Reggelem jól indult, ahhoz képest, amilyen borzalamas volt a tegnapi napom. Elkerültem Levit, Erennel egyszer kellett csupán találkoznom, viszont nem úszom meg azt, hogy minden nem kívánatos személyt elkerüljek. Dupla rajz órám van és Christával kerültem párba. Csendben ülünk egymással szembe, miközben a tudásunkhoz megfelelően, próbáljuk lerajzolni a másikat. Az óra negyven perce elkezdődött, azonban az egyszerű vázlat vonalainál többet nem húztam.

  Próbálkozok, haladni szeretnék, viszont valahányszor Christára emelem a tekintetemet, elszorul a torkom. Elsőnek a szépsége nyűgöz le, a tiszta, szép bőre, a hatalmas kék szemei, a keskeny orra, a piros, érzéki ajkai és szőke haja, amibe a szél bele-belekap. Aztán a tudat terít le a lábaimról, hogy a hátam mögött Erennel kufircol. Senki se gondolná, hogy egy ennyire ártatlan - vagy inkább annak tűnő -, jószívű lány, képes az osztálytársa háta mögött összejárni a fiúval, miközben tisztában a kapcsolatukkal.

  Persze, az én családi helyzetemmel is kevesen vannak tisztában. A látszat mindig csal, sosem lehetünk száz százalékig biztosak abban, hogy az illető, akit a barátunknak vagy szerelmünknek hívjuk, tényleg ismerjük-e.

  Most is ugyan ez áll fenn, az előttem ülő lányt teljesen félre ismertem. Bohócnak érzem magam, keserű epét érzek a számban, ahányszor találkozik a tekintetünk. Hibáztatni szeretném, ki akarom faggatni, mégis hogyan jöttek össze. Ő kezdett-e ki Erennel, vagy fordítva, és mit gondol, amikor megcsókolja? Vagy amikor alatta nyög? Annyi kérdés kering a fejemben, a dühöm egyre jobban nő minden egyessel momentummal, ám egy kis csengő megszólal.

  Bármi is lehet a válasz, ha Eren igazán szeretett volna, nem lép félre.

  Eren és én többé nem vagyunk mások, mint idegenek, akik a másik testi öröméért keresik fel a másikat. Nincs szó már olyanról, hogy gondoskodás, aggódás, óvás vagy szeretet. Eren emellett egyetlen dolog miatt kötődik még hozzám: a kimondott ígéretei és szavai láncolják hozzám.

  Üres szavak, mégis a biztosító köteleimként tekintek rájuk. Nem számít mennyire játszanak ki, nem vágom el őket. Görcsösen kapaszkodok beléjük az utolsó lehelettemmel is, ha kell, csak ne zuhanjak vissza a hideg, sötét gödörbe, ahonnét kiemelt.

  - Hogy haladsz a rajzzal, Tanaka-san? - mosolyog rám Christa. Felpillantok a lapról, a lány türelmesen vár a válaszomra, viszont kezem viszket, egy pofont akarok lekeverni neki. Ráharapok a nyelvemre, visszapillantok a rajzomra, hogy időt nyerjek és kitaláljak valami kedves hazugságot.

  - A lehető legrosszabbul - nevetek fel erőtlenül. - Reggel óta fáj a fejem, és nem tudok koncentrálni - füllentem és erőt veszek magamon, hogy folytassam a rajzolást. - Veled mi a helyzet? - kérdezek vissza udvariasan.

  - Nem sokárra végzek - feleli vidáman, mire mosolyogva bólintok. - De a szemed megrajzolásával sok időm elment. Persze, nem rosszból mondom - fűzi hozzám, amint mindketten felnevetünk, igaz én teljesen erőltetetten. - Nagyon szép szemed van, melegséget sugároz és szeretet, ugyan akkor egy kis szomorúságot érzek tőle.

  Eren aggódik, amikor összejár Christával a hátad mögött?

  Dehogy szeret.

  Most is egyedül vagy.

  - Lehet azért van ez, mert Eren veled többet találkozik, mint velem - csúszik ki a számon. A ceruza megáll a kezemben, a nyomasztó érzés magával ragad, ahogy felfogom mit is mondtam és nagyon is bánom. Ráharapok a nyelvemre, képzeletben megveregetem a vállamat és kezet fogok önmagammal, amiért sikeresen képes vagyok elbaszni az eleve elcseszett életemet. Ezért kaphatnék egy díjat, egy medált vagy egy kitűntetést.

  Felpillantok Christára, szemei kikerekedtek a félelemtől, a ceruza kiesik a kezéből. Nem nyúl érte, helyette farkasszemet néz velem és rájön, hogy tisztában vagyok mindennel. Ezzel talán nem is lenne probléma, hogyha direkt akarnám szembesíteni a dolgokkal és ne megy véletlen folyamán nyögtem volna ki.

  Érzem, hogy egy izzadság csepp legördül a halántékomon, fojtogató érzés elfog, el akarok menekülni. Felállok a helyemről, egy mosdóba kell mennem címszóval elhagyom a tantermet. Gyors léptekkel haladok a folyosón, addig nem állok meg, amíg el nem érem a lány mosdót, ahova berontok. Az egyik fülkébe rohanok, magamra zárom és lerogyok a wc deszkára. Tenyerembe temetem az arcomat, ahogy összes érzelmem rám tör.

  Mégis mi a szart tettem? Pont ezt akartam elkerülni! Mégis sikerült azt tennem, amit az az idióta akart tőlem! Mindez amiatt, hogy okoskodott nekem! Mert túl hülye ahhoz, hogy felfogja a dolgokat! Emellett meg még bogarakat is ültettet a fülemben, amik teljesen megbolondítottak! Ha nem erőszakoskodik akkor most nem lennék itt, és nem kéne attól rettegnem, hogy Eren elhagy!

  Bár Eren és Christa is elmehetnek a francba! Erennek adtam mindenemet, ő pedig pofátlan módon fogta és átvert, kihasznált! Christa pedig teszi-veszi az ártatlant, mint valami szende, jó kislány, holott a legnagyobb hazug ebbe a szájba kúrt iskolában! Azért kíváncsi vagyok mi lenne akkor, hogyha egyszerűen beolvasnék nekik. Elküldeném őket a büdös francba, hogy megtudja az egész kibaszott világ milyenek valójában.

  De mi lenne utána? Ők együtt lennének, én meg egyedül maradok pont úgy, mint azelőtt. Újra magányos lennék, visszatérnék abba a hideg életbe, pedig örülök, hogy kikerültem onnét.

  Ha őszinte szeretnék lenni, sosem fogok rájönni, hogy a régi Eren mit gondolhatott, érezhetted, amikor szerelmet vallott. Régen édes, vicces volt, mindenki kedvelte és folyton keresték a társaságát, és miután összejöttünk olyan rendes volt, teljesen más, mint apa anyával. Ijesztő volt, mégis annyira boldog voltam.

  Tovább akarok élni ebben az illúzióban.

  Lenyelem a könnyeimet, velük együtt pedig a haragomat is. Nincs értelme dühösnek lennem, hiszen ebben a hazugságban szeretnék élni, nem hisztizhetek.

  Megdörzsölöm az arcomat, erőt veszek magamon, hogy elhagyjam a wct. A mosdókagylóhoz lépek, megmosom a szemeimet, rendbe teszem magam, hogy ismét a megszokott legyek. Hamisan rámosolygok a tükörképemre, tesztelve, hogy nem vicsorgok. Szerencsémre a mosolyom tökéletes, szemeimen sem látszik, hogy elmorzsoltam néhány könnycseppet.

  Most már a csupán azt kéne kitalálnom, hogy mit is mondott Christának. Persze, lehet szerencsém azzal, hogy nem mondta el Erennek a dolgot és gyorsan lerendezem, vagy elmondta és akkor vele is el kell számolnom. Örülnék, ha az első eshetőség lenne, mivel nincs erőm, kedvem és nem is akarok Erennel foglalkozni.

  Elhagyom a mosdót, miután vettem egy mély levegőt. Laza tempóban sétálok vissza a tanteremben, ezzel is húzva az időmet. Komótosan nézelődök, meg-megállva egy-egy szórólapnál, így tudom meg, hogy amúgy lesz iskola fesztivál. Meg például, hogy a színjátszó körnek lesz egy előadása a jövőhéten. Hm, érdekes.

  A sarkon fordulok be, amikor az egyik terem ajtó kinyílik és Levi lép ki rajta morcos arckifejezéssel. A tanár mögötte valamit idegesen magyaráz arról, hogy az igazgatóiba menjen és ott aludjon az órán. Nem lepődök meg, amiért megint balhéba keveredett, azonban arra nagyon nem vagyok felkészülve, hogy beszéljek. Így egy pillanatnyi álldogálás után sietős léptekkel sétálok el mellette, megelőzve azt, hogy bármit is mondjon. És hála annak, hogy még álmos lehet és ingerült, meg se fordul a fejében, hogy megállítson.

  Viszont megvan az ára annak, hogy elkerültem Levivel való kommunikációt, még pedig azt, hogy fél percen belül már a tanterem ajtaja előtt állok. Tenyerem izzad, erős fél óra még mindig van hátra az órából, Christára pedig minimum, hogy rá kell néznem.

  Milliónyi szitkozódással nyitom ki az ajtót és sétálok be rajta, miközben tökéletes mosolyommal megnyugtatok mindenkit, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Szó nélkül ülök vissza a helyemre, veszem kezembe a ceruzát és folytatom a rajzolást. Érzem magamon Christa tekintetét, a levegő közöttünk pedig egyre feszültebb lesz, szinte bárki észreveheti, aki a közelünk van, de a - tettet - nyugodtsággal valamelyest félre söpröm az aggodalmukat és kíváncsiságukat. Nem pillantok Christára, emlékezetemből rajzolok, akármennyire is szeretné, hogy akár egy pillantásra is méltassam.

  Az óra bármi féle bájcseveg nélkül eltelik, még a kicsöngetés után sem nézek rá, viszont szemem sarkából észreveszem mennyire ideges. Miután beadta ma rajzomat, összepakolom a cuccaimat, Christával egyszer készülünk el, aki már sietősen hagyná el a termet, viszont megállítom.

  - Christa, tudnánk pár percet beszélni? - mosolygok rá kedvesen. A lány elszörnyed, falfehérré lesz az arca, ahogy erőtlenül bólint. A többiek furcsállva néznek rá, nem értik miért reagál ilyen drámaian, miközben ennyire kedves vagyok. Amint elhagyjuk a termet, félre vonulunk, ahol kettesben lehetnénk.

  - Shimizu-san, én nem tudom... - kezd el habogni Christa azonnal, de a szavába vágok.

  - Sajnálom, amit mondtam. Kevés időt töltünk együtt Erennel és kissé ideges vagyok miatta, mert láttalak vele, pedig tudom, hogy csupán a klub miatt van így. - A hazugságok úgy dőlnek belőlem, mintha az életem függene tőle és megerősítve a színészi alakításomat szomorúan elmosolyodok. - Remélem megérted - nézek rá, miközben mindent beleadok, hogy tekintetemet látszódjon mennyire igazak az érzéseim.

  - Oh... - Christa arca elvörösödik a zavartól, kirohanásra számított, nem pedig bocsánat kérésre, ettől pedig úgy érzi leégette magát. De még hogyan, őszintén felnevetnék rajta, a tudat, hogy azt hiszik kijátszottak Erennel, elég vicces, viszont én ennél is szánalmasabb vagyok, hogy szó nélkül hagyom.

  - Sietnem kell haza, szóval, ha nem baj, akkor megyek - köszönök el a lánytól, hogy minél előbb magára hagyjam. Az iskolán úgy sétálok végig, mintha a legnagyobb rendben lenne minden és ismét a tökéletes senpai szerepét játszom, akit szeretnek és tisztelnek a többiek. Viszont egyikőjük sem veszi észre, hogy mennyire is sietős a tempóm. Sem azt, hogy a mosoly lehervad az arcomról, amint kilépek a gimi kapuján.