A mai nap miso levest szolgálnak fel a menzán, ami egészen finom szokott lenni és nagyon szeretem. De nem emlékszek arra, hogy mi lehet a többi fogás, mivel az agyam kihagy, a rohadt lapot sem tudom megnézni, amire kiírták az ebédet, mivel Eren idegesen magyaráz nekem. Christáról magyaráz, hogy mennyire kényelmetlen helyzetben hoztam, mit gondolok magamról, aztán pedig mi volt az a jópofizás.

Ha tudná, milyen kevés választ el attól, hogy lekeverjek neki egyet.

Az éjjel hosszabb ideig maradtam kint a megszokottnál, mivel Mike-sannak segítettem a bárban. A haza osonásom sem ment könnyen, egy szívrohamot kaptam mikor megláttam apát a nappaliba, miközben a tévé ment. Szerencsémre kiütötte magát alkohollal, viszont hiába úsztam meg a vele való találkozást, rossz szokása, hogy részegen alva jár, így éjjel a leghalkabb neszre is felriadtam. Akármennyire is szerettem volna aludni kora reggel, hogy legalább néhány óráig pihenhessek, inkább úgy döntöttem, hogy azelőtt lelépek, hogy apa felébredne. Így hatkor megint a bárban üldögéltem egy frissen főzött zöld teát kortyolgatva édességet majszolva. Mike-san ekkor még azt is felajánlotta, hogy a következő ilyen alkalomnál, szóljak neki, nála bármikor aludhatok.

És most itt vagyok.

Eren idióta módjára feszegeti a türelmemnek a határát, a dühe pedig elhomályosítja a megérzését, hogy figyelembe vegye az frusztrációmat.

- Mi lenne, ha ezt máskor beszélnénk meg? - nézek rá unottan, utolsó esélyt adva neki, hogy ő lépjen le, ne pedig én menjek el néhány igazán kedves szóval illetve. Viszont Eren makacs, idióta, a kérdésemmel csupán még inkább felhergelem, de ezzel együtt nálam is elszakad a cérna.

- Nem, mégis mit gondolsz? Teljesen megváltoztál, a többi diákkal úgy bánsz, mint valami rihe-ronggyal! Egyáltalán nem vagy kedves, mégis hova tűnt az a lány, akit megismertem?

- Talán, hogyha velem tölteni időt, nem pedig Christával, akkor tisztába lennél azzal hol van az a lány, akit ismertél - rivallok rá. Hangom halk és rideg, mégis érezhető az idegesség benne, tekintetemből sugárzik a megvetés, a viselkedésemtől meglepődik és visszavesz magából. - Bizonyára azt sem említette meg a kedves barétnőcskéd, hogy bocsánatot kértem, túlságosan is sokk alatt lehetett - gúnyolódok. - De nem furcsa, hogy hozzám egyetlen srác sem jön oda, amikor seggfej voltál vele? Mi a helyzet Jeannel? Vele hányszor összeverekedtél, mégse keresett meg egyszer sem, hogy rázzalak gatyába? Vajon miért is? - masszírozom meg homlokomat, ahogy gondolkozást színlelek. - Talán azért, mert nagy fiú és képes megoldani a saját problémáját? - kérdezem rápillantva Erenre. - Vagy talán azért, mert nem csal meg velem a hátad mögött?

Mint egy töltény, amit egy lélegzetvétellel ezelőtt lőttek ki és ért célba, tudatosul bennem mekkora hibát vétettem. Ledermedek, ereimben a vér megfagy, mialatt szemeim kikerekednek. Eren elfehéredett arccal néz rám, amitől összeszorul a torkom, hirtelen nem kapok levegőt. Elmémet elönti a pánik, a mérhetetlen nagy rémület, egy momentum alatt romba döntöttem mindent. Egyre nehezebben lélegzek, minden lélegzetvételért meg kell küzdenem, miközben tudattomat bekebelezi a sötétség.

A távolból hallom Eren hangját tompán, szavai kivehetetlenek. Torkomat fogom, abban reménykedek, hogy ujjaim megakadnak abban, ami a légzésemet gátolja. Ám pusztán csupasz bőrt tapintok, ez pedig még inkább megijeszt. Lábaim elzsibbadnak, nem bírok állni, tisztán gondolkozni.

Erős kar öleli át a vállamat, szorosan von magához, miközben magával húz. Hallom, hogy beszélnek körülöttem, elcsendesülnek a csevegések, de nem értem mit történik. Nincs erőm gondolkodni vagy rettegni, hagyom, hogy melegséget nyújtó karok magukkal vigyenek, miközben könnyeim utat törnek maguknak. Látásom elhomályosul, arcomat mossák a könnyek, nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor valamelyest csillapodik a pánikom.

Megtörlik az arcomat, szipogva engedem, hagyj gondoskodjanak rólam. Megfogják a kezemet, megcirógatják a kéz fejemet, halkan csitítanak. Kinyitom eddig csukva tartott szememet, elsőnek tanáromat ismerem fel, aztán a szobát, a gyengélkedőn vagyok. Erwin-sensei előttem térdel, egyik kezében egy zsebkendőt tart, amivel feltehetően a könnyeim törölgette, míg másikkal kezemet fogja.

- Hogy érzed magad, Tanaka-san? - Gyengéden mosolyog rám, ettől pedig egy pillanatra szerte foszlik minden nehézségem. De csupán egy momentumra, míg nem eszembe jut mit is tettem. Könnybe lábad a szemem, megrázom a fejemet, mielőtt tenyereimbe temetném arcomat.

- Tönkre tettem mindent... mindent... - sírom. Sensei felül mellém az ágyra, finoman átkarolja a vállamat és gyengéden magához ölel. - Miért nem tudtam csöndben maradni? Eren szakítani fog velem! Újra minden a régi lesz!

- Tanaka-san, figyelj a hangomra - szorítja meg bátorítóan a vállamat. - Lélegezz velem - törli meg arcomat, mielőtt kezei közé fogná és maga felé fordítaná. - Be és ki. - Követem utasítását, lassan szívom be, aztán fújom ki a levegőt, egész idő alatt tengerkék szemeit figyelve. - Minden rendben lesz, Tanaka-san, csupán mondd el mi történt, hogy tudjak segíteni - simogatja meg hajamat.

Lehajtom a fejemet, ajkamba harapok, megelőzve még egy pityergést, és próbálom összeszedni magamat. Nem akarom elmondani, hogy mit is tett Eren, mivel biztos vagyok benne, hogy mérges lenne rá Erwin-sensei, de nem állhatok fel azzal, hogy semmit sem történt, mert letagadhatatlan, hogy valami mégis történt. Valami, ami nem egy kis dolog és ezzel ő is tisztában van.

- E-Elmondtam Erennek valamit, amit nem szabadott volna... - szólalok meg halkan. Hangom cérna vékony, remeg a kerülgető zokogástól, amit minden erőmmel azon vagyok, hogy elkerüljek. - É-És ezután biztos, hogy szakítani fog velem, mert...

Mégis miért nem szeret már?

- Mert már biztos, hogy nem szeret... - Megremeg a hangom, egy könnycsepp legördül a bőrömön. - És nem tudom hol rontottam el...

Talán a kapcsolatunknak nem is volt jövője.

- De újra olyan boldog szeretnék lenni, mint előtte... - Ismét zokogni kezdek, ez alkalommal sensei magához von, szorosan tart, simogatja a hátamat, hagyja, hogy minden bánatomat kibőgjem. Kavarognak a gondolatok a fejemben, a szívem pedig gyomromban süllyed.

Mégis mit csinálok? Mi lesz ezután?

- Tanaka-san, nem tudom mi történhetett közöttetek Erennel - töri meg a csendet Erwin-sensei. - De lehet Eren nem szánta el magát egy ilyen súlyos lépésre. Lehet valami félreértés történt köztetek, amit mindenképp meg kell beszélnetek. Ő is ugyan úgy szenvedhet akár csak te.

Elfojtom a gúnyos nevetésemet és ráharapok a nyelvemre. Milyen félre értes? Milyen szenvedésről? Az egyetlen dolgot, amit szerettem volna, a porba tiporta, nem érzek semmit a mellkasomba, ahol a szívemnek a helye van. Üresség, tátongó lyuk, amit betöltött édes mosolyával, szeretetével, aztán kitépte. Mi lehet ennél kegyetlenebb? Bárcsak sose tudtam volna meg milyen az, amikor szeretnek.

- Tanaka-san, figyelj rám - emeli fel államat sensei. - Nem tettél semmi rosszat, ne okold magad miatta, nem egyedül kell megoldanod ezeket a problémákat - mosolyog rám kedvesen, ahogy megsimogatja nedves arcomat. - És ne sírj többet utána, Shizuka, összetöröd vele a szívemet.

Erwin-sensei szavaitól elönti a pír az arcomat, leszegezem tekintetemet az ujjaimra, ezzel próbálva elkerülni a lebukást. Sensei feláll az ágyról, egy üveg vizet nyújt át néhány zsepivel a kíséretben, mielőtt újra megszólalna:

- Ha jobban érzed magad, menj haza, leigazolom neked a mai napot és szólok valakinek, hogy hozza el a táskádat.

- Ne Christa legyen az - pillantok fel rémülten. Agyamban már rémdrámák peregnek le, ezernyi meg ezernyi eshetőség, minél több jelenetet játszok le magamban, annál borzalmasabbak. És tudom, abban a pillanatban, megérezte a félelmemet és megsejtette mi lapulhat a szép szavak mögött. Arca megkeményedik, mindenféle kedvesség elbújik, de csöndben marad.

- Rendben - válaszol. A következő pillanatban már elhagyja a gyengélkedőt, így teljesen egyedül maradok. Nem tudom, hogy ez a legjobb vagy a legrosszabb dolog.

Ledőlök az ágyra, arcomat a párnába fúrom, a huzatnak fertőtlenítő szaga van. Akaratlanul is eszembe jut Eren. Biztos vagyok benne, hogy örül annak és megkönnyebbült attól, hogy valójában mindennel tisztában vagyok, megspóroltam neki egy szakításos szöveget. Christával így legalább már nem kell bujkálniuk, egymáséi lehetnek, a világgá kiálthatják a szerelmüket, miközben én visszazuhanok a sötétségbe.

Már nem tehetek semmit sem, mert a szál, amihez oly' nagy áhítattal és görcsösen ragaszkodtam, saját magam szakítottam el. Eren és a köztem lévő szakadékot nem lehet kitölteni, hidat építeni vagy eltűntetni, a szurdok azóta jelen van a kapcsolatunkban mióta rajta kaptam őt Christával. Azóta pedig csak szélesedett, messze sodorva minket egymástól, miközben azt tetettük, hogy minden rendben van. Álcákat mutattunk a másiknak, tökéletes színjátékot folytattunk, amivel átvertünk mindenkit és ezzel löktük bele magunkat a szakadékba.

Meghallom az ajtó zaját, amint kinyílik és besétál valaki, ám nincs erőm arra, hogy valami idiótának a még idiótább kérdéseire válaszoljak, ezért úgy teszek, mintha aludnék. Lehunyom a szememet, valamelyest még a lélegzetemet is lelassítom, hogy elég hihető legyen a megjátszásom, miközben fülelek. Az illető végig sétál az ágyak közt, pár másodpercen belül már az én ágyam lábánál áll. Érzem, hogy figyel, amitől végig járja a testemet a bizsergés és izzadni kezd a tenyerem.

Mégis mi a francot bámul? Ez valami perverziója?

Lerakja a táskát a lábamhoz, aztán elsétál. Léptei hangja távolodnak, míg nem kinyílik és becsukódik az ajtó. Várok még néhány pillanatig mielőtt felkelnék az ágyról. Kezembe temetem az arcomat, a fejem széjjel hasad a sírástól, legszívesebben aludnék, ámde egy perccel sem akarok több időt eltölteni itt. Ezen a héten kellőképpen peches vagyok, szóval tudom, hogy képes vagyok ennél is több balszerencsét bevonzani.

Hajamba túrok, ezzel igyekszem rendbe tenni magamat, hogy lehető legjobb formába nézzek ki, és ne úgy, mint akinek pánikrohama volt. Megfogom a táskámat, aztán elindulok az ajtó felé, a nővér még mindig kávészüneten van vagy egy másik tanár lábai között, emiatt anélkül elhagyhatom a gyengélkedőt, hogy összefutnék vele.

Még tartanak az órát ennek köszönhetően a folyosók kihaltak. Gyors, szinte hangtalan léptekkel haladok a szekrényem felé, hogy átvegyem a cipőmet és minél előbb elhagyjam az épületet. Annyi szerencsém még van, hogy ne akadjak össze senkivel sem, így már csak a szüleimmel kell lerendezni a dolgot.

A haza felé vezető sétát nem sietem el, a szokásosnál is hamarabb érek haza, ami annyit jelent, hogy anyukámmal összefutok, mivel ezen a héten délutános. Neki, ha elmagyarázom, hogy Erennel összevesztem, meg fogja érteni, még tanácsokat is fog adni. Talán végre tudunk egy kicsit másról is beszélgetni, egy anya-lánya órát eltölthetünk, mielőtt minden visszatérne a régi kerékvágásba.

Apró mosoly jelenik meg az arcomon a gondolattól, felemelem a tekintetemet a földről és körül nézek hol is vagyok. A vasútállomásnál vagyok, a sorompónál várakozok a többi embernél, hogy elmenjen a vonat és a lámpa zöldre váltson. A város nyüzsög, nem kevés ember jár-kel, míg annak ellenére is, hogy a távol vagyunk a város közepétől. A közelben van egy kisbolt, ahova rendszerint beugrok vásárolni, és remek epres tortájuk van.

A lámpa átvált zöldre, a tömeggel tartva átvágok a síneken, lépteim a kisbolt felé vezetnek, ahol az eladó széles mosollyal üdvözöl, miután a kasszához lépek egy doboz süteménnyel.

- Rég láttalak, kedveském! Hogy vagy? Kinek lesz a sütemény?

- Köszönöm, jól vagyok és anyukámnak lesz. Maga, hogy tetszik lenni, obasan? - mosolygok rá hamisan, miközben kifizetem az édességet.

- A hátam szörnyen fáj, a gyerekek egyáltalán nem segítenek a boltban, mindent egyedül kell megcsinálnom.... - panaszkodik, amit csendben végig hallgatok, végül illedelmesen válaszolok és elköszönök. Gyorsabban szedem a lábamat, a rég érzet vágy, hogy minél előbb haza érjek és találkozzak anyukámmal elfog. Talán még sose értem haza ilyen korán, mint ma, viszont a jókedvem hamar alább hagy, amint átlépem a küszöböt.

- Haza értem! - kiabálom, ám válasz nem érkezik ettől pedig görcsbe rándul a gyomrom. A ház kong az ürességtől, ezért ránézek az időre, abban reménykedve, hogy talán mégis később értem haza a szokásosnál és anya már dolgozik.

11:57.

Itthon kell lennie, kivéve, ha elugrott a boltba. Az egyetlen hely, ahova elmozdul az a közeli bevásárlóközpont meg a park. Az lesz a legjobb, hogyha várok egy kicsit, addig legalább rendbe szedem magam. Ha addigra sem ér haza, elnézek a parkba.

Ezzel a döntéssel indulok a konyhába, hogy a hűtőbe rakjam a süteményt. Merengve komótos léptekkel sétálok végig az ebédlőn, és hirtelen gyeremek kori emlékek rohamoznak meg. Megállok annál a széknél, ahol mindig is ettem, ahol nevettünk hárman még mielőtt valami megváltozott volna mindannyiunkban.

Leszegem a fejemet, mintha ezzel elűzhetném az emlékeket és a szomorúságot is. És sikerrel járok, mert hamar megakad a tekintetem egy fehér valamin a kövön. Lehajolok érte, hogy közelebbről megnézem, ekkor jövök rá, hogy ez egy pirula. Anya szed gyógyszert a betegségeire, ez az egyike a háromnak vagy a négynek. Mindig gondoskodik róla, hogy ne találjuk meg, egyedül akkor láttam őket, amikor nekem kellett kiváltanom a pirulákat, mikor lebetegedett és nem tudott kikelni az ágyból. Nem hajlandó beszélni ezekről, kerüli a témát, felháborodik, ha szóba hozom.

Szóval most mégis miért van elszórva?

- Anya...? - szólalok meg cérnavékony hangon. Érzem, hogy a szívem a torkomba dobog, a félelem átjárja minden porcikámat, ahogy végig futtattom szememet a szobán. A lábaim földbe gyökereztek, nem akarnak engedelmeskedni nekem, de a gondolat, hogy anyának valami baja eshetett vagy segítségre szorul, ennél is hatalmasabb. Remegő, apró lépésekkel járok körbe, folyamatosan szólongatva anya.

- Anya, itt vagy? - A konyhába lépek, szorongva dugom be a fejemet, torkom kiszáradt ez alatt a rövid idő alatt. A konyhapulthoz araszolok, amikor szilánkokat látok meg a földön. A pánik nő benne, odasietek, hogy megnézem mi történhetet.

Anya a csempén fekszik eszméletlenül, fejénél egy kis tócsa víz, amelyet a vér halvány vörössé festett. A kis üvegcse, amiben a tablettákat tárolja, elgurult, a konyhába szerte széjjel vannak szóródva.

Könnyek gyűlnek a szememben, miközben a pánik eluralkodik rajtam és remegve térdre rogyok.