Az elején kicsit elveszett voltam, de gyorsan megszoktam az új környezetet. Kipakoltam, otthonosan berendezkedtem, ami azt jelentette, hogy a kinyomtatott fényképeket, felragasztottam az ágyam fölé, valamint az otthonról hozott égőket is felragasztottam és máris komfortosabbnak éreztem a faházat. Utána lezuhanyoztam és felöltöztem, a hajamat pedig kivasaltam, eltüntetve a rakoncátlan hullámokat, amik születésemtől fogva megkeserítették az életemet.
A faházból kilépve behúztam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam, majd a napfénytől hunyorogva körbefordultam. A teraszon állva végig gondoltam az esélyeimet és azt, hogy hol tudok a leghamarabb barátokat szerezni, anélkül, hogy meg kéne játszanom magam. Sürgősen el kellett kezdenem barátkozni, ha nem akartam egész nyáron magányosan tengődni. Márpedig nem akartam!
– Vigyázz! – figyelmeztetett egy lány, mire feleszméltem a bambulásból és még időben oldalra ugrottam, hogy ne sodorjon el.
A lány görkorcsolyát viselt, fején bukósisak, a fekete nadrág és topp tökéletesen kiemelte az izmos testét. Nem durván izmos volt, mint egy férfi, de látszott rajta, hogy rendszeres látogatója volt a konditeremnek.
– Bocsi, néha visz magával a lendület – mosolygott rám kipirult arccal.
– Én pedig néha kalandozok – vágtam rá mosolyogva. – Úszol? – tippeltem.
– Igen – biccentett elismerően. – Az úszás az egyik szenvedélyem a néptánc mellett. Ha nem úszok, akkor táncolok. Na és te? Újonc vagy? Nem láttalak az eligazításon.
– Nos, az egy hosszú történet – nevettem el magam és megindultunk az egyik irányba.
A lány Fanniként mutatkozott be és évek óta járt a táborba így úgy ismerte, mint a tenyerét és az idegenvezetésével sikerült minden fontosat megtudnom a táborról. Fanni olyan helyeket mutatott, aminek létezéséről Gábor és Abigél nem tudtak. Például nem tudták, hogy egy részen meg van vágva a kerítés, ahol a srácok ki szoktak lógni, bulizni, ahogy nem tudtak az erdőben található kis kunyhóról sem, ahol titkos éjszakai bulikat szoktak szervezni. Biztosítottam róla, hogy én se fogom beárulni a titkukat. Semmilyen jó bulinak nem voltam az elrontója.
– Oké, már csak egy kérdésem van. Mit csináltok itt 3 hónapon keresztül? – tártam szét a kezem döbbenten, mire elnevette magát.
– Igazából a tábor nem tart 3 hónapig mindenkinek. Egész nyáron üzemel igen, de a csoportok váltakoznak. Vagyunk páran, akik végig maradunk, de sokan egy hónap után hazamennek.
– Miért ennyien jelentkeznek?
– Ahhoz képest, hogy Gábor unokahúga vagy nem sok mindent tudsz erről az egészről.
– Mondtam, hogy nem az én világom – húztam el a szám.
– Nagyon úgy tűnik, hogy a családod azon van, hogy átformálja a világodat – paskolta meg a kezemet, mire fájdalmasan fintorogva ránéztem.
Csakhogy én nem akartam, hogy a világom át legyen formálva. Szerettem úgy, ahogy volt. Voltak ugyan nehéz időszakok, de szerettem és a modern tánc nekem elegendő volt ahhoz, hogy kitáncoljam magamból az érzelmeket. A hagyományőrzést pedig meghagyom másoknak.
– Gyere ideje bemutatni téged a többieknek – karolt belém Fanni, amikor beléptünk a fedett ebédlőbe, ami a tábor túlsó végében helyezkedett el csakhogy minden reggelt egy jókora sétával indítson az ember.
Mosolyogva hagytam, hogy Fanni odavezessen az egyik asztalhoz, majd a mosolyom kisé elhalványult, amikor Nolen vigyorgott vissza rám. Az asztaltársaság vegyes volt, voltak köztük idősebbek és fiatalabbak is, de mind úgy beszélgettek, mint egy család. Nagyokat nevettek és látszott rajtuk az összhang és a kötelék, ami az évek alatt kialakult közöttük. Hirtelen megsajdult a szívem a magánytól. Mindig is szerettem volna egy ilyen csapat tagja lenni. Ahol nem kellett könyörögni egy találkozásért, ahol szó nélkül segítettünk egymásnak. Nekem valahogy sikerült mindig beletenyerelnem a rossz barátokba.
– Srácok ő itt Adelin, kedves lány, beszédes, de talán hagynunk kéne, hogy Nolen mutassa be nekünk – huppant le az egyik szabad székre. – Ugyanis osztálytársak.
– Ó – dörzsölte össze a tenyerét Nolen ördögi vigyorral az arcán. – Hol is kezdjem? Hol is kezdjem? – tűnődött hangosan.
Mosolyt erőltetve az arcomra ültem le az utolsó szabad székre és Nolent fürkésztem, aki még mindig elgondolkodva méregetett. Szólásra nyitotta a száját, majd becsukta és tudtam szándékosan provokál engem. Kíváncsi volt meddig bírom, tartani magam mielőtt kibukik belőlem az az énem, amit csak neki tartogattam.
– Igazából full rendben van a csaj. Kicsit őrült, de csak azért, mert megőrül a közelemben – mondta végül megvonva a vállát. – Szeret inni, imád bulizni és utálja a néptáncot. Csak kényszerből van itt.
– Ez így van – sóhajtottam fel.
– Akkor hogyhogy itt vagy? – kérdezte Tina kíváncsian.
– A családom és a nagybátyám úgy gondolják ideje újabb esélyt adnom a néptáncnak. Nem szeretnék, ha nálam kihalna a családi hagyomány. És igazából nem utálom csak…
– Csak kicsiként behányt, amikor túl gyorsan forgatták – segített ki Nolen.
– Csak nem te voltál haver? – nevetett fel azt hiszem Bertold. – Téged szokott magával vinni a lendület, a csaj meg repül, ha nem tudja tartani a lépést.
Nolen és én egymásra meredtünk, mindketten a homlokunkat ráncoltuk, kutatva az emlékeink között. Voltam vagy 4 éves, amikor anya elvitt egy órára és igazából fogalmam sem volt, hogy ki volt az a kissrác, akivel táncolnom kellett, csak az maradt meg bennem, hogy túl gyorsan forgatott aztán összehánytam őt.
– Baszki lehet én voltam – szólalt meg végül Nolen. – Te komolyan lehánytad a vadonatúj cipőmet? – akadt ki rám, mire önkéntelenül felröhögtem.
– Az se biztos, hogy te voltál!
– De igen! Most már emlékszem! Kis rózsaszín ruhába voltál, anyukád befonta a hajadat és folyton pofon vertél vele, miközben a saját kis lagymatag tempódban forogtál.
– Nem…
– Itt van Gábor, kérdezzük meg őt – kapta fel a fejét Nolen és a nagybátyámra nézett.
– Látom megtaláltad a csapatomat – vigyorgott Gábor büszkén. – Ők az én állandó hadseregem, velük megyek a legtöbbet fellépni az év közben. Jobb helyre nem is kerülhettél volna – szorongatta meg a vállamat.
– Az én érdemem – vigyorgott Fanni büszkén.
– Gábor – lengette meg előtte a kezét Nolen, hogy felhívja magára a figyelmét. – Igaz, hogy ez a kis pisis lehányt engem?
– Tájékoztatnálak, hogy egy idősek vagyunk!
– Pontosan mikor? Úgy hallottam, hogy Adelin sokat hány a bulik után.
– 4 évesen!
– Ja, igen, az te voltál – helyeselt Gábor. – Vacsorázzatok meg gyorsan, aztán irány öltözni!
Néztem a nagybátyám távolodó alakja után, majd bizonytalanul Nolenre pillantottam és ismeretlen bűntudat kezdte el mardosni a szívemet. Pedig aztán engem nem érdekelt mi van Nolennel. Felőlem fel is fordulhat a cipőjével együtt.
– Ez háború Delin – vonta fel a szemöldökét Nolen.
– Szerintem már letöltöttem a büntetésemet – világosítottam fel. – Tudod az elmúlt 4 év alatt, a rengeteg szívatás, az idióta szerenádod az ablakom alatt – soroltam.
– Az a szerenád nagyon is gyönyörű volt csak nem vetted komolyan a meghívásomat! – csattant fel.
– Mi?
– Aznap este rohadtul elhívtalak magammal a bálba, de szartál a fejemre és inkább elmentél az egyik gyökér sportolóval.
– Azt hittem csak szivatsz. Egész héten piszkáltál, hogy mennyire fontos nekem a bál…
– Lépj túl rajta – sóhajtott fel. – Megyek, hozok még magamnak krumplit – pattant fel és a svédasztal felé indult.
– De mi utáljuk egymást – fordultam a többiek felé megerősítést várva.
– Nekünk nem ez jött le – mosolygott rám kedvesen Petra.
A fejemet csóválva néztem Nolen irányába, aki éppen kedvesen maga elé engedett két kislányt, majd, amikor látta, hogy rápályáztak a sültkrumplira és megpakolták a tányérjukat inkább a desszertekhez ment és egy muffinnal tért vissza hozzánk. Lehuppant a székre, leszedegette a papírt, majd a fejét rázva, röhögve rám emelte a tekintetét.
– Jesszus Delin csak szívatlak – nézett a szemembe. – Persze, hogy csak szórakoztam. Ha komolyan el akartalak volna hívni a bálba, akkor azt tudtad volna!
– Egy pillanatig se gondoltam, hogy komoly volt – húztam ki magam és rászegeztem a tekintetem a muffinra.
– Kéred a felét?
– A mai nap után el is várom, hogy nekem add – vágtam vissza mire elnevette magát, kettétörte a csokis muffint és felém nyújtotta a sütemény felét.

– Sziasztok, srácok – kiáltotta Abigél a mikrofonba. – Akik nem ismernének, esetleg Monori Abigél vagyok, a tábor egyik vezetője és a Tekergő Néptánccsoport vezetője, a mellettem álló úriemberrel együtt. Mint azt megszokhattátok az első nap estéjén a csapatunkkal adunk egy kis ízelítőt abból, hogy mit is értünk mi néptánc alatt. Van, hogy szakítunk a hagyományokkal és meglepetéssel kápráztatunk el titeket, máskor pedig őrizzük a néptánc csodálatos dalait. Fenn tartjuk az egyensúlyt a régi és a modern világ között, mert a dalok változhatnak, de a tánc szeretete örökre lángol annak a szívében, akit megérintett.
Hangosan megtapsoltam és a lelkesedése egy pillanat alatt át ragadt rám. Komolyan volt valami Abigélben, amitől az ember mindenáron szeretett volna a kedvében járni. Pozitív volt és elhivatott, ezt pedig próbálta átadni mindenki másnak. Bevallom a szavai után én is enyhültem egy keveset. Végtére is egy próbát megér nem? Ha látják, hogy próbálkozom, akkor lehet, hogy nem nyüstölnek ennyire és talán akkor nem kell az egész nyarat itt tölteni.
– Kezdetnek jöjjön egy kis Szatmári verbunk – jelentette be Gábor szavait pedig hangos taps kísérte.
Kíváncsian figyeltem a színpadot és belekortyoltam az energiaitalba majd rögtön félre nyeltem, amikor Nolen felbukkant a színpadon, népviseleti ruhában. Fekete nadrág, fekete térd alá érő csizma, fehér ing, fekete mellény és egy kalap, amibe madártollat tűztek. Semmi extra mégis spontán öngyulladás ment végig a testemben miközben le se tudtam venni róla a tekintetem. Nem voltam otthon ebben a táncban, de az, hogy Gáborral együtt nyitott azt sugallta, hogy a legjobb volt a csapatban és Gábor megbízott benne. Úgy vágtázott a szívem a mellkasomban, mintha most futottam volna le a maratont, attól féltem menten kiszakad a helyéről vagy, hogy mindenki hallotta körülöttem. Közelebb araszoltam a színpadhoz majd letelepedtem a fűre a gyerekek közé a lehátsó sorba, hogy lássak is mindent, de előlük se takarjam el a kilátást. A gyerekek csodálata áthatott rám is, ahogy a színpadot nézték és szívem szerint én is tátott szájjal csillogó szemekkel figyeltem volna őket. Talán ezt is tettem, de gyorsan abba is hagytam, amikor Nolen rám kacsintott és már ettől a kacsintástól megremegett az egész testem. Pedig nem most tette először, annyiszor kacsintott már rám az elmúlt 4 évben, hogy számon se tudom tartani. De ennek most más jelentősége volt vagy csak én tekintettem máshogy rá.
A Szatmári verbunk után, előadták a Szatmári táncot, amihez már a lányok is csatlakoztak. Rengeteg alsószoknyát, csizmát, fehér alapon piros mintás kötényt, rövid ujjú blúzt és vörös mellényt viseltek, hajukat befonták és a végét piros szalaggal kötötték meg. Egyértelműen Abigél vitte a prímet olyat táncolt Gáborral, hogy csak pislogtam, de a többiek se maradtak el mögötte. Mind nagyon tehetségesek voltak és tökéletesen egyszerre mozogtak. Nekem ez soha sem ment, a szalagavatón is csetlettünk botlottunk, nem volt olyan rész, ami tökéletesen egyszerre ment volna nekünk. Ők pedig itt nem csak együtt táncoltak, hanem együtt is lélegeztek, ez pedig úgy hatott rám, mint egy hideg vödör víz, amit a nyakamba zúdítottak. Pillanatok alatt felkorbácsolta bennem a vágyat. Ott akartam lenni velük a színpadon és basszus én akartam Nolennel táncolni. Ezúttal nem hányom, el magam ígérem! Hagyni fogom, hogy vezessen, hogy birtokoljon, megtehet bármit csak had legyek tagja ennek a családnak!
– Na, ki várja már, hogy holnap elkezdjünk tanulni? – kérdezte Gábor a tánctól lihegve és körbe hordozta a tekintetét majd a homloka ráncba szaladt, amikor nem találta azt, akit keresett.
Felemeltem a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mire rám nézett és döbbenten elröhögte magát. Nyilván arra számított, hogy lelépek és nem arra, hogy a kicsik között ülve figyelem a műsort.
– Ki az a bátor jelentkező, aki feljönne hozzánk a színpadra? Ki akar már ma tanulni? Na, senki? – fordult körbe csodálkozva. – Na, de srácok, nem kell szégyenlősnek lenni. Ha elkezdesz táncolni, akkor meg kell barátkoznod a színpaddal is. Még mindig senki? Mit is csináljak? – tűnődött el hangosan. – A bátor jelentkező megnyeri magának ezt a fiatalembert – karolta át Nolen vállát.
– Majd én – pattantam fel gyorsan, de olyan hévvel, hogy a lábaim összeakadtak és egy hatalmasat estem.
– Mi a franc? – röhögött fel Nolen és a fejét rázva leugrott a színpadról, hogy felsegítsen. – Mire készülsz banya?
– Bátran jelentkeztem – makacskodtam. – Hogy példát mutassak – tettem hozzá, mire nevetve bólintott.
– Ha megint lehánysz, életed végéig a nyomodba leszek.
– Hatalmas a kísértés – sóhajtottam fel és a nyomában felmentem a színpadra.
– Úgy mondod? – fordult felém és a lapockámra tette mind a két kezét, én pedig a vállára és felvettük az alappozíciót.
– Minden álmom, hogy életem végéig a nyomomban legyél. Az azt jelenti, hogy érdekellek annyira, hogy megtegyed.
– Miből gondolod, hogy érdekelsz? – vonta fel a szemöldökét.
– Nem hagytál magamra egy idegen faluban.
– Nos, itt láthatjátok az alap pozíciót. Általában a lány keze a fiú vállán van, a fiú pedig a lapockán tartja a kezét vagy szintén a vállát fogja. Mikor, hogy esik jól. Mindennek az alapja a kettőt jobbra, kettőt balra, ezt mindenki meg tudja csinálni, az a nehezebb része, hogy ritmusra történjen. De azért vagyunk itt, hogy ezt megtanuljuk. Az a kulcs az egésznek, hogy a testeddel érezni kell a zenét és hagynod kell, hogy a férfi vezessen. Még akkor is, ha a férfi túl heves.
– Szóval heves vagy? – kérdeztem suttogva. – Mennyire?
– Azt hittem emlékszel rá – vigyorodott el.
– Ki mondta, hogy a forgási technikádra vagyok kíváncsi?
Nolen homloka ráncba szaladt, az ajka szólásra nyílt, majd a pillantása az ajkamra esett és a szemembe nézve egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezése, amikor leesett neki, hogy mi történik.
– Delin… te most szórakozol velem igaz? – kérdezte hitetlenkedve.
– Miért?
Válaszra már nem jutott idő ugyanis feladatunk volt. Nolennek meg kellett mutatnia a tánctudását, nekem pedig meg kellett tanulnom táncolni.
– Miközben forogtok, a belső lábatokkal csúsztató mozgást kell végezni, mintha ki akarna csúszni a lábatok alatt a talaj. Nem lépni kell, hanem finoman csúszni. Először megmutatjuk nektek lassan, aztán meg majd gyorsan. Abigél segítenél, nekem kérlek?
Vigyorogva pillantottam Gáborra, aki a szemét forgatva nézett vissza rám és azt tátogta, hogy törődjek a magam dolgával. Abigél és Gábor elkezdtek forogni én pedig a lábukat figyeltem, majd megpróbáltam leutánozni a mozdulatot.
– Ne legyél már ennyire görcsös. Lazulj el – szólt rám Nolen. – Neked ez a lazulás? – sóhajtott fel. – Finoman!
– Finom vagyok – vágtam rá idegesen. – Kóstolj meg, ha annyira tudni akarod!
Nolen arca egy pillanat alatt lángba borult és pár pillanatig hezitálva meredt rám, aztán gyorsan rendezte a vonásait.
– Adelin tudtok követni? – kérdezte Gábor.
– Én csinálnám, de folyton piszkál – morogta Nolen. – Olyan merev, mint egy robot, lehet be kéne olajozni.
– Való igaz kicsit berozsdásodtam – helyeseltem, mire Nolen rám meredt.
– Te tényleg komolyan beszélsz – suttogta.
– Mi benne olyan meglepő?
– Minden? – tárta szét a kezét röhögve.
– Ebből egy szót se értek, de csináljátok a feladatot – tartotta fel a kezét Gábor és ott hagyott minket.
– Na, csináljuk. Itt vagyok, figyelek és szívom magamba a tudást ó mesterem – ráztam meg a kezem és a lábamat, majd megragadtam Nolen vállát és a szemébe néztem.
– Tiszta dinka vagy tudsz róla? – kérdezte a homlokát ráncolva, mire nevetve bólintottam.

A gyors táncórám után többen is kedvet kaptak és hirtelen sokan lettünk a színpadon, így feltűnés nélkül le tudtam sompolyogni a színpadról, hogy megkeressem Nolent. Egyik pillanatról a másikra csak úgy lelépett, de én nem hagytam ennyiben a dolgot. Ha kell, akkor kell, ez ennyi. Soha nem voltam az a fajta, aki húzta halasztotta a dolgokat, hanem, ha érzett valamit azonnal fejest ugrott a dologba. Emiatt jó párszor megszívtam már, de attól még a pillanatnak éltem.
A színpad mögött rábukkantam egy kis épületre így afelé indultam és kopogás nélkül benyitottam. Nolen odabent volt a ruhazsákok között járkált fel alá majd felém pillantott és sétált tovább, de aztán megtorpant és rám meredt.
– Delin… te komolyan begerjedtél rám? Mégis hogy? Miért?
– Sajnálom – tártam szét a kezem ártatlanul.
– De mi utáljuk egymást – mutatott rám és magára. – Nagyon.
– Tényleg? Vagy csak egyszerűen élvezzük, hogy piszkálhassuk egymást? – csuktam be az ajtót és nekidőltem.
– Mindenre felkészültem esküszöm, hogy felgyújtod ezt a helyet, hogy belehalsz alkoholmérgezésbe, hogy megszöksz vagy behozod a haverjaidat. Felkészültem rá, hogy tönkre vágod az egyetlen dolgot, az egyetlen helyet, ami fontos nekem. De te még így is képes vagy meglepetést okozni.
– Tehát szar embernek tartasz – suttogtam.
– Megkértelek, hogy cáfolj meg – súgta vissza.
– Hát… valahogy nem sikerül – vontam meg a vállam. – Igaz is, ha most lefeküdnénk, az egy újabb strigula lenne, ami miatt megvethetsz.
Nolen nekitámaszkodott a falnak és hosszasan fürkészett majd felsóhajtott levetette a mellényt, aztán elkezdte kigombolni az inget, majd megakadt a mozdulat közben és felnézett rám.
– Bocs, megyek – nyúltam a kilincs felé, de ekkor a keze a kilincset markoló kezemre simult, a másikkal pedig elfordította a kulcsot a zárban.
A lélegzetünk elkeveredett, ahogy a tekintetünk egymásba kapcsolódott, ujjai erősen, de mégis gyengéden szorították a kezemet, aztán a pillantása az ajkamra esett.
– Nem hiszem el, hogy ezt csinálom – suttogta mielőtt az ajka rátapadt az ajkamra.
Azonnal felbátorodtam, karommal átöleltem a nyakát és addig toltam, míg a háta a falnak nem ütődött. Nolen meglepetten felröhögött, keze a nyakamra csúszott és a nyelve akadálytalanul utat talált a számba. Még soha nem éreztem ilyet, felrobbant az egész testem a vágytól és a meleg hullámokban árasztott el, ahogy egyre jobban átadtam magam a vágynak. Nolen olyan tüzet korbácsolt fel bennem, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam és, ahogy ő úgy én se hittem el, hogy ezt csinálom. De akartam őt és kész.

Bocsii, hogy ennyit csúsztam a kövi fejezettel :((