap nem is utoljára.

***

Bár a legjobb pajtija társaságában átélt órák alatt eszébe sem jutott, az ismeretlen uszodához vezető úton a kellemetlen izgalom és a bizonyítási vágy elegye elkezdték legyűrni őt, és mire az öltözőjébe ért - a szülei béreltek neki egyet külön, mint ahogy mindig a bátyjának is tették - mélységes aggódás zsugorította össze a gyomrát.

Átöltözve, a padon ülve, tenyerébe hajtott fejjel azon gondolkozott, mennyire szúrhatja el ezt az egészet, és annak milyen következményei lehetnek. Olyan volt ez, mintha a sok gyakorlást csupán álmodta volna, éppen így Kevint is, és valójában ugyanolyan gyenge lenne, tehetségtelen.

Ezt az elképzelést meghazudtolván belépett Kevin, és a helyiség máris nem tűnt fojtogatóan szűknek.

— Találkoztam a szüleiddel és Daniellel. Chanhee is itt van. Meg az egész úszócsapat, csak az edző nem tudott eljönni. — A fiú villantott egy őszinte, kedveskedő ajakgörbületet.

— Már ez is túl sok ember, aki előtt le fogok égni. — Jacob tudta, hogy remeg a hangja, és hogy ezzel Kevin is tisztában van. Utóbbi száját elhúzva ült le Jacobbal szembe: elérkezett a komoly beszélgetés ideje.

— Képes vagy rá, Jacob. Képes vagy a dobogón végezni, jobb eredményt elérni, mint a testvéred. — Jacob kételkedőn, bizonytalanságát felfedve megrázta a kobakját. — Nem hiszed el magadról. Ez rendben van. Viszont én tudom. Akkor tudtam már, amikor Daniel először mesélt rólad, amikor megismertelek anélkül, hogy valaha is láttalak volna. Tudtam akkor is, amikor elutasítóan viselkedtél, ahogy akkor is, amikor láttam, mennyire szeretnél elismerést. Végig tudtam, hogy jó srác vagy, és azt tanultam, hogy a jó srácok álmai teljesülnek, ha ők is akarják. Bízz magadban, Jacob, és sikerülni fog. — Jacobot a lelkesítő szavaktól boldogság járta át. Engedett késztetésének, és megölelte a segítőjét. Ez számára a köszönetet jelentette.

***

Jacob körül lelassult a világ; hallotta szíve nyugodt dobogását, fejében lassan ismétlődtek Kevin buzdító szavai - amik arra is rávilágítottak, hogy nem gondolja Jacobot egy nyomorult, bunyós állatnak, aki mások lehordásában leli örömét -, belélegezte a klóros víz illatát, érezte a rajtkő - kedvence és az egyetemi medencénél sajátja, a hatos, az utolsó - kicsit érdes felületét a talpához nyomódni. Ezekben a lassított másodpercekben felkészült lelkileg. Testileg nem volt szükséges, mindig is a belseje volt a gyenge láncszem, ha beismerte, ha nem.

Amint tisztázta a versennyel kapcsolatos félelmeit, és meggyőzte magát, hogy sikerrel is járhat, a síp eredeti gyorsaságába rázta az időt, ő pedig elrugaszkodott, hogy gyorsabban szelje a habokat, mint eddig valaha.

Nyerni akart, hogy bizonyítson a szüleinek és önmagának, mint minden úszásánál, és ezek mégis eltörpültek amellett, hogy lenyűgözze Kevint.

***

Az edző annak ellenére, hogy nem segíthetett, minden héten tájékoztatta Jacob szüleit gyermekük haladásáról, ami csupán tizedmásodperces javításokat tartalmazott. Aztán valami áttörés történt, az eredmények hirtelen felfelé ívelésnek indultak, az apró javítások öt másodpercre nőttek, majd tízre, és nem estek vissza. Egy héttel a csodálatos előrelépés után Jacob huszonöt másodpercet lefaragott az addigi idejéből, ezzel felzárkózva Sangyeon és Kevin mögé, lehagyva Sunwoot, aki Kevin megjelenése előtt a második legjobb volt.

A két felnőttben levő büszkeség csak a negyede volt annak, amit a bátyja érzett. Ő sejtette, kinek az érdeme lehet a változás - persze, Jacobon kívül -, és hálás is volt neki ezért. Remélte, hogy a balesetet megelőző, edzéses beszélgetéseik során, melyeknek általában Jacob volt a központja, Kevin szimpatizálni fog vele, majd miután a baj megtörtént, és szüleik terhet róttak Jacob vállaira, Kevin a szárnyai alá veszi, mint akkor Danielt, és segít neki.

Nem vélte fairnek, hogy így kitolt az öccsével. Helyzetüket kedvenc filmje, a Galaxis Őrzőihez hasonlította. Ő volt Gamora, aki mindig legyőzte a testvérét, cserébe annak minden egyes ilyen alkalommal szenvednie kellett. Danielnek nagyon sokat jelentett Jacob, de gyáva volt bevallani szüleinek, hogy karrierje nem teljesen az ő érdeme, küzdenie kellett a tiszteletükért.

Amikor pedig megtudta, hogy a fiatalabb versenyezni megy, minden általa okozott fájdalomért teljes szívéből kívánta, hogy Jacob legyen olyan jó, mint ő volt, sőt, jobb.

Látta Jacobon, hogy mennyire szeretne végre elismerést kapni. Emlékezett, hogy ő is erre vágyott, azonban, az első nyereménye után az emóció helyén üresség lett. Azóta kereste az okot, és öccsét figyelve a rajtkövön, rájött: az elismerési vágya nem volt több egy délibábnál, nem neki lett volna szüksége erre az érzésre soha, hanem Jacobnak. Mert minél nagyobb az akarat a produkálásra, annál nagyobb a diadal. Ez a győzelem egyenes arányossága.

***

Jacob kiemelkedve a vízből először nem értette, miért ünnepelnek társai, és Daniel mi okból érzékenyült el. Aztán a kivetítőre nézett, amin a versenyzők nevét, beérkezési sorszámát és idejét mutatták, és elöntötte egy erős, meleg érzelem: a dicsőségé. Annak a fiúnak a dicsősége, aki az első versenyén második helyezést ért el.

Hagyta, hogy Chanhee és Sunwoo kihúzza, hogy a többiek megveregessék a hátát, hogy Sangyeon, kifejezve tiszteletét, felajánlja neki az egyes rajtkövet az egyetemük uszodájában. Ujjongó társai, a háttérbe húzódott elégedett szülei eltompultak a csodálatos eufória mellett, ami megszaporázta szíve ütemét.

Azt követően, hogy a srácok átadták az ünneplők helyét a családnak, a gesztusok formálisak lettek. Bae apuka megveregette a fia vállát, Bae anyuka két puszit adott. Nem volt verbális mondanivalójuk: ha már a fiuk egy próbatételen kíván részt venni, a bronzérem a legkevesebb, amit elvárnak, vagyis az ezüsttel Jacob közepesen teljesített az ő pontozásukban.

— Megérdemelted, Cob. Büszke vagyok rád, bizonyítottál anyáéknak, vehetjük úgy, hogy szabad vagy. — Daniel következett, a gondviselők elvonultak, valószínűleg a bírókhoz, mint ahogy Daniel úszásai végén tették.

Jacobnak haragudnia kellett volna a testvérére, de a testvéri kötelék ennél jóval erősebb, ráadásul Daniel nélkül nem ment volna úszni, pláne nem versenyre, és nem is nyerhetett volna megbecsülést. Haragudnia kellett volna, de köszönetet akart mondani bátyjának.

— Te is tudod, hogy ez nem így van, Daniel. Mostantól úgy fognak futtatni, mint téged. Legalább megtanultam, hogy jó érzés jó helyen végezni. Meg kell köszönnöm Kevinnek is, nélküle nem jutottam volna sehova. Nem láttad?

— Azt mondta, az uszodába megy. Meg kell valamit beszélnie az edzővel. — Daniel megfogta Jacob alkarját, és lehúzta a tolószékével egy szintre, hogy megölelje.

***

Jacob amikor tudta, elkerülte a főbejáratot. Rossz emlékeket ébresztett benne a lépcső utáni járda látványa, hiszen azon volt, hogy elfelejtse a volt barátnőjét, ahogy azt is, hogy Kevinnel csókolózott. Úgy érezte, számára ez a helyzet már nem bosszút igénylő történés, hanem egy múltbéli dolog, amit el kell csitítania a fejében, hogy ne törjön elő.

Akkor viszont minél előbb háláját akarta kifejezni Kevinnek, a rövidebb út pedig ott vezetett, vagyis nem igazán tehetett mást, a körülmények a kerülés ellen voltak.

Remélte, hogy még eléri a másikat: a jutalmak kiosztása és a többiekkel való fotózkodás sok időt vett igénybe. Az ezüst megszerzését követő örömködést jobban élvezte volna, ha Kevint is a jelenlévők között tudhatja, nélküle nem volt az igazi.

Azt mérlegelte, hol beszélgethet az edzővel, amikor befordult a főbejárat irányába, és meglátta a csókolózó pár alakját. A lány megint más volt, a fiú ugyanaz.

Nem az edzővel, hanem egy lány szájával beszéli meg a dolgokat — gondolta olyan keserűséggel, amit Kevin irányába kapcsolatuk ellenséges időszakában tapasztalt. Ez a szúró, harag tüzét generáló érzés az utálat és féltékenység közötti vékony határon volt.

A jelenetet látva elromlott kedvével késztetés fogta el egy kis bunyóra Kevinnel. Talán tényleg verekedést kezdeményezett volna, ha nem esik le a fiúról a kék sapka a heves smárolástól, és Jacob ereiben nem hűl meg a vér.

Addig a pillanatig Jacobnak volt némi önbizalma, utána viszont önutálat és bűntudat kínozta.

Ráébredt egy meghatározó tényre. Először, hogy ő maga mekkora idióta, másodszor is a fiú haja szürke, ellenben Keviné fekete, vagyis kezdetektől fogva semmi oka nem volt utálni Kevint, sosem ragadta el Namint tőle. A rosszul kezdődött viszonyuk teljes mértékben az ő, Jacob félreértésének hibája.

A felfedezés áramütés volt a lelkébe. Az épületig elég pörgős tempót diktált, de onnantól, hogy megértette minden előítélete valószerűtlenségét, kapkodva rohant az ajtóhoz, többet egy pillantást sem vetve az ismeretlenekre.

A medencéknél találta meg Kevint. A hullámtalan vizet kémlelte.

— Ezüstérmes lettem. — Még nem volt képes a múlttal kapcsolatos igazság feltárására, így ezzel indított. Nem volt akkor probléma, alapból ennek közlése volt a célja.

— Gratulálok. Tudtam, hogy meg fogod csinálni. Most már képes vagy boldogulni magadtól is. — Kevin nem mosolygott, szemeiben szomorúságot tükrözött a víz, ahogy Jacob lihegve bár, de mellé állt. Megtanulta, hogy Kevin nem a szemkontaktusok híve, azaz, ha valamit a szeméből szeretne kiolvasni valami tükröződő egység szükséges.

— Hogy érted? — Nem érdekelte, hogy hangjában felcsendül a kétségbeesés.

— Beszéltem az edzővel, és úgy döntöttem, kilépek. — Kevin Jacobra nézett, majd lesütötte pilláit, mintha szégyellné tettét.

Jacobot e délután alatt sokkok hada érte, mind közül viszont ez váltotta ki a legnagyobb reakciót. Jacob a fájó mellkasa ellenére kihúzta magát, keze ökölbe szorítva, szívén a ki nem mondott, előbb tudatosult tévedés és a deja vu.

— Mégis mit csinálsz? — kiáltott Kevinre. —  Eléred, hogy bízzak benned — egy lépés —, hogy a barátomnak gondoljalak — újabb lépés —, aztán elárulsz? — Jacob Kevin előtt állva, tekintetében a mérgesség tetőfokát nyaldosó lángokkal nem hagyta, hogy Kevin máshova pillantson. — Azt hittem, tévedtem, de tényleg egy seggarc vagy.

Múltkor Jacob megelőzte Kevint az ütésben, ezúttal Kevin gyorsabb volt. Ahelyett viszont, hogy a lendülő kéz elérte volna az idősebb arcát, a tarkójára csúszott, hogy Kevinnek préselje az ideges másikat.

A következő másodpercekben Kevin vadul tépte Jacob ajkait, aki egyre normálisabb vérmérséklettel engedte neki, hiszen amint úgy érezte, hogy Kevin megbocsájtott az ellene elkövetett hülyeségekért, dühe azon nyomban felszívódott, és így már mindenével a csókba olvadhatott Kevin Moonnal, akit kedvelni kezdett, akivel ténylegesen elásta a csatabárdot.