Levi közelebb sétál hozzám, arcán továbbra is ott a mosoly, amit évek óta nem láttam és amitől most is melegség tölti el a szívemet. Egy lépésre áll meg tőlem, mégsem érzem veszélyeztetve magam. Furcsa nyugalom ragad magával, olyan, amiről már megfeledkeztem. Levi szemei lebilincselnek, mintha az óceán kék hullámai tükröződnének tekintetében, vad, mégis hívogató. Nem bírom feleleveníteni az utolsó alkalmat, amikor ily' békésen meg tudunk lenni egymás mellett.

  - Örülök, hogy eljöttél - töri meg a csendet Levi. Gyomrom összerándul hirtelen, de egyáltalán nem a kellemetlenségtől, amikor meglátom Levi arcán az őszinte boldogságot. Rájövök, hogy a gyermeki ígéretünk ugyan olyan fontos számára, mint anno, még akkor is kincsként őrizte, mikor számomra komolytalanná vált.

  - Rég volt, amikor így mosolyogtál rám - szalad ki a számon, ezzel együtt pedig a légkör megfagy. Lepillantok a cipőmre, egy lélegzet vételnyit várok, mielőtt elsétálnék mellőle és a megöregedett padra leülnék. A csend kitölti a szobát, a kellemes, nosztalgikus nyugalom eltűnt, ismét két idegen vagyunk. Ujjaimat tördelem, tisztában voltam azzal, hogy egyszer ez a beszélgetés el fog jönni, csupán nem voltam felkészülve rá.

  Istenkém, még most sem.

  - Mióta tart? - szólal meg váratlanul Levi. Hangja kemény, az előbbi kedvesség eltűnt, amitől gyomrom - ez alkalommal - az idegességtől. Ránézek, az előttem lévő szekrénynek támaszkodik, tekintete kemény.

  - Egészen pontosan mire gondolsz? - ráncolom a szemöldökömet, hogy időt nyerjek magamnak, de ezzel ő is tisztában van. Mérgesen vág bele a szekrényben, az ütéstől hangos, éles zaj járja végig a termet, amibe beleremegek.

  - Tudod nagyon jól miről beszélek! Az apád! Az anyád! Mióta nem vagytok rendben?! - ereszti ki hangját dühösen. Érzem a körül lengő idegességet, látom rajta mennyire is fel van zaklatva a dolgok miatt, ennek ellenére gúnyos mosolyra húzom a számat.

  - Rendben? Miről beszélsz? Sose voltunk rendben. - Szavaim megijeszték Levit, arckifejezése eltorzul, a mellkasomat keserűség tölti el. Felállok a padtól, ahogy lassan beszélni kezdek és minél több szót ejtek ki, annál mérgesebb leszek. - Volt ennek bármi értelme is? Miért hívtál ide? Miért akarsz erről tudni? Pletykálni akarsz? Azt akarod, hogy elmeséljem miken megyek át nap, mint nap? Hogy hányszor aludtam kint az utcán csak azért, hogy elkerüljem apámat? Hogyan vagyok képes összehazudni mindent, hogy megtartsam az álcámat?

  Tekintetem elhomályosodik, ahogy hirtelen mindegyik elnyomott fájdalmam, keserűségem felszínre kívánkozik és képtelen vagyok megállítani. Szívem gyomromba süllyed, mialatt az elmém elsötétedik a kíntól és az emlékektől

  - Alkut akarsz? Akarsz valamit azért, hogy megtartsd a titkomat? - Pedig azt hittem, hogy te legalább nem rúgsz belém. - Vagy a saját lelkedet akarod ezzel vigasztalni, hogy megpróbáltál tenni értem valamit? Nem tudsz! Nem lehet érted?! - ütök mellkasára erősen, amennyire bírok, ám teljesen erőtlen. - Miért nem tudod egyszerűen elfelejteni?! - ütök rá még egyszer mellkasára erőtlenül. - Miért... - Elcsuklik hangom, arcomat könnyek mossák, ahogy Levi mellkasára hajtom a fejemet. Lassan omlok darabokra, hosszú idő először érzem magam újra embernek magam és nem csupán egy gépnek. Hagyom, hogy lehúzzon a fájdalom, a bizonytalan jövő pedig megfojtson.

  - A barátod vagyok - válaszolja. Karjait lassan fonja vállam köré, habozva ölel magától. Melegség önti el a mellkasomat, könnyeim ismét erősen folyni kezdenek, ahogy ujjaimmal görcsösen markolom ingjét.

  - Ne nevetess... Eddig semmibe vettél, most meg hirtelen kedves vagy - teszem tenyeremet mellkasomra, hogy eltoljam, ám Levi ölelése nem gyengül körülöttem. Ettől még inkább elgyengülök, akármennyire is kéne haragudnom rá, elrohanni és soha többé megmutatni a könnyeimet, az érzés, hogy valaki ölel magához, elgyengít. A melegség, ami elönt, a gyengéd cirógatása a hátamon, mind arra késztet, hogy összeomoljak a karjaiban.

  - Meg volt a sajátom okom.

  - Hogy utálj? - kérdezem szarkasztikusan. Felemelem a fejemet mellkasától, letörlöm könnyeimet, szemeim fájnak. Levire pillantok, aki csupán most enged el valamelyest, de csak azért, hogy megcirógassa arcomat. A gyomrom összerándul a kellemes érzéstől, a nyugalom elönt, ahogy közelebb simulok hozzá.

  - Idióta vagy, Shizuka... - suttogja. Megfogja kezével arcomat, egészen picit közelebb hajol hozzám, hogy érezzem meleg leheletét a bőrömön. Sose voltunk ilyen közel egymástól, és ahogy szemeibe nézek, gerincemen végig fut a kellemes bizsergés. - Sose utáltalak igazán.

  Végig simít ajkaimon, mielőtt utoljára a szemembe nézne egy fajta megerősítésként, hogy megcsókolhat. Egy pillanatig sem agyalva, bezárom ajkaink közti távolságot.

  Ajkai puhábbak, mint azt elsőnek hittem volna, dezodorjának az illata is sokkal finomabb. Gyomromban pillangók ébrednek, vállába kapaszkodok, ahogy lassan mozgatni kezdjük ajkainkat. A forróság lassan önti el minden porcikámat, közelebb simulok hozzá. Tenyere tarkómra vezeti, erősen von magához, és ölelése ismét szorosabb lesz körülöttem. Ettől pedig teljesen megremegnek a lábaim, karjaimmal átkarolom nyakát, őrült módjára kapaszkodok belé.

  Többször elválunk egymástól, de hol ő, hol én vonjuk vissza a másikat a csókba. Végül egy utolsó puszit nyomva a számra, elhúzódik tőlem. Homlokunkat összeérinti, azon vagyunk, hogy rendezzük a lélegzetünket, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a halvány pírt az arcán. Végig járatom szememet arcán, eddig sosem vettem észre milyen jóképű. Az áll vonala, a keskeny szája és orra, a szemei, ami minden alkalommal megbabonáz, és a fehér, finom bőre. Megértettem miért szeret bele minden lány a gimiből.

  Tekintetünk találkozik, mire arcomat elönti a pír, viszont nem pillantok félre. Mosolyra húzza ajkait, amitől én is elmosolyodok, és zavartan sütöm le a szememet. Levi derekam köré fonja karjait, arcon puszil, és ismét csöndben figyeljük egymást.

  Aztán, mint a villám, úgy ér a felismerés mit is tettünk. Levi megérzi rajtam a váratlan félelmet, megfogja nyakamat, hüvelykujjával cirógatja arcomat, ezzel próbál lenyugtatni.

  - Ne agyalj hülyeségeken, Shizuka.

  - Mégis hogyan? Most csaltuk meg a párunkat.

  - Eren aggódik, amikor összejár Christával a hátad mögött? - kontráz rá, bennem pedig megfagy a vér.

  - C-Christával kavar? - kérdezek vissza, és érzem, hogy pofán vág az élet. Christa az egyik legkedvesebb ismerősöm, szeretek vele közös projekteken dolgozni és mindig el bírok vele beszélgetni. Sose volt szoros kapcsolatunk, de nem hittem volna, hogy így átver ő is. Viszont mit mondjak? Tökéletes páros, Eren játékos, lobbanékony természetét remekül tudja kezelni Christa a kedves, segítőkészségű személyiségével.

  De... Reménykedtem abban, hogy valami ismeretlen lánnal csal meg... Akkor talán nem fájna ennyire...

  - Sajnálom, ezt nem így kellett volna megtudnod - kér bocsánatot Levi, azonban csak megrázom a fejemet. Érzem, hogy a kínzó fájdalom szétterjed a mellkasomba, szívem gyomromba süllyed, szememet csípik a könnyek. Nem vagyok dühös, sem csalódott, hiszen Christaval sokkal jobban járt, mint velem, kezdve a kedvességével és a szépségével. Az emberek kedvelik, gondoskodóbb, mint én és a családja sem elbaszott.

  - Shizuka, figyelj rám - emeli fel az államat Levi, kirántva a gondolataimból. Csak most veszem észre, hogy sírok, hiszen látásom ismét homályos. - Szakíts Erennel.

  - Mi?

  - Hallottad - néz kemény tekintettel rám, nekem viszont szimplán a gondolattól kicsúszik a lábam alól a talaj. Ha szakítok vele, egyedül leszek, magányosabb leszek, mint eddig valaha és csak feleslegesen pazarolom vele az energiámat és erőmet. - Szakíts vele, mert csak bánt az az idióta kölyök.

  - De vezetne ez bármihez is? - ráncolom össze a szemöldökömet, miközben lassan kibontakozok az öleléséből. - Azzal mit érek el azon kívül, hogy teljesen egyedül leszek? Csak fölösleges balhé lenne belőle, és minden olyan lenne, mint előtte. Figyeltél egyáltalán miről énekeltem? - nézek rá és rájövök, hogy Levi sem érti meg a helyzetemet akármennyire is szeretném.

  - Shizuka, tudod, hogy igazam.

  - És ha igen? - kérdezek vissza, ahogy megrázom a fejemet. - Ha szakítok vele, akkor teljesen egyedül leszek.

  - Most is az vagy - vágja rá indulatosan Levi. - Az a kölyök csupán kihasznál téged! Egyedül a tested érdekli, nem pedig az, ami igazán van veled!

  - De úgy érzem, hogy szeret!

  - Dehogy érzed úgy - nevet fel gúnyosan Levi, nekem pedig gyomromban süllyed a szívem. Érzem, amint a szégyen és a megalázás lassan kúszik fel a lábamon, majd halk, suttogó hangon szól hozzám.

  Azt hitted ő segít?

  Ajkamba harapok és lehajtom a fejemet. Érzem, hogy újra pofán vág az élet, a mai nap folyamán másodjára. Képes voltam abban reménykedni, hogy talán a régi barátságunk újra éled, és ha nem is rögtön leszünk a régiek, de legalább meghallgat és nem ítél el. Ehelyett viszont csak kinevet, idiótának, egy bohócnak érzem magam. Ez emlékeztet arra, hogy miért is nem kérek segítséget, miért nem küzdök sosem. Elég fájdalom ér, nincs szükségem még többre.

  - Most... - szólalok meg, miután megtaláltam a hangomat, de még így is megremeg. - Hogy végre megbeszéltünk mindent, megyek. - Nem nézek Levire, csak még inkább szánalmasabbnak érezném magamat, hogyha a szemébe néznék.

  - Hova mész? - kérdezi, miközben felveszem a táskámat a földről. Tudom, hogy felelnem kéne neki valamit, viszont, ha újra megszólalok, sírni fogok. Így szó nélkül hagyom el az öltözőt, hogy sietős léptekkel elhagyjam az épületet. Szerencsémre a klub tevékenységek elkezdőttek, ezért a folyosókon egyáltalán nem jár senki sem.

  Legalábbis azt hittem, amíg a sarkon le nem fordulok és bele nem ütközök valakibe.

  - Bocsánat - motyogom, és ezzel együtt ki szeretném kerülni az illetőt, ám ő a vállamnál fogva megragad.

  - Tanaka-san, minden rendben van? - hallom meg az angol tanárom hangját. Erwin-sensei aggodó tekintetével találom szembe magam, nyugtalansága pedig nő, amint meglátja könnyen tekintetemet. - Mi történt? Bántott valaki?

  - Minden rendben van, sensei - mosolygok rá erőtlenül, és gyorsan letörlöm a könnyeimet. Viszont a férfit nem győzöm meg. Elővesz egy zsebkendőt, amivel letörli a folyamatosan kibuggyanó könnyeimet, mielőtt a kezembe adná. Hangtalanul fogadom el, erősen kontrolálva a sírásomat, hogy alább hagyjon, de egyedül akkor sikerül, amikor Erwin-sensei megsimogatja a vállamat.

   - Nekem bármit elmondhatsz, tudod, hogy segíthetek neked - mosolyog rám gyengéden, ahogy megsimogatja a hajamat. - Nem szeretem, amikor a diákjaim sírnak, főleg te. A mosoly sokkal jobban áll neked.

  - Köszönöm, sensei - nevetek fel elgyengülten. - De jól vagyok.

  - Az ember nem sírnak, amikor jól vannak, Tanaka-san.

  - Csak csalódtam valakiben, sensei - válaszolom meggondolatlanul. - Azt hittem megbízhatok benne, végül pedig kiderült, hogy ő is ugyan olyan, mint a többi. De nem kell miattam aggódni, megoldom - fűzöm hozzá gyorsan, mielőtt tovább firtatná a dolgot. - Ha megbocsájt, sensei, rohannom kell. Elnézést, amiért feltartottam - köszönök el a férfitól, mielőtt egy szót is ki tudna nyögni. Ez alkalommal még gyorsabban és még nagyobb odafigyeléssel érek el a szekrényemhez, ahol átvéve a cipőmet, elhagyom az épületet. A lehető legrövidebb időn belül szeretnék a bárban lenni, távol az otthonomtól, Erentől és Levitől.