Pont ugyanolyan átlagos lány vagyok mint bárki más. Minden nap iskolába megyek, mint bárki más. Most vagyok 16 éves. Teljesen átlagos vagyok.
  Reggel felkeltem, és elindultam a szokásos úton a villamossal. Épp egy zebrán mentem át, mikor hirtelen elsötétült elöttem a világ.
_________________________________________
Amikor felébredtem, egy ember állt elöttem. Valószínűleg sokadszor szólított meg. Azonnal belevágott a mondandójába.
-Neve?
-Nemes Hanna
-Kora?
- 14
- Rendben. Miss Nemes. Szerintem ki tudja találni, hogy hol van.-itt intettem a fejemmel, hogy nem.-Ó, nem? Ms Nemes, Ön a kórházban van. Tényleg nem emlékszik semmire?-itt megint intettem a fejemmel, hogy nem.- Önt elgázolták. A férfi azonnal kihívta a mentőket.
- Köszönöm.
- A szülei nemsokára itt lesznek. Addig magárahagyom.
Úgy éreztem, mintha órákig várnék, mire a szüleim megérkeznek. De végre megjöttek, és csak ez a fontos.
-Hanna! Hogy vagy? Mi történt? Ki volt? Miért?-csak úgy záporoztak a kérdések.
- Mónika.-szólt rá apu idegesen anyura.- Hannának pihennie kell. Hanna! Tudom, most szóltam rá anyádra, de azért engem is érdekelne az állapotod.
- Rendben. Elmondom, de ne szóljatok bele. A zebrán mentem át, ahol nem volt lámpa. Meg kellett volna állnia az autónak. Annyira azért nem vagyok kicsi 173 centivel! Nem tudom, miért történt. Nem láttam, hogy ki ütött el. Fáj a bal oldalam, és nehezen megy a levegővétel. De ennél többet én sem tudok.
Ekkor bejött egy orvos. Beszélt kicsit anyáékkal, aztán odahúzott egy széket a lábam mellé.
- Nemes kisasszony. Én az állapotát szeretném elmondani. Magának a balkarja eltört. A jobb csak megrepedt. A bal lába nyíltan törött el, mert az elmozduló csontok átszakították a bőrét. Eddig azt hittük, hogy ennél komolyabb sérülései nem voltak, de tévedtünk. A bal tüdeje rosszul működik, de a jobb szinte egészséges. Egy-két sérülés van rajta, de nem az a fontos. A koponyája megrepedt, ezt bekötöttük. Azon csodálkozom, hogy maga túlélte. Mások nem élik túl, ha egy autó hetvennel beléjükhajt. De maga igen. Hogy csinálta?
- Nem tudom.-Erre mégis mit válaszoljak. Hagy különleges képességeim vannak? Ilyenről még én se tudok.
-Mikor jöhet haza?-kérdezte anyu.
-Talán egy hét múlva, de lehet, hogy kettő. Nem tudom biztosan megmondani. Az állapotától függ.
 
  Kábé már egy hete vagyok itt. Nem sokan látogatnak. Egyszer itt volt néhány rendőr, hogy felvegyék az adataimat, hogy beszámoljak a történtekről, és az állapotomról. Ők ma visszajöttek.
- Á, Hanna!-hallottam egy kedves női hangot. A nagynénémét. Ő is rendőr.-Hogy vagy?
-Rosszul.
-Emlékszel a rendszámra?
-Bajosan. De megpróbálom. Az utolsó számjegyre nem emlékszem. De szólok, ha tudom.-Lediktáltam a rendszámot.
-Ha bármiben segíthetek, szólj.
- Persze!
Hirtelen aludtam el. Arról álmodtam, amikor a kocsi elütött. Aki vezette az autót, az is ismerősnek tűnt. De a rendszám...
Hirtelen ébredtem fel, és ziháltam. Megvan a rendszám, de... Azt a rendszámot ismerem. És így minden egybevág. Az alak, a kocsi, a rendszám, és hogy miért nem száltt ki a kocsiból, hogy segítsen. Azonnal tárcsáztam a nagynénémet. Mindrnt elmeséltem neki. Mindent elmondtam. Az egész álmomat. A sejtésemet. Mindent, amit tudok. A teljes története. Mindent.

Itt egy kis ízelítő. Remélem tetszik. Nemsokára  írom tovább. Kész a story, úgyhogy már csak le kell írni. Igen, direkt itt fejeztem be. Bye!
Puszi: Anna