Második napot töltöm a kórházba anya mellett. Egyik nap sem mentem iskolába, a tanárok tisztában vannak a helyzettel, miután Kuchel-sant megkértem arra, hogy segítsen ki ebben, mivel apával nem szerettem volna beszélni. Biztos vagyok abban, hogy Levi gyakorolt egy kis nyomást rá, vagy valami hazugságot talált ki, hogy ezzel ne legyen problémám.

  Hanji-san rendszeresen ellenőrzi anya állapotát, de nem igazán tud mit tenni vele. Megkereste a régi leleteit, hogy mégis milyen fajta gyógyszereket szed és mire, azonban nem árulta el nekem. Ez pedig kissé aggaszt, mivel a doktornő arca másról tett tanúbizonyosságot. Valamiért titkolja előlem, valószínűleg látta vagy legalábbis sejti, a családikép, amit mutatunk, mégsem olyan őszinte. Bár ehhez apa sokkal hozzá járul, hiszen egyszer sem látogatta meg anyát mióta bent van, én pedig azóta haza se mentem.

  Nem akarom magára hagyni anyát.

  Nem akarok haza menni apához.

  Nincs is hova mennem.

  Most mégis itt állok a házunk előtt, miután Hanji-san haza küldött, hogy rendbe hozzam magam és anyának néhány cuccát összeszedjem. Apának munkában kell lennie, de egy furcsa érzés kap el, mintha ezerszázalék, hogy össze fogok futni vele a házban. Veszek egy mély levegőt, remegő végtagokkal nyitok ajtót, majd nesztelenül osonok fel az emeletre. A lehető legrövidebb időn belül lefürdök, öltözök fel és pakolom össze a saját cuccaimat.

  Elindulok szüleim hálószobája felé, hogy anya cuccait is elvigyem, viszont amikor benyitok a szobába, meg is bánom. Lebénul az egész testem, kikerekedett szemekkel pillantom meg apát egy másik nővel az ágyba. Érzem, hogy szívem a gyomromban süllyed, ahogy farkasszemet nézek apával, a félelem végig fut a gerincemen. Becsukom az ajtót, vagy inkább bevágom, és a szobámba rohanok. Szívem őrült tempóban ver, az adrenalin elönti a testemet, tudom, hogy apa utánam fog jönni, nem kérdés. 

  - Mégis mit képzelsz hova mész?! - hallom meg apa dühöngő hangját. A következő pillanatban pedig már kivágódik a szobám ajtaja, apa haraggal a szemeiben elindul felém. Elönt a félelem, reflexszerűen felemelem a karjaimat, hogy védekezhessek, ám késő. A pofontól ég az arcom és a padlóra rogyok. - Meg kellett zavarnod engem, igaz?! - üvölti, miközben megragadja a hajamat és felemeli a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Szaggatottan veszem a levegőt, tekintetem homályos a rémület könnyeitől, szívem őrült tempóban ver, ahogy tudatosul bennem...

  Nem tudok elmenekülni.

  - Napokig nem voltál itthon, most pedig haza tolod a képet, mint aki jól végezte a dolgát?! - Újabb pofon.

  Megint itt vagyok.

  - Játszod a szent jó kislányt azelőtt a ribanc doktor előtt, mi?! Pedig egy mocskos senkiházi vagy! És ezt te is nagyon jól tudod! - Bordaimba rúg.

  El akarok tűnni.

  - Meg se kellett volna születned! - Még több rúgás

  Valaki.

  - Csak dolgozok rátok, és mi a hála?! Elmenekültök! Ezért nem akartalak sohasem, de anyád, az a félkegyelmű ragaszkodott hozzád! - Keményen tapossa az oldalamat, nem kapok levegőt, egyre sötétebb lesz a világ.

  Valaki nem jönne megmenteni...?

• • •

  Gyötrő fájdalom, gyötrő fájdalmat érzek, mikor kinyitom a szememet és veszek egy mély levegőt. Ujjaim elmerevedtek, oldalam és arcom fájnak, minden levegővételtől könny gyűlik a szemembe. Bambulok ki a fejemből, próbálok rájönni mégis mi történt velem és erőt gyűjteni, hogy elvánszorogjak a táskámig.

  Ügyetlen ujjakkal kutatok a gyógyszeres levélért, hogy még sutább módon kipattintsak egy pirulát és lenyeljem azt. Köhögve tornázom ülésbe magam, arcomat tenyerembe temetem, kényszerítem magam, hogy felidézem a történteket, amelyek annyira mégsem bújtak el.

  Az emlékek rám törnek és velük együtt a félelem és az adrenalin. Hevesen verő szívvel nyúlok a telefonomért, ám amikor meglátom az este nyolc órát, megáll az ereimben a vér. A kórházba már nem mehetek vissza, viszont itt sem maradhatok. Ötletem sincsen hova mehetnék, ahol aludhatnék, a parkban nem biztonságos a sok huligán miatt...

  Reccsenést hajlok a folyosó felől, amely kiránt a gondolataimból és a rémület végig fut a gerincemen. Lebénultan visszatartom a lélegzetemet, fülelek. Eltelik egy perc, majd még egy, egy örökké valóság, de nem hallok több zajt. Reszketett sóhajt engedek ki, aztán összegyűjtöm erőmet, hogy felálljak.

  Nem megy olyan könnyedén, mint hittem, a bordáim sajognak, szinte biztos vagyok benne, hogy napokig kék és lila foltok fogják tarkítani az oldalamat. Ráharapok a nyelvemre, elnyomom a kínokat, miközben felveszem a bőrdzsekit, háttamra kapom a gitáromat, a kezemben pedig a hátizsákomat fogom.

  Nesztelen, gyors, könnyed léptekkel surranok ki a házból, tempómat azután sem lassítom, hogy kiérek az utcára. Szívem pörög, hajt a nyugtalanság, ezért akarok egy olyan helyre menekülni, ahol tudom, biztonságban vagyok. Ahol nyüzsgés vár, mégis megtalálom a megnyugvásomat.

  És ahol talán találkozhatok vele.

  Lonely Heart's Club felirat színesen villog, hívogatja a fiatalokat. A zene hangon, alkohol szag lengi körbe a szórakozóhelyet, táskám pántját szorongatva nézelődök jobbra-balra. Úgy érzem magam akár az első alkalomkor, mikor belopakodtam ide. Akkoriban ez a hely is olyan volt, mint a többi, ahol az időmet töltöm el, viszont most már közelebb áll a szívemhez, mint a saját otthonom. Valószínűleg azért, mert tudom, itt nem attól tartanom, hogy apával találkozok. Itt megmutathatok egy kis darabot magamból anélkül, hogy a többi ember elítélne.

  - Nocsak, kivel futunk itt össze! Shizuka-chan! - hallok meg egy igen ismerős hangot közvetlenül mögülem, mire megszeppenve hátra fordulok. Gyomromban pillangók ébrednek, Levivel és Farlannal találom szembe magam, mire akaratlanul is elmosolyodok. Farlan jókedvűen, még mindig játékosan köszönt, ölelésébe von. Nyelvemre harapok az erős szorítástól, nehogy felordibáljak a fájdalomtól. - Azt hittem sose fogunk újra találkozni, úgy elrohantál legutóbb! Nem is sejtettem, hogy ilyen remek énekesnő vagy!

  - Fogd be, Farlan - szólal meg Levi unott hangon. Barátjára néz, egy pillantással tisztázzák a dolgokat, teljesen kiszorítva érzem magam. - Miért van nálad ennyi cucc?

  - Ő... - Lefagyok, az igazságot nem mondhatom el, a hazugságommal pedig óvatosan kell bánom, mert jobban emlékszik mit mondtam két hónappal ezelőtt vasárnap, mint én. - Mike-sannak hoztam vissza néhány dolgot - füllentek, ahogy felemelem a táskámat. - Mindjárt jövök - fűzöm hozzá hadarva. Mielőtt pedig akár egy szót is mondhatnának elindulok a hátsószoba felé, ahol az alkalmazottak pihennek meg. Mivel a legtöbb dolgozó ismer, így nem szólnak semmit sem, amiért tilosban járok.

  - Mi járatban, Shizuka-chan? - fogja meg a vállamat valaki, mire összerezzenek és rémülten nézek hátra. Mike-san felkuncog, igazán szórakoztatónak találja a reakciómat, mielőtt bocsánatkérően rám mosolyogna - Nem állt szándékomban megijeszteni.

  - Semmi baj, csak megijedtem - mosolygok rá. - De lehetne egy kérésem? - kérdezem. Mike-san nem válaszol semmit sem, csupán bólint. Félénken félre pillantok, két pincér lány cseveg sétál el mellettünk, ettől pedig kellő kényelmetlenül érzem magam. Rögtön megérti a problémát, vállamat finoman megfogva egy szoba felé vezet, ahol leültet a kanapéra. A hely feltehetően az irodája lehet, ezt kizárólag az asztalán lévő rengeteg papírból ítélem meg.

  - Kérsz inni valamit? - A válaszom nem, viszont mire megadhatnám a feleletemet, a szekrényhez lép, poharakat vesz ki és tölt egy pohár üdítőt. Leül mellém, miután a kezembe adta az egyiket, ám a dohányzó asztalra rakom. - Shizuka-chan, tö--

  - A hétvégére befogadnál? - Szavaim halkak, orrom motyogom, alig hallhatóak, amire a dübörgő zene is rátesz egy lapáttal. Érzem, hogy arcomba szökik a vér, miközben arra vágyok, hogy a föld elnyeljen. Ennél megalázóbb dolgot soha nem kértem, egyetlen dolog miatt. Az emberek tekintete mind ugyan olyan, szánalommal teli, amelytől a gyomrom felfordul. Mindannyian többet akarnak tudni rólam, a legmocskosabb apró titkot is akarják, miközben undorító jelzőket aggatnak rám hangtalanul. Arra késztetnek, hogy elmeneküljek előlük és többet ne is forduljak senkihez segítségért.

  Mike-san az egyedül olyan ember, akihez mégis segítséget kérek mindezek ellenére. Nem szeretném elveszíteni őt, soha nem szeretném, hogy rájöjjön mi is folyik az otthonunk ajtaja mögött, ám...

  - Persze, hogy be - válaszol kedvesen, kirántva gondolataimból. Ránézek, várva a tucatnyi kérdést, amelyekre már megvan a begyakorolt feleletek elkerülve minél jobban a kényes témákat. - De egyelőre nem tudlak elvinni, szükség van rám. Ezért kéne várni pár órát, és utána elviszlek, rendben?

  Pislogok egyet, majd még egyet. Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam-e, többször visszajátszom a mondatokat, amelyeknek mindig ugyan az a jelentésük lesz. Fejembe forrnak a szók, míg Mike-san türelmesen, kedves mosollyal az arcán várja, hogy megszólaljak.

  - J-Jó lesz...

  - Akkor menjünk vissza! - Áll fel a  helyéről, én pedig csendben, mint egy elveszett, megszeppent kiskutya követem őt. Azonban mielőtt odasétálhatnék Leviékhez, akik a pultnál ülnek egy-egy italt kortyolgatva, megállít. - Csak, hogy tudd, bármiről legyen szó, meghallgatlak és segítek, ha szeretnéd.

  Meglepetten pislogok rá, furcsa melegség önti el a szívemet, miközben rám mosolyog és a pulthoz sétál velem. Levi és Farlan felvont szemöldökkel pillant rám, viszont figyelmen kívül hagyom a kíváncsi tekinteteket és helyet foglalok a széken, amit nekem foglaltak le.

  - Sokáig elvoltatok - jegyzi meg Levi. Ledermedek, nem is vettem észre milyen sokáig tarthatott a beszélgetésünk. Azonban hamar túl teszem magam rajta, elveszem a szemtelen énemet, mialatt lecsekkolom milyen italok is vannak.

  - Egy újabb fellépésről beszélgettünk, féltékeny vagy talán? - pillantok rá oldalra. Legnagyobb meglepetésemre féloldalas mosolyra húzza száját, eszméletlenül dögösen néz ki, le se tudnám tagadni a pírt az arcomon. Egyedül a gyér fény világítás ment meg a lebukástól.

  - Hallottam mi történt anyukáddal, Shizuka-chan - dobja be a témát Farlan. A gyomrom görcsbe rándul, a jókedvem elszáll, eszem ágába sincsen most anyáról beszélni, mert róla minden eszembe jut. Eszembe jut apa, a rettegés, a sötétség és a hideg, amit körbe ölel, miután Erent is elvesztettem a meggondolatlanságommal.

  - Kaphatnék egy Adios motherfuckert? - nézek a pultosra, aki a legrosszabb lehetőségem is per pillanat, ugyanis Mike-san helytelenítően ráncolja a homlokát. Viszont én nem mondok le az italról, így tovább próbálkozok.

  - Apple nino?

  - Nem, Shizuka-chan.

  - Acapulco?

  - Nem.

  - Margarita esetleg? - nézek rá kiskutya szemekkel, ám nem hatom meg. Levire nézek segítségképpen, póker arccal bámul, de kérlelő tekintetemtől lassan elgyengül és int a csaposnak egy italért. Feltehetően azért adta be ilyen könnyen a derekát, mert tisztában van a helyzetemmel, azonban azt nem értem hogyan lehetséges az, hogy előbb kiadják neki a piát kiskorúként, hogyha fiatalabb tőlem?

  - Nem ihatsz ötnél többet, világos voltam, Shizuka? - rakja le elém Mike-san. Kemény tekintettel néz rám, egy apa szigorúságával, amitől kényelmetlenül feszengeni kezdek és bólintok egyet.

  - Akkor hát - emelem fel a poharamat -, egészségünkre! - A számhoz emelem, orromat megüti az alkohol szaga, viszont nem foglalkozok vele és egy nagyot kortyolok belőle. Torkomat égeti, azonban a citrom ízétől kellemes, és egyszerre lehúzom az egészet.

  - Shizuka-chan biztos jó ötlet volt ez? - hallom meg Farlan nevetését, mire értetlenül nézek rá. A szesz rögtön megüti a fejemet, pillanatnyira megszédülök, ám a fiú derekamat elkapva megtámaszt. - Lehet sok volt így hirtelen, nem? Főleg, hogy ez az első alkalom, hogy iszol, Shizuka-chan

  - Honnan veszed? - kuncogom, azonban a nevetésem hamar szisszenésbe fordul át, amikor Farlan megfogja az oldalamat. - Túlságosan is fáj mindenem még, szóval kérek még egyet! - mosolygok rá Mike-sanra, aki ugyan nem mond semmit sem, azonban egyértelmű, hogy nem szíveli a dolgot. - Amúgy annyira hiányzik, hogy hármasban lógjunk, mint régen - mondom elszomorodva, majd Levi vállára döntöm a fejemet. Érzem, hogy ujjaival megcirógatja arcomat, lehunyom a kellemes érintésre a szememet, és idiótán elmosolyodok.

  - Emlékszel arra, hogy kicsiként milyen sokat sírtál? Igazi bőgőmasina voltál! - Fogom két kezem közé hirtelen Levi arcát, rávigyorgok, mielőtt arcon puszilnám. - Akkoriban olyan rohadt aranyos voltál! Érted képes voltam bárkit elverni, azért sem kezdett ki veled senki sem! Most meg... keresed magadnak a balhét mindig!

  - És te! - Ragadom meg következőnek Farlan a vállát, mielőtt felé böknék. - Folyton kitaláltál valami hülyeséget, amibe belerángattál minket is! A végén pedig a tüdőnket is kiköptük, annyira kellett rohannunk!

  - Shizuka-chan, most is meg bírjuk ismételni, hogyha benne vagy - kacsint rám Farlan. A gondolat, hogy rosszban járjak pedig egyszerűen feltüzel, a nem rég elkészült koktélomat egy nyelésre lehúzom, mielőtt felpattanék a helyemről!

  - Kalandra fel!

  - Oi, ne olyan gyorsan - ragadja meg a karomat Levi, magához ránt. Lebiggyesztett ajkakkal nézek rá, de ez alkalommal nem nyerem meg magamnak olyan gyorsan.

  - Miért lettél hirtelen ilyen komor, hm? Nem akarsz szórakozni egy kicsit? 

  - Nem - válaszolja egyszerűen, engem pedig még inkább lelomboz.

  Egy rövid ideig legalábbis, amíg meg nem hallom a kedvenc számomat, mire ugrálni kezdek. Pontosabban a tömeg közepe felé ugrálok be, ahol teljesen átadva magamat az ütemnek táncolni kezdek. Testem forró, érzem, hogy fájnak a porcikáim, ám nem nagyon bírok ezzel foglalkozni.

  Talán kéne innom még egy koktélt, akkor elmúlik a kín. Azzal együtt a darabokra tépett szívem és meggyötört lelkem is nyugovóra térhet pár órára. Oly' régóta küzdöttem, és oly' régóta tartom fenn az álcámat, hogy elfelejtettem ki is vagyok valójában. Belefáradtam, röhejes és gyerekes módon próbálkozok az összetört kép darabjait a helyükre tenni, miközben amint a helyére rakok egyet, másik három helyről leesik egy szilánk, amelyek minden zuhanás során még kisebbre törnek. Még élesebbek lesznek, megvágják a kezemet és vérrel bemocskolom a képet.

  Így rákényszerítve arra, megmutassam ki is vagyok valójában.

  Egy kéz ragadja meg a vállamat, összerezzenek, ijedten pillantok hátra, azonban a félelmem hamar elillan. Farlan magához von hirtelen, azonban különösképpen nem foglalkozok vele, tovább táncolok, énekelve a dalt.

  - Szomjas vagyok! - kiabálom túl a zenét, és elindulok a pult felé.

  - Shizuka-chan, lassíts egy kicsit - állít meg barátom. - Így nagyon hamar véget ér az estét és a reggeled még borzalmasabb lesz.

  - Az nem baj! - Rávigyorgok szélesen, ám hamar vicsorgássá változik, amikor oldalról meglök valaki és a kín lebénítja a testemet. Egyedül szerencsém, hogy nem esek össze a táncparkettán az Farlan, mivel fél karral tovább is tart. Akármennyire is szédülök az alkoholtól és kerülget a hányinger, észreveszem, hogy a fiú arcán az aggódást és idegességet.

  - Mi történt veled, Shizuka-chan? Beverted az oldaladat valamibe? Vagy talán valaki megvert? Menjünk orvoshoz?

  - Dehogy kell! Már vettem be rá gyógyszert, csak nem eleget - legyintek nemtörődömön. - Majd később még veszek be párat, hogy nyugodtan aludjak.

  - Shizuka, normális vagy?! Vettél be gyógyszert és ittál rá?! Ha ezt Levi megtudja, a fejedet veszi! - akad ki Farlan. Összeráncolt szemöldökkel, értetlenül nézek rá, nem nagyon értem hogyan jön ide Levi, ám az egyre erősödő hányinger eléri, ne ezzel foglalkozzak. - Mi, mi történt, Shizuka? - pánikol Farlan.

  - Rosszul vagyok... - motyogom, miközben a hasamat megfogom. A gyomrom is fáj, a hányinger kerülget, a fejem pedig zsong. Egyre nehezebben veszek levegőt, a bordáim intenzív módon fájnak, érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Erősen markolom Farlan dzsekijét, szaggatottan veszem a levegőt, miközben erőtlenül szavakba akarom önteni kérésemet. - M... Men... jün... ki...

  De addigra Farlan már rájött mit is szeretnék. A tömegen átvágva, védelmezve a táncoló emberektől a kijárat felé visz. Az éjszakai hideg levegője megtölti a tüdőmet, elűzi a hányingeremet, azonban bordáim őrült módjára sajognak, így minden lélegzetvétel nehezebb, sírásra késztet a rég elfeledett fájdalom.

  - Egyenesedj ki és vegyél mély levegőt! - Farlan egy székre ültet - fogalmam sincs, hogy hol vagyok egyáltalán és honnan kerül ide ez a szék -, tenyerével hátamat simogatja, ügyelve arra nehogy egy rossz mozdulattal, megbántson. - Gyerünk, Shizuka, vegyél egy mély levegőt, majd fújd ki - bíztat. Eleget teszek kérésének, veszek egy nagy levegőt, azonban arcom hamar grimaszba fordul át, mire rögtön ki is fújom a benn tartott levegőt. - Ismételd meg még egy párszor, Shizuka-chan! - simogatja meg a hátamat Farlan, mielőtt felkelne mellőlem.

  Fejem zsong, hányingerem és gyomorfájásom csillapodott, ennek ellenére minden porcikám őrült módjára hasogat. Forró a testem, tompán érzékelem a világot, mégis teljes magabiztossággal ki tudom jelenteni, hogy hiányzik valami. Kong a mellkasom az ürességtől, a magánytól, szükségem van valamire, amellyel ki bírom tölteni ezt az űrt.

  Vagy inkább valaki.

  Egyetlen egy valakire van szükségem.

  - Farlan... - Barátom felé nézek, aki telefonján hevesen, erősen artikulálva beszélget, viszont szólongatásomra, elemeli a fülétől és rám pillant. - Szólnál Levinek?