– Ha nem tökéltél volna ennyit a Mekiben, akkor most nem kéne rohannunk a vonathoz – zihálta mellettem Nolen miközben a peron felé rohantunk, ami természetesen a bejárattól legtávolabb volt.

– Ki mondta, hogy mögém kell beállnod és pont, akkor megkívánni a Mekit, amikor én? – kérdeztem vissza miközben sípolva szívtam be a levegőt és megpróbáltam nem hasra esni a bőröndömben. – Ott vagyunk már?

– Fogd be szamár – nyögött fel Nolen, majd megragadta a bőröndömet én pedig csodálkozva bámultam rá. – Rohanj már!

Így hát futottam, ő pedig mögöttem futott, a kezében cipelve a súlyos bőröndömet. Az utolsó pillanatban sikerült felhívni magunkra a forgalmi szolgálattevő figyelmét, majd bevetődtünk az első ajtón és zihálva megálltunk, miközben a vonat mozgásba lendült. Nolen hangos puffanás kíséretében tette le a bőröndömet, majd beletörölte a homlokát a pólójába, kivillantva a kocka hasát. A térdemre támaszkodva fújtattam majd sóhajtva felegyenesedtem és körbe néztem a kocsiban. Ez a vonat százszorta jobb volt, mint amivel Pestig utaztunk, de dugig volt emberrel. A bőröndömet megragadva indultam el, hogy helyet keressek magamnak, lehetőleg olyat, ahol nem ült más, de csalódnom kellett.

– Csak ülj, már le valahová kérlek – könyörgött Nolen, mire megforgattam a szemem és odaléptem egy szimpatikus nénihez, aki azonnal rábólintott, hogy csatlakozzunk hozzá.

Nolen lovagiasan feltette a bőröndömet a csomagtartóra, mellé dobta a sporttáskáját majd leült mellém és fújtatva maga elé bámult. Amíg ő a futás okozta sokkot heverte ki, én megkerestem a fülesem csatlakoztattam a telefonhoz és Netflixen elindítottam a 13 okom volt következő epizódját. Azért kezdtem el nézni, mert már nem tudtam mit nézni, szinte kivégeztem az összes sorozatot és úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Azóta is folyamatosan néztem és Justin volt benne a kedvenc karakterem. Valamiért mindig vonzottak a sérült lelkek, akik megmentésre szorultak. De teljes szívből senkinek se tudtam volna ajánlani.

10 perce utazhattunk, amikor Nolen feje hirtelen a vállamra billent. Döbbenten lepillantottam rá és megrántottam a vállam, mire kinyílt a szeme és hosszasan felsóhajtott.

– Baszki Delin ne már – suttogta.

– Jó legyen, de ne nyálazz össze – kértem bosszúsan.

Nolen figyelmen kívül hagyta a beszólásomat, fejét a vállamra hajtotta, kezeivel átölelte a karomat és behunyta a szemét. Egy ideig morcosan figyeltem őt, majd az arcát látva megenyhültem és még egy halvány mosolyt is engedélyeztem magamnak mielőtt visszatértem a sorozathoz.

Kb. fél óra lehetett köztünk és Füzesabony között ahol át kellett szállnunk, amikor a vonat egyszer csak nem ment tovább. Felpillantottam és elolvastam a település nevét ahol voltunk. Vámosgyörk.

– Mi az megvámolják a vonatot? – kérdezte Nolen álmosságtól karcos hangon, mire akaratlanul is felnevettem.

– Nem tudom, mi történik. Talán nem kapott szabad utat.

– Ez a MÁV. Ha a vonat nem megy tovább azonnal megszívtuk és nem érjük el a csatlakozást – dörzsölte meg az arcát, majd felkapta a fejét.

– Tisztelt utasaink! A vonat felsővezeték szakadás miatt nem tud tovább közlekedni. Kérem, hagyják el a vonatot, a csomagjaikkal együtt. A vonatpótlóautóbuszok a vasútállomás bejárata elől fognak indulni.

– Ugye most csak szopatsz? – kérdeztem. – Utálok buszozni.

– Ne aggódj, lehet, fel sem jutsz rá. Rengetegen vannak! Gyere, szálljunk le – vette le a bőröndömet majd a vállára akasztotta a sporttáskát.

Követtem őt majd tanácstalanul behúzódtam a fák alá, miközben azt néztem, ahogy az emberek megrohamozták a kijáratot. Nolen a kezével árnyékolva figyelte az embereket, aztán megrántotta a vállát és elindult. Pár pillanatig csak bámultam utána, aztán a nyomába eredtem és megpróbáltam nem kitörni a bőröndöm kerekét a kavicsos talajon. Nolent a jegypénztárnál értem utol, ahol arról érdeklődött mikor fog elindulni az első vonat Füzesabonyba, mert esélytelen, hogy a buszra felférjünk.

– Sajnos egyelőre nem lehet tudni, de maradjanak a közelben.

– Busz mikor megy legközelebb esetleg?

– Ha addig nem hárulnak el a gondok, akkor egy óra múlva.

– Óriási – sóhajtott fel Nolen. – Köszönöm a segítséget! – lökte el magát a pulttól, majd kilökte az ajtót és megállt a lépcső tetején.

Én odabent maradtam, leültem az egyik padra és elveszetten forgattam a kezemben a telefonomat. Talán, ha felhívom Gábort, akkor értem jön. Végül is Tiszafüred innen már nem volt messze. Egy óra alatt simán megjárta volna. De végül mégsem hívtam fel, mert tudtam, hogy rengeteg a dolga. A megnyitó napján mindig ideges volt, mert szerette volna, ha minden tökéletes, hogy a szülők elégedettek legyenek, és nyugodt szívvel hagyják ott a gyerekeiket, akár egész nyárra.

Gondolataimból a velem szemben megálló srác zökkentett ki. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, ha a srác nem árasztott volna magából húgy szagot és alkohol bűzt. Szigorúan magam elé meredtem, még csak rá se pillantottam, hátha feladja a bámulást és elmegy.

– Szia, zavarhatlak egy pillanatra? – kérdezte.

Már a hangjától felállt a szőr a karomon és elfogott a félelem. Volt a hangjának valami baljós árnyalata, nem úgy, mint, amikor a suli rosszfiújának rosszfiús a hangja, hanem tényleg félelmetes módon. Olyan hang volt, amitől az emberben azonnal bekapcsolt a vészcsengő.

– Bocs, de mennem kell – pattantam fel, mert már nem bírtam elviselni a belőle áradó szagot.

Egyik kezemmel szorosan markoltam a táskámat, a másikkal pedig a bőröndömet, ahogy megpróbáltam kikerülni, de az utamat állta.

– Ki tudnál segíteni egy kis apróval?

– Nincs pénzem.

– Van egy ATM az épület előtt.

Úgy bámultam a srácra mintha hirtelen növesztett volna nyolc plusz fejet. A fejemet rázva meredtem rá és pánikolva körbefordultam, majd a pillantásom megakadt Nolenen, aki épp akkor sétált fel a váróterembe vezető lépcsőn.

– Bébi, hát itt vagy – kiáltottam és konkrétan hozzá szaladtam, testemmel a testének csapódtam és reszketve a nyakába fúrtam a fejem.

– Minden rendben? Bántott? – kérdezte komoran és úgy ölelt át, minta tényleg hozzá tartoznék.

Abban a pillanatban pedig nem is vágytam másra csak arra, hogy hozzá tartozzak és megvédjen mindenkitől.

– Húzzunk innen – kértem, mire bólintott és elvette tőlem a bőröndöt, aztán a másik kezével átkarolta a vállamat és elvezetett a szemben lévő pizzériába.

Csak akkor lélegeztem fel igazán, amikor a pizzériába belépve körbe vettek az emberek. Pár nyugdíjas a pult közelében sörözött és nem győztek bókolni a pult mögött dolgozó lánynak. A pizzéria másik végében pedig egy férfiakból álló társaság evett, miközben hangosan nevettek és ünnepelték a nyertes meccset. Az egyikük minket észre véve felállt és odajött hozzánk. Alaposan szemügyre vettem és nem bírtam elmenni a mellett, hogy igencsak helyes volt. Idősebb, de helyes. Magas volt, szálkásan izmos, barna haja volt és kék szeme. Simán lehetett volna Nolen idősebbik kiadása is.

– Kösz, hogy szóltál. Tényleg betalálta – mondta Nolen és a kelleténél erősebben ölelt magához.

– Sajnos nem biztonságos már nappal sem. Pláne nem egy fiatal lány számára. Tehetünk, bármit mindig visszajön és kéreget – támaszkodott a pultnak a férfi. – Csatlakozzatok hozzánk – invitált.

– Persze, simán – vágta rá azonnal Nolen.

– De nem is ismerjük őket – sziszegtem.

– Delin, aki a focit szereti, az rossz ember nem lehet – morogta vissza és a derekamat megragadva a zajos társaság felé kormányzott. – Ha, Krisztián nincs, akkor nem megyek vissza érted.

– Tessék? Képes lettél volna magamra hagyni? – akadtam ki.

Nolen meglepetten lenézett rám és válaszra nyitotta a száját, de nem voltam kíváncsi a mondanivalójára. Nála hagytam a bőröndömet és a mosdó felé vettem az irányt. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót rám zuhant a magány. Más lány ilyenkor felhívja a legjobb barátnőjét, hogy mindenről beszámoljon neki, de nekem nem volt kit felhívni. Miután alaposan áttörölgettem a WC deszkát leültem és a telefonomat elővéve megnyitottam az Instagrammot. Tompa sajgással a szívemben mentem végig az egykori legjobb barátom fényképein. Legalábbis én azt gondoltam, hogy legjobb barátok voltunk, de aztán dobott engem egy pasi miatt és az a legszörnyűbb, hogy nem most először. Én az életem minden egyes mozzanatába beavattam őt, ő viszont, alig osztott meg magáról bármit is.

– Delin lehúztad magad? – kopogott be Nolen.

– Egy pillanat, csak a Mágiaügyi minisztérium hivatott egy fontos megbeszélésre – mosolyogtam gúnyosan, majd gyorsan rendbe szedtem magam, lehúztam a WC-t és kiléptem a fülkéből. – Most már mehetsz.

Nolen rám villantott egy futó mosolyt, majd befurakodott mellettem, én pedig kezet mostam és kimentem a pizzériába. Leültem oda ahol a bőröndömet láttam és az étlapot tanulmányoztam, amíg Nolen vissza nem jött. Rendeltünk, aztán Nolen hosszas beszélgetésbe elegyedett a focistákkal én pedig unottan bámultam rájuk. A beszélgetés során többször is elhangzott a Vamos szó, ami spanyolul annyit jelentett, hogy gyerünk, de hiába mondták ki egyikük se mozdult. Amit őszintén nem tudtam hova tenni.

– Szóval Vamos mi? Ez pontosan mit is jelent? – érdeklődtem, mert nagyon zavart, hogy még mindig nem jöttem rá.

– A csapatunk rövidítése, és egyben a falué is. Ugye Vámos, így jött az, hogy Vamos – magyarázta Krisztián. – Kár, hogy nem jöttetek korábban, izgalmas meccs volt.

– Hát igazából itt se kéne lennünk, csak leszakadt egy hülye vezeték és teljesen megbénult a vasút.

– Aminek Delin nem örül, pedig azt hittem, hogy fog – tette hozzá Nolen, mire kérdőn rámeredtem. – Ugyan már, tudom, hogy csak kényszerből jössz a táborba.

– Igen, de az még nem azt jelenti, hogy örülök annak, hogy itt ragadtam egy ismeretlen falu kocsmájában – morogtam.

– Halkabban – szólt rám Krisztián és bizalmasan közelebb hajolt hozzánk. – Ha a tulaj meghallja, hogy lekocsmáztad az éttermét, egy életre kitilt.

– Nem mintha fenyegetne ez a veszély, mivel többé vissza se jövök – pillantottam rá unottan, majd zavartan elvörösödtem a csillogó szemei láttán.

– Van kedvetek biliárdozni? – vetette fel.