Minden nap szorító érzéssel keltem fel a mellkasomban. Ninának sokszor már annyira fájt a feje, hogy zokogva terült el a padlón, görcsbe rándulva. Néha hajnalok-hajnalán is arra ébredtünk Victorral, hogy üvölt a fájdalomtól. Egyik nap ismét elvittük a kórházba, hátha tudnak valamit ajánlani, de mondták, hogy már nem segíthetnek az életén. Ebben az időszakaszban már a kezelés sem segítene.

Eközben megszülettek a programjaink az előadásra, amit röviden Nina úgy nevezett el, hogy "A jég az életem". Mindent elárult ez róla, hogy az egyetlen helyesen működő dolog az életében a korcsolyázás volt, és a versenyzés. Összesen négy program lesz, különböző ruhákkal és zenékkel. Az első Nina egyéni programja lesz, ami egy egészen egyedi zenére lett írva. Nem igazán korcsolyázós zene, de azt mondta, ez a dal úgymond szabaddá teszi őt, gondtalanná.

A zene: Starset-Antigravity

Victor meghallgatta egy párszor, néha annyira elmerült a gondolataiban, hogy húsz percen keresztül ült magában, miután egyszer-egyszer meghallgatta. Végül rábólintott a dalra és elkezdte megírni rá a programot, amivel hamar is végzett. A második program Yurio és Nina páros korcsolyázása lesz, ami az Agape zenére lesz, csak két korcsolyázóra átkoreografálva. A harmadik program, Nina és Victor. Arra egy kicsit nehéz volt találni zenét, tekintve, hogy a kettőjük kapcsolata olyan szoros, mint az enyém Victorral, mégsem szerelmi, inkább gondoskodó. Végül Nina tanácsára Beethoven: Für Elise című zongoraszámát választották.

https://youtu.be/_mVW8tgGY_w

Aztán az utolsó. A negyedik, egyben utolsó program. Ami lehet, a lány életébe fog kerülni és karjaimban fog meghalni. A zene maradt ugyanaz, mint az én programomban tekintve, hogy Ninát mennyire megérintette ez a zene. Úgyhogy közös programunk Skillet-Whispers in the dark acoustikus változatára lett megírva.

××××

Hamarabb keltünk fel egy békés napon, mint ahogyan Ninának a fejfájása és hányingere elkezdődött volna. Victor mondta, hogy ne ébresszük fel, hagy legyen most egy békés reggele, amikor sokáig aludhat. Az ágyon ücsörögve Victor hátulról átkulcsolt lábaival, karjaival pedig vállamra támaszkodott. Olyan ragaszkodó tudott ilyenkor lenni, mint egy macska. Egy kis idő után kócos, elfeküdt hajamat kezdte birizgálni, mire én morogva viccből hátraszóltam.

- Nincs nyulka-piszka mert hátraharapok! - próbáltam hiteles maradni, persze Victor értette a poént.

- Akkor én visszaharapok! - vigyorodott el magabiztosan, mire én egyik karjánál fogva az ágyra rántottam és fölé magasodtam. Ennek hatására az ezüsthajú orosz megszeppent, miközben én győzedelmeskedve hajoltam füléhez és súgtam bele.

- Most meg kell, hogy harapjalak! - majd tényleg óvatosan ráharaptam fülére. Újra szemeibe nézve láttam, ahogyan Victor egyszerre meglepődve és vágyakozva néz rám. Kiengedtem karjaim szorításából, így újra fel tudott ülni, most már velem szemben. Haja össze-vissza állt, aminek hatására a nevetést visszafojtva mosolyogtam el. Miután Victor is észrevette, mint mulatok ennyire, megjátszott sértődöttséggel sietett a fürdőbe.

- Hahaha... nagyon vicces nevetni a ritkuló hajú szerelmeden! - mondta egyre távolodó hangon.

- Értsd meg, hogy nem ritkul! Még csak 28 éves vagy, hogy a rákban ritkulna?

Visszatérve már a normális haja lógott szemébe, kifésülve és csillogva.

- De már elég öreg vagyok! - kezdett bele sokadszorra. Igen, szerette ezzel ostromolni magát, pedig még mennyire fiatal!

- A korcsolyához meglehet, de az élethez nem! Még csak az életed felét sem élted meg! - próbáltam érvelni, ami sikerült is, hiszen Victor megnyugodva elmosolyodott és bólintott.

- Igaz is. Még annyi minden van előttünk!

Ezzel a mondattal meg is ölte a reggel békés hangulatát. Mert meglehet, hogy nekünk még van lehetőségünk élni, Ninának már nem volt. És ez egyszerre volt szomorú és félelemkeltő. Lehajtott fejjel álltam neki az öltözködésnek, Nina kedvenc pólóját vettem fel, amit a két hónap alatt ő választott nekem, mondva, "23 éves létemre úgy öltözködsz, mint egy nagypapi". A póló fekete volt, rajta fehér betűkkel egy nagyon rám jellemző mondat, ami egyszerre volt vicces és elgondolkoztató. Orosz betűkkel volt felírva, de egyszer Victor lefordította nekem, mert Nina nem volt hajlandó. Azt akarta, hogy kitaláljam. Köszi...

если это был сон, я все еще мечтаю?(yesli eto byl son, ya vse yeshche mechtayu?)

Ha egy álom volt, még mindig álmodok?

Nagyon szerettem ezt a pólót, úgyhogy eldöntöttem, ma ez lesz rajtam az edzésen.

A konyhába érkezve még mindig csönd fogadott, ami azt jelentette, hogy Nina még nem ébredt fel. Készítettem egy egyszerű reggelit, ami a lány kedvence volt, zabkását és leraktam a pultra, hogy amikor felébred, ne kelljen várnia. Eközben Victor előkészítette a gyógyszert, hogy ne kelljen ránk várnia Ninának, mígnem felébredünk. Miután készen álltunk, elkészítettem saját magunknak a két zabkását és Maccachin társaságában nekiálltunk reggelizni. Ránéztem az órára, csak úgy kíváncsiságból.

8:49

Az oké, hogy bárki alhat nagyon sokáig, de a lánynál ez nem így működött. Neki fel kellett volna ébrednie a fejfájás miatt. Aggódva néztem Victorra, aki megértve a pillantásomat velem együtt megindult a lépcső felé és felmentünk Nina szobájához. Halkan kopogtam kettőt, de választ nem kaptam. Óvatosan benyitottam, hátha csak tényleg alszik, de ahogyan megpillantottam az ágyat, pánik tört rám.

Nina némán görcsösen rángatózott az ágyon, összegörnyedve, ágya le volt hányva, szeméből az elviselhetetlen fájdalom miatt patakzottak a könnyei. Victor hamarabb lépett, mint én, és gyorsan a lányhoz sietett és felkapta az ágyról. Én kapcsolva egy edényért szaladtam a konyhába, miközben Victor mögöttem trappolt le a lépcsőn, karjában a hangtalanul zokogó Ninával. Lefektettük a kanapéra, az edényt a fejéhez raktam és Victor egy pohár víz kíséretében igyekezett a lánynak beadni a gyógyszert. Én eközben összeszorult mellkassal és pánikoló szívvel figyeltem kettőjüket.

A lány pár perc múlva annyira lenyugodott, hogy meg tudott szólalni. Az előadásig már csak három hét volt, így eléggé rosszabbodott az állapota, de akkor olyan szinten jelentkeztek nála a tünetek, hogy nem ismert fel minket.

- Ti kik vagytok? - kérdezte bágyadtan.

- Nem emlékszel rám? - néztem csalódottan a szemébe, bár tudtam, ez is egy tünet. Elmúlik, nem?

- Hol vagyok? - nézett körben a lakásban - Hol van anya? Hol van apa?

Most erre mit válaszoljak? Gondoltam, ha visszatérnek az emlékei rá fog jönni, így hazudtam neki.

- Elmentek, de majd visszajönnek.

Ekkor a lány szeme könnybe lábadt és keserves zokogásba kezdett.

- Hazudsz! Anyám meghalt és apám elhagyott! - sírta ki a szavakat.

Basszus, akkor ez nem múlik el. Ezek egyszerre a memóriakiesés és személyiségzavar!

- Neked sosem hazudnék! - feleltem védekezően - Hiszen én szeretlek!

Ekkor Nina arca valami kivehetetlen érzelmet mutatott és felült a kanapén.

- Akkor én is szeretlek!

És ekkor olyat tett, ami engem, de leginkább az asztalnál ülő Victort lepte meg a legjobban. Nina feltápászkodva megragadta a pólóm gallérját, magához húzott és megcsókolt. MEGCSÓKOLT! A szerelmem, Victor szeme láttára. Bár jól tudtuk mindketten, hogy ez csak a betegsége miatt van, de elég kellemetlenül éreztem magam, miután Nina elvált szájával az én számtól és sóhajtva a kanapéra fektette fejét és elaludt. Komolyan, mint egy nyugdíjas, olyan gyorsan beszunyált!

- Ez nem történt meg, oké? - nézett rám az orosz sokatmondóan.

- Soha sem! - válaszoltam határozottan. Megkönnyebbültem, hogy Victor nem haragudott meg senkire, hiszen nem én csókoltam meg a lányt, Ninochka pedig öntudatlan állapotban volt.