Lepakolva cuccainkat indultunk a megadott cím felé. Bár Budapest elég nagy volt és könnyen el lehetett tévedni benne, gond nélkül odataláltunk. Maccachin póráz nélkül szaladgált körülöttünk, néha egy-egy járókelő megállt és megsimogatta. Amikor megérkeztünk, megláttuk a kórház épületét. Victorra tekintettem, aki bólintott egyet és beléptünk az épületbe. A recepción egy kedves magyar nővér várt ránk, majd megkérdezett valamit magyarul. Victor kezelte a helyzetet és angolul kezdett tárgyalni a hölggyel.

- Good evening! - köszönt oroszos akcentussal. Ezután megkérdezte, hogy merre van a 101-es szoba. A hölgy mosolyogva válaszolt és útbaigazított minket, azaz megmondta, hogy a 2. emeleten van.

- Thank you very much! - mosolygott a nővérre Victor, mire az elpirult. Erre fogta magát párom és jelezve, hogy ő már foglalt, belepuszilt a nyakamba. Én elpirulva és meglepetten álltam, kíváncsian fürkészve a hölgy reakcióját. Az meg vette a célzást és többé már nem pillantgatott Victorra vágyakozó tekintettel.

Ezután felszaladtunk a lépcsőn próbálva tartani az iramot Maccachinnal. Az uszkár hamar felért és elszaladt a folyosón.

- Maccachin, lábhoz! - szólította kutyáját Victor. Eredménytelenül.

A folyosón végigsétálva csend honolt. Én Victor mellett sétálva keze fogását kerestem, és sikeresen át is kulcsoltam ujjaimmal kezét. Gyönyörű óceán kék szemeivel az enyémbe mélyedt, száját mosolyra húzta.

- Nyugalom, Yuri! - suttogta úgy, hogy csak én hallottam.

A 101-es szoba előtt megtorpantunk. Maccachin engedelmeskedően leült, mivel meghagyta neki gazdája, hogy maradjon kint. Felemeltem kezemet, és óvatosan bekopogtam.

- Szabad! - szólt ki valaki magyarul. Gondoltam, ez azt jelenti, mehetünk, úgyhogy lassan benyitottam.

Belépve hófehér falak vártak minket. Victor becsukta utánunk az ajtót, majd kezemet megfogva léptünk beljebb. És ott volt ő.

A lány, aki kitett egy postot csak úgy, mert mér ne, és itt álltunk előtte.

Kopasz volt, de hihetetlenül nőies arca volt, ahhoz képest, hogy milyen fiatal. Szemei zöldeskékek voltak, bőre sápadt. És olyan ismerős volt az arca és az alakja, csak nem tudtam, honnan. Nina felénk nézett, felült ágyában és elmosolyodott. Nem kezdett ugrándozni, vagy sírni örömében. Csak elmosolyodott.

- Sziasztok! - köszöntött minket japánul.

- Szia! - lépett elő először Victor - Bár beszéltünk telefonon, azért bemutatkozok. Victor Nikiforov vagyok személyesen.

Üdvözlően nyújtotta kezét, mire a lány megfogta és megrázta.

- Tudom! - kuncogott.

Ezután én is odaléptem a lányhoz és kezemet nyújtottam.

- Szia! Katsuki Yuri vagyok! - mutatkoztam be illendően. Erre Nina csak biccentett és megrázta kezemet. Ezután kerestem két széket magunknak, majd az ágy mellé húztam őket. Leülve egyszer sem vettem le a lányról a szemem. Azon tanakodtam, honnan a frászból ilyen ismerős.

- Nem mutatkozol be te is? - kérdezte mellettem Victor, mire és is kíváncsian néztem a lányra.

- Igen... szóval ezzel kapcsolatban azt szeretném kérdezni,hogy megbízhatok-e bennetek? Titok az én kilétem! - mondta feszengve a lány.

- Mi vagy te, valami szupergonosz élien, vagy hadifogoly? - fogta viccesre Victor, mire Nina véve a poént felnevetett.

- Nem-nem, ilyenről szó sincs! Csak letámadna a média meg úgy mindenki! - mondta nevetgélve.

- Nekem te nagyon ismerős vagy. - szálltam be a beszélgetésbe. - Ismerlek valahonnan?

- Esetleg mutathatnék képeket magamról két évvel ezelőttről, akkor könnyebb lenne, mert volt hajam. - azzal az éjjeliszekrényre nyúlva elvette telefonját és keresni kezdett rajta. Pár másodperc múlva oda is adta a telót, rajta a képpel.

Egy korcsolyázós kép volt, egy versenyről. A nézőtér zsúfolásig volt, pedig hatalmas volt a jégcsarnok. A korlátnak támaszkodva egy barna hajú lány állt előadói ruhában, rövid szoknyában és testhezálló, csillogó ruhával. És akkor mint a villám, úgy hasított belém a felismerés, hogy ki ő. A magyar-orosz lánytehetség, a junior kategória nagy neve.

Ninochka Yanovna.

Victornak hamarabb leesett a dolog, mert ő jártas orosz korcsolya téren. Kerekre nyíltak szemei és megszeppenve nyújtotta vissza a telefont gazdájának.

- Te vagy Ninochka Yanovna? - kérdezte Victor.

- Személyesen. - válaszolt mosolyogva a lány.

- De mi történt? - kérdeztem csodálkozva - Hiszen két éve volt az utolsó versenyed!

- Beugrott ez a betegség, meg családi problémák. De az utóbbi kevésbé rosszabb.

- Összevesztél a szüleiddel? - vágott közbe Victor.

Ekkor a lány mosolya eltűnt, szemét lesütötte. Nyomasztó csend borult a kórházi teremre. A kínzó szótlanságot Nina hangja törte meg, aki remegő hangon felelt Victor kérdésére.

- Nincsenek szüleim. Az egyetlen rólam gondoskodó rokonom, a nagymamám halt meg.

Victor elszégyellve magát tekintett a lányra. Együttérzően és bocsánatkérően hajtotta le fejét.

- Sajnálom, hogy így belekontárkodtam! - magyarázta Victor, de a lány leintette.

- Semmi baj, már nem fáj, annyira. Jobban fájt a fejem.

- Tényleg. - néztem a Ninára - Milyen betegséged van?

Victor és én is soknak éreztük ezt, és rögtön megbántam a kérdésem. De mielőtt elnézést kérhettem volna, a lány válaszolt.

- Rákos. Halálosan agyrákos. Ezért nincsen hajam.

Egymásra néztünk Victorral, és mielőtt megszólalhattunk volna, Nina folytatta.

- Menjetek el. Kérlek! Fáj egyszerre a szívem és a fejem. Ezzel nem akarlak elüldözni titeket, csak most egy kis idő kell. Sajnálom! - azzal az ajtóra mutatott, visszafeküdt ágyába oldalra fordulva, háttal nekünk.

Elszégyelltem magamat, hogy túl sokat kérdezősködtem. Bocsánatot akartam kérni, de Victor megragadta karomat és nemet intett. Szótlanul kisétáltunk és becsuktuk magunk után az ajtót. Csendbe burkolózva sétáltunk a földszintre, majd ki az épületből.

A hotelszobában voltunk és nem csináltunk semmit. Vártuk az estét, hogy holnap menjünk valahova. Az ágyon elterülve gondolkoztam, amikor Victor hirtelen mellém ugrott. Én meg sem mozdultam erre, rá sem néztem, bámultam tovább a plafont.

- Yuri. - hallottam Victor hangját - Nem a te hibád, ne büntesd magadat!

- De az! - fordultam a férfi felé - Túl sokat kérdezősködtem és most megsértettem!

- Ugyan, biztosan csak érzékenyen érintette. Bárkivel előfordulhat ez, Yuri! - vigasztalt Victor átölelve a derekamat. Én megfordultam és oldalt fekve szembe találtam magam a Vicchanommal. Karjaimmal átfogtam hátát és közelebb húzódva hozzá fejemet mellkasába fúrtam. Victor óvatosan megharapta fülemet, mire én kicsit erősebben visszaharaptam a nyakát.

- Te! Ez nyomot fog hagyni! - dörmögte fülembe.

- Legalább az enyém vagy!

A békés pillanatunkat Victor telefonjának pittyegése szakította félbe. A telefon gazdája lekászálódva az ágyról a készülékért nyúlt, majd megnyitva az üzeneteket olvasni kezdett. Mellé sétálva vállára tettem államat megnézve az üzenetet. De mivel oroszul volt és én nem vagyok hordozható gúúgle tránsleitör, Victorra néztem értetlenül.

- Ki és mit írt? - kérdeztem.

- Nina. - felelt Victor boldogan - És azt írta, menjünk Pesterzsébetre a jégcsarnokba holnap 15 órakor.

Én félig felvont szemöldökkel jeleztem a drágalátos Victornak, hogy halvány lila gőzöm sincs, hol van Pesterzsébet. Pár másodperc után a férfi kapcsolt is, és felém mutatva a telefonját magyarázott.

- Küldött térképre linket.

Bólogatva dőltem vissza az ágyba hanyatt fekve, mire Victor rám mászva feküdt a mellkasomra.