Hazudtál volna, ha azt mondod, hogy nem foglalkoztatott a kérdés. Vajon kit rejthetett az álarc? Ki lehetett a rejtélyes szuperhős, aki olyan feltűnő vörös-kék ruhában járta a város utcáit, és segített ahol kellett? Nos, próbált segíteni. Az iskolában már jó ideje a „Barátságos Pókemberről” folyt a vita, mindenki azt találgatta, ki lehet az álarcos hős. A Bosszúállókkal ellentétben az ő személye nem volt ismert, talán ezért is érdeklődött iránta mindenki.

   A megrögzött imádatban úgy tűnt senki sem volt utolérhetetlenebb, mint két legjobb barátod; Ned és Peter. A két srác úgy viselkedett, mintha joggal lennének büszkék Pókember teljesítményére, noha nekik semmi közük nem volt hozzá. Azaz Peter elvileg személyesen is ismerte a hőst, de erre soha nem láttál igazi bizonyítékot.

   Arra mégsem számítottál soha, hogy egy nap olyan helyzetbe kerülsz, ami végül mély ismeretséget von maga után közted, és Pókember között. Nem mintha kerested volna a bajt, de nem tehettél róla, hogy rosszhírű környéken laktál. Ahogy arról sem, hogy egy véletlen egybeesés miatt történetesen éppen akkor tartózkodtál a helyi kisboltban, amikor egy csapat bűnöző kiszemelte magának a helyet. És természetesen az sem a te hibád volt, hogy a néhány túsz egyikeként kénytelen voltál egy álarcos ember kezébe helyezni a sorsodat.

   Pókember azonban a korábban látottaknál jóval összeszedettebben viselkedett. Nem rontott be az épületbe, és nem is szemből támadt. Csak akkor tűnt fel a jelenléte, amikor a hat bűnözőből már hármat elintézett. A maradék háromnak is csak ekkor tűnt fel, és ez egyáltalán nem jött neked kapóra. A vezér ugyanis bepánikolt, és az emberek pánikhelyzetben ostobaságokat csinálnak. Ez most sem volt másképp.

   Történetesen ismételten nem a te hibád volt, hogy éppenséggel te estél a legközelebb a vezetőhöz, aki éppen ezért pont téged használt a kijutása zálogaként. Tehát megragadott, és a pisztolya hideg csövét a halántékodhoz nyomva fenyegetőzött, hogy ha Póki nem adja meg magát, akkor te bánod.

   Csupán egyetlen másodpercre találkozott a tekinteted az álarcos hősével, mégis azonnal tudtad, hogy nem fogja ennyire könnyen hagyni, hogy a bűnözők nyerjenek. Valahol az elméd mélyén felmerült benned, hogy ez egy nevetségesen klisés pillanat volt. Itt voltál te, a bajbajutott lány, és a hős, aki a megmentésedre sietett. Ha nem tudtad volna jobban, azt hihetted volna, hogy egy ugyancsak sablonos „csók az esőben” jelenettel fog végződni ez a helyzet.

   A gondolatra önkénytelen mosoly ült ki ajkaidra, és talán még cinikusan fel is nevettél volna, ha éppen nem ebben a helyzetben lettél volna. De mivel éppenséggel ez a helyzet állt fent, megelégedtél egy köhögés mögé rejtett horkantással. Igen, veszélyhelyzetben nagyon furcsán reagáltál. Természetesen féltél, hogy is ne féltél volna? De soha nem voltál jó az érzelmeid kimutatásában.

   ‒ Én nem tenném – mondta Pókember, hangja furcsán ismerősen csengett. Összevont szemöldökkel néztél rá, azon törve a fejed, hol hallhattad ezelőtt ezt a hangot. Biztos voltál benne, hogy volt már hozzá szerencséd ezelőtt is, és ez újabb gondolatokat vetett fel benned. Például, ha valaki ismeri Pókember hétköznapi énjét, akkor nem ismerné fel őt, ha a jelmezében találkozna vele, és csak egyetlen szót is szólna? A hangjáról nem lehet azonnal megismerni?

   ‒ És miért nem? ‒ kérdezte a férfi, ahogy egy lépéssel a kijárat felé indult. Csak ekkor tudatosodott benned igazán, hogy ha most nem teszel valamit te vagy Póki, akkor lehet, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Márpedig bármennyire kellemetlen volt is a helyzet, te még soha nem álltál szemben fegyveres emberrel, és noha egész jó voltál a verekedésben, közel sem volt esélyed egy olyan ember ellen, akinél pisztoly volt. Ráadásul itt volt egy hős, még ha egyedül is ki tudtál volna szabadulni, akkor sem tetted volna. Ráhagytad Pókemberre, hisz ez volt a dolga.

   ‒ Ezt súgja a pókösztönöm – felelte ő, mire halkan felhorkantál. A téged fogva tartónak azonban látszólag nem tetszett ennyire ez a megjegyzés, ugyanis még egy lépést hátrált, és kissé szorosabban a fejednek nyomta a pisztolyt. Már ekkor tudtad, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége, ezért úgy döntöttél, itt az ideje, hogy te is beleszólj a beszélgetésbe.

   ‒ Jól elbeszélgettek? – kérdezted, szavaid leginkább ismeretlen „megmentődnek” címezve. – Csak mert én hazamennék, ha nem zavar.

   ‒ Igazad van – szólt hozzád a téged tartó férfi. – Én is mennék már.
És ezzel kilökött az ajtón, és még mindig a fejednek szegezett pisztollyal egy sötét furgonig lökdösött. A kocsi látványára megint csak az jutott eszedbe, mennyire nevetségesen klisés volt ez az egész, de nem gondolkodhattál ezen sokáig, mert pillanatok alatt a kocsi hátuljában ültél, a férfi társaságában, aki még mindig kínosan ügyelt rá, hogy folyamatosan célkeresztben maradj. Kénytelen voltál hát nyugton maradni, és hallgatni, ahogy a férfi az autó vezetőjének ordibált, hogy induljon már el végre.

   A furgon hangos csikorgással kanyarodott ki a parkolóból, és szelte New York utcáit. Most már tényleg pánikoltál, ami miatt csak még inkább előjött belőled a szarkasztikus éned. Mindenki máshogy dolgozta fel, ha éppen elrabolták, nem igaz? Te éppen így, ilyen szokatlan módon.

   Már komolyan azt gondoltad, hogy soha többé nem jutsz haza, amikor a furgon ajtaja kitárult, és egy bizonyos hőst fedett fel, aki gyors mozdulattal kirántotta az anyósülésen ülő férfit, és beült a helyére. A sötétített ablakon át figyelted, ahogy a bűnöző odakint egy falhoz tapadt, sűrűn beszőve pókhálóval. Szinte nevetséges volt belegondolni, hogy a vészhelyzetek ellenére, Pókember mindig vigyázott, hogy senkit se öljön meg.

   Tekinteted visszafordítottad a most melletted dulakodókra. A banda vezére, és Pókember éppen elfoglaltak voltak a másik leverésével, ezért egyiküknek sem tűnt fel, hogy az időközben elejtett fegyver most a te kezedben volt. Egészen addig, ameddig fel nem vontad magadra a figyelmüket.

   ‒ Srácok, ha nem álltok le, nem garantálhatom a biztonságotok – mondtad, mire mindketten azonnal feléd fordultak. Ajkaidon büszke mosollyal tartottad rájuk a pisztolyt. – Szeretnék hazajutni, szóval dobjatok csak ki itt, és utána elintézhetitek magatokban a dolgot.

   ‒ Ne csinálj semmi ostobaságot kislány – mondta a bűnöző, és úgy indult feléd, mintha meg akarna nyugtatni. Erre természetesen nem volt szükség, fogalmad sem volt róla, hogyan kellett használni egy pisztolyt. – Tedd szépen le.

   ‒ Már bocsánat, de ha Pókember nem ment meg, akkor nekem kell a kezembe vennem a dolgokat – mondtad, és szerehányón az említettre pillantottál.

   ‒ Éppen azon vagyok, hogy megmentselek – tudatta veled ő, és bár enyhén felháborodott hangon beszélt, kihallottad belőle a rejtett szórakozást is. Egyszerűen nem tudtad hova tenni ezt a hangot. Biztosan hallottad már, de hiába törted a fejed nem jutott eszedbe.

   ‒ Mire eljutunk odáig, hogy bármit is csinálsz, kiszabadítom magamat – vágtál vissza. És ezzel követted el a legnagyobb hibát. Annyira Pókemberre összpontosítottál, hogy szinte teljesen megfeledkeztél a másik férfiról. Csak akkor eszméltél fel, amikor kirántotta a kezedből a pisztolyt, és egyenesen Pókemberre irányította azt. Egyetlen másodperc alatt történt.

   A pisztoly fülsiketítő dörrenéssel sült el, és a gyilkos töltény akadály nélkül tartott a hős felé. Annyi időd sem volt, hogy pislogj, amikor Pókember hihetetlen mozgékonyságról téve tanúbizonyságot egyetlen mozdulattal kikerülte a felé tartó golyót, és melletted teremve karjai közé kapott. Aztán kirúgva a kocsi hátsóajtajait kiugrott a szélsebesen mozgó járműből. Erre a mozdulatra kétségbeesetten a nyaka köré kulcsoltad a karjaid, és szorosan behunyva a szemeid kapaszkodtál belé.

   Percekig vártad a fájdalmas ütközést az úttal, azonban amikor ez nem jött, kinyitottad a szemeid, és felnéztél. Először csak a maszkos arcot láttad magad előtt, majd lassanként felismerted a helyzeted. Pókember hálóról-hálóra lendülve távolodott attól a helytől, ahol sűrű pókhálóba csavarva egy ismerős furgont pillantottál meg, amit nagy tömeg vett körül. Újabb percek teltek el, mire felfogtad, hogy mi történt.

   Ameddig neked csukva volt a szemed, ő valahogy megállította a furgont, úgy hogy közben nem ejtett el téged sem. Aztán minden bizonnyal azonnal el is indult, hogy amikor a rendőrök odaérnek, ti már ne tartózkodjatok a helyszínen.

   Amíg te ezen gondolkodtál, ő megállt egy igencsak magas épület tetején, és elengedve téged letett arra. Némán bámultál rá, ahogy elengedve a nyakát hátrébb léptél.

   ‒ Szívesen – mondta aztán több percnyi néma csend után, mire te csak felvontad egy szemöldököd. – Hogy megmentettelek. Nem kell megköszönni.

   ‒ Aha, akkor nem fogom – bólintottál, és kissé elmosolyodtál. Rájöttél. Most, hogy a gondolataid nem foglalta el egy csapat bűnöző végre rájöttél, hogy honnan is volt annyira ismerős a hangja. – Inkább bocsánatot kellene kérned tőlem.

   ‒ Miért kéne? – méltatlankodott.

   ‒ Mert hazudtál nekem, és ráadásul igencsak sokáig tartott mire végre megmentettél – tudattad vele, majd egy lépéssel ismét átszelve a köztetek lévő távolságot megpróbáltad lerántani róla a maszkot. Azonban valami póköszötne tényleg lehetett, mert gyors mozdulattal elkapta a kezedet, és nem engedte, hogy bármit is tegyél.

   ‒ Nem tudom milyen hazugságról beszélsz – mondta, de tisztán hallottad a hangjában, hogy nem mondott igazat. A mosolyod ellágyult, ahogy leejtetted a kezedet magad mellé. Ő csak némán figyelt, s bár nem láttad a szemeit, tudtad, hogy egy pillanatra sem nézett el a tieidről. Ahogyan korábban a boltban is, most is tudtad, hogy egyenesen a szemeidbe nézett.

   ‒ Ned tudja, igaz? – kérdezted végül. Most már értelmet nyert a két srác furcsa viselkedése. ‒ Azért nem mondtad el nekem, mert nem bíztál bennem?

   ‒ Ő csak véletlenül jött rá – sóhajtotta a fiú, majd beletörődően lerántotta a fejéről a maszkot. – Nem mondtam el, mert nem akartam, hogy miattam bajba kerülj.

   ‒ Peter, így is bajba kerültem – forgattad a szemeid. A fiú úgy nézett ki, mint aki tényleg lelkifurdalást érzett, és biztos voltál benne, hogy ez így is volt. – Ki tud még róla?

   ‒ May, és Mr. Stark, Happy és... Még néhányan – felelte a fiú, mire aprót bólintottál.

   ‒ És valójában nem is gyakornokoskodsz Starknál, igaz? – jött a következő kérdésed. Peter nem felelt, de nem is volt rá szükség. Halkan felsóhajtottál, majd kissé a fejed ingatva néztél rá. – Hát, lebuktál. Tudom a titkodat. Mit fogsz tenni, hogy hallgassak?

   Peter ijedten pillantott rád, de amikor meglátta a játékos mosolyt az ajkaidon, azonnal megnyugodott. Soha nem mondtad volna el a titkát, és ezt ő is nagyon jól tudta. Bízhatott benned, ahogyan te is bízhattál benne.

   ‒ Nem tudom, mit szeretnél? – kérdezte, egyik kezével zavartan vakargatva a tarkóját. Erre a mosolyod csak kiszélesedett, majd egyetlen mozdulattal áthidaltad az apró távolságot közöttetek, és gyors, felületes csókot nyomtál az ajkára. Szinte azonnal el is húzódtál tőle, ahogy ajkaitok találkoztak majd a fiú vörös arcának látványára felnevetve a lépcsőházba vezető ajtó felé indultál.

   ‒ Kezdetnek ennyi elég lesz – mondtad még, mielőtt beléptél volna az épületbe, becsukva magad után a nehéz fémajtót.

   Percekkel később hangos, boldog kiáltást hallottál, és a lépcsőházban lévő ablakon keresztül egy elsuhanó alakot pillantottál meg. Halkan felkuncogtál a reakcióra, majd beléptél a lakásodba.

   Ezek után sokkal sűrűbben keresztezett az utad egy bizonyos szuperhősével.