– Hé, te is jössz kézműveskedni? – kapta el a karomat Roland, amikor elsétáltam mellette.

– Aha – válaszoltam és teljese testemmel felé fordultam. – Figyelj, van valami gond?

– Hogy érted?

– Tegnap a csónakázás óta furcsa vagy, azt hittem a buszon kibékültünk.

– Persze, hogy ki – mosolyodott el és megpuszilta a kézfejemet. – Csak nehezen tudok lépést tartani a heves természeteddel ez minden.

– A próbákon se nagyon beszélgettünk – forgattam meg a szemem. – Úgy érzem, hogy teljesen elvágtam magam nálad a buli óta – sandítottam rá.

Roli a homlokát ráncolva meredt maga elé, majd beleharapott az ajkába és rám pillantott a szeme sarkából. Azonnal elkaptam a tekintetét és várakozásteljesen meredtem rá.

– Nézd Adelin én, tényleg kedvellek téged!

– De?

– A családom nagyon vallásos és engem is ebben a szellemben neveltek – kezdte el magyarázni, én pedig a homlokomat ráncolva próbáltam rájönni, hogy ez mit jelent pontosan. – A te természeted nekem egy kicsit sok – vallotta be.

– Nagyon rövid pórázon tartanak ugye? – kérdeztem csendesen és az ujjamat végig húztam az alkarján.

– Ezeket a csodás ujjakat tartogasd az agyagnak – fogta meg a kezem és egymásba fűzte az ujjainkat. – Ne beszéljünk a családomról! Csak élvezzük ezt a pár hetet, ami előttünk áll.

– Akarod mondani hónap? – javítottam ki a szememet forgatva.

– Egyeseknek igen – vigyorgott rám majd köszönt a művésznek, aki azért érkezett, hogy megtanítsa nekünk az agyagtárgyak készítésének csínját-bínját. A művészünk egy 50-es férfi volt, aki népviseletes ruhában, a bajuszát pörölgetve várta, hogy mindannyian elhelyezkedjünk és ő belekezdhessen az okításba. Leültem az egyik korong elé, majd rámosolyogtam Rolira, aki mögöttem talált szabad helyet, aztán a tanárunk felé fordultam és kíváncsian vártam.

– Na, most, hogy mindannyian összegyűltünk hozzá is kezdhetünk – csapta össze a tenyerét. – A nevem Boros Botond, születésemtől fogva itt lakok Tiszafüreden és a hobbim egyben a munkám is. Agyagból készítek poharakat, edényeket, amiket a világ számos pontjáról vásárolnak fel. Volt, hogy felkértek, hogy készítsek korahű agyagtálakat egy filmforgatásra – büszkélkedett. – Van köztetek olyan, aki dolgozott már agyaggal esetleg technika órán az iskolában? – fordult körbe válaszra várva.

Páran felemelték a kezüket és buzgón bólogattak, de a többségünk csak tanácstalanul pislogott. Botond egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd nekidőlt az asztalnak és hosszasan mesélni kezdett az agyagedények készítésének eredetéről és az agyag tökéletes megmunkálásáról. Próbáltam érdeklődő arcot vágni, mert valóban érdekelt ez a mesterség, de a gondolataim újra és újra Nolen felé terelődtek. Azt akarta, hogy vele táncoljak, hogy hagyjam ott a kicsiket és csatlakozzak a Tekergőkhöz.

– Hoztam neked is – tett le elém egy adag agyagot Roli és egy vödör vizet.

– Ó, köszi! Már be is fejezte a mesélést?

– Igen, rájött, hogy a történelem itt sok embernek nem a kedvence – nevette el magát és leült mögém. – Ha kell, segítség nyugodtan szólj!

– Te már csináltad?

– Rengetegszer – vágta rá.

– Akkor gyere és segíts, mert semmit se jegyeztem meg – kértem, mire felállt és mellém húzta a kis széket, amire ráülve nagyon nevetségesen festett, de visszaszívtam a kitörni készülő megjegyzést és várakozásteljesen ránéztem.

– Igazából nem nagy ördöngöség, fogod a vizet, rálocsolod az agyagra, aztán elkezded puhává dolgozni. De vigyázz, mert ha túl sok vizet adsz hozzá, akkor folyni fog és nem lehet szépen formázni – magyarázta.

Úgy tettem, ahogy mondta. Locsoltam egy kevéske vizet az agyagra, majd belemélyesztettem az ujjaimat a gyurmaszerű anyagba.

– Jó most, ha úgy ítéled meg, hogy az állapota megfelelő, ráhelyezed a korong közepére és beindítod – okított Roli én pedig engedelmeskedtem.

– Ez nagyon menő – ujjongtam, ahogy az elektromos korong forogni kezdett az agyaggal együtt.

– Most pedig kedved szerint formázhatod, de ne legyen túl vékony, mert akkor összeesik az egész és kezdheted elölről!

– Igenis tanárúr – mosolyogtam rá kacéran, mire vigyorogva megcsóválta a fejét és visszatért a saját korongjához.

Az agyagomnak szenteltem a figyelmemet, majd felpillantottam, hogy ihletet merítsek. A kisebb gyerekek Botond bácsival együtt dolgoztak, míg az idősebbek teljesen egyedül formázták az agyagjukat. Pár percig figyeltem Botond bácsi munkáját és technikáját majd hozzá láttam a saját munkámhoz. Egy ideig teljesen jól ment, örültem, hogy az agyagom lassan kezdett formát ölteni ráadásul olyan kecses volt, amilyen kecses én soha nem leszek, hiába a sok gyakorlás. Aztán tettem egy rossz mozdulatot és az egész összeesett.

– Kell-e segítség a hölgynek? – állt meg mellettem Botond bácsi és szakértő szemekkel kezdte el vizslatni a szerencsétlen próbálkozásomat.

– Valamit nagyon elrontottam – panaszkodtam és a könyökhajlatomba töröltem az izzadságtól nedves homlokomat.

– Ez még menthető ne aggódjon. Az a titka, hogy ügyelni kell arra, hogy középen maradjon, és nagyon óvatosan kell felfelé húzni, hogy sehol se vékonyodjon el.

– Akkor az volt a baj, hogy túl kecsesre csináltam – sóhajtottam fel.

– Kényes anyag ez az agyag – vigyorgott, mire elnevettem magam és a nyelvemet kidugva újra elkezdtem megformálni az agyagkupacomat. – Alakulgat – buzdított Botond bácsi, majd átsétált Rolihoz. – Esetleg ez a fiatalember tud neked segíteni, ha elakadnál.

– Ez a fiatalember tényleg segíthetne – helyeseltem, miután észrevettem Roli munkáját.

Roli agyagvázája gyönyörű volt. Olyan formásra csinálta, mintha világ életében ezt a mesterséget űzte volna. Soha nem voltam oda az ilyen tárgyakért, a múzeumokban is csak átsiklott rajtuk a tekintetem, de Roli munkájában órákig képes lettem volna gyönyörködni. És meg is tettem, megvártam, míg tökéletesíti a vázát és közben odaadóan itattam fel a homlokáról a verejtéket, amit mindig mosollyal fogadott. Azt hiszem sikeresen semmisé tettük azt a furcsa feszültséget, ami kialakult kettőnk között. Azt mondta sok vagyok neki, hát, akkor visszaveszek és alkalmazkodok. Inkább ez, mint az, hogy egy olyan pasi után fussak, akinek barátnője volt. Hiába akarta ez a bizonyos fiú, hogy vele táncoljak, ennél többet nem engedhettem meg. Csak tánc és kész!

– Na, lássuk – ült le mellém Roli, mikor már a saját vázája a kemencében sült és nem maradt más feladata.

– Nem lenne egyszerűbb, ha mögém ülnél? Tudod, mint a filmekben – ajánlottam fel, mire rám emelte a tekintetét és beharapta az ajkát. – Pontosan melyik vallást is gyakoroljátok? Jehova tanúja?

– Keresztény vagyok – vágta rá azonnal és elhelyezkedett mögöttem majd beindította a korongot és bevizezte a kezét.

Ugyanígy tettem én is és hagytam, hogy a csuklómat megragadva irányítsa a mozdulataimat. A tenyere puhán simult a kézfejemre, ahogy a váza alját formáztuk együtt, majd onnan haladtunk egyre feljebb.

– Most csinálunk egy lyukat középre és belülről formázzuk – suttogta és megmutatta hogyan csináljam. – Tökéletes!

Mosolyra húzódott az ajkam és folytattam a vázám belsőjének formázását, bár tudtam, hogy olyan tökéletes, mint a Rolié úgysem lesz.

– Jó rendben, most már van egy teás kancsónk. Megálljunk és csinosítsuk ezt vagy megpróbálkozol a vázával?

– Ön mit parancsol tanárúr? – kérdeztem, mire a vállamra támasztotta az állát és elgondolkodva az ajkába harapott.

– Látom benned a lehetőséget a vázára.

– Ezt jó hallani – vigyorogtam. – Akkor kezdjem el felfelé húzni?

– Igen, de nagyon finoman. Várj, így – fogta meg az ujjaimat és a megfelelő szögbe igazította őket.

Karja két oldalról teljesen átölelt, az illata betöltötte az orromat, ami egy pillanatra teljesen kizökkentett és a vázám nyaka egy kicsit csorbára sikeredett, de Roli gyorsan kijavította a hibát. Figyeltem, ahogy az ujjai dolgoztak, ahogy az agyag átsiklott az ujjai között, ahogy belenyúlt a váza szájába és finomított az én durva munkámon.

– Díszítést akarsz rá? – kérdezte, mire felé fordultam és a szemébe néztem. – Valamilyen ismertetőjelet vagy motívumot? – kérdezte halvány mosollyal az ajkán.

– Nem merek merész dologra vállalkozni – csóváltam meg a fejem és a tekintetem az ajkára esett.

– Néha kockáztatni kell ahhoz, hogy valami csodát alkoss – válaszolta.

Ennél többre nem is volt szükségem. Megszüntettem a köztünk lévő pár centiméter távolságot és óvatosan megcsókoltam. Ez a csók tényleg óvatos volt, mert féltem, hogy átléptem Rolinál egy határt, de nem húzódott el. Ajka puhán és bizonytalanul nyomódott az ajkamnak, majd visszacsókolt és lágyan megcirógatta a karomat. Jóleső borzongás áradt szét a testemben az érintésétől és az ajkam mosolyra húzódott, mire ő is elmosolyodott.

– Adelin ha végeztél jelenésed van a ruhatárban – hallottam meg Gábor hangját, mire elhúzódtam Rolitól és csodálkozva a nagybátyámra néztem.

– De már megkaptam az alapfelszerelést – emlékeztettem.

– Arra már nem lesz szükséged. Kellenek a méreteid a Tekergők fellépő ruháihoz – közölte a szemembe nézve, majd a fejével intett, hogy kövessem.

– Ne haragudj – fordultam Roli felé bocsánat kérően, de ő csak megrázta a fejét.

– Ugyan, menj csak. A vázádat elintézem – mosolygott rám és a szívem hatalmasat dobbant a csillogástól a szemében. – Vacsoránál találkozunk?

– Persze – hajoltam oda hozzá egy újabb csókra, majd megmostam a kezem és sietősen követtem Gábort.

Pár másodpercig csendben lépkedtünk egymás mellett, aztán Gábor megtorpant mire én is megtorpantam és vártam a megannyi kérdést, amit rám fog zúdítani.

– Én is voltam fiatal, ráadásul pasiból vagyok, tehát az sem áll távol tőlem, hogy egyszerre több lánynak tegyem a szépet, de ezt én nem értem. A vak is látja, hogy közted és Nolen közt nagyon is van valami, de akkor mégis mi a fenét akarsz Rolitól?

– Miért vagy ilyen jó megfigyelő?

– Nem kell itt megfigyelni semmit, mikor elém pakolod az egészet. Képzeld reggel Nolen fürdetett, most pedig Rolival csókolóztam agyagozás közben.

– Nolennek barátnője van, ő a tiltott gyümölcs számomra Gábor – sóhajtottam fel. – Roli pedig a maga fura módján egy nagyon rendes és értékes srác.

– Mint a közértben a plüssmaci – vágta rá.

– Ezzel nem segítesz – szóltam rá. – Nolennek ott van Kriszti és, ha szakítanak az hatással lesz a Tekergők sorsára is!

– Való igaz, de Kriszti úgyis tervezi, hogy abba hagyja, az egyetem mellett nem nagyon jut ideje a táncra, ráadásul a válla miatt is kímélnie kell magát. Igazából csak a nosztalgia miatt van itt, egy kis kikapcs az utolsó szemeszter előtt.

– Mi? Kriszti 24 éves? – akadtam ki.

– 25 – javított ki.

– Nolen meg 18 éves!

– Ez így van – helyeselt. – A ruhatár ott van a kanyar mögött, nekem mennem kell csurgatni – paskolta meg a karomat és magamra hagyott az ebédlő előtt.