A fertőtlenítő szaga irritálja az orromat, fehér falaktól, padlótól és bútoroktól fájnak a szemeim már. Második órája ülök és várok arra, hogy az orvos elárulja mi történhetett anyával. Rosszabbnál rosszabb jelenetek zajlottak le a fejemben, a félelem fojtogatja a torkomat és a szívemet is, így még az sem fogom fel, hogy apámat  is behívták. A rettegés, hogy elvesztem anyát ijesztőbb, mint az a félelem, amit apám kelt bennem.

  - Szóval itt vagy, hm? - hallom az emlegetett és nagyon jól ismert személy hangját, amitől összerezzenek. Gyomrom golflabda méretűvé zsugorodik, ahogy felpillantok apára, akinek az arcáról leolvasható a kedvtelenség, harag és bosszankodás. Torkom összeszorul, ha akarnám sem bírnék kinyögni egy szót sem, így csendben, ujjaimat tördelve várom mit mond.

  - A tanárod felhívott, hogy rosszul vagy - áll meg előttem. Megremeg a testem, ahogy ránézek, teljesen fölém tornyosul, a harag ég a szemeiben, annak az apró lánynak érzem magam, aki minden éjjel a szobájába sírt. Évek elteltével sem változtam meg, ugyan úgy rettegek tőle és elmenekülni sem bírok előle. - Az ujjad köré csavartad, mi? Könnyen átverted, igaz? - ragadja meg az államat vaskos kezeivel. Az adrenalin végig száguld az ereimben, mégsem vagyok képes arra, hogy mozdítsam akár a kislábujjamat. - Kitől tanultad ezt? Mégis kitől láttad hogyan kel hazudni, te mocskos kurva? - Szavai halkak, az üres folyosón visszhangoznak, szorítása egyre erősebb, a légzés egyre nehezebb. A következő pillanatban pedig már csilingel a fülem, arcom bal oldalt ég. A székre támaszkodok, kell néhány perc, hogy tudatosuljon bennem, hogy mi is történt.

  A pofontól könnybe lábad a szemem, ám nincs időm nyalogatni a sebemet, mivel egy fehér köpenyeges nő jelenik meg. Nyelvem harapva megtörlöm a szememet, mielőtt felkelnék és az orvoshoz lépnék. A hajammal próbálom takarni az arcomat, az ütésnek a nyoma legalább mégy tíz percig látszódni fog és nem lenne szerencsés elmagyarázni mi történt, ha apa ennyire ideges hangulatában van.

  A doktornő Hanji-sanként mutatkozik be, félhosszú barna haját egy lófarokba fogta, egy szemüveget visel még az orvosi öltözete mellett. Anyának a gyógyszereiről kezd beszélni, hogy két-három fajtából többet vett be az előírtnál, ettől lett rosszul és emiatt ájult el. Kimosták a gyomrát, azonban agyrázkódást kapott és egyelőre még nem tudni mikor ébred fel.

  - Nagyszerű, elsőnek a gyerek, most az anyja... - morog az orra alatt apa. Hanji-san összeráncol szemöldökkel és egyáltalán nem kedves ábrázattal az arcán néz rá, látom, hogy szóra nyitja a száját, ám megelőzöm.

  - Köszönjük, hogy foglalkozik vele - hadarom. Nem tudom, hogy azért, mert meg szeretném előzni a kellemetlenséget vagy mert rettegek. - Merre van a szobája? Meg lehet látogatni?

  - Mindjárt megkérek egy nővért, hogy kísérjen el oda - válaszol a doktornő mosolyogva, mielőtt intene az egyik ápolónak. - Ha a látogatás véget ért, kérlek, menj majd haza. Anyukádnak pihenésre van szüksége.

  - Rendben és köszönöm - hajolok meg Hanji-san felé, mielőtt követném az ápolót. Apa úgy gondolja, hogy eleget tett anyáért azért, hogy eljött a kórházba és meghallgatta mit mondott a doki, ezért anélkül, hogy megnézné anya milyen állapotban van, haza megy. Hallom, hogy valamit magyaráz az orra alatt, ám nem bírom kivenni a szavakat.

  Néhány perc eltelik, mire leesik az ólomsúly a vállamról, amit apa akasztott rám. Az ápolónő nem csacsog semmit sem, nem magyaráz anya állapotáról vagy a kórházi szabályokról, nem akarja ilyenekkel húzni az időt, amiért hálás is vagyok. 

  A folyosó legvégén van anya szobája, közvetlenül szembe ki van alakítva a helyiség a páciensek számára. Egy tévé, egy kanapé, néhány fotel és magazinok pihennek az asztalon, egyedül ez a hely az, amely nem teljesen hófehér és elevennek tűnik minden. Belépek a szobába, négy ágy van minden sarokban, anya jobb oldalt a felső sarokban kapott helyett. Rajta kívül még egy öreg néni fekszik bent közvetlenül vele szemben, azonban anyával ellentétben ő ébren van és nagyon is képben van a helyzettel.

  Meghajolok felé köszönésképpen, mielőtt helyett foglalnék a széken, ami az ágy mellett található. Anya karjából egy cső lóg ki, amin a megfelelő tápanyagokat és gyógyszereket juttatják be a szervezetébe. Békésen alszik a hófehér párnán, amin fekete tincsei szerte szóródnak. Bőre élénkebb, elevenebb tűnik így, mint amikor rátaláltam. Fejét kötés fedi, ez az egyetlen dolog utal arra, hogy emiatt hozták be. Vagyis részben emiatt.

  Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, reszketett sóhaj hagyja el a számat, ahogy szabadjára engedem minden félelmemet. Tenyeremet anyáéra csúsztatom, megszorítom abban reménykedve, hogy felébred és hálát adok az égnek, hogy nincsen nagyobb baja. Maró kín terjed szét mellkasomban, könnyeim patakká duzzadnak, ajkamba harapva fojtom vissza hangomat, hogy csendben sírdogáljak.

  Jobban oda kellett volna figyelnem rá. Ki tudja, hogy apa mit tett vele, amíg távol voltam? Lehet őt bántotta helyettem?

  Veszek egy mély levegőt, nincs időm ezen agyalni, később kell foglalkoznom ezzel. Letörlöm könnyeimet ügyetlenül, kiszorítom elmémből a kételyeimet és kérdéseimet, és próbálok valami teljesen másra gondolni. Vagy legalábbis szeretnék, ám az életem olyan akár a legrosszabb szappanopera, ami tele van szarságokkal.

  Kinyitódik a szobaajtó, amitől összerezzenek és felemelem a fejemet. Átlesek a vállamon, egy ápolóra vagy egy újabb páciensre számítok, azonban meglepődök, amikor a szomszédjainkat pillantom meg. Kuchel-san kedves mosollyal köszön rá az öreg hölgyre, aztán gyorsan hozzám siet. Levi csöndben követi őt, miután becsukta maga után az ajtót.

  - Siettünk, ahogy tudtunk, kedveském. Hogyan érzed magad? - ölel magához Kuchel-san. A váratlan gesztustól teljesen meglepődök, egy szót sem tudok kinyögni, csupán feszengve hagyom, hogy elhúzódjon tőlem. - A szomszédok mondták, hogy anyukádat behozták. Mégis mi történt? - kérdezi aggódóan, ahogy ránéz anyára, majd vissza rám. Szóra nyitom a számat, azonban torkomon forr minden hang, lebénulok.

  - Mi lenne, hogyha nem rohamoznád le kérdésekkel? - szólal meg Levi bosszankodóan, amellyel megment minden fajta válasz elől.

  - Ne légy szemtelen, Levi - nézz szúrós tekintettel Kuchel-san a fiára, mielőtt visszafordulna felém. - Sajnálom, Shizuka-chan. Menj mosd meg az arcodat, vegyél magadnak valamit és szívj egy kis friss levegőt!

  Ellenkezni akarok, ám tudom, hogy értelmetlen lenne, így leszegve a fejemet bólintok egyet és felállok a székről. Kuchel-san megsimogatja a vállamat együttérzően, aztán helyet foglal. Lépek egyet, viszont lábaimat elhagyták az erő és összerogyok.

  Összeszorítom a szememet, úgy várva az ütődést, amely sosem érkezik. Cserében egy erős kart érzek, ami megment az eleséstől. Levi szorosan tart, nem hagyva, hogy bármi bajom essen és finoman lábra állít. Meleg leheletét érzem a bőrömön, kiráz tőle a hideg, kellemes bizsergés fut végig a hátamon.

  - Foglak, nyugi - néz szememben. A szavai halkak, tisztán kivehetőek, amitől elpirulok, megint csak bólintani tudok. Kisétálunk a teremből, azután elindulunk valamerre, engedem, hogy Levi vezessen. Csupán akkor eszmélek fel, amikor tükrökkel és csapokkal találom szembe magamat, de azt se bámulhatom sokáig, mivel Levi felültet a pultra.

  Figyelem, ahogy egy kis törölközőt vesz elő a táskájából, amit bevizez, majd elém lép. Szó nélkül mossa végig az arcomat, mindegyik törlése gyengéd, melegség járja át a szívemet tőle. Lehunyom a szememet, kiélvezem a pillanatot, hogy Levi kedveseként bánik velem.

  - Ne kezdj el megint sírni - morog orra alatt, mire kipattannak szemeim.

  - Mi?

  Miért sírok?

  - Bocsi... - motyogom kellemetlenül. Hallom, hogy egy cö hagyja el az ajkait, de semmilyen megjegyzést nem tesz. Csend telepszik ránk, nem az a kínos, ami arra késztet minket, hogy törjük meg és dumáljunk valamiről, melynek hála még inkább cinkebb lesz a helyzet, hanem az a kellemes. Az a kellemes, amikor tudod, a szavak helyett a némaság beszél, ami az érzéseitekkel van tele. Amikor figyeled a másikat és egyetlen dolog jár a fejedben, hogy mázlista vagyok, amiért van nekem.

  Azonban mindig van egy de.

  És most is itt van.

  Mert Levi nem az enyém, hanem Petráé, aki képtelen megbecsülni, és észre sem veszi mennyi fájdalmat okoz neki.

  - Fiatalember, maga mégis mit keres a női mosdóban? - Egy magas, már-már sikító női hang ránt ki a gondolataimból. Felocsúdva az ajtó felé nézek, ahol egy erős negyvenes korú nő, elképedve tátog, akárcsak egy hal, mi partra vetődött.

  Úgy tesz, mintha kufircolás közben kapott volna rajta.

  - Nem találtam a férfi mosdót - válaszol Levi a tőle megszokott nyugodtsággal - vagy inkább unalommal. Ajkamba harapok, hogy elfojtsam a kuncogásomat, aztán megelőzve a további szócsatákat, leszállok a pultról, kézen fogom Levit és kisétálok a mosdóból elnézést kérve a hölgytől.

  Amint kiérünk a folyosóra elindulok visszafele, anya szobája felé, viszont megtorpanok, mert fogalmam sincs hol vagyunk. Összeráncolt szemöldökkel nézelődök, keresve egy támpontot, amely segítséget nyújthatna. Levi gyorsan rájön a gondra, hogy miért nem mozdulok meg, és hamar cselekszik. Ujjait összekulcsolja az enyéimmel, elindul, léptei lassúak, mintha azt szeretné, hogy soha ne térjünk vissza.

  Talán azért, hogy ezt a kellemes csönd sose szűnjön meg.

  Vagy talán azért, hogy ne térjek vissza a valóságba.

  - Miért jöttél el?

  - Mert ahhoz volt kedvem. - Itt a régi Levi, az utánozhatatlan seggfej.

  Szemet forgatva hagyom, hogy visszavezessen, de abban a pillanatban mikor meglátom az ismerős folyosót, a gyomrom görcsbe rándul. Mégis azon kapom magam, hogy a lift felé tartunk, mire megállnék és visszafordulnék, ám Levi megszorítja kezemet és nem enged. Átnéz a válla fölött, acélkék íriszeivel nyugodtságra és bizalomra int, és mint egy naiv gyerek, engedelmeskedek neki. Hozzá simulok, hagyom, hogy melegsége átjárjon, nem foglalkozok a világgal. Úgy érzem magam, mint mikor kicsik voltunk, ketten játszottunk, nem számított semmi sem és vakon megbíztunk a másikba. Ez az érzés újra éled bennem, és eszem ágába sincs elfojtani.

  A liftben megnyomja a földszint gombját, majd a fém doboz elindul lefelé. Neki döntöm a hátamat a hideg vas darabnak, megtámaszkodok a korlátban, és lehunyom a szememet. Kiélvezem a némaságot és nyugodtságot, erőt gyűjtve a nap hátra levő részére.

  Vagy inkább az elkövetkező napokra.

  Két cipő orrát látok meg a sajátom előtt, mire hezitálva felpillantok Levire, akitől alig pár centire van tőlem. A bizsergés ismét átfut a testemen, miközben a lift monoton, lassú tempóban halad lefelé. Nyelek egyet, ahogy szemeiben nézek és elveszek bennük. Ujjaival végig simít arcomon, ott, ahol apának a tenyere csattant és ami még most is érzékeny az érintésre.

  - Mi történt? - cirógatja meg a bőrömet. Kár áltatnom magamat azzal, hogy nem vette észre az ütés nyomát, fogadni mernék arra, hogy mióta beszélgettünk azóta folyton figyel minden apróságra velem kapcsolatban. Egyedül azt nem tudom miért.

  - Apának rossz kedve volt - tekintek el tőle. Tudom, hogyha tovább bámulnám azokat az acélkék szemeket, megeredne a nyelvem és végül összetörnék. Erre pedig nincs időm.

  Levi nem háborodik fel, nem tesz megjegyzést és nem is faggat tovább. Kezét nyakamra csúsztatja, amelytől teljesen kiráz a hideg és pillangók ébrednek a gyomromban. Megérzem meleg leheletét bőrömön, aztán ajkait is, amint egy gyengéd puszit nyomnak arcomra.

  Elkerekedett szemekkel nézek rá, valami magyarázatra várva, azonban nem mond semmit sem. Elhajol tőlem, kezét elveszi nyakamtól, újra összekulcsolja az ujjainkat. A lift eléri a földszintet, kinyílik az ajtó, Levi pedig kilép rajta maga után húzva. A büfé felé sétálunk, ahol különféle szendvicsek, pékáruk, gyümölcsök és italok sorakoznak fel. Ínycsiklandozóan néznek ki, mégsem fut össze tőle a nyálam, gusztusom sincs ahhoz, hogy egyek.

  Levinek azonban annál jobb étvágya van, két fajta szendvicseket kért, csokis muffint, barackos pitét, almát, aszalt gyümölcsöket és vizet vett. Magam elismerően bólintok, sose hittem volna, hogy ennyit képes enni, bár meglehet, hogy nem egyszerre eszi meg vagy a barátnőjének veszi. Sőt biztos, hogy neki, mivel nem szereti a barackos pitét, azt minden alkalommal nekem adta valahányszor Kuchel-san sütött.

   A kijárat felé indulunk, amitől egy pillanatra megtorpanok, viszont bízva Leviben, követem és nem kérdezősködök. Közelebb simulok hozzá, melegsége nyugalom tölt el, agyamból kiűzi a démonokat. Mint egy kis cica úgy bújok hozzá, ölelem karját, még akkor is, amikor egy padon letelepedünk. Kibontakozik az ölelésemből, amivel egy szempillantás alatt visszabillent a valóságban, elhúzódok tőle, megadva a tisztes távolságot, aztán magamba is feledkeznék, szitkokat szórva önmagamra, amiért felelőtlen voltam.

  De Levi nem hagyja, hogy elszökjek előle.

  Határozott mozdulattal visszahúz maga mellé, átöleli vállamat egyik karjával, míg másik kezével fejemet vállára hajtja. Hüvelykujjával finoman simogatja arcomat, miközben puszit nyom homlokomra. Szorosan és erősen tart karjai között, nem engedve, hogy elmeneküljek, mégis azt érezteti velem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, mert itt van mellettem.

  A pillangók felröppennek gyomromban, pír kúszik arcomba, szívem őrült tempóban ver, ahogy kicsordul a könnyem. Megmarkolom ingjét, görcsösen fogom, ahogy egy reszketett sóhaj hagyja el a számat.

  - Tch... - Puszil arcon Levi, mielőtt az ölébe húzna, hogy még közelebb legyünk egymáshoz. Ujjaival kicsi köröket ír le a hátamon, ezzel törekszik arra, hogy lenyugtasson vagy éreztesse velem, hogy itt van. Megtörlöm szemeimet, ráparancsolok magamra, ahelyett, hogy zokogásra pazarolnám az erőmet, ki kéne találnom valamit, hogy anyának mégis miféleképpen segíthetnék, miután magához tért. Fogalmam sincs milyen betegsége lehet - legalábbis pontosan -, felelőtlenül hagytam, hogy egyedül birkózzon meg a gondjaival.

  Változtatnom kell ezen, muszáj rákényszerítenem arra, hogy elmesélje mi is történik vele.

  És hogy ráébresszem, nincsen egyedül.

  - Jobban érzed magad? - söpör ki az arcomból egy tincset Levi. Aprót bólintok, mielőtt elhúzódnék tőle és ránéznék. Nem vágja a megszokott unalmas, póker arcot, nem, ez most sokkal gyengédebb, ez olyan, amit utoljára gyerek korunkban mutatott nekem. Elmosolyodok, amellyel meglepem, de nem mond semmit sem. Megcirógatja arcomat ismét, az érintésétől kellemes bizsergés fut át a testemen, a szívem pedig újra kihagy egy ütemet.

  - Ideje most már visszamennünk, mert anyám aggódni fog - szólal meg. Hümmögök, valójában semmi kedvem nincsen visszamenni, így akarok maradni örökké, ebben a pillanatban leélni a hátra levő életemet, tudván, hogy senki sem bánthat.

  Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy egy furcsa, azonban értékes kapocs köt össze minket. Nem számít mennyi idő telik el, milyen messzire sodródunk egymástól, mennyire undorító szavakat vágunk a másikhoz vagy bántjuk egymást, nem szakadunk el egymástól.

  Még akkor sem, hogyha akarnák.

  Nem lennénk rá képesek.

  - Ezt később edd meg - néz rám Levi, ahogy lerakja az éjjeli szekrényre a szatyrot, amiben a kaják vannak. Összeráncolt szemöldökkel pillantok fel rá, de egy momentum alatt összeáll minden. - Még ráérsz meghálálni.

  - Hívj fel, hogyha szükséged van valamire, Shizuka-chan - puszil homlokon Kuchel-san, megakadályozva, hogy megszólaljak.

  - K-Köszönöm - mosolyodok el bizonytalanul. Kuchel-san még egyszer megsimogatja vállamat, mielőtt elhagynák a szobát. Tekintetemmel végig figyelem őket, Levi átles még utoljára a válla fölött, tekintetünk találkozik, aztán becsukja az ajtót.

  Rátelepszik a csend a teremre, nyomasztó, visszahúz a valóságba. Visszafordulok anyukámhoz, kezére csúsztatom tenyeremet, finoman megszorítom, reménykedve benne, hogy érzi, itt vagyok vele.

  - Ő a párod volt?

  - Micsoda? - nézek értetlenül az öreg néni felé, aki érkezésem óta egy könyvet búj.

  - Ő a párod volt? - ismétli meg, szemeiben kíváncsiság csillan meg.

  - Nem, csak... - rázom meg a fejemet, azonban torkomon forrnak a szót. Én magam sem tudom minek nevezhetném Levit. - Csak egy régi barát... - fogalmazom meg leginkább magamnak a választ.

  - Tartsd meg a  fiút magadnak inkább, aranyom.