– Au – üvöltött Nolen egyenesen a fülembe, majd kikerekedett szemekkel meredt a kézfejére. – Baszki Delin, te megharaptál!
– Megmondtam, hogy enyém az anyósülés – vigyorogtam rá, mire rám nézett és széttárta a karját.
– Miért csinálsz belőle ekkora ügyet?
– Nem! Te csinálsz belőle ügyet!
– Végig szenvedtem az utat, beteg vagyok, ennyi luxus jár nekem – tiltakozott.
– Ő az én nagybátyám!
Nolen pislogás nélkül nézett rám, majd a kézfejére, amin tökéletesen meglátszottak a fogam nyomai. Elégedett voltam az eredménnyel, látva a szabályos nyomokat, mert így tudtam nem hiába volt a végigszenvedett 2 év, amíg helyre rakták a fogamat. Hogy én mennyire utáltam a fogszabályozót, a végeredménybe viszont szerelmes voltam. Végre mert önfeledten nevetni és nagyokat mosolyogni. Fantasztikus érzés volt!
– Még mindig nem szálltatok be? – kérdezte Gábor csodálkozva, aki a civakodásunkat megelégelve elment a mosdóba.
– Megharapott – tartotta fel a kezét Nolen. – Mi van, ha veszett volt? Kórházba kell menni, tetanusz oltásért!
– Adok én neked olyan oltást, hogy egy évig nem hevered ki – villant meg a tekintetem.
– Nem úgy volt, hogy már haverok vagytok?
– Nem!
A válasz tökéletesen egyszerre érkezett tőlünk, és amikor egymásra néztünk, kénytelen voltam lesütni a szemem. Igazából kicsit fájt, hogy ilyen gyorsan tovább lépett a mi kis barátságunkon. De hát én is tovább léptem. Most már itt volt Gábor, nem voltam egyedül. Ez ennyi. Nolen pedig mehet amerre lát. Nolen sóhajtva tett felém egy lépést, mire azonnal az anyósülés felé mozdultam, aztán döbbenten elkaptam, mikor nekem esett.
– Szarul vagyok – motyogta és, amikor az arcára néztem láttam mennyire sápadt.
– Be kéne vinni az orvoshoz – néztem Gáborra aggódva miközben elkezdtem fújni Nolen homlokát, hogy lehűtsem.
– Neked meg be kéne venned egy mentolos cukorkát – dünnyögte behunyt szemmel.
– Seggfej – morogtam és szinte belöktem az anyósülésre.
– Csak nem akarom, hogy azt gondold az utazásunk bármit is megváltoztatott.
– Hidd el nem gondoltam azt – sziszegtem a hátsó ülésről.

Őszintén szólva nem tudtam mire számítsak. Nem tudtam, hogy hol leszünk pontosan, erdőben vagy vízparton esetleg bent a városban. Egyszer sem néztem utána, még a képeket se néztem meg, amiket anya mindenáron szeretett volna megmutatni. Nem tudtam milyen emberek szoktak ide járni, hogy vannak-e gyerekek, vagy csak felnőttek. Semmit se tudtam. Úgy éreztem magam, mintha megint első osztályos lettem volna. Egy idegen helyen voltam, ahol szinte senkit se ismertem.
A tábor félig vízparti volt, félig pedig erdős területen feküdt, határait kerítéssel védték, a főbejárat felett pedig hatalmas betűkkel ott állt a tábor neve. A nagybátyám nem igazán volt kreatív ember, így a tábor neve, nem más volt, mint… Néptánc tábor. Mondtam, hogy semmi fantázia nincs benne. A kapu mögött volt egy kis házikó, ahonnan most kijött egy pocakos bácsi és kinyitotta nekünk a kaput, hogy be tudjunk hajtani a tábor területére. A két ülés közt előre hajolva figyeltem a hatalmas területen elhelyezkedő tábort. Balra voltak a nagyobb épületek, jobbra pedig a faházak, amik simán ki tehettek volna egy komplett falut is. A tábor csak a parkolóig volt leaszfaltozva, a többi rész macskakövekkel volt kirakva, amik ide oda kanyarogtak a faházak között. Gábor leparkolt egy kisbusz mellett, majd mind a hárman kiszálltunk a kocsiból. Nolen hatalmasat nyújtózkodott, arcát a nap felé fordította és megvillantotta a kockahasát. Nem tudtam róla levenni a tekintetem és ez bosszantott. Mikor lett ő ennyire idegesítően vonzó?
– Nos, Delin, sok sikert – biccentett felém Nolen, majd kikapta a csomagtartóból a sporttáskáját és átvágott a füves területen a faházak felé.
– Hol van mindenki más? – fordultam Gábor felé.
– Hát mivel lemaradtatok a tájékoztatóról és az ismerkedő délutánról, így valószínűleg mindenki visszavonult a faházába, vagy felfedezi a környéket.
– Úgy érted esélyem sincs barátokat szerezni?
– Miért mondtam ilyet? – ráncolta össze a homlokát.
– Utolsóként érkeztem – estem pánikba egy pillanat alatt. – Gábor, utolsó vagyok! Annak lenni a legrosszabb! Már mindenki ismer itt mindenkit, mindenki összehaverkodott, én meg ki leszek rekesztve!
– Miért lennél?
– Mert ma ilyen tinédzsernek lenni – járkáltam fel alá előtte. – Hazamegyek – döntöttem el magamban.
Komolyan megrémisztette a tudat, hogy egyedül maradtam. A késő új lány, akinek be kellett illeszkednie a többiek közé. Ráadásul semmi sem volt, ami összekötött volna velük. Ők a néptánc miatt voltak itt, én pedig nem.
– Sziasztok – kiáltotta ekkor egy női hang, mire összerezzentem és felkaptam a fejem.
Egy 30 körüli, barna hajú nő igyekezett felénk széles mosollyal az arcán. Gáborra pillantottam, aki zavartan mosolyogva rugdosta a kocsi kerekét, majd vissza fordultam a nő felé, aki időközben odaért hozzánk.
– Szia, Abigél, ő itt az unokahúgom Adelin. Adelin, ő itt a jobbkezem Abigél – mutatott be minket egymásnak.
– Nagyon örülök! Gábor nagyon sokat mesélt rólad – mosolygott rám kedvesen.
– És még így is örülsz nekem? – szaladt magasba a szemöldököm.
– Adelin! – szólt rám Gábor, majd Abigélre nézett. – Még mindig nem békélt meg.
– Garantálom, hogy ez hamarosan megváltozik – jelentette ki Abigél magabiztos mosollyal. – Nagyon jól fogod magad itt érezni!
Nos, ebben valamiért kételkedtem, de nem volt szívem lelombozni. Abigél tipikus olyan nő volt, aki nagyon tudott valaminek örülni, ugyanakkor, ha megbántották az nagyon tudott neki fájni és mély nyomott hagyott benne. Így hát csak mosolyogtam, miközben követtem őt és Gábort a tábor belseje felé. Ahogy egyre beljebb jutottunk úgy gyarapodtak az emberek is. A kisgyerekek a parton lévő játszótéren játszottak, néhány idősebb gyerek a körbe kerített focipályán fociztak, voltak, akik a kondiparkot használták. A korosztály annyira vegyes volt, hogy már kevésbé éreztem magam kényelmetlenül, és ahogy tovább nézelődtem önkéntelenül is kibukott belőlem a kérdés.
– Hol vannak a ribancok?
– Hogy? – pislogott rám Abigél meglepetten.
– Adelin itt nincsenek ribancok!
– Tudod Delin, ha valahol nem látsz ribancokat, akkor az azt jelenti, hogy el kell gondolkodnod azon, hogy talán te vagy az – kiáltotta Nolen az egyik faház verandájáról, a beszólását pedig hatalmas röhögés kísérte.
– Tudod Nolen, ha nem látsz egoista seggfejt, akkor az azt jelenti, hogy te magad vagy az – mosolyogtam hűvösen és már mentem volna tovább, de Abigél és Gábor megálltak. – Ugye nem vele kell együtt laknom? – sápadtam el. – Az több szempontból sem lenne előnyös. Kezdjük ott, hogy utáljuk egymást, valamint nagyon büdöseket szarik, a parfümjével elkeverve pedig egyenesen elviselhetetlen, arról nem is beszélve, hogy állítólag faszt hord a lába között…
– Ez nagyon úgy hangzott mintha le akarnád ellenőrizni – vigyorgott rám Nolen. – De sajnos nem fog valóra válni a reményed, hogy velem egy faházban éldegélj egész nyáron.
– Miért is vállaltam ezt be? – motyogta maga elé Gábor és segítség kérően Abigélre nézett.
– Hogy megszerettesd az unokahúgoddal a néptáncot – segítette ki Abigél, majd szórakozottan rám és Nolenre nézett. – Izgalmas nyárnak nézünk elébe.
– Ettől tartok én is – dünnyögte Gábor, majd megragadta a bőröndömet és felsétált a Nolen mellett lévő faház lépcsőjén.
Bár a faháznak két bejárata volt, és két lépcsője, a veranda közös volt, ami azt jelentette, hogy túlságosan is közel leszünk egymáshoz. Még tisztán emlékeztem rá mit művelt Nolen a gólyatáborban. Hogy milyen aljas volt, amikor én tök nyugodtan zuhanyoztam ő pedig minden egyes ruhámat lenyúlta. Lepedőbe csavarva magam kellett kirohannom a tábortűzhöz, hogy visszaszerezzem a ruháimat és csak a szerencsén múlott, hogy nem villantottam az egész évfolyam előtt.
– Pár napig tiéd az egész faház. Kincső csak a hét vége felé érkezik – magyarázta Gábor.
– Szóval nincs szobatársam?
– De igen lesz! Addig viszont egyedül leszel, persze, ha ez zavar, ha gondolod, én beköltözök hozzád a másik ágyra, de nem hinném, hogy kéne bármitől is tartanod.
– Komolyan? Akkor te nem ismered eléggé a kedves szomszédot – motyogtam.
Gábor rám nézett majd becsukta az ajtót mögöttünk és leült az egyik bevetett ágyra. Letelepedtem mellé és egy ideig egyikünk se szólalt meg.
– Próbálok jó fej laza nagybácsi lenni, de… Nolen és te… szóval kell aggódnom?
– Utáljuk egymást – nevettem el magam. – Komolyan mondom ez nem az ellenségekből szerelmesek történet. Nolen és én… az lehetetlen!
– Keskeny a határ a szerelem és a gyűlölet között.
– Na, és mi van közted és Abigél között?
Gábor meglepetten rám nézett, majd szólásra nyitotta a száját, de abban a pillanatban Abigél belibbent az ajtón magával hozva a ragyogó napsütést. Szó szerint ragyogott az egész nő és biztos voltam benne, hogy ha nekem ennyire szemet szúrt, akkor Gábor sem mehetett el mellette szó nélkül. Ha igen, akkor vagy vak volt vagy pedig egy idióta.
– Nolen még mindig ugyanolyan lökött – vigyorgott ránk. – Szerintem hamar megtalálod vele a közös hangot. Ez a tábor képes összehozni olyan embereket, akikről soha meg nem mondtad volna, hogy jóban lesznek – pillantott Gáborra.
– Miért ti rosszba voltatok? – kérdeztem.
– Nem hinném, hogy rád tartozna a magánéletem – húzta össze a szemét a nagybátyám majd felállt és nyújtózkodott egy hatalmasat. – Rendezkedj be, fedezd fel a tábort, este héttől vacsora utána pedig a nyitóeste. Táncolunk, beszélgetünk, lesz minden.
– Alig várom – forgattam meg a szemem majd néztem, ahogy mindketten kimentek a faházból és a következő pillanatban egyedül maradtam a gondolataimmal.