Az iskola ablakán besüt a nap fénye, megvilágítja az egész termet, miközben a tanár a táblánál áll. Tekintetemmel szigorúan követem mindegyik szót, amit felír, és lekörmölöm a füzetembe, figyelmen kívül hagyva a mellettem ülő fiú idegesítő bámulását. Szám szélét rágva pillantok az órára, továbbra is van még tizenöt perc és az óramutató egyáltalán nem akar elmozdulni a kilences számtól. Levi kattogtatja tollát, le se tolja a tanárt vagy a tananyagot, egyedül azzal foglalkozik, hogy minden szabad percében engem idegesítsen.

  Tegnapi nap után nem csodálom, de jobban örülnék, ha elfelejtenénk és visszatérnénk a megszokott kerékvágásba. Sokkal jobb volt neki is meg nekem is.

  - A következő feladatokat oldjátok meg párban! - ír fel a táblára a tanár négy képletet, mielőtt leülne az asztalhoz, magamban pedig elmormolok egy szidalmazást.

  Mindenki ellenem van?

  Levi abba hagyja a toll kattogtatást, érzem tekintetét rajtam, de eszem ágába sincs elnézni a füzetemről. És ezzel ő is teljesen tisztában van, ezért bármi fajta idegeskedés nélkül elveszi elölem azt. Azon nyomban rápillantok, hogy ráordibáljak, szépen fogalmazva megkérdezzem mit művel, aztán visszavegyem a füzetemet. De per pillanat, az egyetlen dolog, amit tehetek az az, hogy acélkék szemeivel nézek farkasszemet.

  - Miért menekülsz elölem? - kérdezi, egészen halkan, mintha mi is a feladatokat vitatnánk meg. Tökéletes kérdést tett fel, amire még tökéletesebb válaszom van:

  - Amiért a farkas vadászni megy.

  - Te írtad azt a dalt? - Azt a dalt. Tudom jól melyikről beszél, nem akarom megkönnyíteni a dolgát, viszont egyben teljesen értelmetlen.

  - Nem.

  - Hazudsz.

  - Akkor miért kérdezed meg, ha tudod a választ? - mordulok rá. Érzem, hogy szorul a torkom körül a kötél, miközben a füzetemért nyúlok, hogy megszerezzem. Levi minden próbálkozásomnál távolabb nyújtja tőlem, én pedig tovább küzdök érte, aminek a vége az lett, hogy túlságosan közel kerülünk egymáshoz. Arcunk néhány centire van, érzem dezodorjának az illatát, amitől furcsa érzés kerít hatalmában, mialatt bizsergés járja át a testemet.

  - Tőled akarom hallani - válaszolja. Megérzem meleg leheletét, halvány pír önti el arcomat, és nem csak a közelsége miatt. Ezzel ő is teljesen tisztában van, íriszeiben szórakozás fénye csillan meg, amivel megnyomja a vészhelyzet gombját. Kikapom a kezéből a füzetet és elhúzódok tőle.

  - Ne mondj ilyeneket.

  - Mert mi lesz? - kérdezi. Látom magam előtt a féloldalas mosolyát, amitől még inkább felmegy bennem a pumpa.

  - Foglalkozz a saját dolgaiddal - vágom rá dühösen, ahogy halálos pillantással nézek rá.

  - Azt teszem - válaszolja, nekem pedig megáll a kezemben a toll.

  Mégis mit képzel?

  A csengő megszólal, jelezve az óra végét és megmentve Levit. Hangos csattanással csukom be a füzetemet, amivel felhívom a diákok figyelmét, mégis bármi fajta gond nélkül összepakolom a dolgaimat és elhagyom a termet. Az utolsó óra ért véget, amiket a klub tevékenységek többsége követ vagy az osztályfelelősök ilyenkor végzik el a feladatukat. Erennel ellentétben nekem szabad a délutánom, de megvárom. A terme felé igyekszek, amikor ismerős alak veszi fel mellettem a tempót.

  Levi zsebre vágott kezekkel sétál mellettem, arcán egyedül az undor tükröződik, amit a többi diák vált ki belőle, ezért is kerülnek ki minket egy méteres körzetben. Unottan forgatom meg a szememet, magamban egyre cifrább káromkodásokat tanulok és a vérnyomásom megint az átlag fölött van.

  - Mégis miért jó az neked, hogy folyton rajtam lógsz? - fordítom felé a fejemet. Hangom halk, csupán ketten halljuk a nyüzsgő tömegben, mégis érezhető rajta a harag. De ha őszinte szeretnék lenni nem csak mérges vagyok, hanem rettentő módon félek. Mióta szembe kerültünk a bárba, egy momentumig nem bírtam nyugodt maradni. Az agyam zakatolt egész éjjel, egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, mert arra vártam mikor érkezik meg az első üzenet az egyik ismerősömtől. Az első üzenet, amiben azt kérdezik, Mióta énekelsz? Nem is tudtam róla, miért nem mondtad?, vagy Most hallottam, hogy énekelsz! Mutass meg néhány dalodat!, vagy ami még rosszabb, Mi ihlette őket? A saját érzéseidről van szó? Miért nem beszéltél róluk?.

  Viszont ami ennél is rosszabb, hogy nem érkezett semmi sem, reggel pedig ugyanúgy viselkedtek velem az emberek, mint előtte.

  Levi nem mondta el senkinek sem, és ez az, ami még inkább ijesztőbb, mint bármi más, mert így a markában tart. Akármit kérhet tőlem, tisztában van vele, hogy megcsinálom.

  - Beszélnünk kell. - Megáll a folyosó közepén és elém áll, mire megtorpanok. Acélkék szemei kemények, ismét meglátom azokat a furcsa érzelmeket, mint tegnap is, és ismét görcsbe rándul a gyomrom. Az idegesség eluralkodik rajtam, ahogy ujjaim elfehérednek a táskám pántján, a minket bámuló diákoktól pedig rosszabbodik a helyzet.

  Félre nézek fürkésző pillantásától, menekülési utat keresek vagy valamit, amivel el tudom terelni a figyelmét. Akkor pillantom meg Petrat, aki egyáltalán nem kedves, sőt inkább mérhetetlen haraggal és féltékenységgel az arcán siet felénk - jó, valójában trappol, mint egy felbőszített elefánt. Ahhoz képest, hogy fűvel-fával összefekszik, eléggé félti Levit.

  - Itt van a barátnőd - intek a fejemmel a lány felé, ám Levi egy pillantásra sem méltatja. Helyette megragadja a csuklómat, mert ismét menekülőre fognám.

  - Találkozzunk fél háromkor a régi lány öltözőben - szólal meg, ezzel együtt pedig tekintete is keményebb és szorítása is erősebb lett. Összeráncolom a szemöldökömet, több ezernyi szituáció fut végig az agyamon, miközben Petra egyre közelebb kerül hozzánk, és ötven-ötven százalék van arra, hogy jelenetet rendez. Érzem, hogy szívverésem kétszázra gyorsul fel, a levegőt egyre nehezebben veszem.

  - Engedj el - mondom elhaló hangon. Érzem, hogy gyomrom bukfencet vet, de Levinek esze ágába sincs elengedni, ez pedig még inkább az ájulás felé sodor.

  - Ígérd meg, hogy ma ott leszel és elengedlek - makacskodik tovább. Levegőm fogy, összeszorul a torkom, mellkasomat nyomja valami, lábam alól kicsúszik a talaj. Ahogy nő a pánikom, úgy nő a haragom is.

  - Jó, ott leszek! Ígérem! Engedj el!

  - Ne merd megszegni az ígéreted, Shizuka!  - engedi el a csuklómat, és abban a pillanatban ránézek. A régi barátomat látom, aki befordultsága ellenére benne volt minden hülyeségben és valahányszor elestem aggódóan, nagy gonddal és egy megrovással ápolta le a sérülésemet.

  Erre a pillanatra megáll a világ. Nincs Petra, nincs pánik, nincs senki más, és újra azok vagyunk, akik régen oly' közel álltak egymáshoz. Látom a fiút, aki egy egész napon egy fa alatt gubbasztott, mondván a barátaira vár, akik sose jöttek el. A könnyeit, amiket hullajtott miattuk, amiért hazudtak neki és átverték. Újra elevenen él előttem a kép, ahogy vigasztalom, ölelem, letörlöm könnyeit és ígéretet teszek neki.

  Aztán amilyen gyorsan létre jött, úgy oszlik szerte szét az emlék és a közös pillanatunk. Ismét a gimnázium folyosóján állunk, őt barátnője öleli, az én kezemet a barátom szorítja.

  Egyszerre fordítjuk párunk felé tekintetünket, félre söpörve utolsó közös morzsáinkat.

  Hallom Petra hangját, faggatja, hogy miről is beszéltünk, Levi pedig unottan és a szokásosabbnál is hűvösebben válaszol - vagyis inkább hazudik. Egy percen belül pedig már elhal a hangjuk, ahogy elvesznek a nyüzsgő tömegben.

  Erenre nézek, aki szúrós, féltékeny pillantással nézi Levit, mielőtt felém fordítaná arcát és a jókedvűen, édesen rám mosolyogna. Ám mosolyától nem ébrednek pillangók a gyomromban, egyedül az epe ízét érzem ismét a számban.

  - Jean most szólt, az edző azt szeretné, hogy tovább maradjunk bent. - Áh, szóval már hétköznap is találkozol a lánnyal. - Szólni akartam, hogy ne várj rám, menj haza előbb, holnap így is nehéz napod lesz. - A tegnapinál nem lehet szörnyűbb.

  - Jól van, holnap találkozunk - állok lábujjhegyre, hogy puszit nyomjak ajkaira. Rámosolygok, mintha bevettem volna a dumáját és mintha minden teljesen rendben lenne, aztán hátat fordítok neki ezzel együtt pedig eltűnik a mosolyom is. Lábamat bámulva sétálok végig a folyosón, aztán le a lépcsőn kikerülve a csevegő embereket. A szekrényemnél lerakom a táskámat, mielőtt kivenném a cipőmet és lecseréljem a bentit.

  Ne merd megszegni az ígéreted, Shizuka! - Kezem megáll a levegőben, ahogy felelevenednek Levi szavai bennem és mellkasomra egy ólomsúly nehezedik. Nyelek egyet, látom magam előtt arcát, amit eltorzít a fájdalom és hogy mennyire sebezhető volt abban a pillanatban. Elöntenek az érzelmek és az emlékek, miközben remegve leengedem a kezemet.

  Lehunyom a szememet a nyári emlék pedig lepörög előttem.

  Arra a napra hőség riadót hirdettek ki, mindenkit arra kértek, hogy dél környékén maradjanak otthon és igyunk sok vizet. Akkoriban nem sokszor fordult elő olyan nagy hőség, mint mostanság. Átmentem Leviékhez, otthon csak unatkoztam és tudtam, hogy ő is a szobájába gubbaszt egész nap. Legalábbis ezt hittem, de amikor anyukája kinyitotta az ajtót, mérges arckifejezéssel rájöttem, hogy nem vagy itthon. Kuchel-san mondta, hogy a barátaival találkozott a közeli parkban, egy órája itthon kellett volna lenned, de sehol sem voltál.

  Furcsáltam a dolgot, ezért elmentem a parkban. Tény, hogy sok csínytevést elkövetett - még a mai napig is -, viszont sosem akarna anyukájának aggodalmat okozni. Ekkor találtam meg a fa alatt üldögélni, miközben azz arcát könnyek mosták.

  - Mégis mit csinálsz itt? Anyukád aggódik miattad - futottam oda hozzá, mialatt próbálta letörölni a könnyeit, eltüntetve a sírás nyomait teljesen sikertelenül. Szemei vörösek voltak, felpuffadtak, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Hirtelen nem volt olyan fontos haza menni minél előbb. - Mi történt? - ültem le mellé, és elhúztam mancsait, amivel takarni szerette volna arcát. - Héj - makacskodtam tovább, amíg le nem eresztette karjait.

  - Hazudtak... - motyogta, ahogy acélkék szemeit rám emelte. Csalódottság, megbántottság és mérhetetlen nagy szomorúság csillant meg íriszeiben, ami már szívemet is összetörte. - Azt mondták, hogy itt lesznek... Megígérték... - magyarázta. Elcsukott a hangja, a könnyei pedig ismét utukra eredtek. Gondolkozás nélkül húztam közelebb magamhoz, simogattam a haját, miközben a megfelelő szavakat kerestem. Egy apró fuvallat futott végig a parkon, meglengedeztette a leveleket, magával hozta a virágok édes illatát. Lehunytam a szememet, kiélveztem a pillanatot, ám Levi síró arca erőszakosan betört elmémben, mellkasomat pedig elöntötte a harag.

  Hogy volt merszük megbántani őt?

  - Nem ők az igazi barátaid, Levi - szólaltam meg, ahogy eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni. - Az igazi barátaid nem vernek át, nem hazudnak neked és mindig betartják az ígéretüket bármi is történjen - mosolyogtam rá szomorúan. - Lehet, hogy nem leszünk sokan, de ránk a legnagyobb bajban is számíthatsz.

  - Te is ott leszel mellettem? - motyogta. Letörölte kézfejével könnyeit, mielőtt szipogott volna egyet. - Megígéred nekem, hogy semelyik ígéretünket nem szeged meg?

  A kora tavaszi levegő besurran az iskola bejáratán, magával hozva a frissen nyílt virágok édes illatát, ahogy hajamba kap. Lehunyom a szememet, ismét annak a kislánynak érzem magam, aki Levivel ott ült a fa alatt. Egy pillanatra magával ragad a kellemes, már-már idegen érzés, hogy minden a legnagyobb rendben van, ám Levi ebből is kiránt. Látom magam előtt az arcát lentről, a közönség sorai közül, aztán azt az arckifejezését, amit a folyosón mutatott. Mind a gyerekkori emlékem dereng fel bennem, a düh és a szomorúság és az ígéret, ami bűntudatot kelt bennem.

  Becsapom a  szekrényajtót, és halk káromkodás szalad ki a számon. Megrázom a  fejemet, ahogy megnézem a telefonomon az időt. 2:17 - áll a kijelzőn, amikor felveszem a táskámat a földről és elindulok a régi épület felé.

  Nem hiszem el, hogy ennyi év után is képes erre késztetni.... Bár azt sem tudom elhinni, hogy mi miatt sírt anno... De akkor maximum tizenegy évesek lehettünk, akkor mindketten teljesen mások voltunk.

  Minél közelebb érek a lány öltözőhöz, annál kevesebb diákkal találkozok a folyosón és úgy hal el a zsivaj. A nyitott ablakokon beszökik a tavaszi szellő, elfújja minden gondomat és idegességemet, és ismét élénknek érzem magam. Kinézek az ablakokon, szemeim elé tárul a virágzó kert, amit a kertész klub tagjai gondoznak, és nagyon is jó munkát végeznek. Furcsa érzés kering bennem, érzem, hogy az adrenalin végig fut a bőröm alatt, miközben egy gondolat fogalmazódik meg bennem.

  Van egy új dal ötletem.

  Halvány boldogsággal a szívemben nyitok be az öltözőben, mielőtt felfognám mit is teszek. Azonban, amint meglátom Levit a szekrénynek dőlve állni, az az apró boldogságom szerte foszlik. Hirtelen visszatértem a valóságban, a pánik pedig összeszorítja a torkomat.

  Levi rám emeli acélkék szemeit, ajkait pedig halvány mosolyra húzza, amitől egyszerre tűnik el idegességem és meglepődöttség veszi át a helyét.

  Mikor is volt utoljára, amikor őszintén láttam mosolyogni?

  - Tényleg betartottad a szavadat, Shizuka.