Angol neveket használok, mert azok sokkal jobban tetszenek. 

(Y/n) - A neved

~<>~<>~<>~<>~

   Mosolyogva pillantottál fel rá, ahogy az ölében pihentetve a fejed hallgattad őt. Hideg ujjai lágyan játszadoztak a hajaddal, míg ő maga csillogó szemekkel figyelt téged. Ajkain hatalmas mosoly ült, a botja annak a fának volt támasztva, aminek a hátát döntve ült. Tökéletes pillanat volt, és úgy érezted, hogy örökké képes lennél így élni. Még a hideg sem számított, amit nem csak a fiú, de a környezet is ontott magából. De a tél ezt jelentette, és téged egyáltalán nem bántott a hó, vagy a fagyasztó hideg, ameddig vele lehettél.

   Lassan behunytad a szemed, tovább élvezve a fiú hangjának, és érintésének nyugalmát, miközben a mosoly még mindig az arcodon volt. Semmiért sem adtad volna ezeket a nyugodt perceket, amiket mellette tölthettél. Ilyenkor minden probléma megszűnt, csak tiketten maradtatok.

   Azonban minden jónak vége szakad egyszer.

   Kissé lecsökkenő mosollyal nyitottad ki ismét a szemeid, amikor többé már nem hallottad a hangját, és a keze is megállt a hajaddal való szórakozásban. Abban a pillanatban, ahogy felnéztél rá tudtad, hogy valami dolga volt, a szemei mindent elmondtak. Először nem is nézett rád, csak a távolba meresztette jég-kék íriszeit, majd amikor újra rád pillantott, azonnal láttad az arcán a sajnálkozást. Tudtad, hogy nem akart elmenni, de azt is tudtad, hogy őrzőként az volt a dolga, hogy védje a gyerekeket. Nem tarthattad magad mellett, csak azért, mert vele akartál lenni.

   Halkan felsóhajtottál, majd egy megnyugtató mosolyt vetettél rá, és felültél, hogy el tudjon menni. Jack megfogta a botját, de ezenkívül nem mutatott semmilyen jelet arról, hogy el akart volna indulni. Megforgattad a szemeid, majd egy apró csókot lehelve az arcára a fülébe súgtad:

   – Menned kell. – A fiú nem felelt, de nem is volt rá szükség, azonnal felismerted, mennyire feszült is volt, amiért itt kellett hagynia. – Komolyan Jack, ha nem mész, én rugdoslak el az Északi-sarkig!

   – Jól van, jól van – ugrott fel engedelmesen. Mosolyogva figyelted, ahogy durcás képet vágva nézett rád. Jack Frost olyan gyerekes volt, mint azok a kicsik, akikre vigyázott, és te éppen ezt szeretted benne. – Hamar visszajövök!

   – Én tudok várni – mondtad, és te is felálltál, lesöpörve a kabátodra ragadt havat. Jack szemei egyetlen pillanatra sem hagyták el az alakodat, minden mozdulatodat éberen figyelte. Az arca vágyakozó volt, de egyszerre keserű is, erre a kettősre pedig kénytelen voltál felnevetni. – Jack, ha holnap visszatérsz, még akkor is itt fogok lakni, szóval nem kell ennyire aggódnod.

   – Tudom – motyogta, majd egy könnyed mozdulattal átszelte a köztetek lévő távolságot, és gyors csókot nyomott a homlokodra. Alig volt időd pislogni, amikor már a levegőben volt, és hatalmas, elégedett vigyorral nézett meglepett alakodra. Játékosan összeszűkítetted a szemed, és lehajoltál egy adag hóért, hogy megdobhasd vele, de mire újra kiegyenesedtél, addigra ő már nem volt sehol.

   A mosolyod azonnal leolvadt az arcodról, és némán meredtél a felhős égre fölötted. Hosszú percekig álltál még ott, abban a reményben, hogy a fiú visszatér, de mélyen tudtad, hogy ma már egészen biztosan nem látod újra őt. Ennek ellenére egészen addig maradtál a kis tó melletti fa alatt, ameddig meg nem érezted, mennyire is hideg volt valójában. Akkor aztán kelletlenül ugyan, de elszakítottad a szemed az égről, és hazafelé vetted az irányt.

~<>~<>~<>~<>~

   Jack Frost a sötét szobád ablakában ült, jég-kék szemei soha nem hagyták el alvó alakodat. Legszívesebben bement volna hozzád, és egész éjjel melletted maradt volna, azonban tudta, hogy ez nem lehetséges. Nem tehette, több okból sem. De ettől még itt virraszthatott, messziről figyelve téged, és biztosan tudta, hogy soha nem unná meg ezt a tevékenységet. Bármit is csináltál éppen, számára tökéletes voltál, és el sem tudta képzeli, hogy valaha képes lenne elszakadni tőled.

   Jack tekintete maga mellé siklott, amikor aranyos csillogást pillantott meg a szeme sarkából. Ahogy arra fordult, azonnal megismerte Sandy homokját. Némán figyelte, ahogy a homok lassan feléd úszott a levegőben, és egy álom képét öltötte magára, amikor a fejed fölé ért. Mosolyogva nézte az álmodat. Az egész teljesen rád vallott, nem is lepődött meg, hogy még álmodban is ilyeneket láttál. Örült, hogy jól aludtál, azonban valahol mélyen csalódott is volt.

   Ő nem volt benne az álmodban.

   Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott benne, a megoldást is azonnal tudta. Hatalmas vigyor terült el az arcán, az a fajta, amit csak akkor lehetett látni tőle, amikor valami rosszat tervezett, majd elrugaszkodott a párkányról, és a homok útját követve Sandy keresésére indult. Hamar meg is találta őt, ahogy a homokfelhőjéről vigyázott a gyermekek álmaira.

   – Sandy! – kiáltotta, ahogy elé ért, és izgatottan csillogó szemekkel nézett barátjára, aki érdeklődve nézett rá vissza. A feje felett már meg is jelent egy kérdőjel, így Jack belekezdett a kérésébe. – Tudnál olyan álmokat adni (Y/n)-nak/nek, amiben én is benne vagyok?

   Sandy egy pillanatig továbbra is csak nézett rá, látszólag nem igazán értette, hogy Jack mit akart ezzel, majd hirtelen felcsillantak a szemei, és ő is elmosolyodott. Mindentudó kifejezés ült ki az arcára, ahogy bólintott, és Jackkel együtt a házad felé indult. Amikor odaértek, az ablakon át figyelték, ahogy az eddigi álmod képe lassan átalakult.

   Pillanatokkal később Jack alakja állt ott, apró homokmásként, ami mellé te is megformálódtál. A két aprócska alak megfogta egymás kezét, és úgy tűnt beszélgetnek. Aztán leültek egymás mellé, egy fa tövébe, amiben Jack felismerte azt a fát, aminél a valóságban is mindig ülni szoktatok. Ezután sokáig csak ültek, és talán megint beszélgettek, amikor hirtelen Homok Jack Homok (Y/n) felé dőlt, és bár nem volt arcuk, a valódi Jack Frost biztosan tudta, hogy csókolóztak.

   Apró pír költözött az arcára az álomkép láttán, de egyáltalán nem bánta azt, amit a két homokfigura csinált. A valóságban persze még soha nem csókolóztatok, annak ellenére, hogy egyértelműen nem egyszerű baráti kapcsolat volt köztetek. Az alkalmi puszik számítottak a legtöbbnek, amit csináltatok, és eddig egyikőtök sem merte tovább gondolni a dolgokat. De ezt a képet látva Jack hirtelen nem akart mást, mint ugyanazt tenni, amit a homok énje.

~<>~<>~<>~<>~

   Hangosan kacagva csúsztál a jégen, a Jack által a lábadra „varázsolt" korcsolya simán siklott. Nem voltál egy korcsolyabajnok, de azért egy-két könnyebb trükköt te is tudtál. Meg is mutattad Jacknek a tudásod, aki mosolyogva figyelte bolondozásod, majd mikor végeztél, kijelentette, hogy ő jön. Most azt figyelted, ahogy bonyolult trükkökkel próbált levenni a lábadról, és ha őszinte akartál lenni, úgy tűnt sikerülni fog neki. Persze, egyértelműen felvágott azzal, hogy mennyire jó volt ebben a téli sportban is, de ennek ellenére lenyűgöző volt a mozgása, és nem voltál annyira gyerekes, hogy ne ismerd el ezt.

   Mikor végzett, és elégedetten vigyorogva nézett rád, a szemeid forgattad, és megtapsoltad. Jack színpadiasan meghajolt.

   – Köszönöm, köszönöm – mondta közben, és neked feltűnt, hogy egyre közelebb siklott hozzád. Mielőtt felismerhetted volna, hogy mit tervezett már késő volt. Eléd csúszott, és megragadva a kezed húzni kezdett maga után, egy olyan eszeveszett tempóban, amilyenben te soha nem mernél korcsolyázni. Ijedten felkiáltottál, majd ahogy rájöttél, hogy ameddig vele voltál, addig biztonságban voltál, elmosolyodtál, és csak élvezted a szédítő sebességet.

   De arra egyikőtök sem számított, hogy Jack sem volt hibátlan. Éppen hátrafordult, hogy mosolygó arcodra nézhessen, amikor egy a jégen heverő hókupacba siklott. Normális esetben ennyitől sem ő sem te nem estetek volna el, azonban úgy, hogy nem figyelt váratlan volt, és elvesztve az egyensúlyát a hideg jégre esett. Mivel még mindig fogta a kezed, te is hamar követted őt, neked viszont volt annyi szerencséd, hogy a jég helyett Jackre estél.

   Pillanatok teltek el, ahogy próbáltátok felfogni, hogy mi is történt, és amikor ez sikerült, mindketten hangos nevetésbe kezdtetek. Legalább egy percig nem is hagytátok abba, és amikor végre sikerült megnyugodnotok, továbbra is mosolyogva pillantottatok egymásra. És ekkor ismerted fel a helyzetet. Itt feküdtél Jack Froston, aki kezeit óvón a derekadra kulcsolta. Még csak észre sem vetted, mikor tette ezt, és annak ellenére, hogy hirtelen nagyon is zavarban voltál tetszett a hideg tenyereinek érzése.

   Figyelted, ahogy Jack mosolya leolvadt, amikor ő is felismerte a helyzetetek, és félig meddig arra vártál, hogy mondd majd valami vicceset, hogy oldja a légkört, majd kínosan nevetgélve felkeltek, és úgy folytatjátok a játékot, mintha mi sem történt volna. Azonban nem ezt tette. Helyette kék szemei egy pillanatra az ajkaidra tekintettek, majd visszanézett a szemeidbe, és neked csak ekkor tűnt fel az enyhe pír, ami az arcát borította. Éppen mondani akartál valamit, amivel húzhattad az agyát egy kicsit, amikor az egyik keze a tarkódra csúszott, és a következő pillanatban hideg ajkak nyomódtak a tieidnek.

   Kikerekedett szemekkel néztél rá, amikor szinte azonnal elhúzódott. A szíved hirtelen őrült iramba kezdett, és hazudtál volna, ha azt mondod, hogy nem akartad, hogy ismét megcsókoljon. Már éppen hangot is adtál volna ebbéli vágyadnak, amikor a fiú visszahajolt, és újabb csókot lehelt az ajkaidra. Ezúttal azonban nem voltál hajlandó meglepődni, és azonnal viszonoztad az érintést, belemosolyogva a csókba.

   Mikor ismét elváltatok egymástól, Jack szemeiben olyan boldogság csillogott, amilyet még életedben nem láttál, hiába volt a fiú mindig vidám. És tudtad, a saját mosolyodból azonnal megállapíthattad hogy valószínűleg te is épp ennyire boldognak látszottál.

   Hiszen még sosem voltatok ennél boldogabbak.