Nagyon furcsát álmodtam. Igazából, nem is fura volt. Ijesztő. Rettegtem álmomban, egész testem remegett.

Az álmomban Victor egy sötét szobában felém közelített, kezében ismeretlen tárggyal. Én egy székhez voltam kötözve és egy halvány fényű lámpa világította meg arcomat. Az orosz férfi közelebb érve betegesen elmosolyodott. Miközben vigyorgott, látszódtak hegyes szemfogai, mint valami szörnyetegnek. Szemei vérvörösek voltak és szinte ragyogtak.

Kezében kést tartott.

Victor nem szólalt meg, csak fogta a kést és megvágta vele karomat. A vért nagy élvezettel nyalta le a pengéről, ezután nyakamhoz hajolva hegyes fogaival átharapta bőröm, és mint egy vámpír, úgy szívta véremet. Én eközben remegtem a félelemtől és a fájdalomtól.

Ez nem az a Victor, akit ismerek.

Vagy... de?

Verejtékben úszva ébredtem fel. Szívem még mindig össze volt szorulva a félelemtől, de ahogy oldalra pillantva megláttam Victort, rögtön megnyugodtam. A férfi békésen feküdt mellettem és esze ágában sem volt megtámadni és a véremet szívni. Óvatosan megrángattam vállát, mire hümmögni kezdett.

- Victor! - szólítgattam - Ébredj!

- Hmmm, mivaaan? - mormogta alig hallhatóan - Hány óra van?

- Nem tom. - válaszoltam őszintén.

- Az jó - ásított egyet, majd nyújtózkodva felkelt az ágyból. Félmeztelenül kisétált a fürdőbe, majd mosakodni kezdett. Eközben én is átvettem az alvós ruháimat napközbenivé.

 Visszagondoltam a tegnapra. Igazából élveztem és gondtalan voltam. Ninával sokáig beszélgettünk, megosztottuk egymással versenyélményeinket és edzési szokásainkat. Egy nagyon érdekes dolgot megtudtam Nináról, ami nem vall egy korcsolyázóra: nagyon könnyen kiesik a formájából. Mert mesélte, hogy amíg mi meg nem érkeztünk, addig ő próbált visszaszokni a korcsolyába, mert úgy viselkedett, mint aki sosem állt még jégen. Ez fura volt, mert én egy év kihagyás után is úgy tudtam korcsolyázni, mint azelőtt.

A mai napra beterveztünk egy városnézést Ninával. Olyan sok szép és érdekes helyet mondott, hogy nem tudtuk megállni, hogy elhívjuk. A lány persze mosolyogva elfogadta és mondta, hogy kilenc körül vár minket a hotel előtt. Így mi Victorral már reggel nyolckor fent voltunk, hogy időben leérjünk.

- Szia Nina! - integettünk az ácsorgó lánynak.

- Jó reggelt! - mosolygott vissza - Mivel kezdjünk?

- Mi van a legközelebb? - kérdeztem.

A lány egy ideig elgondolkodott, de hamar megmondta a választ.

- Innen legközelebb kérem szépen a Lánchíd van - mondta, de mi nemet intettünk.

- Már megnéztük! - büszkélkedett Victor. Erre Nina felnevetett.

- Hehe, a kis turisták! - vigyorgott ránk - De a Lánchíd után van Buda. És ott a Gellért-hegy, csak az innen nagyon messze van.

- Mi lenne? - tett egy javaslatot Victor - Ha elindulnánk valamerre és úgy néznénk meg a dolgokat?

- Nem is rossz! - bólogatott Nina - Akkor menjünk arra!

Azzal az általa mutatott irányba indultunk. Reggel a város élettel teli volt, mindenhol autósok és gyalogosok. Gondoltam, mind munkába indulnak. A hatalmas házak között kiértünk egy hatalmas térre, aminek a közepén egy emlékmű volt.

- Ez itt, a Szabadság tér - mutatott Nina a terület irányába - És arra fogunk továbbmenni az Országházhoz.

A térre érve megnéztük az emlékművet. Gyönyörű hely volt, ráadásul körös-körül díszes házak voltak. Victorral pózoltunk is egyet a kamerába, ahogyan a telefonjainkkal készített képet Nina. Ezután az említett irányba továbbhaladtunk az Országház felé. Na, annál az épületnél leesett az állam. Hatalmas volt az épület, hegyes oszlopokkal és egy nagy kupolával. A mögötte lévő tér elég nagy területen terült el, így kényelmesen tudtunk járkálni. Victor ötlettől vezérelve saját telefonját Nina kezébe nyomta.

- Fotózz le minket itt is! - kérte.

- Persze! - bólintott Nina és feltartotta a telefont. Victor mögém állva átkarolta derekam és vállamra tette fejét. Én összekulcsolt kezeit fogtam meg, miközben kicsit megdöntöttem Victor irányába a fejem.

- Mehet? - kérdezte a lány.

- Mehet! - mondtuk egyszerre.

A kép elkészült, de Victor még egy utolsó dolgot akart.

- Készíts még egyet! - azzal állát felemelte vállamról és arcomat puszilta meg. Én meg elpirulva álltam és őszintén mosolyogtam. Nina így is lefotózott minket, miközben egy le nem törölhető mosoly volt az arcán.

- Olyan aranyosak vagytok! - döntötte meg fejét meghatódottan.

Én csak vörös fejjel bólintottam, ám arcom még jobban beszínesedett, ahogyan Victor szembe állva velem körbefonta karjaival csípőmet és megcsókolt. A meglepettség után persze én is visszacsókoltam, majd mind a ketten kipirultan váltunk el. A szívem tele volt tiszta örömmel és gondtalansággal, csak úgy repestem a boldogságtól. Hirtelen ötlettől vezérelve eltaszítottam Victor, majd erősen a hátára csaptam, aminek hatására meglepődve sziszegett fel.

- Kapj el, ha tudsz! - vigyorogtam rá, mire Victor azonnal felélénkült és teljes sebességgel megindult felém. Én erre kacagva bújtam Nina mögé, aki szintén nevetve próbált kiszabadulni.

- Eressz el! - próbált határozott lenni, ami elég nehéz volt, miközben sírva nevetett.

Victor persze kieszelte aljas tervét és egy mozdulattal a földre tepert mindkettőnket. Én legalul fulladoztam és próbáltam életben maradni. Victor leszállva rólunk felsegítette a lányt, majd engem is. Ezután ő is egy jó erőset a hátamra csapott, ami egy hatalmas csattanással járt.

- Megvagy! - vigyorgott a másik. Én persze ugyanúgy mosolyogtam, majd elővettem saját telefonomat és átkaroltam Victort meg Ninát.

- Mondjátok, hogy vízibiciklii! - kiáltott Nina, persze az utolsó "vízibiciklit" magyarul mondva, így mi próbáltuk kevesebb sikerrel utánozni, aminek hatására Nina újra röhögni kezdett. Én elkapva ezt a természetesen vidám pillanatot elkészítettem a szelfit. A képet nem mertem kirakni egyik oldalra sem, így csak a galériába mentettem és Victornak sms-eztem el.

Az elég hosszú városnézésünk után este beültünk egy étterembe, ahol jókat beszélgetve ettünk egy finom gulyáslevest. Nina mondta, hogy ez igazi magyar étel és meg kell kóstolnunk. Fura volt nem pálcikákkal enni a levest, hanem kanállal, de így is boldogultam. Victor még bevállalt a leves mellé kacsát is, de azt mondta Nina, hogy azt nem fogja tudni egyedül megenni. Ameddig az ételre vártunk, kicsit elbeszélgettünk.

- És Nina? Miért akartál velünk találkozni? - kérdeztem csendesen.

- Egyszerű, nemde? - emelte a pohár vizet szájához és ivott belőle egy kortyot - Néhány hónap, talán hét és meghalok. Szerettem volna veletek találkozni és együtt tölteni az időnket.

- Az rendben van - szállt be Victor - De miért pont mi? Nem is ismertük egymást. Bárkivel találkozhattál, vagy bármit tehettél.

Ninochka arca elkomorult, letette a poharat, majd csendesebben folytatta.

- Mivel nincsenek szüleim, akik nevelhetnének és a nagymamám, az utolsó rokonom is meghalt, árva lettem. Sem testvéreim, unokatestvéreim, távoli rokonaim sincsenek. Bennetek, ahogy korcsolyáztatok, megláttam azt, hogy talán ti kitölthetnétek ezt az űrt. Mert ha meg kell halnom, halljak meg tiszta és teljes szívvel.

Meglepődve pislogtunk, de folytatta.

- Gondolkoztam azon is, hogy felhagyom a kúrát. Így leköltözhetnék Oroszországba, hozzátok, bár tizennégy évesen nem állnám meg a helyem. Iskolába kéne járnom, de már régóta nem vettem könyvet a kezembe. Az egyedüli dolog, amiből meg tudok élni, az anyám és nagymamám öröksége - szemei könnyezni kezdtek, arca fájdalmas torzba alakult - Még az utolsó leheletével mondta nekem a nagyi, "mindenem rád hagyom, bogaram, így te élhetsz tovább". Még most is...

Megállíthatatlan sírásba kezdett. Én védelmezően átkaroltam és magamhoz öleltem, Victor pedig megfogta a kezét. Ninochka végül lenyugodott és az elé tett levest megköszönve enni kezdett.

- Köszönöm! - mondta magyarul. Miután elém is letették az ételt, próbáltam utánozni a kiejtését.

- "Köszönöm" - annyira rosszul nem sikerült, csak annyira, hogy Nina ezen is elmosolyodott.

- Aranyos, ahogy próbálod kimondani! - mondta már vidámabban.

- Próbálkozom - védekeztem. De hamar abbahagytam, ugyanis Victoron volt a sor a megköszönésben.

- "Köszönöm" - majdnem teljesen tökéletesen mondta ki, de még így is volt egy kis orosz akcentusa.

- Áz órosz ákcentust nyém lehet álrejténi! - figurázta ki persze japánul Nina Victort, mire ő már elfelejtve a japánt oroszul kezdett magyarázni a lánynak.

- Eto ne smeshno! (ez nem vicces) - mondta, mire Nina oroszul válaszolt, amit persze én is értettem.

- Da! - erre hatalmas röhögésbe kezdett. Hogy ez a lány mindenen tud nevetni!

Ha valaki kívülállóként nézett volna minket, egy vidám és gondtalan csapatnak gondolt volna. De még mi magunk se tudtuk, mennyi szenvedés vár ránk.

De még mennyi!