Rolanddal addig sétáltunk a parton, míg el nem értük az erdő szélét, aztán megfordultunk és leültünk egy kivágott fának a megmaradt rönkére. Én az élő Tiszát kémleltem és a közelben lévő szabad strandról ide hallatszó hangokat hallgattam, Roland pedig kavicsokat dobált a vízbe. Pólója minden mozdulat során az izmos karjára feszült, a homloka ráncba szaladt a koncentrálástól, nyelvét kisé kidugta, amitől azonnal mosolyogni támadt kedvem.
– Honnan jöttél?
– Debrecenben élek. Voltál már ott?
– Budapestnél messzebb sosem jutottam. Siófok nekem a középpont – vallottam be zavartan. – Sokáig úgy gondoltam, hogy nincs is élet a Balatonon kívül.
– Pedig biztosíthatlak, hogy van – nevette el magát. – De, akkor még nem is jártál az országban? Kirándulni?
– Nem igazán. A szüleimmel minden évben járunk nyaralni, de mindig külföldöd célozzuk meg, a tengerpartot. Gondolom, ha nem a Balatonnál élnénk, akkor oda járnánk nyaralni, de így kifelé kacsintgatunk.
– Nagy kár – sóhajtott fel és a hátra dőlt majd hunyorogva a napfénytől rám nézett. – Sok gyönyörű hely van az országon belül is.
– Meglehet, de engem sosem érdekelt – vontam meg a vállam. – Nekem a nyaralás arról szól, hogy elmenjek innen érted? Egy olyan helyre, ahol nem ismernek, ahol csak egy turista vagyok. Szeretek kívülálló lenni és felfedezni új kultúrákat, új ízeket kóstolni és elmenni olyan helyekre, amit az országban nem láthatsz.
– Mint például?
– Ott van például a delfinekkel való úszás, vagy a tulipánmező Hollandiában, ahol… minden más. A biciklizés itthon annyira hétköznapi és átlagos, de Hollandiában varázslatossá válik, ahogy a mezőkön haladsz át, a szél belekap a hajadba és…
– Olyan gyönyörű vagy – vágott a szavamba, mire meglepetten ránéztem. – Ne haragudj, csak tényleg nagyon szép vagy – vörösödött el.
– Egy bók miatt sose kérj bocsánatot – nevettem el magam.
– Bocs – vigyorodott el. – De én tényleg az a srác vagyok, akit dobnak.
– Ezt pedig még mindig nem hiszem el – böktem meg a lábammal a lábát. – Szerintem rendes srác vagy.
– Van, hogy az nem elég – húzta el a száját.
– Mesélj! Ki törte össze a szívedet?
– Illő ilyet megtárgyalni egy olyan lánnyal, akinek udvarolni próbálok? – ráncolta össze a homlokát.
– Talán nem illő, de mindig követni az etikát unalmas. Gyere – rúgtam le a cipőmet, majd térdig belegázoltam a Tiszába és vissza fordulva felé hívogatóan intettem felé.
– Nem tudok úszni – tárta szét a kezét, de azért kibújt a cipőjéből és felém indult.
– Ne aggódj, majd én segítek – vágtam rá, miután túltettem magam a döbbeneten, hogy nem tudott úszni.
Mint kiderült ez semmit se számított, alig töltöttünk bent pár percet, amikor Gábor kiparancsolt minket a vízből, aztán indulatosan rábökött a táblára, hogy tilos a vízbe menni. Én csak megvontam a vállam, de Roland nagyon ideges lett. Nem amiatt, hogy nem maradhattunk tovább a vízben, hanem azért, mert megszegtünk egy szabályt.
– Te ezt nem érted – szólt rám dühösen, amikor megpróbáltam elviccelni a dolgot.
– Jó, akkor magyarázd el – tártam szét a kezem.
– Én nem… a szüleim úgy neveltek fel, hogy követni kell a szabályokat és azok szentek. Nem szeretném megszegni oké?
– De ez csak egy tábor és ők nincsenek itt!
– Akkor már ez ok arra, hogy áruljam el a belém vetett bizalmukat? – kérdezte beletúrva a hajába.
– Persze, hogy nem csak… figyelj, ezen ne kapd fel a vizet. Gábor lehet, hogy kiakadt, de nem fog hazatelefonálni a szüleidnek.
– Persze, hogy nem! Mert én megteszem – indult el a faházak felé én pedig földbe gyökerezett lábakkal bámultam utána hosszú perceken keresztül.
Tiszteltem azokat, akik tisztelték a szüleiket. Komolyan mondom még azt is megértettem, ha valakinek időre kellett hazaérnie. De ezt sehogy se tudtam megérteni. Konkrétan a földről kellett összekaparnom az államat és csak utána indultam el céltalanul a táborban. Hamarosan énekórám lesz, de addig még volt egy órám és fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek magammal. Ide oda járkáltam, beköszöntem a konyhára, megkérdeztem mi lesz az ebéd, utána megnéztem mit csinálnak a többiek és végül kikötöttem az erdőbe vezető csapás előtt. Bár Fanni már bevitt az erdőbe, egészen a faházig, nem voltam benne biztos, hogy eltalálnék oda, de nem szerettem volna, szem előtt maradni nehogy Gábor haragja megtaláljon. Így hát elindultam a kitaposott ösvényen, miközben óvatosan kerülgettem a kiugró gyökereket és az utamba kerülő gallyakat. Már mélyen bent jártam az erdőben, amikor meghallottam valaki másnak a lépteit is. Megtorpantam és elővettem a telefonomat, mintha csak a tájat akarnám le fotózni, de helyette a telefonomon lévő tükröződést figyeltem és elmosolyodtam, amikor megpillantottam Nolent.
– Tudom mi vagy – szólaltam meg.
– Mond ki! Hangosan! Mond ki! – ismételte meg és megállt közvetlen mögöttem. – Mi vagyok én? – kérdezte és meleg lehelete megcirógatta az arcomat.
– Egy lehetetlen alak – sóhajtottam fel, mire elnevette magát.
– Színjátékba kezdesz, de nem fejezed be a darabot? Milyen dolog már ez?
– Igazából nem szeretem az Alkonyatot – vontam meg a vállam mire meglepetten elkerekedett a szeme. – Se a Vámpírnaplókat.
– Hogy tessék? Találtam egy tini csajt, aki nem bukik a vámpírokra? Mi a szösz – ráncolta össze a homlokát. – Miért kószálsz egyedül az erdőben?
– Keresem a válaszokat.
– Mire?
– Hogy a lakótársad miért ilyen fura.
– Fura? Á… szóval már tudsz a szabályok betartása iránti szerelemről – vigyorodott el. – Mi történt? – kérdezte miközben megfogta a kezem és maga után kezdett húzni.
– Fürödtünk a Tiszába, erre kiderült, hogy tilos. Gábor kiakadt, Roland kiakadt, én kiakadtam.
– Ha jól sejtem nem azért, mert áthágtál egy szabályt – nevette el magát.
– Ismersz – vigyorogtam rá.
– Jobban, mint azt hinnéd – szorította meg a kezem. – Lehet nem beszéltünk az elmúlt 4 évben, de mindent tudok rólad Delin.
– Kukkoló voltál?
– Ha ezzel arra célozol, hogy én voltam-e az, aki le videózta a táncodat, ami aztán meghozta neked a népszerűséget és te megesküdtél, hogy ha rájössz, ki tette nem leszel prűd meghálálni, akkor igen, kukkoló vagyok.
– Te voltál? – torpantam meg meglepetten.
– Abban az időben kaja futár voltam a szobád ablaka meg pont az utcára néz. Láttalak, ahogy odabent táncoltál és készítettem egy felvételt. Aztán feltöltöttem TikTokra.
– Miért?
– Hogy mindenki lássa ki vagy valójában – nézett a szemembe. – Csak az a baj, hogy senki se azt látta, amit én. Ők csak annyit láttak, hogy egy lány táncolt és mennyire tehetséges.
– Te mit láttál? – fürkésztem az arcát.
– Hogy az a lány rohadtul magányos.
Érzelmek kavalkádja kezdett el a bensőmben csatát vívni. Tudtam, hogy barátnője volt, tudtam, hogy azon volt dűlőre jusson a kapcsolatával és tudtam, hogy csak megnehezítem a dolgát, de nem bírtam ellenállni. Odaléptem hozzá, karommal átöleltem a nyakát és megcsókoltam. Lágyan, gyengéden kifejezve azt, hogy mennyit jelentett ez nekem. Nem haragudtam rá, Istenem dehogy! Mikor kikerült a videó, akkor igen, dühös voltam és védtelen, de aztán… mindenki imádta a táncomat és én elkezdtem imádni azt, aki készítette. Az egész iskolában szét kürtöltem, hogy a video készítője jutalomban fog részesülni, ha felfedi magát, de senki sem jelentkezett. Vagyis akadtak jelentkezők, de egyikük se tudta megmutatni nekem a TikTok profilt.
– Nem is kell bizonyíték? – kérdezte az ajkamba súgva a szavakat.
– Te ilyenben nem hazudnál nekem – válaszoltam, mire elvigyorodott és átvette az irányítást a csókunk felett.
Az ajkunk forró csókban forrt össze, a nyelvünk táncot lejtett és a kezünk ismerősként barangolta be a másik testét. A kezem bátran siklott a melegítőnadrágja felé, az anyagon keresztül megsimogattam őt, mire felnyögött és a tenyeremnek tolta a csípőjét.
– Ennyit arról, hogy távol maradunk egymástól – ragadta meg a derekam és a karjába kapott.
– Ez csak a megérdemelt jutalmad – emlékeztettem, mire csillogó szemeit az enyémbe fúrta és nekidöntött egy vastag fa törzsének.
A fa kérgei a hátamba vájtak, de egy pillanatra sem zavart, mert sokkal jobban érdekelt az, amit Nolen művelt velem odalent. Ujjai lágyan becézgettek és pillanatok alatt orgazmus közeli állapotba sodort. Aztán az erdő csendjét megtörte a hangosbemondó.
– Hol a pokolba vagy Adelin? – kérdezte Gábor morcosan, mire fintorogva felnyögtem.
– Félúton a mennyországba – panaszkodtam, mire Nolen felnevetett és lerakott a földre.
– Menj, mielőtt felforgatja az egész tábort.
– Szerintem azon már túl van – legyintettem és elindultam arra amerről jöttem. – Pontosan, hova is menjek?
Nolen pár pillanatig hezitálva meredt rám, aztán felsóhajtott és odasétált hozzám.
– Szép kis pletyka fog szárnyra kelni – jósolta meg és a fejével intett, hogy kövessem.
A nyomában lépkedve alig bírtam levakarni az arcomról a mosolyt. Lehet emiatt ribancnak tűntem, de a pletykák nekem nagyon is jól jöttek volna. Talán Nolennek tényleg igaza volt, ha nem látok itt más ribancot, akkor én vagyok az. A felismerés úgy ért, mint egy hatalmas pofon, nem csak képletesen, hanem fizikailag is, ugyanis egyenesen nekigyalogoltam egy fának és elsötétedett körülöttem a világ.