- Úgy érzi, kényelmes? - kérdezte az orvos, miközben a műlábat igazgatta az ezüsthajú férfi csonka lábszárán. Victor bólogatott, majd kezemet megfogva próbált két lábra állni. Először megingott, de aztán hamar megtalálta az egyensúlyát és nélkülem próbálgatta a műlábat. Mosolyogva néztem, ahogyan Victor, mint egy kisgyerek, úgy fedezi fel a járás bajait.

- Nagyszerű, hogy ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megtanuljon vele járni! - dicsérte a doktor Victort hozzám szólva.

- Én is örülök! - mosolyogtam a férfira - Van egy új remény Victor számára!

Az emlegetett személy végül megpróbált kocogni a műlábbal, ami nagyon jól sikerült. Szinte olyan volt, mintha visszanőtt volna a lába.

- Nézd, Yuri! - kiáltott felém Victor megkönnyebbülten - Újra járok! Nem kell az a hülye szék!

- Látom-látom! - bólogattam vidáman, miközben az ezüsthajú egy pillanatra megállt és az orvosra tekintett.

- Mennyibe kerül? - kérdezte a férfitól.

- Ez a legdrágább típus, kényelmes és főként rugalmas. Ezért 120000 rubel az ára (írói megj.: nagyjából félmillió forint).

Meghűlt a hangulat. Pontosan nem tudtam, mennyi jen az a bizonyos összeg, de tudtam, ez bizony egy vagyon! Ám Victor arcát leolvasva rájöttem, hogy neki nem fontos az ár, bármit megadna csak azért, hogy újra jégre állhasson.

- Akkor ez megfelelő lesz! - mutatott az eközben leszedett műlábra - Mikorra lenne kész?

- Nagyjából egy hónap múlva elvihető - tájékoztatott minket a doki - Gyorsan levesszük a méreteket és küldöm is a műhelyrészhez!

Bólogattunk. Ezután az orvos megmérte a hiányzó részt és a még ép láb méreteit, mindenhonnan körültekintette a jobb lábát, hogy lealkotva egy modellt a legtökéletesebb műlábat kaphassa Victor. Mert hiába a próbamodell, hosszútávon a pontatlan méretek miatt csípő és hátproblémái lettek volna.

×-×-×

Eltelt az egy hónap. Victor izgatottan pattant fel a kanapéról, amikor egyik délután megkapta az áhított telefonhívást. Azonnal felkapta a telefont és csak néhány szót szólt a készülékbe, letette és a konyhába kiáltott nekem.

- HÉJ, YURI! MEGÉRKEZETT A LÁB A KÓRHÁZBA! - hallottam izgatott hangját.

- De jó! - lelkesedtem fel én is - Gyorsan öltözzünk fel és induljunk azonnal!

Segítettem Victornak a tolószékbe kerülnie, amitől remélhetőleg hamar megszabadul és felöltözve toltam az eszközt futólépésben. A hideg idő ugyan hirtelen csapta meg az arcom, de nem törődve a világgal toltam magam előtt az örömében kiáltozó Victort.

Hazafelé már tényleg két lábon jött. Elégedetten és meghatódva rótta újra az utcát kicsit még fura, de magabiztos lépteivel.

- Holnap veled állok jégre! - mutatott rám, majd átkarolt és úgy kísért.

- Rendben, Victor! - válaszoltam mosolyogva, majd fejemet vállába fúrtam.

Másnap izgatottan toporogtam a pálya szélén a még mindig öltöző Victorra várva. A hír, miszerint újra jégre állhat a híres korcsolyázó, belengte a médiát, így a jégpályát is. Yakov kitörő örömmel fogadta legidősebb tanítványát, Georgie és Mila büszkén helyeseltek, Yurio viszont más volt. Nem látszódott meghatódottnak, de körbelengte valami aura, ami azt sugározta magából, hogy örül Victor visszatértének.

Victor két lábon, magabiztosan indult a jégpálya széléhez, egyenesen mellém. A palánknak támaszkodott és levette élvédőit, miközben én kinyitottam neki a palánkajtót. Még mielőtt a jégre lépett volna, óvatos csókot lehelt ajkaimra, amitől én a vörös ezer árnyalatában úsztam.

- Figyelj! - mondta halkan, majd finoman a jégre lépett ép lábával, majd a műlábbal is... és...

Ahogyan a jégre állt két lábbal, úgy zakózott el, mintha kirántották volna alóla a talajt. Rajtunk kívül még sok másan is lefagyva nézték az ötszörös világbajnokot, aki a szemük láttára esett el akkor, amikor a jégre lépett. Victor hamar kapcsolt és feltápászkodott, majd megpróbált újra két lábon megmaradni. Ezúttal sikerült neki, meg is könnyebbültem, de a férfi arcáról kétségbeesést olvastam le. Bátorítóan kaptam el remegő kezét, majd magamhoz húztam.

- Ne félj, menni fog! - próbáltam a reményt lelkébe önteni, ami valamelyest sikerült is. Hiszen már egy hónapja nem állt jégre, ráadásul műlába van! Nem fog egyik pillanatról a másikkal megtanulni újra korcsolyázni. Victor bólintott, megfeszítette arcvonásait és siklani kezdett.

Megkönnyebbülten mosolyogtam szüntelenül a jégen gyakorló férfira. Újra úgy korcsolyázott, mint azelőtt, kezdte megszokni lába helyett az összeszerelt művégtagot. Megpróbálkozott egy-két ugrással is, amelyek ugyanúgy sikerültek, mint azelőtt. Én is levettem élvédőimet és a jégre álltam, megközelítve a fesztelenül sikló Victort. Tekintete megállapodott rajtam és megállt a jégen, majd megközelített.

- Akkor - mosolygott - Azt, amit idén akartunk?

- Igen, azt! - bólintottam, és belekezdtünk az edzésbe. Azt a programot gyakoroltuk, ami az idén Grand Prixre lett tervezve.

Megkönnyebbültem, mert újra láthattam példaképemet a jégen. Megint olyan volt, mint egy istenség, akit senki nem állíthat meg, és még az életveszély sem az ellenfele. Szívem hatalmas sújt dobott le, mert felértem hozzá, mégis tudtam tisztelni. Nem kellett ahhoz elesettnek lennie, hogy maga mellett érezzem magam, de nem is fojtotta meg kellemetlen szorongás szívemet és ordítozta fülembe, hogy menjek el, semmi esélyem. Korcsolyázóként is párjaként éreztem magam, csodáltam ügyességét és visszatérését. Victor arcát nézve szívem örömmámorban úszott, lelkem gondtalan és megtisztult volt. Hirtelen egy mondat jutott eszembe Nina leveléből.

"Élj és szeresd úgy Victort, mintha nem lenne holnap, mert egy nap úgy lesz, és akkor minden elhalasztott alkalmat bánni fogsz."

Könnyek szöktek szemembe, ahogyan Victor örökbefogadott lányára gondoltam. Beleadtam szívemet-lelkemet a korcsolyázásba, Victor ezen meg is lepődött. Talán soha nem örültem még úgy annak, hogy jégen álltam és versenyre gyakoroltam.

×-×-×

Saját leheletemet fürkészve sétáltunk egy parkban, kettesben. Az este folyamán különleges módon kitisztult az ég, már amennyire egy ilyen nagyvárosban ki tud. Victor szótlan volt, és mivel nekem sem jutott semmi az eszembe, némán sétáltunk egymás mellett a murvás ösvényen. Hirtelen Victor megszólalt, mire felkaptam fejemet.

- Üljünk le egy padra! - mondta. Hümmögve bólintottam.

A hideg fapadon ücsörögtünk egymás társaságát élvezve. Nem kellettek szavak, legalábbis egy kis ideig nem. Csodálattal és vágyódással néztem Victor békés arcát, miközben ő elmélyedve gondolataiba bámulta a csillagos eget.

- Sokat változtál! - szólalt meg hirtelen.

- Hogy érted? - néztem szemeibe értetlenül.

- Nem sokkal ezelőtt még képtelenség lett volna akár elképzelni azt, hogy mi egymásba szeretünk. Te nem tekintettél rám máshogy, csak példaképként, én pedig hamis tapasztalatok alapján próbáltalak megközelíteni. De most...

Megfogta kezemet és közelebb húzódott hozzám. Igaz, elpirultam, de nem amiatt, mert kellemetlen volt a számomra a helyzet. Inkább csak a zakatoló szívem pumpálta a vért jobban az arcomba. Mélyet szippantottam kellemes illatából és hallgattam, ahogyan folytatja.

- Most érezteted velem, hogy szeretsz, és én is ismerem lelked összes kis zugát. Te is ismersz engem, már nem csak példakép vagyok, egy figura. Hanem élő ember, aki veled él.

Felemelte műlábát, hogy megmutassa.

- Annyi mindent éltünk át - itt elhalkult hangja és beszéde bizonytalan lett - Lett egy lányom, aki meg is halt, elvesztettem a lábam. De ez téged erősített meg a legjobban.

Ekkor tengerkék szemeibe pillantottam, amik csak úgy sugározták a szeretetet és a többi érzelmeit. Szívem megkönnyebbült, szemeim könnyel gyűltek meg.

- Tudod, Victor - szóltam remegő hangon - Te is sokat változtál. Jó irányokban, de ezek nem fontosak. Változunk, de ugyanazok maradunk. Én Yuri vagyok. Te Victor, az én szerelmem!

Victor elmosolyodott és megfogva államat lágy, édes csókba húzott. Akkor és ott minden rendbe jött. A sok szenvedés meghozta gyümölcsét.